• 2018. november 21., szerda
    Olivér
  • Kolozsvár
    • -1°
      Csíkszereda
    • Székelyudvarhely
    • -3°
      Gyergyószentmiklós
    • Székelykeresztúr
    • Kovászna
    • -2°
      Kézdivásárhely
    • -1°
      Barót
    • Sepsiszentgyörgy
    • Arad
    • Gyulafehérvár
    • Nagyvárad
    • Beszterce
    • Déva
    • Nagybánya
    • Marosvásárhely
    • Zilah
    • Szatmár
    • Nagyszeben
    • Temesvár
    • Brassó
    • Bukarest
  • 1 EUR = 4.6662 LEI
    • 1 USD = 4.0794 LEI
    • 1 GBP = 5.2488 LEI
    • 100 HUF = 1.4518 LEI

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (június 28 - július 4.)


-A A+

Duray Miklós: „A legutóbbi szlovák-magyar sajtótájékoztatót nagyon egyértelműen és durva szavakkal is lehetne minősíteni, de ettől tekintsünk el. Inkább tudatosítjuk azt, hogy valami vagy hozzá nem értés, vagy rossz megítélés  történik.”

Megszólalt a héten a pozsonyi Körképben Duray Miklós és az „Olyan a felszín, mintha hallgatna a mély” címmel megjelentetett interjújában elmondja többek közt, hogy miként látja Magyarország korábbi illetve mai viszonyulását a felvidéki magyarokhoz, a budapesti kormányok támogatáspolitikáját és miért csak 12 napon múlott az MKP parlamenti bejutása 2010-ben. A Puntigán Józseffel folytatott beszélgetésben értékeli a szlovákiai magyar közösség elmúlt 30 évét, véleményt mond a mai szlovák-magyar viszonyról, az MKP jelenlegi politizálásáról és úgy ítéli meg: közössége megmaradása és megtartatása csak akkor biztosítható, ha a szlovákiai magyar politika és civil világ egymásra talál.

„Amikor 1956 után Kádár János először Romániába látogatott Marosvásárhelyen úgy szólította meg a tömeget, ahol szinte kizárólag magyarok voltak: „Kedves magyarul beszélő román elvtársak”. Ha ezután marokszám szórta volna szét az aranypénzt a tömegbe, azt hiszem az sem segített volna.”

Amikor minap szembesültem az egykori és jelenlegi pozsonyi és magyarországi egyetemistákból” verbuválódott Vox Juventae Polgári Társulás hírportálján, a Körkép.sk felületén közreadott Duray Miklós interjúban a fentebb idézettekkel, alaposan meghökkentem, mondhatni ledöbbentem. Aztán újraolvasva ezt a két mondatot csak remélni mertem, hogy az interjúkészítő valamit félre hallhatott. Nem hittem, nem akartam hinni a szememnek, mert úgy gondoltam: ilyen képtelenséget nem mondhatott az a Duray Miklós, akit nemcsak a felvidéki magyar közélet egyik legismertebb személyiségként tartunk számon immár évtizedek óta, hanem az is köztudott róla: az aktív politizálástól való 2010-es visszavonulása óta elsősorban a tudomány elkötelezettje. Erre utal egyértelműen, hogy személyes honlapján közölt életrajzában fontosnak tartotta hangsúlyosan feltüntetni az imponáló emberjogi-politikai tevékenysége mellett azt is: nemzetpolitikai szakértőnek és stratégának” tartja magát, s mint ilyen „a nemzetismeret egyetemi előadója, címzetes egyetemi docens”. Egy ennyire alapos ismeretekkel rendelkező felkészült szakember pedig ilyen kapitális szamárságot nem mondhatott, ilyen valószínűtlenséget nem állíthatott… győzködtem magamat.

Annak ellenére, hogy idézőjelbe volt a kijelentés, s ez amellett szólt, hogy a Duray szavait lejegyző interjúkészítő precízen adta vissza az elhangzottakat, nagyon bíztam abban, hogy Puntigán József valamit mégis nagyon félreérthetett vagy netán megtréfálta a nyomda a billentyűzet ördöge. Mert, véltem jószándékúan, ez így nem lehet igaz, elvégre nem is kell ahhoz valakinek éppenséggel nemzetpolitikai szakértőnek, a nemzetismeret egyetemi előadójának meg egyetemi docensnek lennie ahhoz, hogy egy első látásra is nyilvánvalónak ítélhető valótlanságot állítson, és azt próbálja elhitetni a közönségével: Kádár János ’58-ban „magyarul beszélő román elvtársakként” szólította meg beszédében az őt hallgató, csaknem kizárólag magyarokból álló marosvásárhelyi tömeget.

