Szabadságról álmodtak, börtön lett belőle – az 1956-os forradalom visszhangja a Magyar Autonóm Tartományban


-A A+

Budapest utcáit elözönli az egyetemi diákság 1956. október 23-án | Forrás: FortepanAz 1956-os magyar forradalom és szabadságharcnak széles körű visszhangja volt Romániában. A legnagyobb rokonszenv-megnyilvánulást a Székelyföldet magába foglaló Magyar Autonóm Tartományban észlelték. Pál-Antal Sándor nyugalmazott levéltáros évtizedeken keresztül kutatta az egykori Magyar Autonóm Tartomány irattárait annak érdekében, hogy valós képet nyújthasson arról, mi is történt abban az erdélyi régióban, ahol nemcsak a lakosság nagy része volt magyar, hanem az akkori politikai elveknek megfelelően a pártaktivisták, a közigazgatásban dolgozók és a belügyi szervek nagy része is magyar volt. A Pál-Antal Sándor által elvégzett kutatások egyértelműen igazolják, hogy a forradalmat követő évek megtorló akcióinak a diktatúra megszilárdítása volt az elsődleges céljuk, ezért egyformán sújtottak minden társadalmi osztályt.

A román párt- és államvezetés nyíltan szembehelyezkedett a Sztálin halála után megindult enyhülési folyamattal, amely Magyarországon a forradalomhoz vezetett.  A bukaresti elvtársak úgy nyilakoztak, hogy ők már réges régen „desztalinizálták” a rendszert, tehát Romániában semmi szükség a változásra. A változás szelét azonban nem lehetett a határnoknál megállítani, Romániában  is érezhető volt egyfajta nyitás. Mondana erre néhány példát?

1956 folyamán, az év első negyedétől kezdve egy általános enyhülési folyamat zajlott le a magyar-román kapcsolatokban. Ez nyomon követhető főként a kulturális, valamint a lakossági kapcsolatokban beállott változásokban. A szinte egy évtizede – 1948 óta – tartó merev elzárkózási politika terén bekövetkezett lazítást Erdély-szerte, így a magyarlakta Autonóm Tartományban is a többoldalú magyar-magyar kapcsolatok felvétele követte. A Magyarországtól teljesen elzárt erdélyi magyar közösség előbb rádión és a sajtón keresztül, majd az év nyarától kezdve lehetővé vált magánutazás révén némileg szorosabb érintkezésbe került a mélyebb politikai változásokat átélő anyaországgal. Felélénkültek a kulturális kapcsolatok, amelyek lelkesítőn hatottak a magyar kultúrára szomjazó lakosságra. Elsőként Illyés Gyula erdélyi látogatását kell kiemelni, aki az 1848-as forradalomról szóló, Fáklyaláng c. színműve századik előadására érkezett Marosvásárhelyre. Megjelenése Marosvásárhelyen nemcsak azért volt meglepő, mert a Romániába látogató magyarországi küldöttségek több éven át alig jutottak el a Magyar Autonóm Tartományba, hanem inkább azért, mert az 1954. október óta óriási sikerrel játszott Fáklyaláng egyáltalán nem felelt meg a román ideológiai elképzeléseknek: a tartományi pártszervezet többször is nacionalista és soviniszta színdarabként bélyegezte meg, és 1955-ben Kovács György író a darab betiltását is fontolgatta.

Ez a Magyarországról átszivárgott enyhülés mintha egy kis bátorságot lehelt volna az itteni kulturális életbe is, nagyon sok jó kezdeményezés ekkor kapott erőre.

Ez így van, de ehhez az is kellett, hogy a bukaresti pártvezetés rábólintson. A nyár folyamán a leglátványosabb közeledési akció a hivatalos körök által kezdeményezett Petőfi-sírhely felkutatása volt a Marosvásárhely-közeli Fehéregyházán. A Vörös Zászló újságírói is utazási engedélyt kaptak: szeptember 26-án Marosvásárhelyről Prágáig címmel hosszú riport jelent meg a helyi napilap munkatársa tollából, aki a Bukarest-Prága nemzetközi gyorsvonattal jutott a csehszlovák fővárosba Budapesten át.

