A csíksomlyói búcsú jelzi, élő a nemzet és az egyház – Urbán Eriket kérdeztük a rendhagyó ünnepekről


-A A+



Rendhagyó volt a tavalyi és az idei csíksomlyói pünkösdi búcsú: a tavalyit a pápalátogatás előzte meg – kereken egy éve, 2019. június elsején –, idén pedig a járványhelyzet miatt a zarándokok nem vehettek részt a ma már világszerte ismert eseményen. Különlegessé tette az idei szertartást az is, hogy pünkösd előtt néhány nappal hungarikummá nyilvánították a csíksomlyói búcsút. Urbán Erik atyát, az erdélyi ferencesek tartományfőnökét kérdeztük a rendhagyó ünneplésről. 

Pünkösdről, főleg erdélyiként, akarva akaratlan a csíksomlyói búcsú jut eszünkbe, és a rengeteg zarándok – szekeresek, gyalogosok, lovasok, biciklisek, motorosok, busszal és autóval utazók –, olyan emberek, akik számára jelentőségteljes a találkozás a szertatás helyszínén. Voltaképpen miről szól ez? Miben ragadható meg a csíksomlyói búcsú ereje, üzenete?

Őseink azt vallották, a hitükért maradtak meg, és hálából a fennmaradásért megfogadták, minden év pünkösdszombatján Csíksomlyóra zarándokolnak. Ennek az elköteleződésnek hosszú folyamata van Csíksomlyón, a búcsú maga azt üzeni, „testvér, tarts ki a hitedben”. Mint minden kegyhely, a csíksomlyói is egy lelki klinika az egyházban, olyan hely, ahol az ember letesz, elhagy, töltekezik lelkileg, és utána, mintegy megújult erővel tér haza, hogy a félbehagyott munkáját felfrissülve folytathassa. Ebben rejlik a különlegessége.

Furcsa, hogy harminc évvel ezelőtt egészen mostanáig szabadon zarándokolhattunk Csíksomlyóra, idén azonban muszáj volt változtatnunk, és a személyes találkozás helyett az otthonmaradást kellett választanunk. Pedig a pünkösdszombati csíksomlyói búcsút az erdélyi főegyházmegye mellett a világ magyarsága is magáénak érzi: hitből zarándokolnak ide az emberek; vagy azért, mert idelátogatva megtalálják a hitüket, esetleg azért, mert itt erősödnek meg benne, vagy éppen a tömegélmény hajtja őket, és az, hogy együtt vagyunk, élünk, sokan vagyunk, ugyanazt az anyanyelvet beszéljük, és ugyanazon a nyelven dicsőítjük az Istent, összekapcsol bennünket. Nagyszámú zarándokot gyűjt össze a kegyhely, ami arról is tanúskodik, hogy élő az egyház, és nem utolsó sorban, élő a nemzet.

Mit hordozott magában az idei ünnep, milyen „nyelvre” tanította a híveket? A körülményeket tekintve, minden bizonnyal másként szólt az emberekhez: mire intette, biztatta őket?

Nekem az visszhangzik a lelkemben, hogy hiányként éltünk meg valamit, ami eddig az életünk része volt. Hiányzott az, hogy az emberek kiveszik a szabadságukat, ideutaznak, részt vesznek a pünkösdi búcsún. Azok, akik a csíksomlyói búcsún való részvételt beleszámították az éves tervükbe, készültek, akartak jönni, veszteségként élték meg a zarándoklatmentességet, ahogyan azok a hívek is, akiket mindezidáig a hitük, a meggyőződésük hajtott, és talán egy évet sem hagytak ki a zarándokolásból. Ezt örököltük, ez a hagyományunk, és természetes, hogy ápolni szerettük volna mindannyian.

Látva a hiányérzetet, úgy gondolom, meg kell fordítanunk a szemléletmódunkat: nyomatékosítanunk kell magunkban, hogy csak ott alakul ki hiányérzet, ahol azelőtt érték volt. Úgy kell tekintenünk Csíksomlyóra, mint értékre, és szükséges feltennünk magunknak a kérdést, miért fontos számunkra a részvétel, miért akarunk mindenáron elzarándokolni a kegyhelyre? A lelkiismeret-vizsgálat által azt, amire eddig értékként tekintettünk, elmélyíthetjük, és tudatosíthatjuk annak fontosságát az életünkben.

