• 2018. november 18., vasárnap
    Jenõ
  • -2°
    Kolozsvár
    • -5°
      Csíkszereda
    • -4°
      Székelyudvarhely
    • -4°
      Gyergyószentmiklós
    • -4°
      Székelykeresztúr
    • -3°
      Kovászna
    • -3°
      Kézdivásárhely
    • -5°
      Barót
    • -4°
      Sepsiszentgyörgy
    • Arad
    • -0°
      Gyulafehérvár
    • Nagyvárad
    • -4°
      Beszterce
    • -1°
      Déva
    • -2°
      Nagybánya
    • -3°
      Marosvásárhely
    • Zilah
    • -4°
      Szatmár
    • -1°
      Nagyszeben
    • Temesvár
    • -4°
      Brassó
    • Bukarest
  • 1 EUR = 4.6639 LEI
    • 1 USD = 4.1179 LEI
    • 1 GBP = 5.2762 LEI
    • 100 HUF = 1.4490 LEI

Sertéspestis: hol marad a morális dilemma?


-A A+

„A »megsemmisítés« szó a sertések vonatkozásában olyan természetességgel merül fel, mintha elévült okmányok megsemmisítéséről beszélnénk” – vallja Serestély Zalán irodalomkutató, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem science communicator munkatársa. A rohamosan terjedő, pusztító kor apropóján állatjogokról, a sajtó attitűdjéről, ember-állat kapcsolatról beszélgettünk.

A legfrissebb adatok szerint már 350 ezer állatot kell elpusztítani az országban az afrikai sertéspestis miatt. Eddig 700 fertőzési gócot regisztráltak 10 megyében. A legbrutálisabb talán az az intézkedés, amit az ország legnagyobb sertésfarmján hoztak: itt 141 ezer disznót pusztítanak el. Arra kérlek, reagálj a kialakult helyzetre. Mit gondolsz arról, hogy leölik az állatállományt ott, ahol igazolták a vírust?

Egyrészt sajnos világos: a betegség terjedésének jelenlegi fázisában nem kínálkozik más megoldás. Amennyire tudom, nem ismerjük a sertéspestis ellenszerét, a megfékezése jelenlegi tudásunk szerint egyetlen módon lehetséges – ha állatok százezreit pusztítjuk el rekordgyorsasággal. Másrészt viszont föl kellene merülniük a következő kérdéseknek: Mitől terjed a járvány? Mért épp Románia került ebbe az áldatlan helyzetbe? A valószínűsíthető okok közt ott találjuk az illegális állatimportokat, az állatok szállítására és tartására vonatkozó európai jogszabályok folyamatos áthágását, a nemzeti és nemzetközi állategészségügyi normák megsértését vállalatok és magángazdák részéről egyaránt. Feltételezhető,  hogy a mostani sertéspestisjárvány gyors terjedésének egyik oka a fertőzött állattetemek folyóvizekbe kerülése. A romániai állatfarmokkal és húsfeldolgozókkal kapcsolatban elég gyakoriak az ilyen botrányok, több mint egy éve az Unicarm vetési húsfeldolgozó-üzemével kapcsolatban merült föl az alapos gyanú, hogy az állatok vegyszerekkel keveredő vérét, zsiradékát és ürülékét közvetlenül a Szamosba eresztik. Az ügyet gyorsan elkenték, azóta sincs hír a fejleményekről.

Beszédes az is, hogy az országon belül első alkalommal hol ütötte fel a fejét a járvány. Tudtommal a román-ukrán, illetve a román-moldáv határ környékén észlelték az első eseteket, ami korántsem véletlenszerű. A nem EU-tagállam Ukrajnában, illetve Moldovai Köztársaságban európai léptékben viszonylag olcsó az élelem. Az ukrán határt elég szigorúan őrzik, hús- vagy tejtermékeket például egyáltalán nem szabadna áthozni, de a vámon óriási a korrupció, euróval majdnem minden megoldható, és valószínűleg nagy mennyiségű csempészhús kerül át az EU-tagállam, de ugyancsak szegénynek mondható Romániába. Tehát az látszik, hogy a gazdasági kiszolgáltatottság, a szegény országok közötti illegális interakciók serkentik ezeket a problémákat, illetve újratermelődik és hatványozódik a periférikus országok szegénysége.

Mit gondolsz arról, ahogyan a sertéspestis a médiában, társadalomban tematizálva van?

