Marosvásárhely nyílt sebei a fekete március évfordulóján – második rész

Marosvásárhely nyílt sebei a fekete március évfordulóján – második rész


-A A+

A román-magyar viszonyt alapjaiban meghatározó etnikai összecsapások helyszíne volt Marosvásárhely 1990 tavaszán, amikor az 1989-es forradalom eufóriáját követően elkezdődhetett volna a társadalmi újjáépítkezés Székelyföld hajdani szellemi és kulturális centrumában is. Bár a városlakók személyes életében két emberöltő alatt „archiválható” volt az, ami március 19-én és 20-án, a konfliktus véres napjaiban történt, a város azonban olyan veszteségeket szenvedett, amelyek máig érezhetők. Riportunk második részében Borbély László, Kincses Előd és Markó Béla a politikai és közösségi hozadékokról számol be a fekete március 29-ik évfordulóján, míg az első részében Juhász Ilona, Káli Király István, Demeter András István a történtek személyes értelmezését ismertette.

Borbély László a szabad Románia első törvényalkotó testületének tagja volt 1990-ben. Arról kérdeztük, hogy képviselői munkájának tapasztalati szerint hogyan „csengtek” le, illetve gördültek tovább a fekete március következményei.

„A marosvásárhelyi események után volt egy többnapos tárgyalás, ahová eljöttek többen is Bukarestből, így például Virgil Măgureanu, hiszen néhány napra rá a Román Hírszerzőszolgálat (SRI) is megalakult. A titkosszolgálat előző struktúráit megszűntették 1989 decemberében. Március 26-án volt az újraalakulás és őt nevezték ki igazgatónak, így az sem véletlen, hogy ő volt az egyik leküldött ember Bukarestből. Ezen kívül volt egy bizottság az akkori Nemzeti Megmentési Front (FSN) részéről, amelybe Verestóy Attila és N. S. Dumitru is benne volt, ez utóbbi vezette az egészet. Miután valahogy lecsendesítettük az események utáni nagyon feszült hangulatot, elkezdődött a tárgyalássorozat, amely alapján jelentés is készült a történtekről” – emlékezett vissza Borbély László, aki akkoriban a titkára volt az RMDSZ megyei szervezetének, utána pedig elnöke, így végigvitte a teljes intézményi folyamatot, ami a konfliktust hivatott felszámolni.

Kegyetlen statisztika

„Két jelentés készült a tárgyalások után, hiszen a román és magyar fél is kijelölt ügyvédeket, akikhez folyamodhattak az érintettek különböző dokumentumokkal. Nagyon amatőrök voltunk akkoriban, belecseppentünk ebbe az egészbe és szembe találtuk magunk a volt Szekuritáté profi embereivel, akik három hónapig munkanélküliek voltak, de akik szerintem vastagon részt vettek a diverziókeltésben már februárban. Az események után az állam intézményei mindent megtettek azért – és ez egy nagyon kegyetlen statisztika –, hogy csak magyarokat és magyar cigányokat ítéljenek el a perek során. Gyakorlatilag egyetlen román ember volt, akit viszont felfüggesztett börtönbüntetésre ítéltek. A közösségi vetülete ennek az lett, hogy a következő egy-két évben több mint 10 ezer magyar ember menekült el Marosvásárhelyről, kitelepedett főként Magyarországra” – ismertette az egykori Maros megyei parlamenti képviselő a magyar közösséget érő, események utáni méltánytalanságot.

Borbély László szerint a képviselői munkában – amely 1990. május-júniusában kezdődött el – a feldolgozatlan fekete március mellett az éppen akkor történt bányászjárás volt egy hasonló zavarótényező, amely feszültségeket okozott. „Ez a másik olyan jelenség volt, amit szintén megszerveztek valakik, ahogy a marosvásárhelyi eseményeket is. Mi ez utóbbiakról összeállítottunk egy átfogó jelentést, jött a Helsinki Watch és több más nemzetközi emberi jogvédő szervezet, akikkel közösen állapítottuk meg, hogy a márciusi események kimerítik az etnikai diverzió fogalmát, amelyben ártatlan embereket egymásnak ugrasztottak. Összeállítottunk egy nagyon komoly, ötven oldalas dokumentációt, amit benyújtottunk a parlamentben, ennek nyomán pedig két jelentés készült. Az egyiket N.S. Dumitru koordinálta. Ő egy korrekt ember volt, aki próbálta az eseményeket objektíven bemutatni, de amikor ezt látták, akkor hirtelen leváltották, leküldték Ion Mânzatut, a FSN országos alelnökét Marosvásárhelyre, aki aztán a jelentésében egyértelműen a Vatra Românească szája íze szerint mutatta be az eseményeket” – tette hozzá Borbély.

