Sakkterápiával gyógyít Sógor Árpád református lelkész

Két éve született meg a sakkterápia fogalma. Így nevezte el saját fejlesztésű módszerét Sógor Árpád református lelkész, családterapeuta, aki vallja, hogy a játékban a valóság tükröződik, és félszáznál több vendégét ejtette már ámulatba ennek bizonyításával. Találmányáról, sakkról, terápiáról beszélt a maszol.ro-nak.

Hogyan jött az ötlet, hogy két ilyen távolinak tűnő területet ötvözni lehetne? Amellett, hogy elkötelezett terapeuta, szenvedélyes sakkozó is?

Egy írországi családterapeuta ültette el a gondolatot a fejembe. Egy szupervíziós alkalmon a terapeuták erőforrásairól beszéltünk, és mint ilyen került szóba a hobbi. Általában a segítő foglalkozású emberek – meg nem csak – a hobbijukba menekülnek erőt gyűjteni egy-egy nehéz nap után. Ő mondta azt, hogy van másik út is, ami lehet, hogy nehezebb: amikor nem a kliens elől vagy a kliens után menekülünk a hobbiba, hanem a klienst behívjuk a hobbinkba: Call your client in your hobby! Mi az én hobbim: a sakk. Elkezdtem gondolkodni azon, hogy hogy is lehetne egy klienssel sakkozni, illetve arról beszélgetni. Ebből kerekedett ki a sakkterápia. A névadáson sokat gondolkodtam, mert a sakk meg a sokk rímel egymásra, és valóban sokszor ilyen sokk-szerű a sakkterápia hatása. Viszont azt is tapasztaltam, hogy a terápia megnevezéstől sokszor ódzkodnak az emberek, hogy: de hát én nem vagyok hülye, nincs szükségem terápiára – ilyen elemi szinten zárkóznak el a lehetőségtől. Végül is megmaradtam amellett, hogy sakkterápia, és aki kipróbálja, az általában pozitívan nyilatkozik utána, hogy tényleg hasznos volt.

Ez tehát teljes mértékben saját módszer, korábban még senki nem alkalmazott hasonlót?

Kerestem, hogy valaki még foglalkozott-e ezzel, és így, ebben a formában, ahogyan kidolgoztam, nem találtam. Nyilván vannak sakkelemzések egészen korai időktől fogva, illetve az sem új, hogy az élet és a sakk között párhuzamot vontak: Kasparov egyenesen ilyen címmel jelentette meg a könyvét, hogy Hogyan utánozza az élet a sakkot?. Nagyon érdekes könyv, sokat inspirálódtam belőle. Aztán egy észak-amerikai szerző művére bukkantam: Fernando Moreno spanyol nyelvterületen dolgozik tanárként, és kész ábrákat mutat a diákjainak, annak kapcsán pedig konkrét helyzetekről beszélnek, például a konfliktuskerülésről. Miután  megírtam a tanulmányomat, másfél év után bukkantam rá, hogy egy szerzőpáros Sakkterápia néven megjelentetett egy könyvet. Erről nem tudok sokat. Megrendeltem interneten, és izgatottan várom, hogy miről szól.

Hogyan zajlik egy sakkterápiás találkozás?

Van egy kis reklámszövegem szórólapon, Facebookon, amit általában elolvasnak, vagy valakitől hallanak a módszerről – meg szoktam kérdezni a klienstől, hogy miért jött, mi ragadta meg a figyelmét, és aztán anélkül, hogy részletesebben beszélnénk, játszunk egy sakkjátszmát annak rendje s módja szerint, sakkórával, jegyezzük a lépéseket is. A játszma alatt nem beszélgetünk. Amikor vége van, akár úgy, hogy valamelyikünk mattot ad, akár úgy, hogy lejárt az idő – általában félórát biztosítunk egy játékra –, akkor újból felállítjuk a bábukat, és elemezve a játék során hozott döntéseket, párhuzamot vonunk az életben hozott vagy hozandó döntésekkel. Én ilyenkor el szoktam mondani, hogy mit látok, és a kliensnek szabadsága van arra, hogy ezt elfogadja vagy elutasítsa. Ha azt mondja, hogy lát ő is valamilyen összefüggést, van egy-egy ilyen pont, onnan elindul a beszélgetés. Mint ilyen, a sakkjáték maga egy eszköz arra, hogy terápiás beszélgetést indítson el.

