A zsidók deportálásának állítottak emléket a szatmári vasútállomás 6-os vágányán

A zsidók deportálásának állítottak emléket a szatmári vasútállomás 6-os vágányán


-A A+

„Auschwitz nem a zsidókról és nácikról szól, hanem arról, mire képes az ember. Nem egyszeri történelmi esemény, hanem mindig fennálló lehetőség, amelyre az itt és mostban folyamatosan nemet kell mondanunk, hogy a nagyszülők múltja ne legyen az unokák jövője”. Már több ezren tekintették meg a zsidók deportálásának emléket állító vagonkiállítást Szatmárnémetiben.

Nagy a jövés-menés a szatmárnémeti vasútállomás 6–os vágánya körül, az érdeklődés középpontjában pedig egy régi, barna, tehervagon áll – az Élet Menete Alapítvány egyedülálló vándorkiállítása, amely rendhagyó, de annál kézzelfoghatóbb módon állít emléket a második világháborúban Magyarországról elhurcolt 430 000 zsidónak s köztük annak a közel 19 000 férfinak, nőnek, gyermeknek, idősnek és fiatalnak, akiket előbb a szatmárnémeti gettóban zsúfoltak össze, majd marhavagonokba terelve, hat szerelvénnyel vittek a különböző koncentrációs táborokba, többségüket Auschwitzba, szinte teljesen megsemmisítve azt a közösséget, amely nélkül mai Szatmárnémeti nem lenne az és olyan, mint amilyen.

A XX. század legsötétebb korszakát bemutató, s épp egyszerűsége okán megrázóan valósághű tárlatot hatalmas érdeklődés övezi, a látogatók elsősorban értelemszerűen diákok, akik tanáraik vezetésével egy különleges történelemóra részesei, és közülük nagyon sokan jönnek vissza még egyszer, már szüleikkel, mert „ez egy olyan dolog, amit nekik is látni kell”.

Nagyon sok magánember is érkezik – egy részük mert jól ismerve a város történelmét tudja, milyen fontos szerepet játszott benne a zsidó közösség, más részük mert épp ellenkezőleg, csak a vagonkiállítás kapcsán megjelent tudósítások nyomán tudatosult: nem is olyan rég volt itt egy olyan közösség, amelynek ma már csak Szatmárnémeti elidegeníthetetlen részeként különösen gazdag kulturális, építészeti és gazdasági öröksége található meg.

Ám bármilyen kíváncsiság is vezérelje az érkezőt, úgy érzi: megállt az idő a szatmárnémeti vasútállomáson – a peronok kicsorbult sóderlapjai, a korhadó sínfák, megkopott, olajos kövek egyfajta tér és idő nélküli keretbe foglalják a 6-os vágányon félrehúzva árválkodó tehervagont, amelynek deszkalépcsős fellépőjét egy kakastollas csendőr és egy SS-katona őrzi, körülöttük egymásra dobott, hatalmas bőröndök és utazótáskák. Elhagyatottan, személytelenül – s talán éppen ezért még inkább szuggesztíven, mintha bármelyik pillanatban előléphetnének valahonnan tulajdonosaik, hogy marokra fogva nyúzzák, cipeljék „megmaradt mindenüket'” s kényszer-induljanak az ismeretlenbe, mint ahogy tették azt egy emberöltővel korábban, 1944 május 19-én. Aztán 22-én, 26-án, 29-én majd június 1-jén.

Közülük  alig 2000-en tértek vissza. A kiállítótérbe lépve pedig ismét tapinthatóvá válnak az akkori események, még könnyebb elképzelni milyen is lehetett a 60-70, idősekkel, gyermekekkel, betegekkel, nőkkel, férfiakkal telezsúfolt vagonban „utazni”, a wc–t jelentő, egyetlen egy, bűzlő bádogvederrel, nappal a levegőtlen forróságban, víz nélkül, éjjel a deszkák közötti réseken átfütyülő szélben fázni, s közben csak találgatni: merre is van, hová is visz a vonat.

A részletes helytörténeti anyagok és az általános ismeretek mellett megjelenő személyes emlékek, korabeli fényképek, és a korszellemmel szemben álló nonkonformista embermentők történetei segítenek abban, hogy a látogató felírhassa  a vagonban lévő üzenőfalra válaszát a „Mit tehetek én, hogy ilyen még egyszer ne ismétlődhessen meg?” kérdésre. És mint a kiállítás-megnyitón elhangzott: a holokausztról beszélnünk kell – mi más akadályozhatná meg az akkori események megismétlődését, az antiszemita és rasszista érzelmeket kirekesztését szívünkből és gondolatainkból, mint az emberöltővel ezelőtti vészkorszak lehető legtárgyilagosabb bemutatása.

A Szatmárnémeti Zsidó Hitközséget vezető Adrian Beşa mondta ki hangosan azt a kérdést, amely az elmúlt években nagyon sok emberben megfogalmazódott, s válaszolt is rá azonnal: „Miért kell ilyen sokat beszélni még ma is, ennyi évtized távlatából ezekről a történésekről? Hogy a nagyszülők múltja ne legyen az unokák jövője! Az akkori események mára történelemmé váltak, de nem szabad sem megfeledkezni, sem hallgatni róluk, még ha sokan szeretnék is ezt. A megbocsátás az egyik legnemesebb emberi tulajdonság — mi megbocsátottunk. És nem kérdezzük: miért? Egyedül Isten tudja a választ a miértekre és azt is: hogyan tovább” – jelentette ki.

Hasonló gondolatokat fogalmazott meg a nagyváradi származású dr. Ascher Ehrenfeld debreceni örökös főrabbi is, hangsúlyozva: a holokausztot túlélő generáció maradék tagjai még itt vannak ugyan közöttünk, de az emlékezés és emlékeztetés a fiatalok feladata, mert a múlt ismerete nélkül nincs jövő.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X