Szerinte a marosvásárhelyi események kapcsán egyértelműen az volt a szándék, hogy a magyarokat kiáltsák ki bűnösnek, és ez ki is derült a tárgyalások során meghozott ítéletekből. „Tudtommal több mint 40 magyart és magyar cigányt ítéltek el, egyeseket közülük sokéves börtönbüntetésre, mint például Cseresznyés Pált, aki 10 évet kapott” – sorolta az RMDSZ Maros megyei szervezetének egykori elnöke, és hozzátette: a parlamentben az eseményeket követően  több mint fél évig kitartott a magyarellenes hangulatot szító vita, mert a marosvásárhelyi eseményekről szóló jelentések mellett akkoriban került a törvényhozás asztalára a szintén uszító Har-Kov jelentés. „Nagyon kemény időszak volt ez” – summázott az azóta a parlamenti munkától visszavonult képviselő.

A forradalom „megeszi gyermekeit”

Kincses Előd ügyvéd jelenleg is pont úgy látja az eseményeket, ahogy akkor, és tudni véli, hogy ez egy megszervezett akció volt Marosvásárhelyen, a bányászjárás „főpróbája”.

Nála arról is érdeklődtünk, mit tenne másképp három évtized távlatában. „Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy én hosszas vacillálás után vállaltam el 1989 után a Nemzeti Megmentési Front (FSN) alelnöki tisztségét Maros megyében, és azt is elmondom, hogy miért: én a francia forradalom tanulságaiból tudtam, hogy „a forradalom megeszi a saját gyermekeit”. Nekem meg az volt az elképzelésem, hogy jönnek a választások és a jogi felkészültségemre, valamint a romántudásomra alapozva megfelelően tudnám képviselni a magyarságot. De valószínűleg ez volt a Szekuritáté véleménye is. Ezért tett meg mindent azért, hogy nehogy odakerüljek.  Sütő András győzött meg arról, hogy vállaljak tisztséget a FSN-ben. Este 11-től hajnali 3-ig győzködött, és ezzel most nem akarom azt mondani, hogy alkoholos befolyásoltság miatt vállaltam, de valószínűleg az is hozzájárult. Amikor megírtam az emlékezéseimet, annak az első variánsában ez az alkoholos dolog benne volt, de akkor azt mondta Sütő, hogy vegyem ki. Most már nyugodtan el lehet mondani” – mesélt Kincses Előd a Sütő Andráshoz fűződő közéleti mozzanatról.

Hozzátette: akkoriban abszolút meggyőződése volt az, hogy Románia csak akkor indulhat el a demokratizálódás útján, ha a bűnös szekuritátésokat és katonatiszteket felelősségre vonják.

„Én ezért nagyon pedáloztam, és a legutolsó olyan gyűlésen, amely január 12-én volt Marosvásárhely főterén, ahol a magyarok és románok együtt vettek részt – ez benne van a Balkán bajnok című filmben is – nagyon határozottan kimondtam ezt a dolgot. Utána is állandóan presszionáltam a katonai főügyészt, aki a Nemzeti Megmentési Front gyűlésén elmondta, hogy már megszerkesztette a vádiratot Cojocaru tábornok ellen, de nem nyújthatja be, mert ő ezredes és meg kell várnia, amíg jön Bukarestből egy tábornok, aki aztán soha sem jött meg. Bekérték a dossziét Bukarestben és aztán ott elsüllyesztették. Cojocaru pedig megúszta, mert olyan vitézül ténykedett a magyarok ellen, hogy a korábbi sortűzért már nem kellett felelnie” – mondta Kincses, aki azt is nehezményezte, hogy a „fekete március” után az RMDSZ nem vállalta fel ezt az ügyet.  Szerinte az sem tett jót a felelősök azóta is szükségszerű előállításában, hogy Sütő András, aki ellen gyilkossági kísérletet követtek el, visszavonta az események után tett bűnvádi feljelentését, Kincses Előd pedig úgy tudja, hogy erről Borbély László győzte meg őt.  