Hacsak nem az volt a célja, hogy fabulálva megvezesse a hallgatóságát és egy manapság egyesek számára tetszetősnek tűnő trendet követve, csatlakozzon a közelmúltról hamis legendákat gyártók táborához.

Másra sajnos nem gondolhatok, hiszen a Körképben az “Olyan a felszín, mintha hallgatna a mély” című Duray-interjút publikáló szerzőnk nem tévedett, szó sincs itt pontatlan idézetről vagy figyelmetlenségből elkövetett mellégépelésről. Aki ide kattintva megtekinti a Medvesalja Polgári Társulás és Völgy előadás-sorozatának azt a videóját, melyen előadást tartott az ismert felvidéki magyar személyiség, majd a részvevők a felvidéki magyar önkormányzatiság kérdéseit elemezték, a felvételen, 1:08:34-től sajna abban a formában hangzik el a Kádár Jánosnak tulajdonított kijelentés, ahogyan utóbb megjelent a hírportálon. Mi több, hogy még meggyőzőbb legyen a súlyos mondanivalója, ezúttal másfajta előadóként is bemutatkozott. Épp úgy, mint egykor a felejthetetlen Hofi Géza tette, a klasszikus paródiájában, Duray is Kádár jellegzetes hanghordozásával és gesztusait is imitálva igyekezett „hitelesíteni” a mondanivalóját.

Tévedés ne essék: pillanatig se kívánom védelmembe venni azt, ami a védhetetlen. Nincs és nem is lehet felmentés arra a megbocsáthatatlan megszólalásokban is bővelkedő siralmas látogatásra, melyet 1958. február 20 és 28 között tett a Kádár János vezette magyar párt és kormányküldöttség Romániában, s melynek során az egész országot körbevonatozó delegáció február 25-én Marosvásárhelyre is eljutott. Csakhogy itt a Duray által idézett módon már csak azért sem köszönthette a helyi magyarokat az MSZMP Központi Bizottságának első titkára és államminiszter, mert Kádár János akkor és ott semmilyen tömegrendezvényen nem szólalt fel.

Volt ugyan egy nagygyűlés aznap délelőtt a Simó Géza bútorgyárban, azt követően, hogy a magyarországi elvtársak ott „eredményes munkalátogatást” tettek, de ezen az összetrombitált, döntő többségükben valóban magyarokból álló publikum előtt Kállai Gyula, az MSZMP KB Politikai Bizottságának titkára, nem mellesleg szintén államminiszter volt a díszszónok Csupor Lajos tartományi első titkár társaságában. Kállai megtette, amit a szocialista internacionalizmus megkövetelt és zene volt Gheorghiu-Dej meg a többi román pártvezető füleinek. Ez pedig így hangzott „Megmondjuk világosan: nekünk semmiféle területi igényünk nincs; azt tartjuk, hogy Magyarországnak van éppen elég földje és népe, hogy azon – testvéri egyetértésben a szomszéd népekkel – felépítse a maga szocialista hazáját.’’ Viszont tény és való: még Kállai elvtárs se vetemedett oda, hogy „magyarul beszélő román elvtársaknak” titulálja a hallgatóságát. Kommunista volt, de nem ostoba.

Az is ennek a napnak a krónikájához tartozik, hogy a mintegy százfős díszebéden Kádár pohárköszöntőt mondott, s ebben volt több, valóban félreérthető megfogalmazás is. No, nem a köszöntés, hiszen az valójában így hangzott: „Kedves elvtársak, elvtársnők! Barátaim!” Hanem bántó volt az utóbb elhíresült, joggal viszolygást keltő mondata, az „Itt laknak magyar származású emberek is.” Nemkülönben ennek folytatása is: „A nacionalizmus mélyen él az emberek gondolkodásában. Sokszor nem is tudatosan hat és húz vissza.” És persze az is, amikor feltette magának a szónoki kérdést s majd azt így válaszolta meg: „Miért érdekel bennünket, akik a Magyar Népköztársaságban élünk, azoknak a magyar származásúaknak a sorsa, akik határokon túl élnek? Természetesen érdekel ez bennünket. De nemcsak az ő sorsuk érdekel, hanem a csehszlovák és a román dolgozók sorsa is.” (Kádár János: Szilárd népi hatalom – Független Magyarország, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1958, 369-371.)

