Kincsesládánk, Erdély: hadadi kastélyok, kettévált templom és bogdándi néprajzi kincsek között kalandoztunk


-A A+

A tájak is mesélni tudnak. Életük van, múltjuk, és jelenük. Ráncaik, amelyekben meghúzódik az idő, a végtelen. Ahol a szilágysági dombok kezdenek belesimulni az érmelléki lapályba, ott van Tövishát. A Partium erdélyi kapujaként szokták emlegetni ezt a vidéket, amely évszázadokon keresztül a hadak útja volt. Az egyik település nevében is őrzi a háborús időket: Hadadnak hívják. Ide és a szomszédos Bogdándra látogatott a Kincsesládánk, Erdély csapata. Hadadon a Wesselényiek nyomait kerestük, a szomszédos Bogdándon pedig azt a tájházat néztük meg, amely sűrítve mutatja be Tövishát népművészetét és a valamikori hagyományos életformához tartozó eszköztárat. Múlt és jelen mezsgyéjén jártunk, és fölénk mintegy mementóként magasodott a hadadi, kettőbe hasadt templom tornya.

Hadadi látkép a Degenfeld-kastéllyal és a templommal

Törökök, tatárok vonultak itt. Magyar urak, német zsoldosok és erdélyi vajdák harcoltak birtoklásáért. Többször megtizedelték honfoglaláskori lakosságát, és az elnéptelenedett falvakba később román és sváb telepeseket költöztettek be a birtokosok, mert szükség volt a földművesekre, kézművesekre és az újabb hadviselésekhez a fegyvert is forgatni tudó, háztájukat védelmezni képes férfiemberekre. És érdekes módon, akik jöttek, azok is beváltak. Évszázadokon keresztül hűek maradtak a röghöz, a nevében is sokat mondó Tövisháthoz. A kisrégió történelmét tehát szorgos emberek és háborúzó nagyurak alakították. Amire azonban nem voltak képesek a háborúk, megtette az utóbbi harminc év. A fiatalabb generációkból egyre többen választanak új hazát.

Tövishát

A tövisháti egykori hétszilvafás, kisnemesi falvakon áthaladva az az érzésem, hogy igazuk is van ezeknek a fiataloknak, mert azok, akiknek a gondjaira van bízva a régió, nem sáfárkodnak jól vele. Ugyanazok a kátyúk, ugyanazok a hepehupák, mint száz évvel ezelőtt, vagy még több. Amikor Ady Endrét rázta a fogat, ha rokonlátogatásra indult. Merthogy Hadadon – ahova igyekszünk – élt édesapjának a bátyja, Sándor, és bizony, megfordult errefelé a költő is. De ki ne nézne szívesebben egy modern műutat a zötyögős régi helyett – teszem föl magamnak a költői kérdést –, miközben Varró Zoli kollégám bűvészmutatványnak is beillő kanyarokkal kerülgeti a gödröket. Ez tehát a Tövishát. Megérkeztünk.

Tövishát a Szilágyság legarchaikusabb kistája. A Szamos, a Mázsa- és a Zilah-patak által határolt háromszögbe foglalt terület mintegy 35-40 falusi településsel és egy várossal, Szilágycsehvel. E vidék nevét először Ilosvai Selymes Péter említi az 1570-es években, ugyanis ő Kusalyban, a Jakcsok törzsbirtokán tanítóskodott, és a Kusallyal szomszédos falvakat tövisháti településekként említi. Három évszázaddal később is feltűnik az elnevezés Pesty Frigyes helységnévtárában 1864-ben, amikor Diósadról szólva a falutól keletre elhelyezkedő falvakat tövisháti falvakként említi. A somlyóújlaki születésű Szilágyi Ferenc történetíró szerint a Szilágyfőkeresztúrnál eredő Szilágy vize mellett bal felől elvonuló hegygerincet nevezik Tövishátnak. Neve a tövis és a hát szavak összetételéből képződött. A tövis szó jelentheti a búzában növő tövisét, de töviságakból készültek sok helyen a kerítések is. Valószínű, hogy a Tövishát elnevezést a magukat többre értékelő szomszédos tájak népe leértékelésként ragasztotta a Szilágy-patak menti vidékre, ahhoz hasonlóan, ahogy ez a barcasági magyarokkal történt, akiket a háromszékiek lekicsinylésből csángónak neveznek.