A „hülye radikális” beállított szerepében

Kincses azt is elmondta: a korábbi kifogásai közül másokat is fenntart, ami az akkori politizálást illeti. „A március 19-20-i események után én azt javasoltam, hogy valamennyi politikai erővel tárgyaljunk, nem szabad a Vatrát ilyen piedesztálra emelni. Amikor az előzetes tárgyalások voltak, elküldtem Jakabffy Attilát, akiben én megbíztam, hogy mondja el, miről is van szó. Ő mondta nekem, hogy a vatrások élénken tiltakoztak az ellen, hogy én a másnap kezdődő hivatalos tárgyalásokon részt vegyek. De én már akkor mondtam, hogy nem fogom eljátszani a hülye radikális szerepét, hiszen ott van a sok békülékeny magyar, így ragaszkodtam ahhoz, hogy részt vegyek a tárgyalásokon, az első nap én vezettem az RMDSZ küldöttségét. Akkor már elhangzott az, hogy a bányászok Székelykocsárdon vannak” – emlékezett vissza Kincses, aki arról is szót ejtett, hogy amikor március 19-én délelőtt meghallotta azt, hogy egy nagy román tűntetésen a lemondását kérik, összehívatta a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsát.

„Onnan a magyarok mind elhúzták a csíkot, csak Körmöczky Zoltán maradt ott és a románok, akik – a vatrások kivételével – formálisan könyörögtek nekem, hogy ne hozzam őket abba a helyzetbe, hogy le kelljen váltaniuk, mert tudják, hogy én nagyon korrektül láttam el a dolgomat. Végül is benyújtottam a lemondásomat, amit aztán bejelentettünk a nagy tömegnek, amely óriási ünneplésben tört ki. Anekdotaként azt még elmondhatom erről, hogy amikor a tömegben egy engem jól ismerő, románul kiválóan beszélő magyar tanárnő szóvá tette, hogy mert kiáltják azt, hogy „Jos cu Kincses, trădătorul!”, visszakérdezett, hogy „Dar cine-i Kincses?”, erre azt mondták neki, hogy „Nu știm, dar asta trebuie să strigăm!”” – mesélte Kincses, aki szerint ez mind azt bizonyítja, hogy a marosvásárhelyi fekete március „megszervezett dolog volt”. 

„Március 19-én, a lemondásom után hallván, hogy az RMDSZ-székház körül milyen cirkusz van, hogy nyugodt éjszakám legyen, autóba ültem és elmentem Székelyudvarhelyre, ahol másnap tárgyalásom volt. 20-án reggel már elterjedt a híre annak, hogy ott vagyok – pedig este sötétben érkeztem, na de mindegy –, de én addigra már tudtam, hogy mi történt Sütővel és két gyárban is összehívtam az embereket, hogy nyugtassam meg, ne jöjjenek be Marosvásárhelyre. Közben hívtak telefonon, hogy menjek vissza Marosvásárhelyre, mert a tömeg ünnepel, visszahelyeztek alelnöknek. Nekem viszont 21-én Bukarestben tárgyalásom volt és az volt a tervem, hogy Segesvárról Bukarestbe utazok tovább. Előbb azonban még le kellett állítanom a tömeget, hogy bemenjen Marosvásárhelyre. Tízezer ember gyűlt össze Székelyudvarhely főterén – akkor még nem volt így beültetve vegetációval –, és ezt a tömeget, amely abszolút be akart menni Vásárhelyre, a buszok már meg voltak töltve dízelolajjal, mert meg akarták védeni a magyarokat, sikerül meggyőznöm őket, hogy nehogy bemenjenek. Nekik eszükbe sem jutott az, hogy van román hadsereg is, én meg rettegtem attól, hogy mi lesz, ha bejönnek. Ezt tartom életem legnagyobb eredményének, hogy akkor én erről meg tudtam győzni a székelyeket. Székelykeresztúrral is beszéltünk telefonon ez ügyben, Csíkszeredában a húgomék győzködték ugyanerről az embereket, Sepsiszentgyörgyön pedig, ahol Király Károlynak nagy tekintélye volt, ő szintén odaszólt, hogy maradjanak otthon. Így az a forgatókönyv, amit Iliescuék kisütöttek, miszerint bejönnek majd a székelyek, jönnek a bányászok is, sőt nemcsak a bányászok, hanem a mócok is, nem valósult meg. Érdekes volt, hogy 2001-ben, amikor elutaztunk a feleségemmel Zalatnára, hiszen az édesapja odavalósi és a családi vagyont akartuk visszaigényelni, akkor egy magyar házaspár elmondta nekünk, hogy március 20-án a vidékről beszállított mócok buszokban ültek, hogy akkor jöjjenek be Vásárhelyre. Azt magyar embernek nem kell magyarázni, hogy a mócoknak milyen magyarirtó múltjuk van” – mesélte a később megszerzett információkat az 1990-es történésekről.