Hogy a hívek lélekben felkészülhessenek az idei ünnepre, a romkat.ro portálon két „ferences kérdést” fogalmaztak meg. „Kicsoda számodra a csíksomlyói Szűzanya? Hogyan zarándokolsz az idén szívedben Őhozzá?” – kérdezték. Erik testvér miként válaszolna ezekre?

Régi kapcsolatom van a Szűzanyával, ami a gyerekkoromban gyökerezik, és a rózsafüzér titkaihoz kapcsolódik. Édesanyám nagynénjével beszélgettem a rózsafüzér titkokról, ekkor kerültem közelebb Máriához. Nem a csíksomlyóihoz, mert be kell vallanom, 2000-ig nem is igazán tudtam, hogy létezik a csíksomlyói Szűz Mária. Lévén, hogy Szatmár megyei vagyok, nem hallottam a csíksomlyói kegyhelyről odahaza. Húsz évvel ezelőtt kerültem a vidékre, akkor ismertem meg az „itteni Máriát”: a felvételemet kértem a ferences rendházba, és furcsa mód, már az első itt tartott szentmisén azt éreztem, itthon vagyok. Meghallottam az orgonaszót, a kántor énekét, az ének szövegét, és mélyen átjárt az az érzés, hogy jó helyen vagyok. Ez az érzés végigkísért az elmúlt 20 évben, mindig is szívesen tevékenykedtem a Szűzanya szentélyében.

Az én szívemben azonban egy Szűzanya van, függetlenül attól, hogy csíksomlyóinak, fatimainak vagy lourdesinek nevezzük, és a lelki világomban azt a szerepet tölti be, amit a kánai menyegzőn. Ott akkor figyelmeztette a szolgákat, hogy tegyék meg, amit Jézus mond; és nem mondta, hogy mit kell tenniük a szorult helyzetben, hanem gondolkodás nélkül Jézushoz irányította őket – ez azt sugallja, hogy ha helyes a Mária-tiszteletem, ha helyesen fordulok felé, akkor ő alázatosságában háttérbe vonul, mert nem önmagát akarja nekünk adni, hanem a fiát. Azt akarja, hogy a fiára tekintsünk, és keressük a mindennapokban azt, amit Jézus akar mondani nekünk.

A Mária-kapcsolatom mellett a zarándoklatom valójában a szervezési munkálatokban nyilvánult meg. Tartományfőnökként részese voltam a szervezési folyamatnak, és elmondhatom, számtalan tanácskozás, gyűlés, újragondolás van mögöttünk. A határozatoknak megfelelően szükséges volt döntéseket hoznunk, amelyeknek a súlyát is vállalnunk kellett. Emellett el kellett juttatni az emberekhez az idei búcsú lelkiségét, mivel online kommunikáltunk mindent, feladatunk volt megértetni a híveinkkel, hogy ha nyitottak vagyunk, az Isten kegyelme akkor is megérinthet és összekapcsolhat bennünket, ha az nem a megszokott módon történik. Ráébredtünk mindannyian, hogy az a Lélek, akit pünkösdvasárnap megünneplünk a világegyházban, összekapcsol és összeköt bennünket akkor is, ha a virtuális térbe kényszerülünk, és eléri, hogy általa megértsük, jól értsük egymást.

A járványhelyzet miatt az idei búcsún rendhagyó módon nem vehettek részt zarándokok. A hívek visszajelzéséből mire következtetnek: sikerült lélekben zarándokolniuk, ahogyan kérték tőlük? Létrejött a kapcsolat, a személyesség idén is?

A szentmisére való ráhangolódást, az énekeket és az imádságokat is közvetítettük a híveknek, hogy az otthonukban már a délelőtt folyamán készülhessenek a pünkösdszombati szentmisére. Mi sem bizonyítja jobban, hogy befogadóvá tették lelküket, mint az, hogy több ezren kapcsolódtak a közvetítéshez már jóval a szentmise kezdése előtt.