Mindig vonzott ez a vidék, mert félreesik a megszokott erdélyi útvonalaktól. Errefelé csak az jár, aki itt lakik, vagy kimondottan ide akar jönni. És a takaros falvak között bolyongva megcsapja az embert az évszázadok levegője. A hagyományos porták, a régi templomtornyok is arról mesélnek, hogy a legtöbb település nem első fiataláságát éli. Talán az imént említett sáros, kátyús, „csizmamarasztaló” utak szolgáltatják a magyarázatot arra,  hogy csak kis térségekben gondolkoztak az emberek,  és főleg az önellátás megszervezésével biztosították maguknak a mindennapi szükségest. Áruikat a legközelebbi piacon-vásáron vagy városban értékesítették, áldatlan útviszonyaik és kezdetleges szállítási lehetőségek közepette.

Ritkán látni errefelé érdeklődő turistákat, pedig volna mit megnézni, mert Tövishát hagyományos művészete ma is híres: a paticsfalú, háromosztatú faoszlopos házaktól, a désházi fazekasiparig, a temetők díszes faragású fejfáitól az árpádkori templomokig és a hajdani időket felidéző kastélyokig, udvarházakig, bőven van mit látni. Nem beszélve arról, hogy ez a vidék hány híres embert, nagy személyiséget adott a magyar kultúrának.

Hadad

A községben működő Wesselényi Általános Iskola igazgatójával, Németi János Csongor történelemtanárral beszéltünk meg találkozót. Álmos, borús hétfő reggel van, az úton elvétve látni embereket. Fázósan szállok ki az autóból az iskola előtt, ahol még zajlik a tanítás: a diákok a vakációt, a havat és a karácsonyt várva pillantgatnak ki az ablakon. Mindig örülnek, ha vendég jön, mert újdonságot jelent a hétköznapok monoton rutinjában. Németi János a kollégákra bízza az osztályt, és elindulunk a hadadi főutcán a Wesselényi kastély felé. Közben a falu története iránt érdeklődöm.

A Wesselényi-kastély kert felőli oldala

Az Árpád-kor óta lakott vidék kisnemesi falvai közül minden bizonnyal az egyik leghíresebb Hadad – magyarázza nekem szakszerűen Németi János –, a híres Wesselényi-család egykori nemesi fészke, ahol mai napig két kastély is hirdeti, hogy a település valamikor fontos helyet foglalt el a vidék életében.

Hadad ma Szatmár megyéhez tartozik, régen azonban Középszolnok vármegyéhez, majd az 1876-ban alakult Szilágy vármegyéhez tartozott. Része a Partiumnak, azaz annak a néhány megyéből  – legtöbbször négy: Bihar, Kraszna, Középszolnok, Máramaros – álló területnek, amely 1538-ban szakadt el Erdéllyel együtt Magyarországtól és 1848-ig állandó vita tárgya volt hovatartozása. Ennek eldöntése nem egyszerű tárgyalások útján történt, hanem háborúskodások, komoly harcok folytak az osztrák uralom alatt álló Magyarország és Erdély között a terület birtoklásáért. A hadadi várat számtalanszor megostromolták – mutat a falu fölé magasodó dombok irányába Németi János –, ahol valamikor a vár őrizte a vidék „biztonságát”.

A hadadi várat 1399-ben említik először az írásos emlékek: Kusalyi Jakcs György és testvérei építették saját birtokukon. Petri Mór Szilágyság híres monográfusa részletesen leírja, hogyan is nézett ki ez a nevezetes erődítmény, amelynek kaputornya három emeletes volt, és 15 szakállas ágyú valamint két seregbontó tarack védte a falait. 1562. március 4-én itt győzte le, az egyébként vadkerti csatának is nevezett hadadi ütközetben Zay Ferenc és Balassa Menyhért királyi serege az erdélyieket, de 1564-ben János Zsigmond 12 ezer katonával visszafoglalta várát.

