A gólyák kirepülnek – Kincsesládánk, Erdély sorozatunk újabb állomása: Gyergyóremete


-A A+

Kelep. Kelep. A gólyák beszélgetnek. Városi emberként ritkán hallom őket, utazás közben az autóban szoktam felkiáltani, hogy  „Né, gólyafészek!”, de meghallani a gólyahangot, ahhoz csend kell. Megállás. Figyelés. Itt, Gyergyóremetén, ahogy beér az utas a faluba, ott vannak a gólyák, és csend is van. Hallatszik a szavuk. Intézkednek, a fészekben nagy a nyüzsgés. Én semmit sem értek, de lenyűgözve bámulom "a gilicéket". Kelep. Kelep. Már a látványuk is egyfajta otthonosságérzetet kelt,  pedig a gólyák mással vannak elfoglalva: készülnek a hosszú utazásra. Aztán majd visszajönnek. Aki életképes, akinek fontos a hely, ahonnan útra kelt. Mire végigjárom a községet rájövök, hogy itt mindenki úgy él, mint a gólyák. Kicsit itthon, kicsit idegenben.

Fotók: Varró-Bodoczi Zoltán

Sáska-ház. Így nevezik azt az épületet, ahol a gólyák megtelepedtek. A központ központjában van, és csodák csodája, a polgármester, amikor kinéz a községháza ablakán, őket látja. Ahogy költenek, etetnek, elmennek, hazajönnek. Ilyen az élet. A gólyáknál és a remetei embereknél is.

De maradjunk az épületnél. Egy ma ma már nem létező közösség mementója: valamikor örmények települtek ide, hozta őket a fakitermelés haszna. 1820 után Mélik, Kápdebó, Zakariás, Kápálb, Dobribán, Szekula, Czárán nevű örmény családok telepedtek meg a faluban, és rövid időn belül ők vették át az erdőkitermelés és az ehhez kapcsolódó tutajozó kereskedelem irányítását. Ők vásárolták fel az eladósodott családok birtokait is, és ez a folyamat meggyorsította a faluközösség felbomlását.

Az örménység nagy hatással volt a település polgári fejlődésére: megélénkült a kereskedelem, beindult az amatőr színjátszás, olvasókör és könyvtár létesült a XIX. század folyamán, a község központjában pedig polgári házak épültek, amelyek mai napig meghatározzák a település arculatát. A házak itt maradtak: a Sáska-ház, ahol a gólyák fészkelnek, de mellette ott van a Puskás-, a Mélik -, a Zakariás-ház.  A falu központjában álló házakat ők építették. Nem jellemzők a székelyföldi architektúrára: polgári, városi környezetbe jobban illenének. Remete pedig soha nem akart város lenni... Egy letűnt idő nyomai, a családokról, amelyeknek nevét viselik, hiába kérdezősködtem. A polgármester, Laczkó-Albert Elemér meséli, hogy a második világháború után, amikor elkezdődtek az államosítások, nyomuk veszett.

Séta. Elindulok a faluban

Elindulok, megnézem a főteret, a forrást, ahol mindenki megáll vizet vinni haza – hetven méter mélyről jön az ásványi anyagokban, vasban, kálciumban, mágnéziumban gazdag víz – amelynek csípős íze nekem is jól esik, megtöltöm a palackomat. Nézem a nagy házakat, kerteket, a gondozott udvarokat. Keresem a Borvíz utcát, mert ott lakik László Lőrinc bácsi. "Jaj, az olyan ember, hogy mindent elmesél a faluról!"- mondták nekem, hát akkor hogy hagyhatnám ki a lehetőséget. Már a kapuján is írja, hogy ott lakik. Vagyis faragott székely kapun kell benyitni , amelyre a hagyományhoz híven bevésték a házigazda nevét, és a kapuállítás időpontját. Jön is Lőrinc bácsi, aki a nyolcvanat már meghaladta, és invitál befelé. Közben elmeséli, hogy három évvel ezelőtt tette ki a házra székely zászlót, s azt már soha be nem veszi, sőt, "ha nagy ünnep van", akkor a piros-fehér-zöld is kikerül mellé.