Ez azért mégsem a vásárhelyi magyarok lerománozása, bár ahhoz bőven elegendő volt, és sokaknak meg is feküdte a gyomrát az ünnepi lakoma.

Mindezt feltétlenül el kellett mondanunk, mert meggyőződésünk: históriánk árnyoldalait nem szabad elhallgatni, tetszik-e vagy sem, de az is része a múltunknak. Viszont hamis és egyoldalú, teljesen fölösleges legendagyártásra nincs szükségünk. Ez nem a tudomány világa, magát tudósnak tartó ember ilyet nem tehet.

Szerencsére csupán ez a bennünket közelebbről érintő és hitelrontó mozzanat róható fel a Körképben közreadott Duray interjúnak. Amit ezen túlmenően tartalmaz, arról pedig úgy véljük, feltétlenül rászolgál arra, hogy az abban foglaltakat megismertessük az olvasóval. Ezért is esett e héten a választásunk az „Olyan a felszín, mintha hallgatna a mély”-re.

A történeti Gömör és Nógrád vármegye határán lévő Medvesalján nemrég megrendezett önkormányzati fórumot követően készült az interjú. Ebben a térség joggal nagyra becsült közösségi embere, Puntigán József matematikus-informatikus és helytörténész vallatja meg Duray Miklóst a közösségépítésben és annak megtartatásában kivételesnek mondható életpályája fontosabb állomásairól, majd véleményét kérdezi megannyi, a felvidéki magyarokat élénken foglalkoztató kérdésről. Ezeket csokorba szedve tizennyolc kérdés mentén alakul a kérdezz-felelek. Ennek során sorjáznak a kérdések, többek között arról, hogy miként látja az interjúalany Magyarország viszonyulását a közelmúltban és ma a felvidéki magyarokhoz, valóban csak 12 napon múlott az MKP parlamenti bejutása 2010-ben, hogyan értékeli az egykori, általa alapított pártot, az Együttélést és a mai politikai valóságot? Szóba kerül továbbá a felvidéki magyarság elmúlt 30 éve, a magyar kormányok támogatáspolitikája, a szlovák-magyar viszony, a V4-ek kérdése és az MKP jelenlegi politizálása, és természetesen a medvesaljai fórum központi kérdése: milyen önrendelkezési forma lenne kívánatos a Szlovákiában élő honfitársainknak?

Talán eltekinthetünk a lexikonokból is jól ismert Duray életpályának az interjú elején részletekre kiterjedően bemutatott korai időszakától, amikor emberi jogi és kisebbségvédő aktivistaként lépett fel, tevékenysége pedig a kommunista rezsim ellenszevét váltotta ki, ami állandó megfigyeléssel, politizálási és publikációs tilalommal, rendőrségi zaklatásokkal, házkutatásokkal, kétszeri bebörtönzéssel is járt. És persze azzal is, hogy főleg a Charta ’77 polgárjogi mozgalomhoz való csatlakozás révén a csehszlovák kommunista rendszer egyik nemzetközileg ismert és elismert ellenzéki politikusává vált. Ennek az életpálya-szakasznak a felidézése kapcsán esik szó arról, hogy „visszalapozva az akkori időkbe nem lelhető fel annak a nyoma, hogy Magyarország úgy viszonyult volna a határon túli magyarokhoz, mint hatalom”. Az elmarasztalás jogos, kár hogy itt a fő érv az ominózus valótlan Kádár János marosvásárhelyi szereplés volt.