Wesselényi-címer a kastély homlokzatán

A Wesselényi-kastély

A 18. század első felében dőlt össze a nevezetes erődítmény, meséli a házigazda, és a köveit a Wesselényiek felhasználták a kastélynak az építéséhez. Már látom a tetőt, és nemsokára befordulunk az udvarra. A máladozó vakolatával és megkopott zsalugátereivel is impozáns barokk épületegyüttes egyből belopja magát a szívembe. Így, elhanyagolva is szép. A merész vonalak, a kecses, hajlékony tető, nagy ablakok, a főbejárat előtti óriási veranda, a magasra nőtt susogó fenyőfák körülötte megteremtik a hely hangulatát. Elesettségében  is mutatja, hogy valamikor jobb időket ért meg. Már-már szinte megsimogatnám a falakat, mintha egy halálos sebet kapott nemes állat volna, akinek enyhíteni szeretné az ember utolsó perceit. Pedig remek helyszíne lehetne az épület egy tövisháti múzeumnak, kastélyszállónak, wellnessközpontnak vagy kultúrcentrumnak. Egyelőre azonban árván, csepegő eresszel, lyukas csatornával várja a jobb időket.

Németi János történelemtanárral, a Wesselényi Általános Iskola igazgatójával a kastély udvarán

Németi János, akinek számtalan személyes élménye is fűződik a kastélyhoz és egykori lakóihoz, néhány érdekességet mesél róla, amíg körüljárjuk az épületet, és szétnézünk a kastélyparkban is. Hadadot Báthory István erdélyi fejedelem adományozta Wesselényi Ferencnek, és a vásártartási joggal rendelkező település maradt a Wesselényiek főhadiszállása mindaddig, amíg ketté nem vált a család, és az egyik ág Zsibóra költözött. 1584-től birtokolja tehát a Wesselényi család Hadadot a várral együtt. A vár lerombolása után építették föl ezt a rezidenciát a Wesselényi bárók.

A Wesselényi család levéltárában csaknem hiánytalanul megtalálhatók az építés adatai. 1761. április 29-én kötött egyezséget Wesselényi Ferenc Josef Litzman bajor kőművesmesterrel egy hét szobából, ebédlőpalotából, sütőházból és konyhából álló épület elkészítésére. Már a kastély építésére is számtalan mesterember érkezett messzi vidékekről, azonban a Wesselényiek ezen túl is támogatták a kézműveseket különböző kiváltságokkal, 1772-ben telepítették be az első badeni meterembereket, és ezáltal hozzájárultak ahhoz, hogy Hadadból egy erős, vásáros, kézműves központ váljon.

A kastélyt megkerülve érkezünk az egykori pince bejáratához, és mivel nincs kulcsra zárva, beléphetünk a romos, boltíves termekbe. Németi János meséli, hogy olyan jól volt megépítve ez a hatalmas pince, hogy a téli és nyári hőmérsékletek között mindössze két foknyi eltérés volt annak idején. Itt tárolták óriási hordókban a környék szőlődombjainak nedűjét, amelynek zamata messze földön híres volt. A borkóstolásra érkezett vendégeknek szánt figyelmeztetés most is olvasható a főbejárat boltívén: „Bemehetsz, de hogy jössz ki!” Németi János azt is elmeséli, hogy dédszülei a Wesselényi család alkalmazásában álltak: dédapja volt a hadadi szőlőbirtok vincellérje, dédanyja pedig a szakácsnői teendőket látta el a kastélyban.

A jobb időkre váró kastély

A világháború, a volt tulajdonosok elmenekülése, a diktatúra évei alatti sokféle funkcióváltás után most üresen áll a kastély, a visszaigénylési pert megnyert örökösök úgy tűnik, hogy nem tudták kitalálni, mi legyen az egykor élettel teli kastéllyal, ezért eladták. Az új tulajdonos pedig a vásárlás óta eltelt évek alatt nem talált megoldást a felújításra. Eközben a megkopott falak és lakatra zárt ajtók arról mesélnek, hogy nem egyszerű a vidéki kastélyok sorsa Erdélyben: az enyészet ott leselkedik minden elmozdult tetőcserépben, hiányzó vagy betört ablakszemben, omladozó vakolatdarabban.

„Büszkék vagyunk a kastélyainkra – magyarázza Németi János –, a lakosság azonban már elöregedett, az önkormányzat nem rendelkezik azokkal a forrásokkal, amelyekkel felújíthatnánk az épületet, meg most már nem is az ő hatáskörébe tartozik. Nosztalgiázunk, emlegetjük azokat az időket, amikor a kastély sokkal jobb állapotban volt. A tulajdonosok kilakoltatása után ugyanis a néptanács költözött az épületbe, ezért karbantartották a kastélyt,  és emlékszem, hogy magam is gyerekként az udvaron játszottam vagy a tetőtér hatalmas gerendái között galambfiókákat kerestem a pajtásaimmal. Reménykedünk, hogy valamikor valakinek meglesz az anyagi fedezete arra, hogy megmentse ezt a kastélyt, és méltó rendeltetést találjon a számára.”