László Lőrinc bácsi, aki mindent tud Gyergyóremetéről

Na, tessenek jőni. Hova üljünk? Bé a házba?” – Nem, nem – hárítjuk el a szíves meghívást, jó lesz nekünk az udvaron is. Jó a levegő, árnyék is van. Beszélgetünk. Lőrinc bácsi tényleg élő könyvtára Remetének. Mesél a negyvenes évekről, amikor még gyermekfejjel élte át a bevonulást, mesél az erőszakos kollektivizálásról, mesél a mindennapokról, amelyek másként teltek néhány évtizeddel ezelőtt. Olyan folyamatokat is lát, amelyek nem a felszínen vannak. Minden pillanatát élvezem a beszélgetésnek.

Minden gyergyói nagyközségnek nagyon erős lokális identitása van, mondja. Gyergyószentmiklósnak, a városnak is. Még a szójárás is úgy változik faluról falura, hogy a kifejezések alapján meg lehet állapítani, hogy az illető szárhegyi, ditrói vagy újfalusi, netán remetei. Megvannak a sztereotípiák is mindegyik faluról. Régen a remetei férfiakról az a hír járta, hogy a legnagyobb bicskások a környéken. Féltek is tőlük, kitértek az útjukból, ha veszekedésre került a sor. Valószínű, hogy a település zártsága is hozzájárult ahhoz, hogy az idegeneket ne lássák szívesen a faluban: Remetén nem vezet át országút, és megyei út sem. A falu a Görgényi-havasoknak támaszkodik, azok mögött van Szászrégen, de nem vezet út a hegyen keresztül, tehát nem lehet átjárni. De nemcsak harciasságukról voltak híresek a remeteiek, hanem munkabírásukról is. Az évszázadok alatt az itt lakók sokféle vállalkozásnak nekifogtak, meséli Lőrinc bácsi, az egyik legnagyobb lehetőség a gazdasági növekedés számára a fakitermelés volt. Így kezdtek el tutajozni  a dédapák, nagyapák.

Tutajosok

Miközben Lőrinc bácsi mesél, eszembe jut Áprily Lajos verse a tutajosokról és a benne lévő párbeszéd. „Meddig, emberek?”„Zámig.” - /A válasz tompa és komor /s mélységes, mint a munka és nyomor.” Rettenetes nehéz munka várt azokra, akik a tutajozást választották.

A Maroson úsztatták le a faanyagot Déváig, Zámig vagy éppen Szegedig. Embert próbáló munka volt, el sem lehet képzelni ma, mennyit kellet dolgoznia egy tutajosnak. Télen vágták a fát, aztán tavasszal, jég olvadtával kezdték el az úsztatást a folyón. Ha csak Marosvásárhelyig úsztattak, akkor onnan gyalog jöttek haza, hátukon a kötelekkel, amelyekkel összekötötték a rönköket. Hazaértek, indultak ismét. A falu egy része tehát tutajos utód. 1906 után, amikor megépült a vasút, ez a több évszázados foglalkozás szinte egyik napról a másikra tűnt el a Remete életéből. Aki nem volt tutajos, az kitanulta az ács vagy kőműves mesterség csínját-bínját.

Lőrinc bácsi aztán arról is mesél, hogy a diktúra alatt a tutajozás már nem működött, és kilátás sem volt egy jobb jövőre. A környékbeli gyárakon és a kollektívgazdaságon kívül más lehetőségek nem kínálkoztak a fiatal generáció számára. Így történt, hogy az egyetlen fia átszökött a határon. Egy nap nem jött haza az iskolából. Az első állomás Magyarország volt, majd Ausztria lett az új otthon. Az osztrák állampolgársággal rendelkező fiú évente látogatja szüleit, de „már nem remetei” – ahogy Lőrinc bácsi mondja. A nagy ház fele üresen áll, mert azt a fiatalabbik generáció kellett volna belakja. Ahogy nőtt valamikor a falu, és az alapító remete köré évről évre egyre többen gyűltek, most úgy csökken a lélekszám. Lőrinc bátyám szerint minden harmadik, negyedik házban csak fél család lakik.

De ki is volt az alapító? Ki érezte úgy, hogy ez a hely jó lesz, otthon lesz?

