Novák Csaba Zoltán: a koherencia a legnagyobb hiánycikk a román oktatásban


-A A+



A román oktatás alapvetően jó irányba halad, viszont az állandó politikai fluktuáció miatt hiányzik a koherencia, az óhatatlanul szükségessé váló korrekciókat sem végzik el – véli Novák Csaba Zoltán szenátor, a felsőház oktatási bizottságának tagja, aki nem utolsó sorban szülői minőségében értékelte a képességvizsga és az érettségi eredményeit.

Az oktatási rendszer még mindig túl nagy hangsúlyt fektet a memorizálásra. Ezt lehet látni a vizsgatételeken, de elismerik és kifogásolják az oktatók egyes képviselői is. A modern, készségalapú oktatási rendszer kialakítása most már évtizedek óta zajlik. Mi az oka, hogy még mindig nem látszik a reform vége?

Erről a problémáról beszélgetve egyik kedves filozófus barátom mondta a következő Kant-idézetet: ismeretek nélkül senki sem lehet filozófus, de az ismeretek önmagukban még senkit sem tesznek filozófussá. Ebből kiindulva azt gondolom, hogy a konkrét ismeretanyagot nem lehet egy bizonyos szint alá szorítani.

Az elmúlt években a román oktatási rendszer és annak a különböző szintjei jelentős változáson mentek keresztül, és már nem fektetnek akkora hangsúlyt a memorizálásra. Lehet vitatkozni, de valahol meg kell húzni egy határt, ami alá nem lehet menni.  Oktatással foglakozó politikusként és szülőként az utóbbi egy évben mélyebbre ástam magam a számonkérés kérdésében – főleg a nyolcadikos vizsgákat illetően, hisz egy nyolcadikat végzett fiam küzdött meg a képességvizsgával –, tehát azt mondhatom, hogy a minisztérium honlapján megjelent román, magyar és matematika tételeket nagyjából ismerem, és nem éreztem úgy, hogy túl sokat kellene memorizálni. Az a gyerek, aki becsületesen készül a négy év leforgása alatt, szerintem minimum közepes jeggyel tudja abszolválni a VIII. osztályt. Az érettségin egy picit más a helyzet, de azt gondolom, hogy noha van mit változtatni, alapjában véve jó az irány. Nagyon hiányzik egy koherens oktatáspolitika. A 2010-es évek elején megszületett új oktatási törvény sokkal jobb, mint bármelyik korábbi, egy koherensebb oktatáspolitikával lehetne korrigálni a beindult folyamatokat. Az állandó politikai fluktuáció miatt ezt az elmúlt négy évben sem sikerült biztosítani.

Az inkoherencia miben áll: hiányos a 2011-es reform alkalmazása, vagy az évek során a szaktárca élére került politikusok letértek az akkor kijelölt útról?

Megtapasztaltuk az elmúlt 10 évben, hogy az oktatási törvénynek van néhány pontja, ami át- vagy újragondolásra szorul, de ez természetes is, hisz a társadalom folyamatosan változik, és az oktatásnak lépést kell tartania ezekkel a változásokkal. A megvalósításban látom a problémát.

A most érettségizők 230 ezren kezdték az I. osztályt, és közülük hozzávetőleg 84 ezer fő, vagyis 36,5 százalék szerzett érettségi oklevelet. A mostani nyolcadikosok generációjának kilátásai még rosszabbak, ugyanis a 2012-ben indult évfolyam alig 30 százaléka szerzett 5-nél nagyobb médiát a képességvizsgán. Ez hatalmas lemorzsolódás 8, illetve 12 év alatt. Miben látja az okát? Hát az ellenszerét?

