Elhunyt Grosics Gyula, az Aranycsapat kapusa

Nyolcvannyolc éves korában, hosszú betegség után elhunyt Grosics Gyula, a magyar labdarúgó-válogatott egykori legendás kapusa, aki 1952-ben olimpiai bajnok, 1954-ben pedig vb-ezüstérmes volt.

Grosics Gyula családja csütörtökön még azt közölte az MTI-vel, hogy a „Fekete Párduc” egy kontrollvizsgálatot követően került kórházba. A Nemzet Sportolóját az elmúlt években többször is kórházban ápolták, 2008-ban például a tüdeje is kilyukadt, az intenzív osztályra került.

Az 1926. február 4-én született Grosics szülővárosában, Dorogon kezdte futballkarrierjét. 1947-ben a fővárosi MATEOSZ-hoz, majd a Bp. Honvédhoz került, pályafutását Tatabányán fejezte be. A kispesti csapattal három bajnoki címet nyert. A magyar válogatottban 1947 és 1962 között 86 alkalommal védett, megjárt három világbajnokságot (1954, 1958, 1962), az elsőn ezüstérmet szerzett. 1952-ben pedig olimpiai bajnok lett. Pályafutása befejezése után edzősködött, dolgozott Tatabányán, Salgótarjánban, a KSI-nél és Kuvaitban is. Később a Bp. Volán elnöke volt.

A legendás Aranycsapatból, abból az együttesből, amely 1953-ban 6:3-ra nyert Londonban Anglia ellen, már csak a jobbhátvéd Buzánszky Jenő van közöttünk.

Buzánszky: együtt mentünk volna Berlinbe

Buzánszky Jenő az MTI-nek elmondta: pénteken kora délután együtt kellett volna utaznia Grosiccsal Berlinbe. A Német Labdarúgó Szövetség ugyanis meghívta őket az 1954-es berni világbajnoki döntő 60. évfordulója alkalmából rendezendő ünnepségre. "A barátom marad örökre. Együtt éltünk át szép sikereket és kudarcokat. Mindig lehetett rá számítani - mondta az MTI-nek telefonon a repülőgép felszállására váró Buzánszky. - A napokban kórházban volt, és mondta, hogy nem tud jönni Berlinbe velem. Reméltem, hogy felgyógyul, hazamehet, és megint mehettünk volna ünnepségekre, baráti összejövetelekre. Ennek a közös útnak most vége." Az 1954-es svájci vb berni fináléjában a németek meglepetésre 3-2-re legyőzték az Aranycsapatot.

Csatár szeretett volna lenni

Az Aranycsapat legendás kapusa 2011. február 4-én, 85. születésnapja alkalmából hosszabb interjút adott az MTI-nek, amelyben többek között arról vallott, hogy csatár szeretett volna lenni.

"Nem szerettem védeni. Mindig azoké a dicsőség, akik gólt szereznek és azoké a szégyen, akik gólt kapnak. Persze később, befutott kapusként már megváltozott erről a véleményem" - mondta az MTI-nek akkor az 1952-es helsinki olimpián aranyérmes labdarúgó, aki már 14 évesen bemutatkozott az élvonalban szülővárosa, a Dorog színeiben. 

Arra a kérdésre, hogy elcserélné-e ötkarikás győzelmét a világbajnoki címre, igennel válaszolt. "1952-ben még a legjobbak szerepeltek az olimpián, mert a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség 1956-ban szabályozta, hogy csak utánpótláskorúak szerepelhetnek a nyári játékokon, így a Helsinkiben aratott diadal rendkívül értékes. Ennek ellenére már akkor is a világbajnokság volt a sportág csúcsa. Életem legfájdalmasabb emléke az 1954-es berni vb-döntő, elsősorban azért, mert ez azon ritka esetek egyike, amikor nem az ellenfél nyert, hanem mi vesztettünk" - mondta Grosics, aki haláláig követte a futballt, de már csak televízióban, mert egészségi állapota ezt tette lehetővé.

A pályafutása során Fekete Párducnak becézett sportember egészségével kapcsolatban akkor azt mondta, nem dicsekedhet, panaszkodni pedig nem akar. Bevallása szerint három szívinfarktus érte, az egyiknél, amikor elesett, eltört a bordája, amely megsértette a tüdejét. Utána többször lyukadt ki a tüdeje, emiatt öt éve hosszú ideig kezelték kórházban. "A rekeszizmot húzták rá a problémás területre. Azóta nincs gondom vele, csak a légzésem vált nehezebbé, már egy apró séta is kifáraszt. Minden héten vizitre kell járnom, illetve vissza kell fognom magam, mert veszélyes lehet az egészségemre a sok közszereplés" - mondta Grosics.

A Dorogon született, 86-szoros válogatott hálóőr akkor még nem volt a Nemzet Sportolóinak tagja, s mint mondta, szavakkal nem kifejezhető mekkora megtiszteltetésnek gondolja ezt a címet. Alig több mint egy hónappal később pedig - 2011-ben - bekerült az illusztris társaságba csapattársával, Buzánszky Jenővel együtt.

A játékosként elért kiváló eredményei mellett arra nagyon büszke volt, hogy Budapesten iskolát, Gyulán pedig labdarúgó-akadémiát neveztek el róla. Hozzátette, amikor ennek jelentőségébe belegondol, elsősorban azokra emlékezik, akik lehetővé tették számára, hogy ilyen pályafutása legyen, külön kiemelve a szüleit. "Ami tegnap történt, az nem foglalkoztat. Viszont gyermekkorom emlékei egyre élesebbek. Számomra fontos ezek újraélése. Úgy kell viszonyulni a sporthoz, hogy legyenek élmények, melyekre öregkorában szívesen gondol vissza az ember. De csak az élheti át újra ezeket az emlékeket, aki mindent megtett a sikerekért" - mondta három éve Grosics, akinek életéről Keresztlécen címmel készült dokumentumfilm.

Kapcsolódók

Kimaradt?