Kendeffy Bonifác

A legtöbb falu a Gyergyói-medencéből a 12-ik században alakult. Remete a „legfiatalabb” közülük, mert „csak” a 16-ik században jön létre. Az alapításáról egy legenda ad hírt, amelynek egyelőre nincs történelmi bizonyítéka, mégis mindenki tudja, hogy Kendeffy Bonifác volt a hely első lakója. Amikor 1551. december 18-án a 72 késszúrással és négy lövéssel meggyilkolták Fráter Györgyöt, akkor annak titkára, az említett Kendeffy Bonifác erre a vidékre menekült, arra a dombra épített magának kalibát, ahol most a templom áll, és ott élt remete életet. Innen származik a település neve. Mellé települt hat lakos, és 1576-ban ezzel a hat lakossal tartják számon Remetét, miközben a szomszédos falvaknak már 50-60-70 lakosa van. A  településeknek akkor még nincs meg a Gyergyó- előnevük, azt sokkal később, a Monarchia idején ragasztják hozzá a falu- és városnevekhez.

A településalapító, Kendeffy Bonifác szobra Gyergyóremete központjában

A községalapító szobra ott van a központban, a polgármesteri hivatal előtt, ahol meg kell állapítanom, szép munkát végeztek. A Községháza (amelynek magyar feliratáért megbüntették a polgármestert itt is, akárcsak máshol, Székelyföldön) és az összes újonnan épített  intézmény egységes egészet alkot a központban. Laczkó-Albert Elemérrel sok mindenről beszélgetünk. A távoli múlt után a közeli múlt, és a jelen is sorra kerül. „Mindig kibocsájtó falu volt Remete – mondja –, egy  olyan hely, ahonnan kirajzottak a munkásemberek. Most is vannak olyanok, akik  Európa szélén, Santiago del Compostellában dolgoznak.”

A polgármester szerint az, hogy a falu infrastruktúrúja rendben van, csak a „hard” része, a „soft”, vagyis a lélek abban áll, hogy milyen tartalommal tudják megtölteni a kereteket. És megtöltik.

Van egy önálló intézményként működő Művelődési Ház, amelynek két állandó alkalmazottja mellett számos remetei lakos önkéntes alapon segít a programok szervezésében. A színházi előadások megtartására is alkalmas terem gyakran látja vendégül a csíkszeredai társulatot, de jönnek marosvásárhelyi előadók is. Egy remetei muzsikus kezdeményezésére klasszikus zenei évadot szerveznek minden évben, az is a Művelődési Házban zajlik. Van két közösségi ház is, ahol szórakoztatóbb jellegű programokat tartanak.

Ifjúsági fúvós zenekara is van Remetének, amely több mint harminc tagot számlál, de működik az idősebb korosztálynak a rézfúvós csoportja is, egyházi énekkar, amelyet a katolikus egyház működtet, van néptánccsoport is, a Sírülő. Több mint háromszáz gyerek az iskolában, órán tanulja a gyergyói népzenét, táncot és népi kultúrát. Van modern tánccsoportja is a községnek, a fiatalok már nemzetközi versenyen is megfordultak, és díjjal tértek haza.

Jól megfér egymás mellett a népi és a modern kultúra, ráadásul mindkettő ugyanazt szolgálja: közösséget épít, összetartozást erősít, célt ad a fiataloknak, szórakoztató szabadidős foglalkozásból pedig életstílus lesz. Remete adja minden évben a helyszínt a Gyergyói Népzene és Néptánc Tábornak, amely a legnagyobb ilyen jellegű rendezvény a környéken: kétszáz táborozó tanulja egy héten keresztül a gyergyói táncokat erdélyi és magyarországi oktatóktól. Hangszeres oktatás, népzene és néptánctanítás közül lehet válogatni.

A csutakfalvi közösségi ház. A község második kulturális helyszíne

A vízimalmok

A polgármester javasolja, hogy nézzük meg a falu egyetlen működő vízimalmát. Garda Dezső történész adatai szerint az első gyergyóremetei malmok valószínűleg a Kőpatak mentén jöttek létre, majd a 18. században éppen a malmoknak köszönhetően alakult ki Eszenyő település. Eszenyőben egyes adatok szerint a huszadik század elején 27 vízimalom és különböző vízi szerkezet működött: lisztelő, ványoló, kásatörő, olajprés, deszkafűrész.