A lemorzsolódásnak több oka is lehet. Az iskolaelhagyás az egyik fontos ok. A másik az érettségi mellőzése, az attól való félelem miatt. De beszélnünk kell arról is, hogy az utóbbi évtizedben jelentős mértékű volt a migráció, az ország elhagyása. Úgy tudom, hogy több tízezerre tehető azoknak a diákoknak a száma, akik VIII. osztály végén nem képességvizsgáznak, esetükben jelentős mértékű iskolaelhagyásról beszélünk. Azt gondolom, hogy a középiskolai oktatás elméleti irányba történő elmozdulása is problémát jelent, akárcsak a XII. osztály utáni számonkérés mikéntje. Jelentős mértékben csökkentené ezt a problémát a többszintű érettségi, ahogy az működik Lengyelországban vagy Magyarországon – hogy ne beszéljünk Finnországról, mert az túl távoli álomkép. Az RMDSZ nevében be is nyújtottunk tavaly egy átfogó törvénymódosító tervezetet, amelyet a szenátus döntő házként meg is szavazott, de a Nemzeti Liberális Párt megtámadta az alkotmánybíróságon. Ebben az after-school, meleg ebéd mellett javasoltuk a többszintű érettségi bevezetését is. Sajnos a két nagy párt nem ment bele ennek a kérdésnek a tárgyalásába. A tervezet úgy ment át, hogy az érettségire vonatkozó részt mellőzték, azzal az ígérettel, hogy majd visszatérünk rá. Viszont ha alaposan megnézzük a hatályos törvényt, lenne lehetőség árnyaltabbá, differenciáltabbá tenni az érettségit, tartalmi és formai szempontból egyaránt. Azt gondolom, hogy egy olyan gyerektől, aki valamilyen szakmát szeretne tanulni, nem kérhetünk számon olyan magas szintű elméleti tananyagot, mint egy természettudományi vagy matek-fizika szakos diáktól. Nem azt mondom, hogy mesterségesen meg kellene növelni a sikeresen érettségizők arányát – mert le lehet egyszerűsíteni a kérdéseket elemi szintűvé, és akkor mindenki átmegy –, hanem hogy mindenki a saját tudásszintjének, profiljának megfelelő tételsorból vizsgázzon sikeresen.

Ezzel szemben elterjedt gyakorlat, hogy a képességvizsgán gyengén szereplő és emiatt szakiskolába kényszerült diákok később átiratkoznak elméleti középiskolába. Pedig ha valaki nem szerez átmenő jegyet a képességvizsgán, nem sok esélye van leérettségizni.

Ki kell mondani nyíltan, hogy tévedés volt az elmúlt 5-10 évben elméleti irányba eltolni a közoktatást. Elismerem és fontosnak tartom, hogy a szakiskolai oktatás jelentős reformra szorul, követve a gazdaság változásait – tehát már nem úgy képezünk szerszámlakatost vagy bármilyen más szakmunkást, mint ezelőtt 20-30 évvel –, de semmiképpen sem az a megoldás, hogy a középiskolai oktatást elvisszük elméleti irányba. Minden jelentősebb történelmi korszaknak megvannak a sajátos gazdasági, társadalmi igényei és a mindenkori szakoktatásnak válaszolnia kellene ezekre. Pl. ez előtt 50 évvel nagy hangsúlyt fektettek a nehézfémiparra, bányászatra, ma már más iparág dominál, megváltozott a gazdaság szerkezete, de a szakmunkásképzés nehezen válaszol új igényekre.  Az elmúlt időszakban történt néhány korrigációs kísérlet – szavaztunk meg például a Szociáldemokrata Párt javaslatára 200 lejes havi ösztöndíjat a szakiskolás tanulóknak –, de azt gondolom, hogy ez távolról sem elégséges. Viszont hadd mondjak néhány pozitív példát is. Van olyan szakiskola, amely már kihasználja a duális képzési keret nyújtotta lehetőségeket, szerződéseket köt különböző gazdasági szereplőkkel, és a szakiskolai képzés sikeres modelljének tekinthető. A napokban beszélgettem olyan nyárádmenti szülőkkel, akik a gyereküket a 120 kilométerre lévő, a kolozsvári Református Kollégium keretében működő szakiskolába irányítanák, mert elterjedt a híre annak, hogy komoly szakképzésben részesülnek, és a diákok egyre nagyobb arányban képesek később leérettségizni. Tehát vannak jó példák. Maros megyében is leültünk a gazdasági szereplőkkel, hogy fölvázolják a munkaerőigényüket, és annak alapján próbálunk a mostani lehetőségeket kihasználva rugalmasan változtatni a szakiskolai képzésen.

A vidéki iskolákban tanuló diákok lemaradása óriási a városiakhoz képest, 40 százalékuk ötösnél kisebb osztályzatot szerzett a képességvizsgán. Ez a különbség hosszú évek óta fennáll, azt hiszem, akár szociális szegregációról is beszélhetünk. Milyen megoldást lát a különbségek csökkentésére?