A sajtó nyelve, attitűdje az állati és ezen belül a haszonállatok szenvedésével, elpusztításával kapcsolatban abszolút mértékben a központi politikai-gazdasági diskurzushoz igazodik, vagyis a részvétnek, a velük szembeni morális, politikai, társadalmi vállalásoknak, kötelességeknek a kérdéskörét nem is érinti. Az általam eddig olvasott cikkekben morális szinten legfeljebb annyi merült fel, hogy a vírus a vadállományt, konkrétan a vaddisznókat is érinti, ami anakronisztikus vadon-nosztalgiánkból fakadóan valamiért már súrolja a morális ingerküszöbünket. Ezt leszámítva gyakorlatilag mindössze gazdasági kárként aposztrofálják állatok százezreinek az elpusztítását.

A „megsemmisítés” szó a sertések vonatkozásában olyan természetességgel merül fel, mintha elévült okmányok megsemmisítéséről beszélnénk. Ez világosan jelzi, hogy abszolút mértékben depolitizált, a társadalmunkba nem beleértett, semmiféle politikai státust nem élvező élőlényekről beszélünk, akik különösebb probléma nélkül leírhatók a leltárról, kár csak a gazdák oldán jelentkezhet.

Ezzel egy időben a járvány pártpolitikai összecsapások ürügyévé válik: Klaus Johannis államfő nem mulasztott el arról nyilatkozni, hogy kizárólag a kormányt terheli a felelősség, így értelemszerűen a gazdák kárpótlásáról is a kormánynak kell gondoskodnia. Kísértetiesen hasonlít ez Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke júliusban tett nyilatkozatára, miszerint a medvekérdést kizárólag Erdély autonómiája oldhatná meg.

Van valami zavarba ejtő továbbá a sajtó szóhasználatában. Hirtelen „sertések”-ről kezdünk beszélni (tehát egy abszolút steril, eltávolító terminust használunk), holott ünnepek környékén gyakorlatilag szinte a teljes erdélyi magyar sajtó „jópofán” „malacságokról”, „disznóságokról” cikkezik. Nagyjából ugyanez tapasztalható a járvánnyal kapcsolatos cikkeket kísérő fotók esetében is. Nem beteg, szenvedő vagy elpusztult állatokat látunk, hanem fiatal, tisztán tartott, rózsaszín malackákat. Ez a fajta nyelvhasználat, ide értve a vizuális kódok használatát is, eltávolítja tőlünk a politikai, jogi vagy morális dilemmákat, önpurgáló jellegű, olyasmit sugall, hogy mossuk kezeink, szánjuk őket, de erről mi nem tehetünk, nincs mit tennünk, önhibánkon kívül történik mindez, jól tartottuk a rózsaszín malackáinkat, s lám, mégis támad a kór.

Röviden azt mondanám, hogy paradox módon pont a fősodorbeli politikai diskurzus kritikátlan mediatizálása az, ami kiírja az állatokkal szembeni kötelességeink kérdését a valódi politikai kérdések sorából. Persze azt mondhatnánk, hogy a sajtónak soha nem is volt feladata ez a fajta érzékenyítés, ő csak mediálja azt, ami körülötte történik. De ez történetileg cáfolható. Az állati jogok kérdésének a múlt század első évtizedében még helye volt a magyar sajtóban és közbeszédben. Például ez az ellenállás hiúsította meg 1904-ben, 1905-ben a bikaviadalok meghonosodását Magyarországon. Aztán jöttek sorban a történelmi traumák, és ez a hang csírájában halt el, ma már szinte hagyományként érzékeljük az apátiát és a hűvös utilitarizmust, holott csak elfelejtettük, hogy valaha együttérzőbbek is voltunk.

Ejtsünk egy pár szót a fajizmusról, az állatokkal szembeni diszkriminációról. Hogy van az, hogy bizonyos állatoknak – kutyáknak, macskáknak – mindent megadunk, néha több figyelmet, törődést kapnak, mint az emberek, és más állatok jogaitól pedig eltekintünk, és vacsoraként felszolgáljuk?