Több mint kétszáz évvel ezelőtt épülhetett Eszenyőben Goga Rozália telkén az első lisztelőmalom, amely a kommunizmus idején, kényszerűségből szüntette be működését. Sem ez, sem a többi gyergyóremetei malom az 1989-es rendszerváltást követően nem indult újra működésnek, viszont a település önkormányzata, felismerve a vízi szerkezetek turisztikai és technikai jelentőségét, tervbe vette valamennyi malom feljavítását és egy turistaösvényre való felfűzését. Az egyik állomás minden bizonnyal Goga Rozália „mosatója” lesz, amely tulajdonképpen egy óriási „mosógép”. Hatalmas dézsájában a szőnyegeket néhány órán át, a háziszőttes csergéket akár néhány napon át is járatják. A „mosatót” a rendszerváltás után hozták létre, de hamarosan Eszenyő egyik legtöbbet látogatott építménye lett, amely a háziasszony által szőtt gyapjú lepedőkkel együtt messzi viszi a település hírét. A malomházban található malomszerkezet ma is működőképes.

A vízimalom

Góga Rózsika néni, aki nyolcvankét évesen olyan frissen dolgozik, hogy nem győzök csodálkozni, arról mesél, hogy milyen volt az élet a malomban. A búzát „nem kenyerezték el”, hanem  csak palacsintasütésre és kalácshoz használták. A kenyér rozsból készült. És ennek is köszönhető, hogy "nem volt gyomorfájós ember". És mindenki posztónadrágban járt, amihez az anyagot szintén a malomban ványolták. A posztó olyan volt, hogy télen meleget, nyáron hideget tartott – mondja Rózsika néni. "Emiatt nem is volt annyi beteg ember, mint manapság."

A vízimalom egy idilli környezet. A víz csobogása, a napsütés... igazából hátra feküdnék, és soha nem mennék el innen. Az autó mégis kigördül, de alig haladunk pár száz métert, egy nagy gólyacsapatot látunk meg. Muszáj megállni. Tudom, hogy készülődnek, már indulnak. Visszajönnek egy fél év múlva, de akkor is fáj valami belül. Hogy vajon miért nem maradhatnak itt. A nagycsőrű, testes madarak nem is jellemzők erdélyi tájra, mégis annyira szeretjük őket, hogy gyerekeinket is a gólya hozza. Aztán rájövök arra, hogy a gyergyóremeteiek is olyanok, mint a gólyák. Mennek. Hazajönnek. Ismét elmennek.

Akik hazajönnek

Nagy József történész saját életútját meséli el. Gyergyóremete-Kolozsvár-Budapest-Gyergyóremete. És most már végleg itthon. Ő tudatosan készült hazajönni. „Székelyföldön érzem itthon magam” – mondja. A kortársait azonban száz felé sodorja az élet. Nagyon sokan dolgoznak külföldön, de nagyon ritka az, aki végleg elmegy. A férfiak azok, akik a nagyvárosban vagy éppen külföldön vállalnak munkát, de a család, az itthon marad. Az asszonyok a gyerekeket nevelik és a háztáji munkát végzik el. Van egy olyan mentalitás, hogy senki nem akar elszakadni a remetei közösségtől. Ez egy nagyon zárt község volt, ahol erős kötődések alakultak ki, amelyek nagyon lebomlottak ahhoz képest, hogy mi volt régen, de még mindig vannak olyan kötőszövetek, amelyeket nem lehet elszakítani akkor sem, ha huzamosabb ideig távol vannak a falutól. Igazából akkor kezdik megérezni a falu hívását.