Pál-Antal Sándor, nyugalmazott levéltáros | Fotó: Veres Nándor

A helyi lapban megjelent cikkekből értesülünk a Magyarországról egyre nagyobb számban érkező „vendégről”. Ezek közül kiemelkedik Pándi Pál, aki az eddigieknél sokkal nyíltabban hirdette a magyar-magyar kulturális együvé tartozást. Augusztusban a Vörös Zászló közölte Pándi cikkét, amelyben vázolja gondolatait: „Közelebb kell kerülnünk egymáshoz! Ma már összehasonlíthatatlanul könnyebb az utazás a Magyar Népköztársaság és a Román Népköztársaság között, mint évekkel ezelőtt... De még nem elég rendszeresen. Jöjjenek Budapestre, Magyarországra a marosvásárhelyi egyetemisták, munkások, parasztok, értelmiségiek. S jöjjenek Magyarországról diákok, dolgozók Erdélybe.” Pándi cikke az uralkodó lelkesedést és várakozást tükrözte. Augusztus végén magyarországi nőküldöttség érkezett Marosvásárhelyre. Néhány nappal később egy több, mint százfős debreceni és nyíregyházi tejipari dolgozókból álló küldöttség látogatott Marosvásárhelyre. Mindez immár a nyilvánosság előtt, sőt szervezetten történt. Az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem hallgatóinak huszonöt tagú csoportja Magyarországon töltött egy hónapot, végigjárták a budapesti, szegedi és debreceni egyetemeket. Ezek a kapcsolatok magukkal hozták a magyarországi szellemiséget, a már érezhető, változást óható közhangulatot. Úgyhogy nemcsak a magyar-magyar közeledés és kommunista szellemű testvériség eszméje terjedt, hanem a nyitás, a változás, a nyugathoz való közeledés eszmeisége is.

Ebben a periódusban történt az is, hogy az erdélyi magyar lakosság felé való nyitás jegyében a bukaresti kormány jóváhagyta az Állami Székely Népi Együttes megalakulását, gyerekfolyóiratot alapítottak, a Napsugárt, és újra indították kolozsváron a Korunk folyóiratot is. Elég sok olyan jel volt tehát, amely a változásokra utalt, és egy erőteljes közeledésre a két ország,  Románia és Magyarország között. Az események azonban másként alakultak.

A magyar állam és pártapparátus október 23-24-én bekövetkezett összeomlása váratlanul érte a román vezetést. Noha a diplomáciai A forradalmi ifjúság a nemzeti zászlóval | Fortepanjelentésekből egyértelművé vált a magyarországi helyzet súlyossága, Gheorghe Gheorghiu-Dej, a Román Munkáspárt első titkára, aki éppen Jugoszláviában tartózkodott, nem hozta előre a tervezett visszautazás időpontját. Így október 28-ig a biztonsági intézkedések foganatosítása a Politikai Bizottságra hárult, amely telefonon egyeztetett minden lépést a távol lévő Gheorghiu-Dej-zsel. Már 24-ére a Politikai Bizottság rendkívüli ülést hívott össze, amelyen eldöntötték, hogy teljes hírzárlatot léptetnek életbe a szomszéd országot illetően. Ezen felül lezárják a határt, és kerülnek minden olyan intézkedést, ami ingerelhetné a magyar vagy a német lakosságot. További utasítás a belügyi szervek felé az volt, hogy „a letartóztatások terén tapintatot és politikai mérlegelést mutassanak, hogy értelmetlenül ne idegenítsék el a lakosságot”. A Politikai Bizottság ugyanakkor teljhatalmú megbízottakat küldött ki a határmenti, vegyes lakosságú és a politikailag „érzékenyebbnek” tartott tartományokba:Fazekas Jánost Marosvásárhelyre, a Magyar Autonóm Tartomány székhelyére küldték, Miron Constantinescut Kolozsvárra. Mások, főként magyar származású vezetők útja Nagyváradra, Nagybányára és Temesvárra vezetett.

Azt tudjuk, hogy október 28-án tért haza Gheorghiu –Dej a belgrádi látogatásból, mondjuk elég hosszú időnek tűnik ez a sok napos kimaradás, tekintettel arra, hogy mi minden zajlik Magyarországon, és a teljes kommunista blokkban beáll egyfajta krízishelyzet.