A legtöbb vidéki iskola, főleg a községközpontokban, infrastrukturálisan nagyon jól felszerelt, és a körülményeket tekintve, akár meg is haladja sok városi iskola körülményeit.  Ettől függetlenül ez egy társadalmi probléma. Az oktatás, főleg elemi és gimnáziumi szinten háromtényezős: a gyerekanyag, a az iskola (tanerő, tanterv, oktatáspolitika stb.) és a család, a szülő is meghatározó. A nagyvárosok 10, 20, 30 kilométeres körzetében a jó képességű gyerekek szülei, ha csak tehetik, a városi iskolába viszik a gyereküket. Másfelől a társadalmi különbségek elmélyülésével egyre nagyobb azoknak az aránya, akik nem fektetnek jelentősebb hangsúlyt az oktatásra. Harmadrészt a tanárok igyekeznek a jobb, városi iskolák felé vándorolni, amint arra lehetőségük nyílik. Tehát ez egy mélyebb probléma, és amíg nem történik meg egy társadalmi felzárkóztatás, addig ezzel folyamatosan küzdeni fogunk. Erre a legfájóbb pontra világított rá a koronavírus okozta krízishelyzet, amikor világossá vált, hogy mekkora különbségek vannak egyrészt az online oktatáshoz való hozzáférésben, másrészt abban, ahogy a családok viszonyulnak ehhez a kérdéshez. Kisgyerekes szülőként csak hangsúlyozni tudom, hogy azokban a családokban, ahol nem fektettek különösebb hangsúlyt a tanulásra, ott az elmúlt három-négy hónapban jelentős lemaradás halmozódott fel. A román társadalom egyik nagy kérdése a vidék és a város közötti szakadék áthidalása.

Ugyanakkor a gyerekeknek joguk volna a minőségi oktatáshoz függetlenül attól, hogy falun vagy városon élnek, illetve a szüleik esetleg kevésbé iskolázottak vagy kisjövedelműek. Ennek ellenére nem nagyon látni törekvést az oktatási felelősök részéről ennek a problémának a kezelésére.

Azt nem mondanám, hogy nincs ilyen törekvés, de egy átfogó kormányprogramra lenne szükség. A víruskrízis alatt a minisztérium előállt egy javaslattal, hogy táblagépekkel ellássák a szociálisan hátrányos helyzetű diákokat, erre készült minisztériumi felmérés, de átfogó kormányprogramot valóban nem láttam. A szociáldemokraták különböző javaslatokkal próbálkoztak, például azzal, hogy a vidékre költöző tanárok kapjanak egy letelepedési díjat – ha jól emlékszem, háromhavi átlagbérnek megfelelő összeget – és más kedvezményeket. Ezek jó megoldások lehetnek, de ennél több kell. Az elmúlt években bejártam az összes Maros megyei települést, felmértük, hogy milyen szinten áll a vidéki oktatás, és a személyes tapasztalataim alapján is alá tudom támasztani, hogy egy átfogó szociális intézkedéscsomagra lenne szükség, amely inkább csak közép- és hosszú távon hozna eredményt. Mindezek mellett szükség lenne az oktatásra vonatkozó értékrendet és mentalitást csiszolni mind a szülők, mind a pedagógusok viszonylatában.

A napokban közzétett vizsgaeredményeket nézve különbség van a román és a magyar diákok teljesítménye között. A képességvizsgán közel 2,5, az érettségin hozzávetőleg 4,5 százalékos volt a magyar diákok lemaradása az országos átlaghoz képest a kisebbségi oktatásért felelős államtitkári kabinet közleménye szerint. Valójában nem „lemaradásról”, hanem inkább többletteljesítményről kellene beszélni, hiszen a magyar gyerekeknek eggyel több tárgyból kell vizsgázniuk, miközben a felkészülési idő jelentős részét „elviszi” a román nyelv és irodalom. Románul nyilvánvalóan meg kell tanulni, de nem lehetne valahogy kompenzálni a plusz erőfeszítést, másrészt mentesíteni a gyerekeket legalább a fölösleges munkától, például a vizsgák után nagyon gyorsan elfelejtett irodalmi elemzések bebiflázásától?

