• 2018. november 17., szombat
    Hortenzia, Gergõ
  • Kolozsvár
    • -7°
      Csíkszereda
    • Székelyudvarhely
    • -4°
      Gyergyószentmiklós
    • Székelykeresztúr
    • -7°
      Kovászna
    • -3°
      Kézdivásárhely
    • -7°
      Barót
    • -8°
      Sepsiszentgyörgy
    • Arad
    • Gyulafehérvár
    • Nagyvárad
    • -7°
      Beszterce
    • -5°
      Déva
    • Nagybánya
    • Marosvásárhely
    • Zilah
    • Szatmár
    • Nagyszeben
    • Temesvár
    • -8°
      Brassó
    • Bukarest
  • 1 EUR = 4.6639 LEI
    • 1 USD = 4.1179 LEI
    • 1 GBP = 5.2762 LEI
    • 100 HUF = 1.4490 LEI

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (január 17-23.)


-A A+

Hogyan lehetne megmenteni a Kárpát-medencében azokat a pusztuló jeles épületeket, melyek mindegyike valamilyen módon kötődik a históriánkhoz, a művelődéstörténetünkhöz?

Megszólalt a héten a Magyar Nemzetben Kuthi Áron és a Nincs pénz a magyar múlt megmentésére című, fotókkal gazdagon illusztrált cikkében arról számolt be, hogy miközben a budapesti kormány hathatós segítségének köszönhetően határon túli magyar egyházi ingatlanok, templomok egész sora újul meg a Kárpát-medencében a „világi műemlékeknél csak kevés sikertörténetet lehet találni a hét szomszédos ország magyarlakta területein.” Nem tagadja, hogy ebben szerepe van a kellő anyagi források hiányának is, de szakemberekkel konzultálva mégis arra a következtetésre jut, hogy „mindig a fenntartó közösség hiánya és a birtokviszonyok kuszasága a két legfőbb akadályozó tényező.” Ennek ellenére úgy véli: van lehetőség a magyar múlt megannyi szeletét jelentő épületek megmentésére, sőt tovább megy: konkrét ötleteket ad és javaslatokat is tesz.

„Szomorú látvány fogadja azokat, akik a Rozsnyóhoz közeli faluba látogatnak. A település központjában állt kétszáz évvel ezelőtt Magyarország legnagyobb vasgyára, itt öntötték a Lánchíd vaselemeit. Mára már csak a töredéke maradt meg, az is katasztrofális állapotban van.

A község életében régen nagy szerepet játszott a vasércbányászat. A terület, ahol a vastermelés folyt, 1567-ig a Bebek-család tulajdonában volt. Ekkor az Andrássy-család kapta meg a krasznahorkai várat és a hozzá tartozó területeket. Mivel Dernő határában gazdag vasérclelőhelyek voltak, az Andrássyak jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy Rozsnyó környékén állítsák elő a legjobb minőségű vasat, ennek köszönhetően Gömört Magyarország „vasmegyéjének” is hívták. A vasérclelőhelyek a dernői nagyolvasztók 1817-es megépítésével jutottak komolyabb szerephez. Az első kemencét az 1800-as évek elején, a másodikat és egy finomvasöntödét 1830-ban építették. A vasgyárban a Krasznahorkaváralján és Dernőn levő Andrássy-bányákból fejtett vasércet dolgozták fel, de Dobsináról és Csetnekről is szállították ide a vasércet. A gyár legnevezetesebb korszaka 1842 és 1849 között volt, amikor a Lánchíddal összekötötték Pestet Budával. Mivel a vasgyár jó minőségű termékeiről volt híres, a Lánchíd vaselemeit, egész pontosan a tartópilléreit és láncegységeit is Dernőn öntötték 1844-ben. A híd egy darabja, mely a szállítás során letört, máig a krasznahorkai várban van. A híd Budapest jelképe lett, és az a hír járja, hogy amikor I. Ferenc József császár végigsétált rajta, Dernőt Kispestnek nevezte. A dernői vas nemcsak a Lánchídban, hanem a Duna sétány korlátaiban, lámpaoszlopaiban és néhány kocsitengelyben is megtalálható.”