Rajtunk is múlik, hogy mi az, amit megértünk, amit magunkkal viszünk: valóban rossz nekünk az, ami velünk történik? Vagy nem arról szól az egész, hogy a jó Isten figyelmeztet bennünket arra, hogy amit eddig egy társadalomként felépítettünk, az nem élhető, valós világ? Megmutatja, hogy csak egy burok, ami könnyen szétpukkanhat. Érzem, hogy a pasztorációt is újra kell gondolnunk, valamire rá akar vezetni bennünket az Isten. Most rossz nekünk, de biztos, hogy ha ezt pozitívan kezdjük szemlélni, jövőt teremthetünk a társadalom, az egyház és nem utolsó sorban a nemzet számára is.

Tavaly különleges esemény előzte meg a csíksomlyói búcsút: a pápalátogatás mintha megkoronázta volna az ünnepet. Volt nyoma a Szentatya látogatásának az idei ünnepben is? Mit tanított az egyháznak, az embereknek Ferenc pápa idejövetele?

A pápalátogatás egy várva várt esemény beteljesülése volt, ezért megnövelte a zarándokok számát, érezhető volt, hogy a hétköznapokban többen keresték fel a kegyhelyet kifejezetten azért, mert itt járt a Szentatya. Ugyanakkor az ajándékára is kíváncsiak az emberek, hiszen Ferenc pápa itt hagyott nekünk egy aranyrózsát. A határon túliak is magukénak érezték azt, hogy Szent Péter utóda felkeresi a csíksomlyói kegyhelyet. És ezt a fellelkesülést a járványhelyzet hirtelen megszakította.

A járványhelyzet alakulásában rájöttem, azt a homíliát, amelyet a Szentatya tavaly elmondott, nem értékeltük eléggé, az a feladatunk, hogy jobban megfigyeljük, és meghalljuk a sokatmondó gondolatokat. Nem is lehetne aktuálisabb, hogy azt, amit a pápa örökségül hagyott számunkra, gyakorlatba ültessük: ugyanis az „aki kockáztat, annak az Úr nem okoz csalódást”, az „azért vagyunk itt, hogy közösen mondjuk: édesanyánk taníts meg minket összevarrni a jövőt”, vagy a „zarándoklatunk során ne azt kutassuk, hogy mi lehetett volna, hanem inkább azt, ami ránk vár, és nem odázhatjuk el” mondatok elmélkedésre sarkallnak, főleg a járványhelyzet viszontagságaiban. Most kell megerősödnünk Ferenc pápa azon kijelentésében, hogy „zarándokolni annyit jelent, hogy hiszünk az Úrban, aki hozzánk jön, és közöttünk van, előmozdítva és ösztönözve a szolidaritást, a testvériséget…”

Az eddigi évek feladataihoz képest milyen volt az idei szervezés? Hogyan jellemezné a „hagyományos”, a pápalátogatást követő és a járványhelyzet alatt zajló csíksomlyói búcsúkat? 

Bár kezdetben ministrálással, imavezetéssel szolgáltam a Hármas halom oltárnál, sokat jelentett nekem, hogy 2004-től ott tevékenykedhettem, mert ezalatt beleláttam a szervezés folyamatába, észrevettem a kihívásokat és szembesültem azokkal a dolgokkal, amelyek újragondolást igényelnek. A szervezésbe 2011-től kapcsolódtam be, és az előzetes tapasztalataim ötleteket adtak. Mivel folyamatosan nőtt a tömeg a nyeregben, nagyobb teret kellett kialakítanunk a búcsújárók számára, így a kordonokat is bővítenünk kellett, ez maga után vonta a gyóntatás és áldoztatás újragondolását is. Kinőttük az oltárt, ezért a szentmise helyszínét is meg kellett változtatnunk, és idővel több lett a paptestvér is: az oltár előtt egyre többen álltunk, így gondolnunk kellett arra, hogy az egységesség megteremtésének mekkora szerepe van az imádságra hangolásban, ezért a liturgiát is egyöntetűbbé tettük. A miseruhát egységessé alakítottuk, hogy azoknak is élményt nyújtson a pünkösdi búcsú, akik otthonról, televízión keresztül csatlakoznak a ceremóniához.  