Nagy József történész

Nagy József  tíz évet töltött távol szülőfalujától: élt Kolozsváron, ahol az egyetemet végezte, majd Budapestre költözött tanulmányai folytatása miatt. Miközben minden jel arra mutatott, hogy történészként, szakmai előmenetele szempontjából sokkal jobb volna, ha a magyar főváros mellett döntene, lelke mélyén tudta, hogy soha nem fogja ezt a lépést megtenni. „Gurigás bőrönddel költözni egyik albérletből  a másikba, nagyon meguntam. Alig vártam, hogy hazajöhessek” – vallja meg őszintén Nagy József szülőfalujához való ragaszkodását, aki amellett, hogy folyamatosan Gyergyóremete kulturális életének fellendítésén dolgozik, és a turistacsoportok vezetését vállalja, házat épít magának Remetén, hisz a falubéli hagyomány úgy kívánja meg, hogy a családalapításra gondoló fiatalok új házban kezdjék új életüket. Itt érzi jól magát, a Székelyföldön belül, mondja Józsi, és mihelyt eltávolódik szűkebb pátriájától, az idegenség érzése keríti hatalmába. „Imádom Pestet, imádom Kolozsvárt is, meséli mosolygva, de mindig van egy hiányérzetem, amikor ott vagyok.”

A házépítéssel kapcsolatban meséli el, hogy van egy érdekes hagyomány a faluban: mindig az édesapák építik fel fiaik számára a házat. Senki nem a saját házát építette, hanem a gyermekének emelt házat. Már a fiúgyermek születése után megvették a telket, és amint gyűlt a pénz és lehetőség kínálkozott rá, elkezdték ásni az alapot és fölhúzni a falakat. Mire a legény házasodni szeretett volna, állt a ház. Ráadásul mindig kalákában dolgoztak, mindenki mindenkinek segített, ezáltal soha nem fordult elő, hogy valaki ne tudta volna befejezni az elkezdett építkezést, hiszen a gyergyóremetei férfiak híres építőmesterek hírében álltak, és ha eljártak a faluból munkát vállalni, többnyire építkezéseknél dolgoztak ott is.Tehát senki senki senkinek nem fizetett, mindenki mindenkinek kalákázott, mert tudta, hogy amikor neki lesz szüksége a segítségre, akkor hozzá is ugyanúgy eljönnek majd kalákába. A hagyomány az elmúlt tíz évben szorult vissza nagyon, mert sokan külföldön dolgoznak, és nem lehet már ezt a kölcsönösséget megoldani. Ez a kulturális örökség az 1700-as évekre vezethető vissza, elment a székely határőr a napóleoni háborúba, addig a szomszéd családból, ahonnan nem volt behíva az ember, megszántotta az ő földjét is, és akkor így lassan-lassan kialakult ez az egymásra támaszkodó segítségnyújtás.

A gólyák

Ezelőtt hetven évvel hétezer lelket számlált Gyergyóremete, azóta  itt is beállt a népességfogyás. Nemcsak amiatt, hogy voltak-vannak elvándorlók, hanem amiatt is, hogy teljesen átalakult a hagyományos családok struktúrája. Az 1930-as években 300 gyermek született évente a faluban, a 60-as években már csak 200-250, a 80-as évekre már 100-120-ra apadt a szám, most pedig évente mintegy 60 újszülöttet regisztrálnak az anyakönyvi hivatalban. Perszen nagyon sok más erdélyi vidéki településhez viszonyítva Gyergyóremete egy életerős közösség még most is, azonban számot kell vetni azzal, hogy most már a hajdani nagycsaládok ideje leáldozott. Valamikor 8-10 gyermek született egy családban, ma már itt is sok az egyke, jó esetben 2-3 gyermeket vállal a család.

Gólyák. Menni készülnek.

Ennek ellenére a falu még él.  A kirepülő fiatalok, akár a gólyák, vissza-vissza térnek. Van, aki végleg. Láttunk olyan lovasklubot, amelynek a működtetője, Petréd Károly szebeni építkezési vállalkozását adta fel, hogy haza költözhessen.

Vannak, akik csak időszakosan jönnek haza. Akár a gólyák. De mi számítunk rájuk. Mert milyen volna a tavaszunk gólyák nélkül?

Ha többet szeretne megtudni Gyergyóremetéről, akkor kapcsoljon az Erdélyi Magyar Televízióra vasárnap délután hat órakor. A Kincsesládánk, Erdély sorozat mozgóképes változatát minden hónap utolsó vasárnapján sugározza az ETV.
HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X