A Wesselényi-kastély és udvara felülnézetből

Egy élő kastély: a Degenfeld-rezidencia

Pár percnyi sétára található Hadad másik Wesselény kastélya is, amelyet ma már Degenfeld-Wesselényi kastélyként szoktak emlegetni. Éspedig azért – tudom meg Németi János szakavatott magyarázatából –, mert az előző kastélyt építő Wesselényi Ferencnek a József nevű fia építtette ezt az új kastélyt, amelynek homlokzatán kettős címer látható. A Wesselényi bárók híres címere, a rózsát kézben tartó szirén mellett a Kendeffyek íjat feszítő vitéze tűnik fel, ugyanis József Kendeffy Rachelt vette el feleségül. A házaspár unokája, Wesselényi Teréz 1882-ben hozzáment a németországi gyökerekkel rendelkező Christoph von Degenfeld-Schönburghoz, és hozományul kapta ezt a kastélyt, amelyet azóta Degenfeld-kastélynak is neveznek. A gyönyörű park övezte épületet 1946-ban Maximilian Degenfeld Schönburgtól államosították. A kommunizmus idején, és a rendszerváltás után is az állam iskolát működtetett benne, így megmenekült attól, hogy sok más kastélyhoz hasonlóan a környékbeliek széthordják.A Degenfeld kastély

Az épület szemmel láthatóan sokkal jobb állapotban van, mint a Wesselényi kastély, ugyanis 2006-ban visszakerült a Degenfeld-család birtokába – tudom meg Németi Jánostól –, akik a felújítási munkálatok befejezése után a kastély használati jogát 39 évre átadták a Királyhágó-melléki Református Egyházkerületnek.

Amint belépünk a kastélyba, látszik, hogy a tulajdonosok a lehetőségekhez mérten használhatóvá tették a belső tereket. A legnagyobb terem, ahova a főbejáraton keresztül belépünk, a református gyülekezet imatermeként működik, ugyanis Hadadnak az Árpád-kori református templomát már évek óta a teljes összeomlás fenyegeti.

Az épületben az év folyamán más programok és különböző ifjúsági táborok is megrendezésre kerülnek. Bekukkantunk a szobákba, ahol egy-egy táborozás alkalmával 80–90 gyermeket tudnak a helybéliek elszállásolni, de a közel kéthektáros udvar sátorozásra is alkalmas, és a szabadtéri tevékenységeket is itt tartják meg. Kézműves- és néptánc-táborokat szerveznek itt minden évben, ilyenkor a magyar népzene betölti a környező utcákat is. A résztvevő gyermekek agyagoznak, gyöngyöt fűznek, nemezelnek, kosarat kötnek, és közben tanulják a szatmári és a szilágysági magyar táncokat élő zene kíséretében. A felnőttek is örülhetnek a kastély nyújtotta lehetőségeknek, mert minden nyáron képzőművészeti táborra is sor kerül, amikor az ide érkező művészek elsősorban a vidék szépségeit örökítik meg.

Az óriástölgy a kastély mögött

A hátsó kijáraton keresztül lépünk ki az udvarra, ahol valamikor faritkaságok pompáztak. Ezekből mára kevés maradt, viszont a kastély közvetlen közelében magasodik egy öreg tölgy, amely Németi János szerint a falunak a szimbóluma lett, hisz nincs olyan csoportos rendezvény, hogy a nagy fotó ne a tölgy előtt készüljön. A ma már csak nyomaiban felismerhető egykori angolkertből itt is – akárcsak Zsibón tették ezt – egy gyönyörű botanikus kertet lehetett volna varázsolni, de sajnos nem volt olyan szemfüles önkormányzata a településnek, hogy fölismerje ez a lehetőséget. Az épületet alapítvány működteti és tartja fenn, tölti meg tartalommal, a rendezvényekből befolyt összeget pedig az épület javítására, karbantartására költi.

A kettévált templom

A kastélytól a templom felé vesszük az irányt, ahol Tőtös Beáta, a hadadi református gyülekezet lelkésze vár minket. Szívszorító látvány Hadad kettérepedt református temploma, amelynek már udvarára is belépni életveszélyes lehet, amint a kifüggesztett tábla figyelmezteti az arrajáró látogatót.

