Az emlékezés mint örökség: szatmári zsidók történetei a deportálásuk 75. évfordulóján


-A A+

Nem nézni a múlt kútjának mélyére, nem fürkészni a jövőt, a mában élni – és emlékezni. A közel 19 ezer fős szatmári zsidóság kényszer-gettósításának és deportálásának 75. évfordulójára egy több szempontból is érdekes kötet-történetfüzér bemutatójával emlékeztek.

Egy emberöltő, 75 év telt el 1944 kora nyara, a szatmári (de nem csak) zsidók kényszergettósítása és haláltáborokba való elhurcolása, lényegében az egész szatmári zsidó közösség megsemmisítése óta. Akkor, ahogy azóta többször is megfogalmazták: „Isten kivonult a történelemből, hallgatott és – hester panim – elfedte az arcát”.

1944 április 5-én a zsidóknak sárga csillagot kellett mellükre tűzniük, május 3-án pedig megkezdődött a gettósítás: az egész városrésznyi, hatalmas zsidó negyed egy szűk területén összezsúfolva 18 863 zsidónak kellett embertelen körülmények között léteznie két hétig – sokan elhunytak, sokan megbetegedtek és nagyon sokan öngyilkosok lettek. A gettó lakóit marhavagonokban szállították a különböző koncentrációs táborokba, többségüket Auschwitzba, az első szállítmány 1944 május 19-én indult, 3006 személlyel, az utolsó, a hatodik pedig június 1-jén, 2615 személlyel.

A kerek évforduló kapcsán látott napvilágot Manuela Breban Az emlékezés mint örökség című kötete, amely a szatmári zsidók történeteinek fűzére. Azon keveseké (az elhurcoltak közül alig 2000-en), akik visszatértek a halál torkából, s akiknek megaláztatásai messze nem értek még véget. A kötet több szempontból is különlegességnek számít, egyrészt helytörténetileg, hiszen az elbeszélések nyomán mintegy fellebben a múlt fátyla Szatmárnémeti régi központjáról, a Zsidókorzó jól ismert épületeiről, az egykori hatalmas zsidó negyedről.

A negyed pezsgő élete visszaköszön ugyan egy-egy korabeli fényképről, de mennyire más, amikor például  Erzsébet néni mondja: „Édesapámnak, Weisz Zoltánnak a Fehér-házban (szerk. megj.: a műemléképület ma is áll és most is így hívják) volt üzlete, az egyik legmodernebb és legszebb üzlet Szatmáron, ahová sokan nem is a vásárlás, de a kellemes beszélgetés kedvéért jöttek be nap mint nap”.

S az elbeszélések nyomán fellebben az a bizonyos fátyol olyan vidéki települések esetében is, ahol ma már nyoma sincs sem az egykori közösségnek, sem az egykor zsinagógának, az épületeknek és pár nagyon idős lakost leszámítva ma már senki nem is tudja, hogy valaha (alig 75 éve) léteztek.

Különleges a történetfüzér azért is, mert a megszólalók nem csak a koncentrációs táborok poklára pillantanak vissza, de azokra a napokra is, amikor a  halál torkából megmenekülve hazaértek Szatmárnémetibe, s szembesültek az addig talán csak sejtett kegyetlen valósággal: egykori otthonuk lerombolva, felprédálva, kirabolva. Vagy ha nem, már mások laknak benne és megmaradt értékeikben, s az új lakók kaján vigyorral vagy méltatlankodó felháborodással csapják be orruk előtt az ajtót.

Nyíltan beszélnek „eladásukról”

Mesélnek a nincstelenségben újrakezdett életről, amelynek egén a fajelmélet helyét átvette a nem kevésbé sötét és embertelen kommunizmus, és nyíltan beszélnek „eladásukról”, azaz Izraelbe való kivándorlásukról. Hiszen a Ceauşescu-korszakban, a hatnapos háborút követően Románia nem szakította meg kapcsolatait Izraellel, amely minden „elengedett” zsidó állampolgárért 5000 dollárt fizetett.