Kincses Előd szerint Gelu Voican Voiculescu – aki abban a zónában dolgozott hosszú ideig geológusként – látván, hogy a székelyek már nem mentek Vásárhelyre, kiszállíttatta a mócokat a buszokból. „Ezt a dolgot Formanek Ferenc mondta el, aki akkor az RMDSZ országos alelnöke volt, de ugyanakkor a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsának az alelnöke is. Őt nem mellékesen március 15-én mondattak le Szatmárnémetiben az oda kiszállított marosvásárhelyi vatrások. Szóval ő éppen előszobázott Ion Iliescunál, és ott értesült erről magától Gelu Voican Voiculescutól. Tehát ez mind bizonyított dolog” – érvelt a marosvásárhelyi ügyvéd.

Nem sikerült előállítani a felelősöket

„Amikor én ezeket most elmondom, mind az jár az eszembe, hogy sehogy sem tudjuk elérni azt, hogy bűnvádi eljárás induljon Ion Iliescu, Petre Roman, Virgil Măgureanu és Gelu Voican Voiculescu ellen. Amikor az Európai Emberi Jogi Bíróság rákényszerítette Romániát arra, hogy a 1990. júniusi bányászjárás miatt bűnvádi eljárást indítson Ion Iliescu ellen, akkor mi is azt gondoltuk, hogy itt az alkalom, hogy ugyanezt Marosvásárhellyel kapcsolatban is megtegyék az itteni „parasztjárás” miatt, ami tulajdonképpen a bányászjárás főpróbája volt” – vélte Kincses Előd, aki szerint a Zsíl-völgyéből a bányászokat is pont úgy szállították különvonattal Székelykocsárdra, Marosvásárhelytől 50 kilométerre.

A marosvásárhelyi ügy európai bíróságra „citálásáról” elmondta: a nagyváradi Menyhárt Gabriella vállalta, hogy a bűnvádi feljelentést ügyvédként aláírja, mert ő maga viszont, 1990-ben történtek szereplőjeként tanúskodni szeretne, és az „értelemszerűen fontosabb”.

„De mostanáig nem tudtuk elérni, hogy elindítsák a bűnvádi nyomozást, amelyet azzal utasítottak el, hogy nincs megfelelően megindokolva a harminc oldalas beadvány. Miközben az emberiség elleni bűncselekmény hivatalból üldözendő, tehát ha három sort írtunk volna, akkor is el kellett volna indítaniuk az eljárást. Jelen pillanatban már negyedik vagy ötödik hónapja az Európai Emberi Jogi Bíróságon van, amely még mindig nem nyilatkozott arról, hogy befogadja-e vagy sem. Azonban maga a tény, hogy nem utasították el, nem rossz jel. De a tapasztalat azt mutatja, hogy a román-magyar ügyekben gyakorlatilag nem fogadják be a beadványok, mert sajnos az előkészítő fázist román jogászok folytatják le, és nyilvánvaló, hogy úgy referálnak róla, hogy ez ne történjen meg. Utána aztán megkapjuk a három sort arról, hogy nem fogadják be, és egy éven belül megsemmisítik az eljárást indoklás nélkül. Szóval, hajmeresztő dolog. Ráadásul az Európai Emberi Jogi Bíróság alulteljesítéséhez az is hozzájárul, hogy annyira túlterheltek, hogy képtelenek győzni a rengeteg ügyet, tehát mindent kitalálnak azért, hogy ne kelljen egy ügyet befogadni” – latolgatta az iratcsomó esélyeit Kincses, aki azt is elmondta: nagyon kíváncsi, hogy mi lesz az egészből, mert harminc év után „igazán igazságot lehetne tenni”.