Erre az időszakra vonatkozóan a visszatekintő által elmondottakból két részletet, hiszen az azokban foglaltak eleddig kevesek által voltak ismertek, feltétlenül idézendőknek tartunk:

 „Ha végiggondolom ezeket az éveket, melyeket aktívan éltem meg, akkor csak egyetlenegyszer tapasztaltam olyan magyar-országi beavatkozást Csehszlovákiába, melyet pozitív módon éltem meg. 1983 februárjában. Kádár és Husák ekkor találkoztak valahol és abban egyeztek meg, hogy Csehszlovákiában nem fogják tovább feszíteni a magyar iskolák ügyében tett folyamatokat, azaz, hogy megváltozzon az oktatás nyelve és úgy döntöttek, hogy Duray Miklóst szabadlábra helyezik a börtönből.  Február 22-én szabadlábra helyeztek. (…)

1985-ben pedig arról kötöttek egyezséget, hogy a magyarországi fél is foglalkozni fog azzal a kérdéssel, amit Szlovákiában a magyar iskolákkal szemben  megfogalmaztak.  Nem az, hogy úgy tekint arra, hogy ez nem helyes, hanem hogy foglalkozni fog.  De akkor már elindult egy változás a szovjet blokkon belül, s már mindegy volt, hogy foglalkozni fog vele vagy sem. Az államon belüli politikai hatalom a maga mentésével volt elfoglalva.”

Sokak számára volt talány, hogy egy sikeres pártalapító és egy élvonalbeli, országhatárokon túl is a legnagyobb elismertséget és megbecsülést megszerzett politikus 2010-ben váratlanul miért vonult vissza az aktív politizálástól? Volt ugyan ennek hivatalos, az életkorhoz kötött indoka, fel-felröppentek a hátralépés kapcsán egyéb kósza hírek is, melyekkel foglalkozni nem a mi dolgunk. Viszont érdemes felfigyelni arra, hogy talán nem véletlenül kívánta az interjúkészítő a Duray-biográfia ismertetése során a nyolc évvel ezelőtt történt visszavonulás okán egy tényt hangsúlyosan akart rögzíteni: „Ebben az évben fogadták el a Kettős állampolgárságról szóló törvényt, az MKP pedig nem jutott be a parlamentbe.” Főleg, mert a sokat sejtető mondatát követően Puntigán József így kérdez: Valóban csak 12 napon múlott az MKP parlamentbe jutása? –  kérdeztem ezzel kapcsolatban.”

Duray válasza beszédes. Amit ennek kapcsán többek közt elmond, aligha okoz kellemes perceket Patrubány Miklósnak, de elgondolkodtathatja a 2010-ben kormányra került budapesti kormány illetékeseit is:

„Menjünk vissza az 1990-es évekre. A kettős állampolgárság kérdése 1996-tól volt napirenden, Patrubány Miklós volt az érdemi szerzője. Meg vagyok róla győződve, hogy a román Secu sugallatára. Akkor az volt a helyzet, hogy még érvényben voltak azok az államközi szerződések, melyeket az 1960-as években kötöttek, s amelyek kizárták a kettős állampolgárságot. Tehát ha Magyarországon az 1990-es években elfogadnak egy ilyen törvényt, akkor ugyanaz történik Romániában, Szerbiában, Kárpátalján is, ami 2010-ben  Szlovákiában megtörtént.

2002-ben jelentették be, hogy Szlovákiában nem fogják alkalmazni ezt a szerződést. Nem azt mondták, hogy megszüntetik, mert Magyarország már érvénytelennek tekintette. Ma meg már teljesen mindegy hogy érvényes-e vagy sem, mert Szlovákiában van törvény. Ez érvényes! A 2004-es állampolgársági népszavazás pontosan ezt a válságot robbantotta volna ki. Ráadásul a magyarországi választó egyáltalán nem volt erre a kérdésre felkészülve.

Ha 2010-ben az állampolgársági törvény megszavazásával 12 napot vár a magyar kormány, akkor az MKP valószínűleg bent marad a parlamentben. A párt csak néhány tizeddel maradt ki a parlamentből, mert sikeresen szembe tudták fordítani a magyarországi állampolgársági törvénnyel a felvidéki magyarokat.  Az MKP kérése is volt, hogy legyen ilyen törvény…de!

Akkor is könyörögtem a magyar kormány illetékeseinek, hogy legalább a zárószavazás időpontját halasszák el, hogy Szlovákiában ne lehessen elfogadni egy ellentörvényt. Nem ez történt.”