Tőtös Beáta tiszteletes asszony kinyitja a templomajtót

A templom egyidős lehet a településsel, ezért is van az, hogy bármennyire szétesőben van, mégis az összetartozás szimbóluma maradt – véli Tőtös Beáta, akivel a templomkertben sétálva nézegetem a haldokló istenházát. A szentélyrészét a templomnak 12. századira datálják a szakemberek, de előfordulhat, hogy ennél is régebbi. A probléma a templom alatti földcsuszamlásokkal a 20. században kezdődhetett el, akkor ugyanis lebontották a templom tornyát, és egy jóval kisebb tornyot építtettek a hadadiak, ami azt jelzi, hogy már akkor gondok lehettek a talajmozgással. Az 1990-es években aztán mindez felgyorsult: felújították a templomot, felszentelték, azonban egy hónappal az átadás után az úrháza megrepedt.

A tiszteletesasszony megmutatja az új falat, amelyen egy óriási repedés húzódik végig: a kívül kőből, belül téglából épült duplafalat középen vasbeton „tartja össze”, azaz tartotta volna, de a földcsuszamlás, amelyet a földalatti búvópatakok szívós munkája idézett elő, erősebb volt a modern technológiánál: olyan erejű mozgás volt a talajrétegek között, hogy a vasat szétszakította. 2009-2010-re használhatatlanná vált a templom, ráadásul a templomhajót le kellett választani a toronyról, mert az sokkal gyorsabb iramban kezdett el süllyedni. Mára már több mint egy méteres a szintkülönbség a két rész között. Annak ellenére, hogy óriási anyagi és szakmai áldozatot hoztak a templom megmenteséért – úgy tűnik, hogy az egykor Szent László tiszteletére szentelt és később reformátussá vált istenháza a végnapjait éli.

A kettérepedt templomfal

Bogdánd

Elköszönünk a tiszteletes asszonytól és Németi János tanár úrtól is, és Bogdánd felé vesszük az irányt. Épp időben érünk oda ahhoz, hogy részt vehessünk a faluban működő tájház megálmodójának és kivitelezőjének, és mára már névadójának, Sipos Lászlónak a tiszteletére szervezett emlékünnepségen. A nagyszerű pedagógus a múlt század hetvenés éveiben kezdte el a gyűjtést, aminek eredményeképpen megszületett a tövisháti népművészetet és hagyományos életmódot bemutató tájház.

A fehérre meszelt hagyományos parasztházon ma már emléktábla hirdeti, hogy valamikor itt élt és dolgozott Sipos László, akinek lelkes, minden követ és minden embert megmozgató, fáradhatatlan munkájára ma is büszkék a bogdándiak. A Petri Mór nevét viselő helyi iskola diákjainak messzecsengő énekhangja is hirdeti, hogy ünnepel a falu. Az emlékkoszorúk elhelyezése után a gyerekek és a tanárok visszamennek az iskolába, én pedig özvegy Sipos Lászlónét, Mária asszonyt kérem meg arra, hogy vezessen körbe a házban, hiszen tudom, hogy a berendezést és az ott látható tárgyakat legalább olyan jól ismeri, mint a megboldogult férje, mert a gyűjtőutakon is hűséges társa volt, és a ház karbantartását mai napig nagy önfeláldozással végzi.

A bogdándi Petri Mór Iskola diákjai a Sipos László Néprajzi Múzeum előtt

Sipos László 1971-ben, a marosvásárhelyi tanárképző főiskola elvégzése után került Bogdándra, és gyűjtő szenvedélye már a kezdet kezdetétől megmutatkozott. A tanári és az ápolónői fizetésből kikuporgatott pénzecskéből családi autót vásárolt a házaspár, és attól fogva autóval járták be Tövishát falvait elkérve, megvásárolva a helybéliektől a cserépedényeket, szőtteseket, hagyományos bútordarabokat. A múzeumként működő ház megvásárlására jóval később került sor, 1981-ben. Az épület azonban romos állapotban volt, és felújítását csak 1990 után fejezték be, addig a tasnádi múzeum gondjaira bízták a sok éves munkának eredményeképpen összeálló gyűjteményt.