„Valószínűleg arra játszanak, hogy Iliescut magához szólítja a fennvaló. De nem hinném, hogy Petre Roman vagy Gelu Voican Voiculescu megúszná, mert korban ott vannak, hogy tíz-húsz évet még nyugodtan élhetnek, és reméljük, hogy legalább ők és Virgil Măgureanu megütik a bokájukat. Virgil Măgureanu nagyon szoros kapcsolatot ápolt a Vatra Românească-val és a szekuritátésok általában abszolút érdekeltek voltak abban, hogy egy ilyen etnikai csapás megváltoztassa a román közvélemény szekusellenes hangulatát, mert lám-lám mégiscsak szükség van ezekre a „derék” emberekre, akik a magyar irredentáktól megvédik az egységes nemzetállam Romániát” – hangoztatta megkeresésünkre az ügyvéd.

Nem annyira hibásak, mintha csak tetteiket néznénk

Szerinte Király Károlyról túl kevés szó esik az események kapcsán, holott az RMDSZ akkori vezetői közül ő volt a „legképezettebb politikus”, aki a román alkotmány első szakaszát sem szavazta meg, amely az ország nemzetállami státusát szavatolja.

„Pontosan tudta, hogy az milyen aljas fegyver lehet a magyar jogkövetelésekkel szemben. 1990. január 6-án élénk vitába bonyolódott Ion Iliescuval, tudniillik a Nemzeti Megmentési Front kisebbségi programjában szerepelt az autonómia. Amikor Iliescu ahhoz a részhez ért és azt mondta, hogy ezt ki kéne húzni, akkor a politikus Király Károly élénken tiltakozott, az irodalmár Domokos Géza pedig azt mondta, hogy figyelembe kell venni a román érzékenységet is, és így kikerült ez a mondat. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy azonnal lett volna autonómia, de nem lehetett volna ilyen ördögtől való fogalomként feltűntetni, ahogyan az most szerepel a román közgondolkodásban” – tette hozzá az ügyvéd, aki szerint Király Károly szerepe azért is fontos a márciusi eseményekben, mert ő volt az, aki figyelmeztette a vidéki polgármestereket arról, hogy „előfordulhat, hogy jön a román támadás” és meg kell tudni állítani azt.

„Ha Marosszentgyörgy, Nagyernye és Sáromberke nem szűri meg a román agressziót, akkor lehetséges, hogy megverődtek volna a magyarok Marosvásárhelyen. Így pedig pirruszi győzelmet arattunk. És ezt azért mondom, mert utána százezer magyar elhagyta Erdélyt. Minden olyan magyar, akinek korábbról be volt adva a kitelepedési kérelme és az 1989-es fordulatkor leállt, az a fekete március után mind elment. Ezt abszolút lehet tudni” – mondta.

Kincses Előd szerint a márciusi eseményekkor leitatott és félrevezetett emberek, akiket azzal szédítettek és tüzeltek fel, hogy a magyarok „csapdossák a falhoz a román csecsemőket”, korántsem annyira hibásak, mintha csak azt néznénk, hogy mit követtek el. „Nem lehet őket ártatlannak nevezni semmilyen esetre sem. De igenis félrevezetett, leitatott tömeg volt, amelynek a nemzethez való ragaszkodását aljas módon kihasználta Ion Iliescu és a Vatra Românească” – vonta le a következtetést Kincses Előd a tömeg felelősségére vonatkozó kérdésünkre.

Az egyén kiheverhette, a város nem

Markó Béla egykori Maros megyei szenátor, az RMDSZ volt szövetségi elnöke szerint az idő múlásával egyre kopott Marosvásárhelyen a fekete március okozta megrázkódtatás emléke. „Huszonkilenc év telt el azóta, és akik akkor születtek, azok is huszonkilenc évesek most. Tehát nem is egy, hanem két generáció már nem emlékezhet arra, hogy mi történt 1990 márciusában Marosvásárhelyen” – mutatott rá.