Gondolom, hogy Jugoszláviában is ugyanúgy értesült Dej az itteni vezetők minden döntéséről, és irányítja a távolból is az eseményeket. Aztán hazatérése után a pártelnök Budapestre meneszti Aurel Mălnășant és Valter Romant, akik onnan  tájékoztatták aztán rendszeresen a pártvezetést. Valter Roman, aki anyanyelvi szinten beszélt magyarul, és kitűnően ismerte a budapesti közéletet, visszatérése után, egy november 2-án tartott Központi Bizottsági gyűlésen megerősítette párttársaiban a veszélyérzetet. Figyelmeztette őket arra, hogy a forradalom a területi revansizmus irányába tolódik el. „Még a [magyar] pártvezetésben is nyílt románellenes érzelem dominált - mondta —, nem szabad szemet hunyjunk afölött, hogy Erdély ügyében főleg alulról jövő nyomásgyakorlás volt, mert az állami vezetők soha sem foglaltak el helyes álláspontot Erdély kérdésében, sőt, bátorították ezeket az elemeket. És még ebben a tragikus helyzetben is ahelyett, hogy azt mondanák: »Vigyázzatok az ország biztonságára!« vagy valami hasonlót, Kádár - nagyon jól emlékszem ezekre a szavaira — azt mondta nekem: „Adjatok autonómiát Erdélynek.” Pontosan így mondta. Nem tudhatjuk, mire gondolt.” Roman figyelemre méltó szavai azt jelezték, hogy a román csúcsvezetést már a forradalom napjaiban eluralta egyfajta fogadókészség minden Erdélyre vonatkozó rémhírt illetően, ezért is ítélték fontosnak a megbízható kádereket kiküldeni az erdélyi nagyvárosokba. A Magyar Autonóm Tartomány helyzetét kiemelt figyelmmel kezelték.

Mi volt a helyzet a lakosság körében? Mit jelentettek a kiküldött aktivisták? Milyen feljegyzések maradtak fent a Szekuritáté dossziéiban?

A Magyar Autonóm TartományA forradalom híre futótűzként terjedt el a lakosság körében. Október 24. reggelétől minden rádiókészülékkel rendelkező család frissen értesülhetett a több száz kilométerre zajló eseményekről. Fogadtatása a Magyar Autonóm Tartományban rendkívül lelkes volt, de mégsem volt egységes. A lakosság hangulatát jól szemlélteti azonban az országból beérkezett információk alapján szerkesztett október 26-i Központi Bizottsági belső tájékoztató: „a Magyar Autonóm Tartomány - központjában, Marosvásárhelyen... az ellenséges elemek továbbra is nyilvánosan mutatkoznak, dicsőítve a Magyar Népköztársaság-beli eseményeket vagy erőszakra buzdítva. Ma Hajdú Zoltán író tájékoztatott minket, hogy egy autóbuszon egy vasutas kifakadt: »Jobb megdögölni, mint éhen halni« és ezzel a kijelentéssel a jelenlévők közül senki sem szállt szembe. Zoltán Gyula kulák Bikfalva községben arcátlanul azt kiabálta, hogy nálunk is meg fog történni, találkozni fogunk a magyar testvérekkel.” A tartomány városaiban és falvaiban megnyilvánult lelkes hangulat, a forradalomnak erre a vidékre történő kiterjedésének várása, a forradalomhoz való csatlakozási szándékok kinyilvánítása és szervezkedések kezdeményezése napirenden volt ezekben a napokban. A diákok voltak a legradikálisabbak, ők november elsejére már gyertyás tüntetést szerveztek: a református temetőben a Bolyaiak sírjánál  lett volna a találkozó, és a magyar forradalmárokkal való együttérzési megnyilvánulásként szerették volna megszervezni, azonban maga Fazekas János járt közbe, és lebeszélte őket erről az incidenseket előrevetítő akcióról. A nyílt gyertyás demonstrációból egy szerény jelképes akció lett. Egy idősebb hölgyet megkértek, hogy a sírra helyezzen egy szalaggal ellátott virágkoszorút, amelyen meggyújtottak 150 gyertyát. Erről az esetről egy, november 2-ai informatív jelentés tájékoztatta a pártszerveket, kiemelve annak békés és epizódszerű jellegét.

Mindig a nagyvárosokat említik elsősorban a történészek, és a diákok szervezkedéséről vannak a legkimerítőbb leírások. A Magyar Autonóm Tartomány területén milyen  más incidenseket jegyeztek fel?