A háromosztatú háznak két szobája lakószobaként van berendezve. Az egyikben  a hagyományos vetett ágy, a tövisháti női, férfi és gyermek viselet látható valamint néhány jellegzetes bútordarab, színes szőttes. A másik szobában szövőszék van felállítva, és köréje azokat az eszközöket csoportosították, amelyek a kender, len, gyapjú feldolgozásához voltak elengedhetetlenül szükségesek. Itt vannak a désházi fazekasok munkáját bemutató cserépedények is. A két szoba közötti harmadik helyiség valamikor konyhaként működött, ma a falu történetét bemutató kiállítás látható ott, dokumentumértékű fényképekkel, nyomtatványokkal.

A Sipos László nevét viselő tájháztól az iskolába vezetnek minket, mert az emlékünnepség folytatódik. A pedagógus egykori tanártársai és olyan fiatal kollégák, akik esetleg épp az ő keze alatt nőttek fel, felidézik ennek a fáradhatatlan embernek a munkásságát. A könyvtárban gyűlünk össze, ahol a könyvespolcok közül az asztalokat ezúttal összehúzzák, hogy körbeülhessenek a vendégek. Igazi bensőséges, meghitt hangulatú beszélgetés alakul ki, amelyben én csak hallgatóként veszek részt.

Sipos Mária bemutatja a tájház néprajzi gyűjteményét

A marosvásárhelyi pedagógiai főiskolán, ahol Sipos László végzett – hangzik el a beszélgetésen –, elsősorban vidéki értelmiségieket neveltek. Az első és legfontosabb ideál, amit beléjük oltottak, az a népszolgálat eszméje volt: azzal engedték el őket, hogy ott, ahova kinevezésük szól, erejükhöz és tehetségükhöz mérten mindent el kell követniük annak érdekében, hogy a tudást, amellyel érkeztek, átadják a fiataloknak, de ezen túl is a közösséget építeni, összefogni legalább olyan fontos, mint a tanári munka elvégzése.

„Lacinak hivatástudata volt – mondja Mészáros Lőrinc, az iskola nyugalmazott pedagógusa, egykori igazgatója, aki mai napig aktívan részt vesz Bogdánd kulturális életében –, ő szolgálni akart, és mindent ennek az eszmének rendelt alá.”

A hallgatóság soraiban ott van a mostani igazgató, Balogh Ferenc Csongor is, aki a fiatal tanári gárda egyik képviselője. Azonban az az értékrend, amelyről a nagy öregek mesélnek most párás szemmel, legalább olyan fontos neki is, mint nyugdíjas pályatársainak. 262 gyerek van a gondjaira bízva, valahogy olyan útravalóval kell elengednie őket az iskolából, hogy legalább egy részük itthon maradjon, és tovább éltesse mindazokat az értékeket, amelyekre büszkék a bogdándiak. A valamikor 2000 lelket számláló falu lakossága ugyanis az utóbbi években erősen megcsappant. A munkalehetőség hiánya arra kényszeríti a fiatalokat, hogy Zilahon, Szatmáron vagy éppenséggel a határon túl keressék meg a megélhetésüket.

Balogh Ferenc Csongor, a Petri Mór Iskola igazgatója mesél a diákjairól

Mindezt már Mészáros Lőrinc tanár úrtól tudom meg, aki arra vállalkozik, hogy egy rövid séta során bemutassa nekünk a települést.  Bogdánd – meséli – 1968 előtt a történelmi Szilágysághoz tartozott, Szilágycseh rajonhoz, de a megyésítéskor Szatmár megyéhez csatolták. Tény, hogy 1968 előtt is peremterület volt, s az is maradt utána is.

Először Mázsatelek vagy Magdand név alatt emlegetik 1349-ben, ugyanis a Mázsa-patak völgyében fekszik ez a falu is, akárcsak Hadad. A település mai neve: Bogdánd, a Bogdán személynév -d képzős származéka. A név szláv származású – magyarázza Mészáros tanár úr –, jelentése „Isten ajándéka, adománya”. A Tövisháton több ilyen -d képzős településnév van: Hadad, Nádasd, Kövesd. Ezek mind Árpád-kori települések, amelyek eredetileg királyi birtokok voltak,  és aztán adományképpen kapták meg a különböző családok. Bogdánd a kusalyi Jakcs család, a bélteki Drágfi és legtovább a Wesselényi család történelmével kapcsolódik össze, mivel Hadaddal együtt még 26 falut adományoz Báthori István a Wesselényieknek, és ezáltal Bogdánd sokáig Hadad filiáléja marad.