Szerinte az emberek közötti mindennapi viszonyból is eltűnt az akkori trauma. „Én ezt így képzelem. És ezt azért mondom, mert mások számára, akik nem élték át nemcsak azt a két napot, hanem azokat a hónapokat, azok számára elképzelhetetlen, hogy Marosvásárhelyen úgy jártak-keltek az emberek az utcán, hogy amikor jött szembe valaki, akkor azt nézték, hogy az román-e vagy magyar, próbálták kitalálni. És ha úgy vélte egy magyar, hogy a másik román, akkor egy kicsit arrébb húzódott, és fordítva: a románokkal is ugyanez volt a helyzet. Gyanakvás, félelem, gyűlölet és harag jellemezte ezt a viszonyt. Miközben persze, ahogy normalizálódott a helyzet, továbbra is együtt dolgoztak románok és magyarok különböző munkahelyeken. Egy tömbházban laktak, és természetes módon kapcsolatban maradtak egymással” – elemezte az egykori szövetségi elnök azt, amit maga is tapasztalt a történtek után.

De a trauma, és a harag meg a félelem nagyon lassan múlt el – tette hozzá rögtön. „Nem hiszem, hogy ez ma még ott lenne Marosvásárhely mindennapjaiban, de Marosvásárhely ma is egy sebzett város – így kell fogalmaznom –, és ha egyenként az emberek, Marosvásárhely lakói ki is heverték azt, ami akkor történt, maga a város nem heverte ki” – illusztrálta a különbséget Markó Béla az egyén és közösség múltfeldolgozó folyamataiban.

„Akkor Marosvásárhelyt nagyon sokáig elkerülték az utasemberek, de elkerülték a vállalkozók, az üzletemberek, és elkerülték azok is, akik Magyarországról vagy Nyugat-Európából jöttek Erdélybe. Mentek tovább, például a Székelyföldre, de nagyon sokan meg sem álltak itt. Ez azt jelenti, hogy Marosvásárhely sajnálatot kapott, de beruházókat például nem. A várost gazdaságilag nagyon visszavetette 1990: nem történtek nagyon komoly infrastrukturális beruházások, nem került sor komolyabb gazdasági befektetésekre és ez máig érződik. Máig küszködik Marosvásárhely azzal is, hogy ismét versenyképessé váljon. Volt egy idő, amikor azt gondoltam, hogy sikerül ezt a hátrányt ledolgozni” – számolt be közösségi vezetői optimizmusáról az RMDSZ egykori elnöke.

„Nagyon céltudatosan próbáltunk idehozni intézményeket, és hogy csak egy példát mondjak az oktatás teréről: a Sapientia tudományegyetemet eredetileg úgy tervezték meg, hogy csíkszeredai és kolozsvári kara legyen, Marosvásárhely nem volt benne a tervben. De én akkor azt mondtam, hogy el sem tudjuk képzelni, hogy itt ne induljanak karok. Ugyanilyen szándékkal hoztuk létre az Erdély Tévét, de említhetném itt a Román Közszolgálati Televízió marosvásárhelyi területi stúdióját is, amely teljesen zöldmezős beruházásnak számított, mert nem volt itt korábban stúdiója itt. Mindemellett támogattunk más intézményeket is, és különösen nagy erőfeszítéssel sikerült a Bolyai Farkas Középiskolát ismét magyar középiskolává tenni. Ez volt egyébként az egyik fontos követelés 1990-ben, hiszen azok, akik megszervezték március 19-ét, éppen az iskolákkal és a kétnyelvű feliratokkal kapcsolatos követeléseket próbálták egyszer s mindenkorra vérbe fojtani a szó szoros értelmében.  Ugyanígy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben szintén a 2000-es évek elején, akkoriban, amikor a Bolyai középiskolával kapcsolatos döntés is megszületett, elértük azt, hogy külön beiskolázási szám legyen a magyar tagozatra felvételizők számára” – sorolta Markó Béla azokat az intézményeket, amelyek máig fontos szerepet töltenek be Marosvásárhely fejlődésében.