 Számtalan esetről maradt fent pontos leírás. Székely Károly, kovásznai földműves október 28-án a köztéren hangosan szidta a kormányt, a népi demokratikus rendszert, példaként hozta fel a magyarországi eseményeket. A Marosvásárhely melletti Nyomáton, György Péter, ugyancsak október 28-án, többedmagával énekelte a magyar himnuszt, és egy kommunistára mutatva, mondta: „Az akasztófák már készen állnak számotokra.” Krisztián Mihály Borszéken október 30-án éltette a forradalmat és Magyarországot, kijelentve, hogy amikor az ideér, Borszéken ő lesz a forradalom vezetője. Szendrei Markovics Szever Székelysárdon kijelentette, hogy Magyarországra akar menni, hogy részt vehessen a forradalomban. Azt is mondta, hogy „Most jönnek az amerikaiak és a németek, és minden kommunista rendszert megdöntenek.” Forgács János Siménfalván október 28-án a falusi kocsmában az egyik kommunistának azt mondta, hogy „Vége a kommunistáknak és a kommunista terrornak. Neked is hamarosan véged lesz. Takarodj a bodegából, mert a magadfajta embernek nincs mit keresnie közöttünk.” Ugyanaznap Köpecen Bogáti Gábor kijelentette, hogy Köpecen is forradalom lesz, mint Magyarországon, és ő lesz a vezető. O fogja vinni a zászlót és tesz igazságot. Kibédi András november 5-én Disznajón felkelésre buzdította az embereket. „Nagy Imrét elfogták - mondta -, de ne hagyjuk, verjük szét mi is a kommunistákat.” Hubbes Márton könyvelő Sepsiszentgyörgyön november 8-án a hetivásárkor elővett egy magyar zászlót és, a vállára terítve, azzal ment az utcán a főtér felé, így akarta megmozdulásra buzdítani a lakosságot. De nemcsak a magyar anyanyelvű lakosság, hanem a román ajkúak részéről is történt számos forradalom-párti megnyilvánulás. Argatu Constantin doftánai származású lakos Maroshévízen november 4-én kijelentette, hogy: „Nem ártana, ha jönnének az angolok s az amerikaiak, hogy rendet teremtsenek, és hogy élhessenek akik az »ellenforradalmat« elkezdték.”Fazekas János, a Központi Bizottság tagja, aki két hétig járta a MAT-ot, hogy a kedélyeket csitítsa. (Oldalán Király Károly.) | Forrás: Azopan

Az egyik legfontosabb történés Marosvásárhelyen a forradalom kitörését követő napokban az íróknak, a párthoz hű értelmiségieknek a találkozója, akik közös nyilatkozatban ítélték el a forradalmat. Mi ennek a története?

Fazekas János utasítására tartották meg az első találkozót már október 24-én, a tartományi pártbizottság székházában. Az érdekessége ennek az első találkozónak az, hogy a  jelenlévők meglehetősen heterogén álláspontot képviseltek: a „sztálinista” vonal – Hajdú Győző, Papp Ferenc, Kovács György – mellett ott találjuk az liberalizáció által megérintett fiatalokat, Sütő Andrást, Gálfalvi Zsoltot, Nagy Pált, valamint az idősebb nemzedék képviselőit, Antallfy Endrét, Molter Károlyt, és Kemény Jánost. Mellettük persze  a találkozót megszervező pártbizottság emberei is ott vannak: loan Badioc a tartományi pártbizottság egyik titkára, Vargancsik István a városi néptanács elnöke, Tankó Árpád. A gyűlés eredeti célja November 7. megünneplésének előkészítése volt. A magyarországi események tudatában az teljesen elvesztette aktualitását. A felszólalások fokozatosan elvesztették sablonos formájukat, és a gyűlés egyfajta vitafórummá alakult, a magyarországi eseményeket Hajdú azonnal megbélyegezte és elítélte. Sütő András nem értett egyet vele, és tartózkodó álláspontra helyezkedett, megtagadva a forradalom azonnali elítélését: „Nem értünk mindnyájan egyet Hajdú Győző elvtárssal - mondta. - Teljes tisztelettel hallgattam a magyarországi eseményekkel kapcsolatos fejtegetését, amely a személyes véleménye. Én megvárom a Pártbizottság értékelését az eseményekről. (...) Megmondom a véleményemet a Politikai Bizottság értékelése után, és ha szükséges, revidiálni fogom nézeteimet.” Sütő András szavait Gálfalvi Zsolt és Nagy Pál is helyeselték.

Ennek ellenére a sajtóban megjelent nyilatkozatot már mindannyian aláírták, és az olvasók számára úgy tűnt, hogy egységes állaspontot képviselnek.