Hogy mennyire volt sikere vagy kudarcos a szlovákiai magyarság számára az elmúlt három évtized, arra vonatkozóan a válasz egy eszmefuttatásba csomagolt egyértelmű nem. Az a Duray Miklós, aki az interjúban másutt képes akár az egyszavas riposztra is, ezúttal viszont inkább diplomatikusan fejteget:

„Az a baj, hogy s szlovákiai, a felvidéki magyar közösséget nem lehet egy az egyben úgy értelmezni, mint egy egészséges társadalmat lehetne. A számbeli kisebbségben élő szlovákiai magyarság nem történelmi fejlődés útján vált kisebbséggé, hanem a politikai döntések következtében került ilyen helyzetbe.

A politikának pedig érdeke fűződik ahhoz, hogy továbbra is ilyen helyzetben maradjon, illetve hogy még inkább kisebbséggé váljon.

A kisebbséget ebben az esetben nemcsak számbeli, de társadalmi kisebbségként, hátrányos helyzetűként értelmezem. Ez a politikai értelemben vett kisebbségre vonatkozik, aki ki van rekesztve a hatalomgyakorlásból, a saját ügyében való döntésekből.”

Hasonlóképpen jár el, akkor is, ha arról az MKP-ről érdeklődnek, melynek 1999-től visszavonulásáig ügyvezető alelnöke, illetve stratégia alelnöke volt, s melynek ma is tagja. Bár az is igaz, a válasz ezúttal amolyan érdesre, tipikusan „duraysra” sikerül. Itt már nyoma nincs a diplomatikus megközelítésnek:

„Anélkül, hogy belemennék a párt helyzetének az elemzésébe, egy dolgot vegyünk figyelembe, és az önmagában is meghatározó jelenség.

A legutolsó parlamenti választás alkalmával a felvidéki magyarok 65%-a  nem szavazott senkire.

Mindenféle elemzéstől eltekintve ez önmagában egy tragikus szétesési folyamatnak a következménye, vagy annak a jele. Ennek a kiváltója részben az MKP felelőtlen szereplése a két Dzurinda kormányban és a párt 2009-es szétesése két pártra. Maga a tény, hogy csak 45% vett részt aktívan az utolsó parlamenti választáson, mindent elmond.

Olyan ez, mint amikor ránézek egy beteg emberre. Nem tudom, hogy milyen állapotban van, de fekélyes!”

A gyógyulás útja szerinte csak az lehet, ha a politika és civil világ egymásra talál. Ennek hiányában mindkét szféra talaját fogja veszteni, súlytalanná válásuk borítékolható:

Itt nem is annyira az MKP-nak, mint a felvidéki magyarok társadalmának kellene felépülnie ebből az állapotból. Ez nem csupán egy párt működésétől, szervezettségétől függ. A párt egy olyan felépítmény, melynek állapota kölcsönösségi viszonyban van a társadalom állapotával.

A véleményem az,  hogy ha a felvidéki magyar civil életet  nem tudjuk egészségesebbé tenni, akkor a politikai élete sem lesz egészségesebb. A kettő összefügg!

Tudatosítani kell, hogy az ember általában civil életet él, de a politikai megnyilvánulása nélkül nem tud bekapcsolódni az állami, ill. a közösségi politikába. A civil és politikai életet egyéni szinten úgy kell kölcsönössé tenni, hogy ne politizáljam át az életemet, de egyértelművé tudjam tenni azt, hogy a politikumtól, kitől és hogyan várom el a közösségem figyelembe vételét. Tehát ez nem elsősorban pártpolitikai kérdés, hanem következmény!”

Duray tényként értékeli, hogy amennyiben a társadalom egészséges működésében szerepvállalásra hivatott civil társadalmi szervezetek között „nem jön létre szakmai koordináció, akkor a politikai életet sem lehet megújítani”. Ergo: ha köztük nincs átjárhatóság, annak mindenki vesztese lesz.

Köztudott, hogy napjaink, soha nem ismert nagyságrendeket elérő magyarországi anyagi támogatásainak háttérében egyetlen szándék húzódik meg: a következetesen hangozatott legfőbb stratégiai cél Szlovákiában, ahogyan másutt is, a kisebbségbe kényszerült magyar közösség megerősítése. Ennek kapcsán felvidéki megmondóemberünk nem hazudtolja meg magát és inkább kritikusa, mint nagyra értékelője az Orbán-kormány bőkezű támogatáspolitikájának. Értékeli az imponáló mértékű támogatást, de hiányolja a stratégiai gondolkodást e téren. Szerinte ebben a felelősség adományozót és kedvezményezettet egyaránt terhel.