Egytornyú településként szokták emlegetni, és ez az egy torony nem más, mint a református templom tornya. 1625-ben ugyanis Bogdánd kiválik a hadadi egyházból, ahova „leányegyházként” tartozott, és „maga tart praedikatort” Szentmihályi István tiszteletes személyében.

A bogdándi fesztivál helyszíne, a szabadtéri színpad

1742-ben pestis pusztított a vidéken, Korondon alig maradt élő ember, Hadadon 174-en, Ákoson 248-an pusztultak el. Bogdándról nem maradt fenn adat, de valószínűsíthető, hogy a nagyméretű lakosságfogyás miatt rendelte el Mária Terézia ezeknek a falvaknak a betelepítését. Petri Mór szerint Bogdándra és Diósadba székelyeket, Hadadba pedig németeket telepítettek. Talán ez a magyarázata a bogdándiak érdekes, telt á-s beszédének – véli a tanár úr.

Séta közben ránk esteledik, és óhatatlanul eszembe jutnak az alig néhány falunyi távolságról, Diósadról származó Ady Endre verssorai: „aluszik némán a falu, múltat álmodva, dideregve.” Vajon csak a múlt, a mindent megszépítő emlékezés az, ami összetartja ezt a maroknyi közösséget? Mészáros Lőrinc sóhajtozva válaszol, amikor azt kérdezem tőle, hogy milyen a jelen Bogdándon.

„Távol vagyunk az ipari létesítményektől – kezdi az összegzést –, nem jönnek errefelé se külföldi, se hazai befektetők. Munkahley-probléma van, emiatt sokan elmennek, már 900-an sem élnek talán a faluban. Bogdándon soha nem volt könnyű az élet. De hát hol könnyű? Ez a föld rengeteg munkát ad, de kevés termést. Ezért is nevezik a vidéket Tövishátnak. De hát aki megszokta itt, az nem akar már innen elmenni. Egyetlen útja lesz, amely kifele vezet a faluból, és az a domboldalon fekvő temetőbe visz.”

Mészáros Lőrinc tanár úrral sétálunk Bogdándon

Nem akarom ezzel a komor gondolattal zárni a beszélgetésünket, úgyhogy az iskola felé vezető visszaúton ismét a régi szép időket emlegetjük fel, amikor színjátszás, bálok és néptánc töltötte ki a bogdándiak szabadidejét. Olyan is megesett – meséli egészen belemelegedve Mészáros tanár úr –, hogy a szatmárnémeti színház itt kezdte évadát. Nem beszélve a Nemzetiségek Néptánc Fesztiváljáról, amely harminc éve működik, és szintén Sipos Lászlónak köszönheti elindulását. Az évek során számtalan együttes megfordult Bogdánd szabadtéri színpadán, és a díszvendégek között miniszterek, nagykövetek, püspökök is voltak, sőt az erdélyi magyar népi kultúra legismertebb személyisége, Kallós Zoltán is részt vett az egyik kiadásán.

Az Erdély-járó Beke György A Boltívek teherbírása című könyvében még ezt a pezsgő kulturális életet érzékelte – emlegeti fel a neves riporter írását Mészáros Lőrinc –, és személyesen beszélgetett Sipos Lászlóval arról, hogy igenis, a kultúra mentheti meg ezeket a falvakat. Annak idején azonban egy szinte kétezer lelket számláló életerős közösség élt Bogdándon.

Az iskola előtt búcsúzunk a tanár úrtól, ő haza igyekszik, mi pedig Kolozsvár felé vesszük az irányt. Az elsuhanó tájat nézve azon gondolkodom, hogy érdekes módon a nehéz idők, a diktatúra embert próbáló évtizedei alatt néhány lelkes embernek sikerült megtalálnia a kiutat a süllyesztőből. Most pedig, a szép, új világban, úgy érzem, hogy ennek a történelmi tájegységnek a magyarsága az anyagi, lelki és szellemi kiszolgáltatottság napjait éli, mert azok az értékek, amelyek évtizedeken keresztül az erdélyi magyar megmaradásnak egyik lehetséges útját jelentették, mára erejüket vesztették. A „magunk keresése” – ahogyan Beke György fogalmazott annak idején – ismét aktuálissá vált. Mert nem múltat, jövőt kell álmodni.

A „Kincsesládánk, Erdély” tövisháti riportjának mozgóképes változatát december 29-én 18 órai kezdettel sugározza az Erdélyi Magyar Televízió.

 

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X