Vass Ildikó, a kosárlabda sepsiszentgyörgyi mestere: a tapasztalat fontosabb az érmeknél


-A A+



Június 7-én, vasárnap ünnepli 42. születésnapját a sepsiszentgyörgyi Vass Ildikó, aki nemrég jelentette be, hogy 24 év után szakít a profi kosárlabdázással. A pályán eltöltött 32 évéről, a kezdetekről, az edzőiről, terveiről és a bűvös 6-os számról kérdeztük a jelenleg Luxembourgban élő sportolót, a román válogatott volt tagját, aki pályafutása alatt a Kosárlabda Mestere címet is elnyerte.

Miként emlékszel az első találkozásodra a kosárlabdával?

Negyedik osztály közepén egy tornaórára bejött Váncsa Kató edzőnő, és a magasabb lányokat meghívta kosarazni. A legjobb barátnőmet, Szalló Katit, aki legalább másfél fejjel magasabb volt nálam, kiválasztották, engem viszont nem, mert akkor nagyon kis növésű voltam. De belső késztetést éreztem, hogy én is elmenjek arra az első edzésre és kipróbáljam ezt a sportot. Így kezdődött számomra ez a játék. Rengeteg edzés után következtek az első eredmények is. 1994-ben az ifjúsági 3-as korosztályú bajnokságban bronzérmesek lettünk, majd két évvel később ezüstérmet szereztünk.

Abban az évben végezted el a középiskolát. Miként vezetett az utad Sepsiszentgyörgytől Kolozsvárig, az első profi kosárlabdacsapatig?

Több ajánlat közül a kolozsvári női kosárlabdacsapatét fogadtam el. Ezt a döntésemet soha nem bántam meg, mert mind a sportot, mind a tanulást sikeresen tudtam folytatni. Lehetőségem volt az akkori aranycsapatban 18 évesen mérkőzésenként 5-10 percet játszanom. Mindig jó érzéssel gondolok vissza arra, hogy két évig a kolozsvári U női kosárlabdacsapat kapitánya lehettem. Ezek az évek nagymértékben hozzájárultak a fejlődésemhez, az előrelépésemhez. Visszaemlékszem arra is, hogy mivel félénk játékos voltam, mennyire fontos volt számomra barátaim bátorítása is.

Kolozsvár után hol folytattad?

Bécs következett, ahol a Posta csapatánál 23 évesen szinte végigjátszottam a mérkőzéseket. Majd Szekszárdon kosaraztam egy fél idényt, és ott éltem meg azt az érzést, amikor ahhoz, hogy egy csapat eredményes legyen, nem elégséges a világ különböző részeiről összeszedett jó játékosok csoportosulása, hanem összeforrott csapatjáték szükséges. Mivel épp ez hiányzott, a német TSV Wasserburg csapatánál folytattam, amellyel meg is nyertük a bajnokságot, és a következő évben elnyertem a bajnokság legeredményesebb játékosa címet is. Két és fél év után Litvániába szerződtem. Az Arvi Marijampole Európa-kupás csapattal a bajnokságot a második helyen zártuk, és bronzérmesek lettünk a nagyon erős Balkán Ligában. Egy év után spanyolországi ajánlatot fogadtam el az Ensino Lugo csapatnál.

Hogy kerültél haza, a Sepsi BC-hez?

Spanyolországban maradtam volna a következő idényre is, mert a csapattal az Európa-kupa lett volna a következő lépés. Csak közbejött, hogy Sepsiszentgyörgyön a Mikes Kelemen Főgimnázium női együttese 2007-ben feljutott a kosárlabda legfelsőbb osztályába. Váncsa Kató edzőnő felkért, hogy segítsek pár jó játékos leszerződtetésében, mert tudta, hogy másképp nagyon nehéz lesz felvenni a harcot az első ligás csapatokkal. Így szóltam a román válogatottból két csapattársamnak, Larisa Tomának és Brosovszky Monikának, akik csak azzal a feltétellel vállalták el a felkérést, ha én is hazajövök velük játszani. Így érkeztem haza, a Sepsi BC-hez. Már az első idényben megnyertük a román kupát, és a bajnokságot a második helyen zártuk, ami egy újonnan összeállt csapattól nagyon szép eredménynek számít. És ez volt a hazatérésem motivációja is, mert úgy gondoltam, úgy reméltem, hogy ezt meg tudjuk valósítani. Közben otthon saját kosárlabda-iskolát is alapítottam BBall6 néven.