Az Új Szó kassai munkatársának, Német Róbertnek tavalyi, Romokban a vasgyár, ahol a budapesti Lánchíd vaselemeit öntötték című, a Rozsnyó közeli Dernőn készült letaglózó helyszíni tudósításából származnak a fenti sorok. A magyar többségű kisközségben készült riportban foglaltak és a beszámoló ide kattintva megtekinthető, fotógalériájának 18 képe valósággal sokkolja az embert, a pusztulás és enyészet látványa valóban szívszorító.

Az egykori gyárépület, amely egyik szimbóluma a magyar ipartörténetnek, hiszen egykor Magyarország legnagyobb vasgyára volt a dernői, melynek termékeit Európa-szerte ismerték és keresték, számos világhírű kiállításon is szerepelt, így az 1851-es első Londonban megrendezett világkiállításon és az 1855-ös párizsi ipari világkiállításon, ahol ezüstérmet nyert – mára egy omladozó, életveszélyes rommá lett. Pedig még megmenthető lehetne, a helyi akarat meg is van hozzá, de a kusza tulajdonviszonyok miatt, lehet, hogy sorsa végleg megpecsételődött. Ha pedig ez bekövetkezik, végleg eltűnik az utolsó, az idővel mindeddig dacoló csarnoka is annak a 33 épületből álló egykori gyáróriásnak, melyről John Paget, a mi Paget Jánosunk, az angolból öntudatos magyarrá lett 19. századi aranyosgyéresi gazdálkodónk és írónk így lelkendezett, amikor egykor felkereste: „Egy vasöntöde, amelyet látni kell.”

Az egykori vasgyári csarnok sorsa azért is bizonytalan, mivel nem a községé, hanem magántulajdonban van. A kilencvenes évek elején Dernő akkori vezetése a helyi vízhálózat tervdokumentációjáért mintegy fizetségül cserébe odaadta a kivitelezőnek a település központjában levő épületet, melyet legutoljára irodaházként használtak. Az új tulajdonos, aki ma egy másik felvidéki település mai magyar polgármestere, nem zárkózott el attól, hogy hatalmas összeg fejében eladja az épületet a régi birtokosnak, de amikor nem sikerült az árban megegyezni, továbbadta egy harmadik félnek. Azóta a község bírósági úton is megpróbálta visszaszerezni azt, de a pert elveszítették. A jelenlegi polgármester nem nyugszik bele ebbe a helyzetbe és mindent megtesz azért, hogy a hajdani vasöntöde épülete visszakerülhessen a község tulajdonába. Feltett szándéka, hogy az – mint olvasható volt egy felvidéki portálon szintén tavaly – „felújítva, régi fényében, de új küldetéssel hirdesse tovább Dernő dicső múltját és lehetőség szerint jelenét is.”

Mindezt annak okán tartottuk bevezetőként elmondani, mert a most bemutatásra kerülő eheti megszólalás, Kuthi Áronnak a Magyar Nemzetben a minap Nincs pénz a magyar múlt megmentésére címmel megjelentetett publicisztikájában rábukkantunk a következő jajkiáltásra: „az a patinás vasgyár, ahol egykor a Lánchíd elemei készültek, botrányosan lepusztított állapotban, elhagyatva várja a dicstelen véget Gömörben, egy Rimaszombat melletti falu, Dernő mellett.”