Az évek során láttuk ezt a fajta különbséget – ne nevezzük lemaradásnak –, amely negatív irányba billenti el a mérleg nyelvét a magyarul vagy más kisebbségi nyelven tanuló diákok esetében. A románt mint az állam nyelvét nem lehet „lespórolni”. Voltak erre kísérletek, kezdeményezések, de én azt gondolom, hogy a román nyelv törlése a vizsgatárgyak közül tovább mélyítené a nyelvtudási különbséget, illetve a román és a magyar gyerekek közötti szakadékot és az itthon való boldogulást. Tehát más irányba kell tapogatózni. Szülőként meg tudom erősíteni, hogy a képességvizsgára való felkészülés román nyelvből jelentős többletenergiát követelt a családtól, és még így is ez volt a gyengébb pont a vizsgaeredményeket tekintve. Számolni kell azzal, hogy a román nyelv tanulása plusz munkát jelent a magyar anyanyelvű diákok számára. Arra kell törekedni, hogy ennek a gyakorlati részén változtassunk, és könnyebbé tegyük a nyelv elsajátítását. Az RMDSZ-nek volt egy programja a román nyelv oktatását illetően, amely a 2011-es tanügyi törvény életbe lépése utáni generációkkal indult el. Ők már egy sajátos módszer szerint tanulják a román nyelvet – másod vagy környezeti nyelvként, szándékosan nem mondok idegen nyelvet –, és  az első generáció a jövő évben fog  képességvizsgázni az új rendszer elvárásai szerint. Az eredmények majd mutatni fogják, hogy helyes irányba haladunk-e. A nyolcadikos fiam még a román nemzetiségű diákokkal azonos tételsorból vizsgázott, valóban nagyon sok nyelvtannal és irodalmi elemzéssel szembesült, valós nyelvi ismeretek nélkül, mechanikusan betanult szövegekből próbált valamilyen szinten eredményt elérni. Amikor a számonkérés nem egy valós nyelvi tudás felmérésére vonatkozik, hanem azt feltételezi, hogy a diák már rendelkezik bizonyos nyelvi kompetenciákkal, akkor az problémát okoz. A két kislányom már az új módszertan szerint tanulja a románt, remélem, hogy a jó úton vagyunk.

Másfelől középiskolai szinten a magyar gyerekek többsége magyarul folytatja a tanulmányait, tehát egymással versengenek. Akik olyan szakra mennek, ahol román anyanyelvűekkel is meg kell mérkőzniük, főleg az egyetemi képzésben, azok esetében valóban hátrányról beszélhetünk, ezért is törekedtünk arra, hogy egy törvénykezdeményezéssel biztosítsuk a lehetőséget a kisebbségi diákok számára, hogy minden esetben a saját anyanyelvükön felvételizhessenek. Ez a javaslatunk kisebb botrányt váltott ki, és annak a törvénycsomagnak a része volt, amely egy alkotmányossági óvás után ismét bekerül a parlament asztalára. El lehet gondolkodni különböző kompenzációs technikákon, például azon, hogy azoknak a diákoknak, akik az anyanyelvükön tanultak, valamilyen módon ezt figyelembe vegyék az egyetemi felvételin. Nem könnyű a román politikán „átgyúrni” ilyen típusú kezdeményezéseket.

Az oktatási minisztérium évről évre úgy teszi közzé a záróvizsgák eredményét, hogy a sikerrátát nem a végzősök vagy akár a vizsgára jelentkezők létszámának, hanem a vizsgákon résztvevők számának arányában számolja ki. Nem látja ezt problémásnak?

A minisztérium megpróbálja „árnyalni” az eredményeket. Szerintem is az adatokat úgy kellene közzétenni, hogy ne az újságírónak, politikusnak vagy más érdekeltnek kelljen kiderítenie – komoly munkával –, hogy a generációink épp milyen szinten állnak.

Nem csak megtévesztő ez a kommunikáció, hanem egyúttal ösztönöz egy olyan pedagógusi magatartást, amely visszaélésekhez vezethet. Számos esetben a gyengébb diákokat „lebeszélik” a vizsgákon való részvételtől, hogy ne rontsák az iskola sikerrátáját. Van tudomása ilyenről?

Nem egyszer előfordul, hogy az iskola eltanácsolja vagy nem engedi vizsgára azokat a diákokat, akik ronthatják az iskolai átlagot. Ezzel csak elkendőzünk egy valós társadalmi problémát, és fokozzuk a beszélgetésünk elején említett lemorzsolódást. Ha az oktatásunk elindulna egy olyan reform irányába, amiről korábban beszéltünk, akkor ez a fajta probléma is kiküszöbölhető lenne, és az iskola nem lenne ráutalva arra, hogy ilyen módszerekkel kozmetikázza az eredményeket.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X