Szabaduló levélAz már egy második, későbbi gyűlés eredményeként született meg, amelyet november másodikára hívtak össze, és amelyet Fazekas János erős kézzel irányított. Az összejövetelen Fazekas minden résztvevőt nyílt állásfoglalásra kötelezett, ami nem lehetett más, mint a forradalom elítélése. Az összejövetel után, annak záróakkordjaként egy hűségnyilatkozat megszövegezéséről döntöttek, amelyet másnap, és amelyet „aláírt”16 író, 3 szerkesztő és 3 szerkesztőségi dolgozó. A levél november 4-én jelent meg „Lelkiismeretünk parancsszava. A Magyar Autonóm Tartományban élő írók és a marosvásárhelyi irodalmi intézmények dolgozóinak levele az RMP Központi Vezetőségéhez” címmel a Vörös Zászlóban. Az írókkal és szerkesztőkkel való vitát megelőzően, ismerve azok egy részének „forradalompárti” nézeteit, több éjszaka „meggyőző” munkát végeztek velük. A „meggyőzők” Kovács György író és társai voltak, a „meggyőzendök” Sütő András, Gálfalvi Zsolt, Oláh Tibor, Nagy Pál és mások. A „meggyőzés” mindig éjszaka zajlott, éjfél utántól hajnalig. Minden alkalommal autón gyűjtötték össze őket és szállították a tartományi pártbizottsághoz, a Poklos-híd melletti Hangya-épületb. Kovácsék nem kívántak egyebet írótársaiktól, csak azt, hogy ismerjék el a magyarországi események „ellenforradalmi jellegét”, tegyék feltétel nélkül magukévá a RMP e téren elfogadott és alkalmazott politikáját, és ítéljék el az „ellenforradalmat”. A több éjszakán tartó „meggyőzés” után következett a várt ,jó eredményt” hozó vita.

Az az érdekes, hogy míg Temesváron azonnal „rámozdultak” az egyetemisták a forradalom hírére, és tényleg tüntetést szerveztek, Kolozsváron is érezhető volt egyfajta forrongás, addig a Magyar Autonóm Tartományban ilyen nagyobb méretű megmozdulásokra nem került sor.

Igazán komoly, a kommunista rezsimet veszélyeztető megmozdulások sehol sem voltak. Ahogy Stefano Bottoni is állítja, a forradalom elmaradt, a megtorlások azonban nem. Az, hogy a Magyar Autonóm Tartományban viszonylag  „zavartalanul” vészelte át a lakosság ezeket a napokat, annak köszönhető, hogy Fazekas két hétig járta a tartományt, arra törekedve, hogy meggyőzze a magyar lakosságot: nem állhat érdekében minden megszerzett kulturális és nyelvhasználati jog kockáztatása a forradalommal való szolidaritás miatt. A magas rangú hivatalnok tudatában volt annak, hogy a Belügyminisztérium apparátusa azon dolgozott, hogy szigorú megtorló politikát alkalmazzon minden valós vagy lehetséges ellenféllel szemben. Bukarestnek az erdélyi magyar lakossággal és a Magyar Autonóm Tartománynyal szembeni növekvő bizalmatlanságát úgy igyekezett ellensúlyozni, hogy minden lehetséges eszközzel demonstráltassa a tartomány népének lojalitását a párttal és az államhatalommal szemben.

A megtorlásokat, bebörtönzéseket feldolgozó történészek azt állítják, hogy az 1956-os forradalmat követő leszámoló akciók során a romániai magyarságot sokkal súlyosabban érintették a letartóztatások és bebörtönzések. Az ön által megvizsgált dokumentumokból is ez derül ki?  Milyen volt a megtorlás a Magyar Autonóm Tartományban?