Megjegyezve, hogy nyilván megtréfálta az emlékezete a Magyar Nemzet újságíróját, amikor Dernőt Rimaszombat melletti településként említette, holott az Rozsnyó szomszédságában található, sőt a Rozsnyó-Rimaszombat téves felcserélése  cikkének egy hivatkozásában is tetten érhető, lépjünk tovább ezen „sajtóhibán” és koncentráljunk a lényegre: abban viszont nem tévedett az újságíró, hogy a magyar ipar- és technikatörténet egyik legreprezentatívabb öröksége került most végveszélybe és ennek nem kellett volna így történnie.

Jól tette, hogy szót emelt és abban is messzemenően igaza van, hogy nem a szándékok és nem is feltétlenül a kellő anyagi források hiánya lesz majd okolható azért, ha majd eltűnik a föld színéről a magyar ipartörténetnek ez a páratlan ingatlanegyüttese. Ami a szemünk előtt zajlik napjainkban ezen a gömöri döntő többségben magyaroklakta településen az, mint cseppben a tenger tükrözi a Kárpát-medencei magyar vonatkozású világi műemlékek sanyarú helyzetét. Mert amivel most, a krasznahorkai vár tövében, Dernőn szembesülhetünk az egy tipikus jelenség, hasonló példák egész sora megfigyelhető a régiónkban. Kuthi Áron pedig jó néhánnyal, ezúttal felvidékiekkkel és erdélyiekkel, elő is hozakodik megkülönböztetett odafigyelést érdemlő írásában.

Földterület kastélytorzóval; történelmi objektum; vidéki uradalmi székhelyreneszánsz kastély – sorjáznak a sokatmondó megnevezések a szlovák ingatlanportálok hirdetései között” – indítja cikkét a szerző, s hadd jegyezzük meg rögtön, feltétlenül érdemes a felkínált klikkelés lehetőségével élni, mert az ingatlanügynökségi ajánlatok fotói beszédesen elgondolkoztatók. Amit nem árul el, hisz nem ez a dolga a nagykürtösi vagy rozsnyói értékesítési cégnek, azt megteszi a folytatásban Kuthi Áron, hisz a mi múltunk értékeiről van szó:

„Az elsőről a helységnév azonosítása és rövid keresés után kiderül, valaki a magyar határtól mindössze hat kilométerre található Jankovich-kastély romjait és elvadult parkját árulja a palócföldi Galábocson (Glabusovce). A második nem más, mint az Andrássy család egyik – szerényebb – egykori gömöri fészke Rimaszombatban, ami még varroda is volt. A hirdetés elárulja, épp most csökkentettek az árán, potom 48 ezer euróért (15 millió forint) a miénk lehet. A harmadik egy Nagyszombat melletti, sok pénzből felújított nemesi udvarház. A negyedikről annyit árul el az eladó, hogy az Újházy és a Bertóthy család birtokában is állt valamikor.

Az ilyen és ezekhez hasonló ingatlanhirdetések egyebek között abban hasonlítanak egymáshoz, hogy a felkínált kúriát, kiskastélyt (akárcsak Erdélyben, a Felvidéken is inkább kastélynak mondják a nagyobb területű, takaros régi udvarházakat, kúriákat) csak ritkán kötik családhoz, elintézik annyival, hogy történelmi jelentőségű az objektum. Legtöbbször még a hirdető sincs tisztában az adott épület történetével, egykori és mostani jelentőségével.”

Ezt követően esik szó a cikkben a dernői ódon vasgyárról, mely vészharangkongató mondatát már ismerjük. Azzal pedig, hogy hozzáteszi, félő, hogy egy szlovák nyelven olvasható beszámoló is rögzítette már, hogy  „az önkormányzat és a tulajdonos közötti hosszas vita és pereskedés akadályozta meg, hogy bármi történhessen a páratlan ipartörténeti ingatlanegyüttessel”  csak megerősíti mindazt, amiről már korábban mi is szóltunk.

A folytatásból kiderül, a budapesti kormány, ha a határokon túli magyar épített örökség megmentése a kérdés, igyekszik a tőle telhetőt megtenni. Csakhogy míg a teendők számosak, az anyagi lehetőségek behatároltak. Ezért dönteni kellett a prioritásokat illetően.