Sógor Árpád (sz. 1973) a Kolozsvári Protestáns Teológián szerzett lelkipásztori oklevelet 1996-ban. Azóta ugyanitt ifjúsági lelkész. Pasztorálpszichológiai tanulmányokat Debrecenben és Kolozsváron folytatott, családterapeuta képesítést pedig Kolozsváron szerzett. Kutatási területei: istenképűség és emberképűségünk, a teológiai hallgatók pályaszocializációja, lelkipásztori élettörténetek, jegyesbeszélgetés, házassági konfliktusok megoldása. 

Általában úgy gondoljuk, hogy az megy terápiára, akinek valamilyen komoly pszichés problémája van. Konkrét problémákkal jönnek ide is?

Ha a kliens tudja, hogy mi a problémája, az már előny. Lehet, hogy ki fog derülni, nem is ez a fő problémája, hanem csak tünet, és valami mélyebben van. De ha valaki úgy jön, hogy ki tudja mondani, mi a gondja, ez már nagy lépés előre a probléma megoldásában. Abban a tekintetben, hogy milyen témák jönnek fel, a legszélesebb a skála: párkapcsolati témáktól elkezdve a szülő-gyermek viszonyig, vagy a veszteségfeldolgozásig.

De az is kipróbálhatja a sakkterápiát, akinek nincs – úgymond – semmi gondja, persze ez ideális állapot, mindenki küszködik valamilyen kérdéssel, legfeljebb nem akar tudomást venni róla, és nem tudja, hogy mi is a baja – ilyenkor is ad plusz információt egy beszélgetés. A terápiához való viszonyulásunkban le vagyunk maradva nyugathoz képest. Itt szemléletváltásra van szükség a mai társadalomban, hogy ne utólag próbáljunk orvosolni problémákat, hanem – ha lehet – megelőzni azokat. Most már mindenhol bevett tény ez – az orvostudományban is –, hogy jobb megelőzni valamit, mint utólag orvosolni.

Mi kelti fel leggyakrabban az emberek érdeklődését?

Aki nyitottabb az új iránt, az könnyebben megkeres. Van, akiket elriaszt a sakk, azt mondják, hogy nem tudnak sakkozni, és ezért nem merik kipróbálni. Közben elemi sakktudással is élvezhető és hasznos lehet ez a beszélgetés. Meg van olyan része is, ami nem igényel sakktudást, csak a bábuk segítségével beszélgetünk a problémákról, keressük a megoldást.

Több típusú terápiás sakkjáték is van?

Úgy építettem fel, hogy van a hagyományos sakkjáték, az erről való beszélgetés, utána a sakkfigurák segítségével egy úgynevezett problémafelállítás, és végül egy hozandó döntésről egy modellezés. Így épül egymásra a három fázis. A klienstől és a témától is függ, hogy milyen gyorsan haladunk. Újabban két részre szoktam osztani a terápiát. Egy alkalomra ez nagyon hosszú és megterhelő mindkettőnk számára. Alapból legalább két óra. Hasznosabbnak is találom, ha a második ülést azzal tudom kezdeni, hogy megkérdezem, mi is az, amire emlékszik az első ülésen elhangzott beszélgetésből, mert nyilván azok a témák fontosak a kliens számára.

Terapeutához járni azt jelenti, hogy vissza-visszatér a kliens beszélgetni. Sakkterápiára is vissza-vissza lehet térni?

Vallom, hogy minden játék más és más, és felvet újabb kérdéseket, elindíthat egy folyamatot. Én a sakkra úgy tekintek, mint eszközre a terápiás beszélgetésben. Nagyon áldott eszköz lehet. Olyan élményeim vannak ennek köszönhetően, hogy a kívülállók hitetlenkednek, akik részt vettek benne, csodálkoznak, és én magam is azt mondom, hogy van egy-két olyan kegyelmi pillanat, amikor az ember csak hálát tud adni, hogy ennek a folyamatnak, történésnek a része vagy eszköze lehet. Úgy, ahogy a sakk, a játék eszköz, én is az szeretnék lenni egy magasabb összefüggésben. A beszélgetőpartner segít, hogy ki tudjam mondani akár a rettenetet, és átélhetem azt, hogy valaki meghallgat és megért.