A  dokumentumokból egyértelműen kiderül, hogy a magyarországi forradalom váratlanul érte a pártszerveket, az államhatalmat, sőt gyakorlatilag a lakosságot is. A magyar szervezkedések később következtek be, mondhatni akkor, amikor már túl késő volt, azaz a forradalom leverése utáni időszakban, és elég hamar fel is göngyölítették ezeket a csoportosulásokat. A Securitate 1956. októberében és novemberében elsősorban azokat tartóztatta le, akik különböző helyeken hangoskodtak, véleményt nyilvánítottak. Romániában összesen 11120 személyt tartóztatott le," a Magyar Autonóm Tartományban 1956. október 28. - december 31. között 110-et. A letartóztatottak - magyarok, románok egyaránt - ellen azonnal bűnvádi eljárást indítottak, és rendszer ellenes tevékenységért közülük 99-et, rövidebb vagy hosszabb vizsgálati fogság után, bíróság elé állítottak. a nagy letartóztatási hullám 1958-1959-ben volt, amikorra már kiépült a besúgóhálózat, és elegendő adatot tudtak összegyűjteni azokról a gyanús személyekről, akik ellen addig nem volt bizonyítékuk. Az adatok rendszerezése közben fölállítottam néhány statisztikát, és egészen érdekes részletek derültek ki. A Marosvásárhelyi Katonai Ügyészség iratai alapján - amelynek hatásköre több mint 13 ezer km2 területen élő 731 ezer személyre terjedt ki —, megállapíthattuk, hogy a Tartományban 1956. október 26-a és 1965 decembere közötti időszakban több mint 1089 személy ellen folytattak politikai jellegű bűnvádi vizsgálatot. Ezek közül a katonai ügyészség 826 személyt állított bíróság elé. A vizsgálataim alapján elmondhatom, hogy rajononként nagyjából ugyanannyi embert tartóztattak le, ügyeltek arra, hogy egyenletesen legyen lefedve a tartomány területe a megtorló akciókkal.  Sőt az értelmiségiek, munkások és mezőgazdasággal foglalkozók aránya nagyjából megegyezik a letartóztatottak között. Még háztartásbéli nőket is találtam a listán, ők vádlottak hét százalékát tették ki.

A Fekete Kéz csoportosulást bemutató iratok a sepsiszentgyörgyi 1956-os emlékmúzeumban

Az ismert 56-os erdélyi csoportosulások közül jónéhány a Magyar Autonóm Tartományban működött, vagy tagjai idevalósi fiatalok voltak, ilyen a sepsiszentgyörgyi koszorúzók csoportja, a Székely Ifjak Társasága, de a brassói EMISZ is elsősorban háromszéki fiatalokból állt. Aztán ott van a csíkszeredai diákok csoportja, hogy csak a legismertebbeket említsem. A csoportos perek vagy az egyéni ítéletek voltak túlsúlyban?

1956-1965 között a vádlottakat részben egyenként állították bíróság elé, nagyobb részüket azonban csoportosan. Ez utóbbiak ügyét 71 perben tárgyalták. Csoportosan 548 személyt ítéltek el, a vádlottak 67%-át. A legnépesebb csoport az EMISZ – Erdélyi Magy Ifjak Szervezete (77 személy) és a Faliboga-féle csoportosulás (70 személy) voltak. Az előbbiek ügyét három, az utóbbiakét négy részre osztva tárgyalták le különböző időben, az EMISZ-esekét Marosvásárhelyen, a Falibogá-ékét Nagyszebenben. Népesek, azaz 14-21 személyből állóak — voltak még a Gligor-, Fülöp-, Ungvári- és Kovács-csoportok, mindannyian Jehova-tanúk, valamint a Fekete Kéz szervezet 24 taggal, a dedrádi Baki-csoport 13-mal, a Török csoport 12-vel, a Puskás-, Mikulich- és kézdiszentléleki csoportok 11-11 -gyel, a gyergyóújfalvi csoport 10-zel. A legtöbb csoport két-három, illetve 5-6 személyből állott.

A vádpontok között szinte minden esetben szerepel a magyarországi forradalommal való együttérzés, szimpátia kifejezése, a Szabad Európa Rádió hallgatása, a pártszervekkel szembeni kritikus megnyilvánulások, revendikatív követelmények megfogalmazása. Összevetettem a Magyar Autonóm Tartománybeli adatokat az országos számokkal. Világosan kimutatható, hogy volt magyar éle a megtorló akciónak.  Nemcsak arról van szó, hogy az elítéltek között a magyar nemzetiségűek száma meghaladja az országos átlagot, hanem arról is, hogy sokkal súlyosabb büntetéseket szabnak ki rájuk, sokkal több évi börtönre ítélik el őket, nem beszélve arról, hogy a legtöbb halálos ítéletet is magyar nemzetiségűekre mondják ki.

A rendszer ellen tevékenykedőknek nyilvánított személyek, politikai, társadalmi és etnikai csoportok ellen indított támadás a kommunista diktatúra szempontjából sikerrel járt. Az ellenzéki csoportok leverésével, elhallgattatásával és részben behálózásával hosszú évekre megszilárdult a diktatórikus kormányzás. A megerősödött kommunista hatalom pozíciójának szilárdságában bízva — és az egyre erősödő nemzetközi nyomás hatására - szánta rá magát 1962-64-ben a politikai elítéltek amnesztiában való részesítésére.

Pál-Antal Sándor nyugalmazott levéltárossal a Magyarok Romániában dokumentumfilmsorozat keretében beszélgetett  Víg Emese.
HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X