Ami 2018-tól visszamenőleg zajlott, az hagyományos búcsúnak nevezhető, mert a szervezés egy jól bejáratott módszerre épült, még akkor is, ha évenként több mindent kellett újratárgyalni, átgondolni. Rutinossá vált a szervezés, tudtuk, hogy mi szükséges, mi teremti meg az ünnepélyességet. Odafigyeltünk, s bár nyomást gyakorolt ránk, tudtuk azt, hogy miként zajlanak a csíksomlyói búcsú történései, tehát alkalmazkodtunk az előzetes tapasztalatainkhoz. Tavaly viszont nagy kihívásnak néztünk elébe: mivel a Szentatya látogatása és a búcsú között egy hét eltérés volt, sokat gondolkodtunk azon, hogy elébb hozzuk-e a búcsút, összevonjuk-e a két eseményt vagy mindkettőt tartsuk meg. A jó döntés érdekében kikértük a kegyhelynél szolgáló szerzetesek, a ferences rendtartomány és az egyházmegye véleményét is, tehát együtt cipeltük a pró- és kontravélemények terhét, míg végre sikerült döntenünk a kérdésben. Végül a két esemény megtartására voksoltunk, és tartottunk attól, hogy megosztjuk a zarándokokat, kevesen lesznek. Visszatekintve úgy tűnik, jó döntést hoztunk, mert mindkét ünnepségen szép számban részt vettek a zarándokok, s mi több, nagy tömeg volt az eseményeken. Kihívás volt: teher volt a döntés, próbatétel volt az, hogy egymás után két eseményt kell szerveznünk ugyanazon a téren.

Az idei búcsú pedig a hagyományoshoz és a kihívásokkal telihez képest is egészen sajátos szervezést igényelt. Tavaly azt mondtam viccesen, hogy annál nagyobb nyomás már nem lehet az emberen, hogy egyszerre kettőt kell szervezni, és az idei év mégis nagyobb lelki teherrel járt, hiszen húsvét után választ kellett adnunk a zarándokoknak. Bár a járványügyi intézkedések enyhültek, láttuk, hogy nem szabadítanak fel minden korlátozást, ezért úgy egyeztünk, a pünkösdszombati búcsút a kegytemplomban tartjuk meg. Abban biztosak voltunk, hogy nem mondunk le teljesen róla, mert a fogadalmi búcsút akkor kell megtartani, amikor annak napja van. Nem rettentünk meg attól sem, hogy online kell majd közvetítenünk, mert erre láttunk megrendítő példát a közelmúltban, ugyanis Ferenc Pápa rendkívüli urbi et orbi áldása megmutatta, miként lehet egy üres térből is óriási erővel megáldani az emberiséget. Tehát tudtuk, hogy ha üres templomban is kell miséznünk, óriási üzenetet közvetítünk a csíksomlyói búcsúval. És így is volt: maroknyi ember vett részt a kegytemplomnál tartott szentmisén, ott, ahol már hosszú ideje nem tarthattunk búcsús szentmisét. És a közvetítéseknek köszönhetően összekapcsolódtunk azokkal a testvéreinkkel, akik az otthonaikból figyelték az eseményt.

A pünkösdi időszakot beárnyékolta a járvány, de azért nem feledkezhetünk meg arról, hogy a csíksomlyói búcsút idén hungarikummá nyilvánították. Miként üdvözölték ezt a fejleményt?

A kegyhely – bár nem hangoztatjuk gyakran – hármas küldetéssel bír. Az első és a legfontosabb az, hogy a hit bölcsője, ezen a helyen születik, táplálkozik és erősödik meg a hit. Emellett kultúra-megőrző jellege van, valamint a nemzeti összetartozásban is megerősít, hiszen ősi kegyhely, egyazon anyanyelvűek látogatják nagyrészt. Tehát az, hogy hungarikummá vált, voltaképpen arra biztatja a magyarságot, hogy ami a miénk, azt fogadjuk el, és tegyük még inkább magunkévá.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X