Másfél évszázados kolozsvári álom vált valóra – Dávid Ferenc unitárius püspök szoboravatóján jártunk


-A A+

Majdnem másfél évszázadig csak álomként pihent az egymást követő generációkban a szobor gondolata: két világháború, kommunista diktatúra és szűnni nem akaró nacionalista ellenszél között csak sóhajokban öltött testet az elképzelés egészen szombat délutánig, amikor „a templom és az iskola mezsgyéjében” az unitárius egyház felavathatta Kolozsváron azt a Dávid Ferenc-bronzszobrot, amelynek voltaképpen sem alakja, sem korabeli ábrázolásmódja nem maradt az utókorra.

A szoboravatást unitárius istentisztelet előzte meg a Belvárosi Unitárius Egyházközség templomában, ahol az összegyűlt közösség ájtatosan hallgatta lelkészeinek és képviselőinek szavait. Az ünnepi szertartáson felszólalt többek között Rácz Norbert, a Belvárosi Unitárius Egyházközség lelkipásztora, Tőkés László református lelkész, egykori püspök, Farkas Emőd, a Magyar Unitárius Egyház főgondnoka, Gergely Zoltán szobrász és Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök is. A templomot betöltötték az érdeklődő és nem mellékesen büszke szívek, akik hittel telten nyugtázták, megvalósították azt a generációk óta rájuk nehezedő feladatot, amellyel egy teljes felekezeti közösség küzdött.

A közösségi erőn alapuló megvalósítást mi sem bizonyította hitelesebben, mint a templom piacára szólított és megajándékozott megannyi köztisztviselő és magánszemély: unitárius gyülekezetek képviselői, egyházi szervezetek elöljárói, intézmények vezetői, közbirtokosságok élenjárói, magáncégek vezetői, valamint unitárius és nem unitárius személyek vették át a hála jeléül szolgáló kis csomagot, és örvendezhettek az el nem halkuló, jellegzetes „templomi tapsnak”, a padokon való kopogtatásnak.

„Egy keresztény törzs ágai és hajtásai vagyunk”

Rácz Norbert, a Belvárosi Unitárius Egyházközség lelki vezetője prédikációjában kinyilvánította, sokszor voltunk már magyarokként Európában, erdélyi magyarokként Romániában, unitáriusokként pedig Erdélyben olyan emberek, akik alkalomadtán jót nevetgéltünk a történelmi múlt ragyogásán, a nagy embereken és azon, hogy talán nekünk sosem lesz jobb. Mégis „megsegítette híveit az Úr”, és lehetővé tette, hogy az évszázados ellenkezés után végre bronztestbe önthesse az unitárius közösség alapítójának alakját. Kiemelte, az igazi betegség, amelyben a nép szenved az, hogy nem gondolja, neki is van jövője, így „talán ez a szobor segít majd abban, hogy mosolyogva tudjuk elmondani: nem kell csüggedni, támadjanak akár ezren, itt a bizonyíték rá, hogy a szándékában és tetteiben igaz embert segíti az Úr”.

Hiába próbálta a fejedelmi akarat az egyházalapítás utáni másfél évtizedben felszámolni a „furcsa és eretneknek számító felekezetet”, nem sikerült neki. A dési egyezség is igyekezett gerincben kettétörni az unitárius egyházat, a 18. század pedig csapásokat mért a közösségre, ahogyan később a kommunista diktatúra is tette, az egyház mégis fennmaradt, annak ellenére is, hogy volt idő, amikor senki sem gondolta, hogy elérkezhet ez az ünnepi pillanat a felekezet életében – hangoztatta Rácz Norbert.

Tőkés László reagálva a prédikációra, kiemelte, a „testvérek egyetértése virágoztatja fel a nemzetet”, és elsősorban arra szükséges ráébredni, hogy „valamennyien ugyanannak a keresztény törzsnek vagyunk a hajtásai és ágai”, így a nemzeti összetartozás évében ne csupán az etnikai, anyanyelvi és vér szerinti elemeket határozzuk meg együvé tartozásunk jeleiként, hanem hitbéli összetartozásunkba is merjünk kapaszkodni. Hozzátette, a most induló jubileumi Kolozsvári Magyar Napoknak is méltó nyitánya a Dávid Ferenc-szoboravató, hiszen az egykori erdélyi elöljáró alakja a kölcsönös tiszteletre és elfogadásra buzdít már évszázadok óta. Egy olyan ékesszóló volt ő, akinek köszönhetően „a kegyetlen vallásháború és a vallási kizárólagosság korában belátták, hogy a hitkérdésben nem karddal, hanem az ige igazságával és a lélek szeretetével kell küzdeni”.