De persze e mellett az új hazába indulóknak is kemény sarcot kellett fizetniük a román államnak (például lakásukat, házukat apró pénzért vásárolta meg/vette át az állam, de előtte fel lettek szólítva, hogy fessék ki, tegyék teljesen rendbe és „azonnal beköltözhető állapotban” hagyják). Vagy a szatmári majd bukaresti hatóságoknak, vámosoknak, reptéri alkalmazottaknak (akik úgy gondolták: aki Izraelbe települ, az tele van dollárral, arannyal, whiskyvel), s előfordult, hogy akinek nem volt miből vagy már minden sarc-tárgyat elosztott, mikorra az utolsó követelőzőhöz ért, egyszerűen nem engedték felszállni a repülőgépre.

Érdekes történetek, megelevenedő történelem egy olyan korszakból, amelyről alig-alig esik szó napjainkban (mint ahogy nagyon sok másról sem Románia modern kori történelméből), hiszen jó pár ember számára okoznának kellemetlen, sőt kényelmetlen perceket, kérdezősködést és firtatásokat.

Futva menekült a Nagyzsinagóga körüli utcákban

Persze az sem kevésbé érdekes, ahogy ez a kötet megszületett. Manuela Breban édesapja, Iosif Tiproc ismert és elismert publicista volt, aki nagyon sokat foglalkozott a szatmári zsidósággal (is), kutatta múltjukat, a város fejlődésében játszott szerepüket, deportálásukat, s cikkei, riportjai nem csak helyi, de országos és bizonyos külföldi lapokban, kiadványokban is megjelentek. Mindezek közrejátszottak abban, hogy a 200–es évek elején egy Izraelben élő idős úr levelet írjon neki és arra kérje: segítsen megtalálni fiát.

Mint elmesélte, '44 májusában, a kényszergettósítás kezdetekor karon ülő gyermekével az ölében, futva menekült a Nagyzsinagóga körüli utcákban, miközben a rendfenntartók a kijelölt szűk helyre „hajtották” az embereket, s érezte, hogy szörnyű dolgok következnek. Ezért a kisfiút egy, a járdán álldogáló fiatal nő karjaiba nyomta, akit látásból ismert, akiről tudta, hogy keresztény s hogy melyik utcában lakik – ekkor látta utoljára gyermekét.

A koncentrációs táborból hazakerülve nem találta sem a fiatal nő házát, csak a romjait és senki nem tudta, mi is történhetett vele és a kisfiúval, hogy sikerült-e elmenekülnie a városból Szatmárnémeti szőnyegbombázásakor és élnek valahol vagy életüket veszítették a romok között. A férfi évtizedeken keresztül, nemzetközi segélyszervezetek segítségével is kereste fiát, eredménytelenül, s az idős ember utolsó próbálkozása volt a Tiprocnak írt levél.

Amíg még van, aki elmondja

„Sajnos édesapám sem bukkant semmi nyomra, pedig nagyon intenzíven foglalkozott az üggyel és valóban soha nem feledkezett meg róla, újra és újra elővette, azt a levelet pedig szinte élete végéig magánál hordta, hol a zakója zsebében, hol az irattáskájában, de mindig nála volt. Tulajdonképpen ekkor fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy ezekkel az emberekkel le kellene ülni beszélgetni, meghallgatni történeteiket – amíg még van, aki elmondja, hiszen legtöbbjük idős volt már – lejegyezni őket, de akkor még úgy éreztem, inkább csak magamnak” – magyarázta a szerző a könyvbemutatón, amelynek a Nagyzsinagóga adott otthont.

Manuela Breban elmondta: sok történet gyűlt össze s bővült a kör is, mert már nem csak magukkal a holokauszt-túlélőkkel beszélgetett, de gyermekeikkel, unokáikkal is. Aztán egyszer csak felvetődött: most már meg is kellene jelentetni ezeket a múltidézéseket. „S a deportálások 75. évfordulóján igazán méltó, ugyanakkor eleven emléket állítana a szatmári zsidók történeteinek fűzére” – magyarázat a szerző.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X