Mi tagadás, ezen a fejtegetésen némiképp azért meglepődtünk. Ennek oka magától értetődő, hisz jól tudjuk: Budapesten van egy gazdagon kistafírozott Szász Jenő vezette Nemzetstratégiai Kutatóintézet, abban pedig a stratégiai elnöki tanácsadót Duray Miklósnak hívják. Bárki, aki ide kattint, meggyőződhet: a stratégiagyártás ott –a jelek szerint – gőzerővel folyik.

„Ezek a támogatások fontosak, beleértve a meghatározott célokat is. A baj az, hogy nincs meg a stratégiai hátterük, stratégiai alapja.

Egy államszervezéshez, egy egyszerű közigazgatási rendszer működtetéséhez is stratégia kell. Amikor nincsen saját közigazgatási rendszerünk, olyan közéletünk, amelynek van vertikális áttekintése a társadalmunk felett, akkor abba véletlenszerűen, egymástól függetlenül megérkező támogatások, még akkor is, ha fontosak, ha az elképzelés nagyon jó, akkor sem érik el a társadalomépítő erejüket és hatásukat.”

Az interjúban szereplő felvidéki etnikai alapú önkormányzás kérdésére vagy ezzel összefüggő olyan felvetésekre, mint az önállósági fokozatok, azok lehetséges kihatásai, illetve a perszonális autonómia ügyére sajnos nem tudunk kitérni, mert az e témához kapcsolódó hosszadalmas eszmefuttások bemutatásának sajnos határt szabnak a terjedelmi korlátaink.

Ehelyett végezetül inkább hadd idézzük az interjú záró kérdését és az arra adott választ. Ebből egyértelműen kitűnik, miért is viseli a Körképben megjelent interjú az „Olyan a felszín, mintha hallgatna a mély”  címet. Emellett pedig még az is: ahogyan Orbán Viktor magyar kormányfő dicsérte nemrég Peter Pellegrini szlovák kollégájával történt tárgyalását követően a pozsonyi kabinetnek a felvidéki magyarságot érintő lépéseit (erről mi is beszámoltunk annakidején), arról Duray Miklósnak lesújtó a véleménye:

 „– A szlovák-magyar viszonyról mondtad az előadásodban: “Ma Szlovákiában nincs olyan nyílt magyarellenesség, magyar-szlovák ellenállás, mint volt egy időben. Ezek mindig akkor alakulnak ki, amikor valamelyik oldal, valamit túlhangsúlyoz a másik oldal kárára vagy ellenére.  Voltak sokkal feszültebb hangulatú hónapjaink, éveink is most.” Miért nincs feszültség?

Azért, mert látszólag nem akarunk semmit. Ez nem azt jelenti, hogy az emberek fejében nincs megfogalmazva valamilyen elképzelés, de a felszín úgy néz ki, mintha hallgatna a mély.

Én megértem a magyar kormányt, amely eléggé nagy külpolitikai elszigeteltségben él részben az EU néhány politikusa okán is. Emiatt szüksége van olyan nemzetközi háttérre, mellyel kompenzálni lehet ezt az elszigeteltséget, amely most úgy néz ki, hogy a migrációval kapcsolatos némi szemléletváltás miatt talán némileg enyhülni fog.

 A V4–ek esetében teljesen nyilvánvaló, hogy az összhangot a külpolitikai elszigeteltség ellensúlyozására  tartani kell. Ez politikailag érthető, csak arról szabad beszélni ilyen helyzetben, ami nem vált ki feszültséget. Ami kiváltana, arról nem mást kell mondani, de inkább nem kell beszélni. Ez egy klasszikus politikai magatartás. Akik ezt megszegik, vagy akik erre biztatnak, azok vagy nem értenek a politikához, vagy nem érzékelik ennek az esetleges következményét.

A legutóbbi szlovák-magyar sajtótájékoztatót nagyon egyértelműen és durva szavakkal is lehetne minősíteni, de ettől tekintsünk el. Inkább tudatosítjuk azt, hogy valami vagy hozzá nem értés, vagy rossz megítélés  történik.”



HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X