Ki volt Dávid Ferenc?

Gergely Zoltán beismerte, hatalmas megtiszteltetés volt számára a 2018-as szoborpályázat győztesének lenni, ugyanis ez tette lehetővé, hogy az elődei által megalkotott kolozsvári Mátyás-szobor és Márton Áron-szobor mellé ő is „életre hívhasson” egy neves erdélyi személyiséget szem előtt tartva, hogy az előző két alkotás „magasra tette a mércét”. Teológus, reformátor, nagyhatású szónok, vallásalapító és az első unitárius püspök volt az az ember, akinek sem arca, sem alakja nem maradt az utókorra, így az erkölcsi értékekben bővelkedő püspököt a szobrász maga kellett arccal, tekintettel és külső jegyekkel felruházza.

„Egy szobor alapvetően több és kevesebb, mint a valóság” – hangoztatta Gergely Zoltán, majd hozzátette, éppen ezért a szobor nem Dávid Ferencet ábrázolja, hanem azt, amit 2019-ben szellemiségéről és munkásságáról gondol. Bár arcot és külső jegyeket kapott, a híveknek továbbra is lehetőségük adatik olyannak látni a nagy püspököt, amilyennek mindig is képzelték.

Farkas Emőd, a magyar unitárius egyház főgondnoka kinyilvánította, „mától egy ízig-vérig kolozsvári polgár lép ki a kolozsvári egyházközség kapuján a város utcájára”. Bár az életből csaknem kitörölték, mert tanait és könyveit a letűnt korok elégették, mégis fennmaradt az utókornak, hiszen évszázadokkal ezelőtti álláspontja a haladók gondolkodásmódját tárta követői elé. Méltón került a Mátyás-szobor közelébe: az igazságos uralkodó és a lélek igazságát kereső polgár meghatározza Kolozsvár szellemiségét. Dávid Ferenc ugyanis az az ember volt, aki megszállottan kereste az igazságot, de elismerte és tiszteletben tartotta mások gondolatait is. Következetesen képviselte meggyőződéseit, és a megfeszített Jézus szolgájaként hozzá hasonlóan vállalta sorsát is: Déva várának tömlöcében mártírhalált halt – ismertette a főgondnok.

Egy metafora, egy sorsminta, egy szobor az igaz ember

A szoboravató a templomi szertartás után a Belvárosi Unitárius Egyházközség templomának és a János Zsigmond Unitárius Kollégiumnak a határvonalán zajlott, az ünnepi beszédet pedig Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök tartotta. Hiába volt tele a templom, a hívek elővigyázatosan a helyükön maradtak, és a falra felszerelt kivetítőkön követték az avatást, így sem a forgalmat, sem a buszra várakozókat nem zavarták.

A püspök kiemelte, Dávid Ferenc „Kolozsvár szülöttje, és a 16. századi protestáns reformáció lázas éveinek igazságra éhező embere volt”, aki saját korában hangoztatta, hogy „hitéért senkit üldözni nem lehet”. Ebből kifolyólag munkásságának jelentősége egyetemes érvényűvé válik, hiszen az Isten és az ember közötti szeretetkapcsolatot hirdette, nem törődve a mássággal, a különbözőséggel.

A szobor tehát több, mint egy álom megformálása, és több, mint egy művészi alkotás: a szobor metafora, amely párbeszédre szólít, véleményformálásra sarkall, és olyan mintha magát a sorsunkat mintázná: hiszen ma, 2019-ben és az elmúlt évtizedekben is sokszor álltunk kérdésekkel egy megvalósítandó gondolatunk előtt, és csak sóhajtottunk a megvalósíthatatlanság láttán. A püspök felvilágosította híveit, hogy rögös út vezetett a szobor felállításáig, ugyanis zsigeri elutasításokat és határozott nemleges válaszokat kellett fölülírnia az elöljáróknak. Mivel mégis sikerült létrehozni a sokáig lehetetlennek vélt elgondolást, abban reménykedik, hogy a szobor minta lesz az összefogásban is, és az emberek „egy köböl tudománya mellé mindig egy véka erkölcsöt is javasol”, hiszen ezért került a templom és az iskola mellé hívogatóan és könyvet ajánlva az arra járóknak.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X