Van, akit feszélyez, hogy nem tud jól játszani, más meg kimondottan profi sakkozó. Van, akinek könnyebb, van akinek nehezebb nyernie. A terapeuta is arra törekszik, hogy nyerjen?

Én nagyon szeretek nyerni, bevallom őszintén, de a nyerésnél jobban szeretek játszani, magát a játékot élvezni. Nemrég bukkantam egy Gadamer-idézetre: a játék megmutatja azt, ami valójában van. A sakkterápiának is ez a lényege, hogy az ember – belefeledkezve a játékba – megfeledkezik azokról a gátakról, amelyeket tudatos beszélgetés során sokszor maga köré von. A játék meg felszabadítja, és ha nyitott arra, hogy beszéljen erről, akkor a játék kapcsán egészen nagy mélységekig vagy magasságokig eljuthatunk.

Nem mindenki elég nyitott. Játszottam nagyon jó versenysakkossal is, náluk nyilván sok begyakorolt automatizmus van, az első lépéseken nem is gondolkodnak, mert tudják, mi az optimális lépés. Ott például tapasztaltam azt, hogy utólag ő próbált elemezni engem, hogy mi az, amit jól vagy rosszul léptem, és elzárkózott annak elemzésétől, hogy ő mit miért lépett. Nála úgy éreztem, hogy félt, hárított. Különben én amatőr sakkozó vagyok, többször is kikaptam, főleg amiatt, hogy az időm lejárt – ez mondjuk az én problémám, ettől függetlenül lehetett beszélgetni a klienssel az ő lépéseiről, problémáiról.

Többnyire kik jelentkeznek sakkterápiára?

Ha valaki megkeres mint családterapeutát, és úgy mérem fel a helyzetet, hogy használna, akkor felajánlom mint lehetőséget: ha akarja, kipróbálja, ha elzárkózik, akkor hagyományos módszerekkel folytatjuk a beszélgetést. Van néhány élményem, sajnos még nem túl sok, hogy párok esetében ajánlottam fel, és nagyon hatásos volt. Úgy is, hogy ők játszottak egymással, úgy is hogy velem játszottak, illetve sokszor ezt az első részét átugortuk, és csak a problémafelállítást alkalmaztuk a párok esetében. Van többféle lehetőség – ez még a kísérletezés fázisában van, de minden újabb alkalom újból és újból megerősít, hogy hasznos lehet ez párok esetében is. Elindulva onnan például, hogy ki hogyan érkezett a társ családjába, és azt a helyzetet jeleníti meg a figurák segítségével. Ezt egymástól függetlenül teszik, utána meg rácsodálkozhatnak egymás táblájára, és sokszor meglepődnek, hogy „te tényleg így élted meg”. A végén pedig közösen felállítanak egy családmodellt: hogyan látják ők a kapcsolatukat.

Mikor is kezdődött a kísérletezés a sakkterápiával?

Két évvel ezelőtt volt a beszélgetés az ír családterapeutával, és rá néhány hónapra, körülbelül másfél évvel ezelőtt volt az első játék. Azóta körülbelül hetven sakkterápiás beszélgetés van a tarsolyomban. Úgy érzem, megtaláltam a saját hangomat. Ezt fontosnak tartom az igehirdetésben is.

A sakkterápiás szórólapon a módszer megnevezésében van egy betűjáték is: a P betű helyett Krisztus-monogram látható, ezzel azt akarom érzékeltetni, hogy nem csak horizontálisan, kliens és terapeuta között folyik a párbeszéd, hanem ezt a párbeszédet vertikális síkban is elképzelhetjük, amikor az isteni tervben próbáljuk meglátni az életünk eseményeit.

Milyen visszajelzések érkeztek?

Ez a terapeutának sokszor fehér folt, mert ugye ülés végén rákérdezhet, hogy mennyire érezte a kliens úgy, hogy meghallgatták, vagy mennyire gondolja úgy, hogy megértették az ő problémáját. De ha elmarad a kliens, az lehet azért is, mert megoldódott a problémája, de lehet azért is, mert úgy gondolja, hogy egy kókler az a terapeuta. Ami megnyugtat mégis, hogy akik hozzám jönnek, általában valakitől hallották, hogy: kipróbáltam, és nagyon érdekes, próbáld ki te is, mert lehet, hogy hasznos lesz. Gondolom, hogy ha nem lenne jó, akkor nem ajánlanák egymásnak. Van úgy, hogy korábbi kliensek felemlegetik, hogy a beszélgetésből beléjük égett egy-egy mondat vagy egy-egy felismerés, hogy mi az, ami megegyezik a sakktáblán történtek és az életükben történtek közt.

