A toszkán tájból a berlini kiszámíthatóságba – Borbáth Endre politológussal beszélgettünk


-A A+

Sajátos életformát jelent egyszerre bent és kint is lenni egy olyan kultúrában, amely az ember otthonává válik. Új interjúsorozatunk első alanya, Borbáth Endre politológus személetesen számol be tapasztalatáról, amelynek térképén Budapest, Firenze és immáron Berlin is rajta van. Azt is elmondta, melyek külföldről nézve a hazai közélet legszembetűnőbb mínuszai.

Négy évig éltél és tanultál Olaszországban, Firenzében, ahonnan a múlt év szeptemberében Németországba költöztél, Berlinbe. Melyek az akár prózai újdonságok, amelyek megváltoztatták az eddigi hétköznapi életviteled, és amiket mostanáig a legnehezebb volt megszoknod?

Bár viszonylag hasonló a mindennapi rutinom, pár dologban nagyon különböző. Én általában biciklivel közlekedem. Míg Firenzében szinte bárhová eljutottam húsz perc, maximum fél óra alatta, Berlinben sokkal nagyobbak a távolságok és több idő telik el utazással. A legtöbb autóssal szemben engem eléggé kikapcsol a közlekedésben töltött idő és feltölt a biciklizés.

A másik nagy különbség a munka szempontjából a tanítás. Firenzében csak ritkán kellett előadnom, Berlinben pedig elég sok időt töltök a heti szemináriumra való készülődéssel. Ugyanakkor, nagyon örvendek annak, hogy ismét egy nagy egyetemen vagyok, ahol sok kíváncsi diák vesz körül.

De az egyik legnyilvánvalóbb különbség a két város közt az időjárás. Az ősz nagyon szép Berlinben, és örvendtem, hogy sikerült elkerülnöm a firenzei hőséget. Most viszont nagyon hiányzik a firenzei napfény és a jó idő. A berlini tél ráébresztett arra, milyen sok múlik a hangulatom szempontjából azon, hogy mennyit süt a nap, hogy hosszabbak a napok.

Egyik országból a másikba való költözésed a tanulmányaidhoz, szakmádhoz kapcsolódik. De hogyan alakítja ezt a tevékenységed az, hogy milyen közösségbe kerülsz? Segít-e például az, hogy ebben a közegben az emberek zöme bevándorló?

Firenzében, az Európai Egyetemi Intézet körül, ahogy egyébként más európai intézmények körül is, kialakult egy angolul beszélő közeg olyan emberekkel, akik viszonylag otthonosan mozognak egy ilyen nemzetközi közösségben. Bár mind különböző országokból érkeztek, ezek az emberek hasonló pályát jártak be Firenzébe költözésük előtt is. Általában jó nevű iskolákból jönnek, akadémiai pályára készülnek és a könyvtárban töltötték, töltik el idejük nagy részét. Ilyen szempontból könnyű volt beilleszkedni, hiszen én is hasonló életet éltem Kolozsváron a Babeș-Bolyai Tudományegyetem, később pedig Budapesten, a Közép-európai Egyetem (CEU) diákjaként.

Az, hogy mind bevándorlók vagyunk, annyiban segít integrálódni, hogy senkinek nem volt egy baráti társasága előzőleg Firenzében. Így együtt próbáltunk Olaszországgal és egymással is megismerkedni. Négy év nem túl hosszú idő, de én úgy érzem, sikerült néhány életre szóló barátságot kötni más anyanyelvű, de hasonló érdeklődésű emberekkel.

A Maszol új interjúsorozatában kitekintést szeretnénk nyújtani a világ különböző csücskeinek más-más kultúrájára, ott élő erdélyiek szemszögből. Ezekben a beszélgetésekben leszámolunk a sztereotípiákkal, nem siratjuk el csoportosan a szülőföldet – ezek helyett inkább tapasztalatokat gyűjtünk és más fajta világlátásokat, mint amikhez itt élve hozzászoktunk.

Nagyon kínálkozik a kérdés: eddigi tapasztalatid alapján miben tér el az olasz és a német állam bevándorláspolitikája? Melyik szimpatikusabb számodra és milyen társadalmi-politikai valóságokon alapul ez a két viszonyulás?