Kolozsvár nem Marosvásárhely analógiája

„Úgy véltem akkor, hogy sikerült ledolgozni a hátrányt és beindult egy intézményépítési és -fejlesztési folyamat. Viszont a gazdasági mozdulatlanságra nem tudtunk befolyással lenni, közben pedig az oktatással, kultúrával és sajtóval kapcsolatos pozitív lépések is leálltak a 2000-es évek után” – tette hozzá érezhető keserűséggel az egykori szövetségi elnök.

„Nemrég az RMDSZ-kongresszuson Kolozsvár példájával éltem, amit óvatosan nehezményeztek is néhányan, miszerint szembehelyezem Marosvásárhellyel.  Pedig én csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy miközben ma nagyon sok marosvásárhelyi abban a letargiában él, hogy itt kilátástalan a helyzet, aközben Kolozsvár – ahol három mandátumon át, tehát 12 évig volt egy szélsőségesen nacionalista polgármester, és nap mint nap az utcán is érezhető volt a feszültség –  meg tudott ettől szabadulni, le tudta ezt rázni magáról, és ma egy élhető város. De Kolozsvár nem analógiája Marosvásárhelynek, mert amott a magyarok aránya sajnos jóval 20 százalék alatt van. És emlékezzünk vissza arra is, hogy Marosvásárhelyen ez a feszültség abból is származott, hogy itt a lakosság fele-fele arányban oszlott meg” – magyarázta Markó Béla az általa megfogalmazott, Marosvásárhelyen mindmáig nem túl közkedvelt párhuzam mibenlétét.

„De itt is véget fog érni az a korszak, amikor azért választanak meg egy, szerintem teljességgel alkalmatlan polgármestert a mi jelöltünkkel szemben, mert ő román. És itt most nem is arról van szó, hogy az illető román-e vagy magyar, hanem arról, hogy alkalmatlan. De őt egészen pontosan ezért választják újra, mert román. Azonban úgy gondolom, hogy ez egy adott pillanatban meg fog szűnni, megszakad, és akkor Marosvásárhelynek is fel kell szabadulnia ez alól a nyomás alól. Mert ez a polgármester ugyan nagyon ügyesen szédíti a választókat, még a magyarokat is időnként, hiszen ebben a városban mindenféle ingyen koncertek vannak, meg ehhez hasonló utcai rendezvények, de egyéb semmi” – summázta a városvezetésről alkotott véleményét az egykori Maros megyei szenátor.

„Nem tudja senki, mert nem mondjuk el, hogy míg egy olyan város, mint Sepsiszentgyörgy, amely fele akkora sincs, mint Marosvásárhely, két színházat tart el – egy románt és egy magyart –, népi táncegyüttese van, és több más kulturális intézménye, folyamatosan támogatja a kultúrát, addig Marosvásárhelyen se román, se magyar kultúrára nem jut semmi az utcai rendezvényeket leszámítva. És azért nem jut, mert nem fordít erre a város. Az már más kérdés, hogy nem lehet mindent a polgármesterre kenni. Mert ebben az időszakban végig nekünk, az RMDSZ-nek volt a legnagyobb frakciónk a városi tanácsban, illetve hosszú ideig abszolút többségünk is… Viszont másfelől az önkormányzatok úgy működnek, hogy a polgármestereknek és polgármesteri hivatalnak elég nagy a hatásköre, nincsen naponta kiszolgáltatva a tanács döntéseinek. De a lényeges döntéseket azért a tanács hozza meg” – utalt a különböző foganatú mulasztásokra Markó Béla.

„Lehet, hogy nem fog tetszeni egyeseknek az, amit mondok, de erről is beszélni kell: Marosvásárhelyen megfogyatkozott az értelmiség.  Vannak kiemelkedő értelmiségiek ebben a városban, egészen kiváló írók a Látó szerkesztőségében, kiváló értelmiségiek a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, illetve a Művészeti Egyetemen, van egy Nemzeti Színház erős magyar tagozattal, amely az utóbbi években sokkal láthatóbb volt és markánsan jelen volt a kulturális életben, mint azelőtt. Úgymond csúcsértelmiségek vannak ebben a városban, de azért megfogyatkozott az értelmiség” – hangsúlyozta kérlelhetetlen határozottsággal Marosvásárhely ma íróként tevékenykedő közéleti személyisége.