A Bolyai Társaság szervezésében zajlott a Játék és tudomány című konferencia, ahová meghívtak előadást tartani. Előadtam még más konferenciákon is, az egyik legjobb visszajelzést Lengyelországban, egy terápiás konferencia alkalmával kaptam: egyórás volt az előadás, és a kérdések is egy órát vettek fel, majd műhelygyakorlaton ki is próbálták a résztvevő pszichiáterek és pszichológusok, és ők is rácsodálkoztak, hogy milyen kevés szóval milyen nagyot léphetünk egy-egy ilyen ülés alkalmával. Egy lengyelországi barátom, aki ott volt a konferencián, nemrég írta, hogy használja a praxisában ezt a módszert, és nagyon hálás, hogy megmutattam neki; legutóbb az egyik kliense le is fényképezte a táblát, annyira megragadta őt, amit látott.

Mondhatjuk, hogy ez tükörként működik?

Én azt vallom, hogy szinte olyan, mint egy projektor. Ami bennünk van, az kirajzolódik. Sokan azt mondják, hogy a sakk racionális játék: gondolkozunk, elemzünk, mérlegelünk és hozunk egy döntést, meglépjük. És hát akkor hol vannak itt az érzelmek? De úgy, ahogy a valós életben is, a sakkban is befolyásolnak az érzelmeink. Például miért van van az, hogy mindenki látja körülöttünk, hogy mit kellene lépnünk, de mi nem azt lépjük, hanem amit mi szeretnénk, vagy amit tudunk. Sokszor ez is segítség a kliens számára, hogy kirajzolódva egy táblán látja azt, ami belül zajlik, ami belső gyötrődés, vívódás. Lehetőség arra, hogy kicsit hátralépve lássam azt a problémát, amiben benne vagyok. A vertikális sík ugyanezt a segítséget nyújtja, kicsit nagyobb összefüggésben: Isten szemszögéből ránézve, újabb perspektívából látjuk az életünket.

Ha valaki élne ezzel a lehetőséggel, mi a teendő?

Küzdje le a szorongását, és kopogtasson be hozzám, vagy hívjon fel telefonon, vagy írjon e-mailt. Időigényes, de hát ez is egy lecke, azt hiszem, meg kell tanuljuk a fast foodok világában, hogy van, amire kicsit több időt kell szentelni. Vannak szkeptikusok is. Egy konferencián is hangot adott valaki annak, hogy szerinte ez nem működik, aztán elkezdtem magyarázni a bizonyítványomat, próbáltam meggyőzni, majd rájöttem, hogy inkább meg kellett volna hívnom, hogy próbálja ki. Tehát: aki szeretné kipróbálni, mert érdekesnek találja, azt is várom, meg azt is, aki nem hisz a módszerben.

Ha valaki számítógépen sakkozik, és lementi a lépéseket, azt is lehet elemezni?

Elméletileg igen. Van olyan beállítás, hogy a program lementi az időt is rögzítve az egyes lépéseket, aminek alapján rekonstruálható a játék. Fontos látni azt is, hogy egy-egy lépés előtt mennyit gondolkodott az illető. Egyszer megadatott, hogy Portisch Lajos olimpikon sakkozóval játszhattam szimultán mérkőzést, körülbelül húsz ellenféllel játszott egyszerre - nagyon büszke vagyok rá, hogy én valahol a felénél estem csak ki -, és a mellettem ülő, aki jegyezte a lépéseket, az egyik után beírta: itt Portisch sokat gondolkozott. Nagyon büszke volt rá, hogy így gondolkodóba tudta ejteni a mestert.Nyilván a terápiás sakknál másként fontos a gondolkodási idő, de ott is fontos, például hogy mennyire feledkezik meg az időről, vagy mennyire stresszeli az idő múlása. Az is fontos, hogy lássam, mennyire magabiztosan vagy épp bizonytalanul tesz meg valaki egy lépést, milyen helyzetekben hogyan reagál. A szemtől szembeni találkozást, együttlétet semmi sem pótolja.
 

Kimaradt?