Mindezek mellett tagja voltál a román női kosárlabda válogatottnak is. Mit jelentett számodra ez a 11 év?

Játékosként elsősorban rengeteg tapasztalatot. A román ifjúsági válogatottban játszottam, majd húszévesen bekerültem a felnőtt válogatottba. Számomra ez nagy dolog volt, mert már fiatalon kiváló és neves játékosokkal találkoztam. Rengeteg nemzetközi tornán, barátságos mérkőzésen, két Európa-bajnokságon vettünk részt, és ezeken rengeteg tapasztalatot szereztem. A sikerek között említeném a Frankofón Játékokon szerzett aranyérmet a román válogatott csapatkapitányaként, valamint azt is, hogy 2005-ben a tíz legjobb dobó között szerepeltem a Törökországban megrendezett Európa-bajnokságon. Az elért eredményeimet a Román Kosárlabda-szövetség a Kosárlabda Mestere címmel díjazta.

Jó ideje Luxemburgban élsz…

Igen, pontosan nyolc éve vagyok itt. Először egy évre terveztem, aztán maradtam. Elég hamar egyértelművé vált számomra, itt tudom megvalósítani, hogy profi játékosból edzővé váljak. És ez így is alakult, mert a játék mellett felnőtt női és férfi csapatokat, valamint a luxemburgi ifjúsági válogatottat is edzettem. Idén a Grengewald Hueschtert csapatnál játszottam, és nagy esélyünk volt két aranyérmet nyerni, de sajnos a járvány közbeszólt, lefújták a kupadöntőt, majd utána a bajnokságot is. Csak azért, hogy most nem kerül idén az érem a nyakamba, nem szeretném a terveimet tologatni, befejezem profi pályafutásomat.

És melyek ezek a tervek?

Sok terv forog a fejemben, számos célkitűzésem van. Egyik tervem az utánpótlás-nevelés, pontosan ezért alapítottam meg a Vass Ildikó Kosárlabda Iskolát itt, Luxembourgban. Tudod, nem mindig az érmek a fontosak, azok ott vannak a vitrinben, lehet nézni, csodálni őket. De az érmeken túl fontosabb a tapasztalat, a tudás, vagy az élmények, és ezeket szeretném továbbadni a következő generációnak.

A 32 év alatt volt olyan edződ, aki nagy hatással volt rád?

Szerencsésnek mondhatom magam, de nemcsak a csapattársaim, a családom, a barátaim és a szurkolók segítségével tudtam elérni ezeket a sikereket. Nagyon hálás vagyok első edzőimnek, akik a kezembe adták a labdát: Váncsa Katónak, Gyergyai Piroskának, Pál Máriának, Jakab Benke Hajnalkának, Babin Marinnak, Váncsa Albertnek. Nagyon sokat tanultam a Kolozsvári U csapatot irányító edzőktől, valamint a román válogatott tavaly elhunyt edzőjétől, Ioan Valeriantól is. Külföldi edzőim közül Juan Carlos Corralt, Saulius Vadopalast, Hans Breit, valamint utolsó edzőmet, Hermann Paart említeném még meg.

Úgy emlékszem rád, hogy mindig a 6-os számú mezben játszottál. Általában a mez számának kiválasztása a sportolók esetében valami érzelmi kapcsolódást rejt magában. Te miért épp ezt a számot választottad?

Igen, kezdetben hetes számmal játszottam, mert hetedikén születtem. Viszont amikor még ifiként bekerültem a nagyobb csapatba, a hetes számú mez már foglalt volt. Mivel hatodik hónapban születtem, és a hatos számú mez épp üresen állt, azt választottam. Úgy gondolom, hogy ez a szám szerencsét hozott nekem. A hatos szám számomra mindig sokat jelentett, például az öt játékos a pályán plusz még egy fő, aki lehet az edző, vagy a szurkoló, vagy a cserejátékos, de akinek nagyon fontos szerepe van a csapatban. Nem utolsó sorban a nevem kezdőbetűi is a római hatost adják.

  • Tekintsen meg egy összeállítást Vass Ildikó emlékezetes megmozdulásaiból:

 

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X