Benyomásaimból ítélve, a legfontosabb különbség nem annyira az állami politika, mint a gazdasági és földrajzi adottságok. Olaszország komoly gazdasági problémákkal küzd, ami társadalmi szempontból főleg a fiatal munkavállalókat érinti. A nyugat-európai országok közt például Olaszországban az egyik legmagasabb a szülőföldről való elköltözés életkora és a fiatalkori munkanélküliség. Ebből adódóan nehezen találnak munkát a válság után érkező bevándorlók és sokszor kiszolgáltatott körülmények közt feketemunkát végeznek. A kelet-európai bevándorlók helyzete valamivel jobb, mint az Európán kívülről érkezőké, de például a Szicíliában dolgozó román nők helyzete körül kialakult botrány is mutatja, hogy még mindig milyen problémákkal küzd az Olaszországban élő romániai közösség. Földrajzi helyzetéből adódóan Olaszország az Európába való belépési pont az Észak-Afrika felől érkező bevándorlók, illetve menekültek számára. Így Olaszország számára kulcsfontosságú az európai szintű bevándorláspolitika kialakítása, az európai országok közti szolidaritás.

Németország nem küzd hasonló gazdasági problémákkal és földrajzi helyzetéből adódóan a határait is könnyebben ellenőrzi. Így a bevándorlás kérdése elsősorban identitáskérdésként jelentkezik. Olaszországhoz képest a németországi politikai elit érzékenyebben viszonyult a fasiszta múlt felé, és kialakította azokat az intézményeket, amiket a szakirodalom defensive democracy néven ismer, és amik a radikális jobb- vagy baloldali politika térnyerését hivatottak korlátozni. Ettől függetlenül, más országokhoz képest itt is megjelent a bevándorlásellenes radikális jobboldal pártja, az Alternatíva Németországért (AFD). Viszont, más nyugat-európai országokhoz, például Franciaországhoz vagy Hollandiához képest ez itt egy viszonylag új dolog. Számomra például érdekes volt látni azt a döbbent reakciót, amivel itteni ismerőseim és barátaim nézték a szeptemberi chemnitzi szélsőjobboldali tűntetésen készült videókat. Hasonlóan érdekes volt végigkövetni az alkotmányvédelmi hivatal vezetője körül kialakult botrányt, ami valahol arról is szólt, mennyire tekinthető legitim politikai pártnak az AFD. Mindkét ügy arra mutat rá, hogy nincs egy az egyben kapcsolat a bevándorláspolitika, illetve a bevándorlás, mint társadalmi jelenség közt. A bevándorlás, mint politikai téma egy új mobilizációs lehetőséget jelentett, amit az AFD és a Zöldek pártja ki tudott használni, a nagy pártok viszont nem igazán tudnak mit kezdeni vele.

Szakmádnak tulajdoníthatóan is figyelemmel követed a hazai politikai közeg alakulását, a közéleti intézkedéseket. Hogy látod jelenleg onnan a román politikát, és mit jelent a fizikai távollét: egy jobb rálátást az itthon történőkre, vagy épp ellenkezőleg, hiányzik az empirikus tapasztalat a dolgok behatóbb megértéséhez?

A román politikával kapcsolatban engem leginkább az érdekel, hogyan lehet a tartalomnélküliséget hosszú távon fenntartani. Nincsenek viták szakpolitikai elképzelésekről, a pártprogramok gyakran változnak, a sajtó és a választók cinikusan maximum szándéknyilatkozatnak tekintik ezeket stb. Mégis, más kelet-európai országokhoz képest a fősodorban levő pártok alig változnak, ugyanazok a meghatározó szereplők, akik a rendszerváltáskor. Ennek a dinamikának a feltételrendszere foglalkoztat, ezt vizsgáltam doktori disszertációmban is.

A fizikai távollét hatásához elég ambivalens a viszonyulásom. Egyfelől hiányoznak a személyes beszélgetések, az politika iránt érdeklődő barátok jelenléte, a pártok és a politikusok körül forgó emberek közelsége, a hatalmat övező misztikum stb. Ugyanakkor nekem nagyon sokat segített a távollét abban, hogy jobban átgondoljak dolgokat, és hogy elméleti keretbe helyezzek korábban nem reflektált problémákat. Segít jobban kiszűrni, mik a fontos kérdések és mik a napi politikai kommunikáció gumicsontjai. De mind a román, mind pedig a magyar nyelvű híreket naponta többször megnézem, olvasok elemzéseket, követem az általam fontosnak tartott emberek véleményét, és néha még a hírtévékre is ránézek. Szóval, próbálok naprakész lenni.