Annak, hogy valaki jogokkal rendelkezzen, az a legalapvetőbb feltétele, hogy politikai értelemben a közösség tagjának tekintsük, tehát hogy beleértsük a politeiába, hogy a problémáit megjelenítsük a nyilvánosságban. Nyilván egy politikai közösségen belül is vannak sérülések, de elismerten egy politikai közösség tagjának lenni elvileg garanciát jelent arra, hogy nem válhatunk szisztematikusan áldozatokká (világos, hogy a haszonállat esetében ez a garancia mindenestül hiányzik). Megsebesülhetünk, de ha sebesülés ér, ezt nyilvánosan és akár jogi vagy morális következményekkel megjeleníthetjük a nyilvánosság tereiben.

Az újabb állatjogi kutatások már nem is abból indulnak ki, hogy milyen jogok illetnék meg az állatokat, hanem abból, hogy milyen minőségű és típusú lehetne az állat alanyi részesedése a politikai közösségből. Ezt valahogy úgy kell érteni, hogy az állat politikai státusának a pontos meghatározása egyúttal a jogainak a körére is fényt vetne. A Will Kymlicka–Sue Donaldson szerzőpáros Zoopolis. A Political Theory of Animal Rights című könyvében amellett érvel, hogy a domesztikált állatok elnyomásának és kihasználásának mérsékelésére az egyetlen méltányos megoldás az állampolgárság (co-citizenship) biztosítása lenne, nyilván az ezzel járó jogokkal együtt, ők például ide sorolják az élethez vagy a szocializációhoz való jogot is. Kétségtelen, hogy a társasági állatok, kutyáink, macskáink, madaraink és tengerimalacaink kedvezőbb helyzetben vannak, mint a haszonállataink. De ezek a kivételezések nem valódi jogok, hanem sokkal inkább puszta kedvezmények, hiszen nem a társasági állataink politikai helyzetének a tisztázásából származnak.

Miért pont őket részesítjük ilyen fajta kedvezményekben?

Ennek sokrétű pszichoszociális magyarázatai lehetnek, hogy csak egyet említsek, például az, hogy ma már széles körben ingerszolgáltatókként használjuk őket, a „használ” szó legrosszabb értelmében, nem pedig munkaállatokként, ahogyan korábban például a kutyákkal tettük (ezt nosztalgia nélkül mondom, puszta tényként, hiszen gyakran ez is túlmutatott a kooperáció keretein, és egyszerűen ingyenmunkává vált). De ez továbbra is alattvalói státus, nem a politikai viszonyok átalakítása.

A társasági állatok szisztematikusan fetisizálódnak és esztétizálódnak (ezek is erőszaktípusok, amelyek az önkényes tenyésztésben tetőznek), a haszonállatok szisztematikusan nyers erőszak áldozataivá válnak. A hangsúly számomra a „szisztematikus”-ra esik mindkét esetben. Utóbbiak helyzetét tovább rontja, hogy a globális piactársadalom számára puszta termékekké fokozódnak le, már nem állatokat eszünk, hanem hústermékeket, tehát lénytársi minőségük felismerésének borzasztóan alacsony az esélye. A haszonállatokkal kapcsolatban a kérdés számomra úgy merül fel, hogy esszük az állatot, vagy nem esszük az állatot. Nem gondolom azt, hogy önmagában bűn lenne megenni egy lénytársamat, mert ha ezt önmagában bűnként közelítem meg, akkor az élet egyik feltétele szűnik meg. De szisztematikusan erőszak áldozatává tenni valakit a kiengesztelés bármilyen lehetősége nélkül, az szerintem bűn, és igazolhatatlan. A malacokkal, marhákkal, juhokkal végül is ez történik, organikus gépekké válnak, erőforrásokká, melyeknek mi, humán aktorok a managerei vagyunk. Vajmi kevés az esélye annak, hogy ezek a szenvedésre képes lénytársak ma, a globális piac kontextusában úgy kerüljenek az asztalomra, hogy ne a rendszerszintű erőszak áldozatai volnának.

Serestély Zalán a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán magyar–finn szakon 2010-ben szerzett diplomát, a Magyar Nyelvészet és Irodalomtudomány Mesterképzőjén folytatta tanulmányait, majd 2012–2015 között a BBTE Hungarológiai Tudományok Doktori Iskola PhD-hallgatója volt. Kutatási területei: irodalomelmélet, esztétika, ökokritika, állati jogok, Jorge Luis Borges életművének hatalomkritikai vonatkozásai. Dolgozott újságíróként, egyetemi óraadóként, gyakran publikál irodalmi folyóiratokban.


HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X