Az újjászületés feltételei adottak

Markó Béla szerint 1990-nek máig visszafordíthatatlan következményei is voltak: akkor nagyon sokan elmentek Magyarországra, köztük olyanok is, akik féltek vagy reménytelennek látták a marosvásárhelyi helyzetet. „De tulajdonképpen az óriási kiábrándulás az volt, hogy 1989 decemberében nagyon sokan elhitték, vagy inkább elhittük azt, hogyha leráztuk magunkról a diktatúrát, akkor itt nagyon hamar normalizálódik a román-magyar viszony is. Ez a remény pillanatok alatt foszlott szét, és ez sokakat taszított arra, hogy elmenjenek Marosvásárhelyről és az országból is. De én azt gondolom, hogy nemcsak azokról kell beszélni, akik itthonról elmentek, hanem azokról is, akik visszahúzódtak a közélettől nagyon hamar. Aztán meg vannak rengetegen, akik nem jöttek ide, hiszen csak megismételni tudom: Marosvásárhelyt sokan, nagyon sokan fizikailag is elkerülték. Ez azelőtt nem így volt, hiszen annak ellenére is, hogy Székelyföld peremén van, a Kovászna és Hargita megyeiek számára is egy centrum, amolyan főváros volt. És azért jöttek ide, mert a felemelkedésnek volt az egyik útja, ha valaki Marosvásárhelyre jött. De ez 1990-ben leállt” – foglalta össze a fekete március máig érezhető hozadékait az RMDSZ egykori elnöke.  

Markó Béla szerint a kitelepedetteknek sem a száma volt óriási, hanem az volt döntő fontosságú, hogy az értelmiségiek esetében egy egész generáció eltűnt. „Ez jól kimutatható a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen azoknak az oktatóknak a példájával, akiket 1989 előtt tanársegédi szinten tartott az akkori kommunista hatalom, mert tulajdonképpen befagyasztották az előrelepést. Ugyan megnyílt volna számukra a perspektíva 1990 után, de azok nyomán, ami március 19-20-án történt, a velem egyívásúak, tehát az a középgeneráció, amely a politikában is a felelősséget és a feladatot az ölébe kapta nagy hirtelen és vitte is sok ideig a nehezét – és aminek a kultúrában és az oktatásban is így kellett volna lennie – megfogyatkozott Marosvásárhelyen. Ez a generáció ritkult meg visszafordíthatatlanul. Máig érződik ez a hiány” – mutatott rá.

„Itt nemcsak a fejekben meg a lelkekben végbement visszafordíthatatlan változásokról kell beszélni, hanem Marosvásárhely magyar közösségének rétegzettsége sérült oly módon, hogy ez máig érződik. De azt is el kell mondanom, hogy a veszteségek ellenére a felemelkedés feltételei adottak. Mert bár a város lakosságának száma csökkent és ezen belül a magyarság aránya még inkább, ennek ellenére még mindig Marosvásárhelyen él a legnagyobb magyar közösség. Még mindig több magyar él itt, mint Kolozsváron. Tehát a feltételek adottak, és az igény is megvan arra, hogy ez a város a maga teljességében élje meg például a kultúrát meg mindent, ami ehhez tartozik” – vázolta a talpra állás lehetőségeit az RMDSZ egykori elnöke.

Azt is elárulta: időnként végignézi a különböző kulturális eseménynaptárakat a Népújsában vagy másutt, hogy aznap vagy a következő napokban milyen rendezvények zajlanak. „Lenyűgöző, hogy hányféle kulturális rendezvényre kerül sor egyidejűleg. Tulajdonképpen mozog a város, pezseg, de ugyanakkor attól tartok, hogy számos színvonaltalan rendezvény is van azok között, amelyek kitöltik a város kultúráját” – hangsúlyozta a tapasztalatait.

„A véleményformálóknak vagyunk híjával, azoknak vagyunk híjával, akik hajlandók és mernek értékrendet felmutatni, diktálni” – válaszolta kérdésünkre 1990 márciusának ma is érezhető  hozadékairól Markó Béla. 

A fenti videók az RMDSZ megalakulásának 25. évfordulójára készült dokumentumfilmből valók. 

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X