Kanyarodjunk egy picit vissza az olasz tapasztalatodhoz. Mennyire érzeted otthon magad Firenzében és számított-e az, hogy beszélted a románt, otthon voltál már egy latin kultúrában, amikor odaköltöztél?

Én Firenzében is, a Budapesti időszakhoz haszonlóan egy angol nyelvű burokban éltem, viszonylag kevés kapcsolódási felületem volt a helyi emberekkel, intézményekkel, egyebekkel. Egy ilyen közeg olyan szempontból kényelmes, hogy megengedi azt, hogy a kutatásra és a munkámra összpontosítsak, és eközben otthon érezzem magam benne. Abból a szempontból viszont arra, hogy jobban megismerjem az olasz kultúrát, nem volt túl jó hatása ennek, és ilyen tekintetben szinte mindegy volt, hogy milyen országból jövök. Ráadásul, Firenze egy turistaközpont, ahol – Velencéhez hasonlóan – szinte minden szolgáltatás a turisták igényeire épül. Ebből adódóan úgy éreztem, hogy a firenzei emberek elég zárkózottak és nehéz hozzájuk külföldiként közel kerülni. Azért elég sokat utaztam és kicsit megtanultam olaszul is. Elég közhelyesen hangzik, de az olasz konyha és a toszkán táj nagyon hiányzik. Nagyon szeretek túrázni és a szabadban, a várostól távol lenni, amit Firenzében könnyebb volt megszervezni, mint Berlinben.

A német kultúra innen nézve nélkülözi azt a temperamentumot, amely részint felszínességgel, de könnyedséggel és játékossággal is elegyedik az olasz kultúrában. De vannak-e tulajdonképpen ilyen jellegű különbségek az egyes európai kultúrák között, vagy ezek merő közhelyek, sztereotípiák, amelyek igazából nem is relevánsak?

Nem tudom, biztosan vannak hasonló kulturális különbségek, de hát nem nagyon lehet egy országnyi embert egyként jellemezni. Ami számomra ilyen szempontból szembeötlő, az a hozzám, mint a nyelvet nem beszélő idegenhez való viszony. Olaszországban mindig boldogultam a kevés olasz tudásommal és könnyebb volt szóba elegyedni hétköznapi szituációkban, például a piacon, kocsmában, vonaton. Németországban ez sokkal nehezebb, pedig szerintem jobban beszélek németül, mint olaszul. Németországban viszont mindig tiszta mi a dolgok rendje, milyen procedúrát kell követni, akár a bürokráciában, akár a munkában, akár az emberi viszonyokban. Olaszországban volt ennek egy ad hoc karaktere, ami a szituációban alakult ki. Ahányszor például Firenzében lakást béreltem, mindig más papírokra volt szükség, másképp kommunikált a főbérlő és másképp zártuk le a szerződést.

Körvonalazódtak-e már az arra vonatkozó terveid, hogy a németországi tartózkodásod után merre lépsz tovább? Ezek között szerepel-e az, hogy esetleg itthon próbálsz majd boldogulni?

Berlinben öt évig van munkaszerződésem, ennél tovább egyelőre nem nagyon tervezek. Az én szakmámban nagyon nehéz előrelátni, milyen helyek lesznek olyan szakterületen, amivel én is foglalkozom. Előbb-utóbb szeretnék valahol egyetemi tanár lenni és tudományos kutatással foglalkozni. Nekem úgy tűnik, ez egyelőre Romániában elég nehéz. Nem igazán vannak politikatudományban új tanári helyek, az egyetemek sokszor belső embereket rekrutálnak és nem igazán kapcsolódnak be a nemzetközi tudományos munkába. Ugyanakkor nem zárnám ki, hogy valamikor otthon dolgozzak. Majd a jövő eldönti.

Borbáth Endre: Sepsiszentgyörgy, 1991. Politológus, 2009 és 2012 között a BBTE politológia, illetve filozófia szakos hallgatója. 2012 és 2014 közt a Közép-európai Egyetemen (CEU) folytatta politológiai tanulmányait. 2014-2018 közt az Európai Egyetemi Intézet PhD-hallgatója, ahol 2018-ban védte meg doktori értekezését Pártok és tüntetések a válság sújtotta Európában: változás és folytonosság a politikai konfliktus struktúrájában címmel. 2018 óta posztdoktori kutató a berlini Freie Universität-en és a Berlini Társadalomtudományi Kutatóközpontban (WZB). Szakterülete az európai pártverseny és tüntetések gazdasági világválság utáni alakulása Kelet- illetve Nyugat-Európában.
HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X