„Számtalan pusztuló, jeles épületet találunk szerte a Kárpát-medencében, és valamilyen módon mindegyik kapcsolódik a magyar történelemhez, a művelődéstörténethez. A magyar kormány is tudatában van ennek, igyekszik is elejét venni az örökség további pusztulásának, de az anyagi forrás sajnos nagyon kevés.

A határon túli örökségmentés sajátossága, hogy a Miniszterelnökség felügyelete alá tartozó, 2015-ben indított Rómer Flóris-terv keretében szinte kizárólag egyházi ingatlanok, templomok újulnak meg. A kevés kivétel egyike a borsi Rákóczi-kastély, amelyre 800 millió forintot különített el a kormány. További tizenöt egyházi ingatlan és a bonchidai Bánffy-kastély részleges felújításáról is döntöttek a közelmúltban,az összegek fél- és négymillió forint között mozognak. Az ilyen támogatások legtöbb esetben kármegelőzésről (tetőfedés, tartószerkezeti megerősítés) vagy feltáró munka elvégzéséről szólnak, tehát nem komplex felújítások.”

Közkeletű vélekedés szerint minden a pénzen múlik, s meglennének a kellő források akár már nemsokára régi pompájában tündökölhetne az erdélyi magyar múlt elsüllyedt világainak talán legimpozánsabb lenyomata, az erdélyi Versailles-ként emlegetett bonchidai Bánffy-kastély, de ez távolról sincs így. Egy ennél nagyságrendekkel sokkal kisebb léptékű anyagi ráfordítást igénylő, szintén erdélyi örökségmentés kudarcos történetét elénk tárva érzékelteti cikkszerzőnk: a pénz ugyan nagy úr, de nem minden:

„A lapunknak nyilatkozó több, műemlékvédelmi ügyekben jártas építész egybehangzóan azt mondta, mindig a fenntartó közösség hiánya és a birtokviszonyok kuszasága a két legfőbb akadályozó tényező – természetesen a forráshiány mellett – abban, hogy világi műemlékeknél csak kevés sikertörténetet lehet találni a hét szomszédos ország magyarlakta területein. Merthogy minden esetben cél, hogy az adott épület ne csak felújítva legyen, hanem a közösséget is szolgálja, ezt pedig helyben kell kitalálni. Egy névtelenséget kérő, az első Orbán-kormány idejétől vezető műemlékes pozícióban dolgozó szakember egyetlen példát említve azt mondta, annak idején Szatmár, Szilágy és Máramaros megye találkozásánál, Hadadon találtak egy jó állapotú, elhagyott malmot teljes felszereléssel. Ipartörténeti emléknek elsőrangú lehetett volna, de mert nem találtak semmiféle helyi affinitást a fenntartására, ez az egykor a Wesselényi család kezében lévő emlék ma sem talál új funkcióra. A paraszti emlékek közül mindenhol nagyon kevés épület élvez műemléki védettséget, így ezek vannak kitéve leginkább a pusztulás veszélyének.”

A hadadi példázat arra is alkalmas szerzőnk számára, hogy rámutasson: egy-egy a múltunk, művelődéstörténetünk szempontjából értéket képviselő épület megmentése bárhol csak akkor és úgy lehetséges, ha a helyi közösségek nemcsak szavakban bizonyuljanak lokálpatriótáknak, hanem tettekben is azok legyenek. Bár nem mondja ki, de szavain átsejlik az is: az effajta hozzáállás Kárpát-medence-szerte mindenfelé elvárható, s ha ez megvan, minden bizonnyal nem marad el a magyar kormánytámogatás sem.

„Ha helyben nincs ráutaló magatartás, hogy ezekkel az ingatlanokkal foglalkozzanak, akkor nagyon nehéz az ügy, a helyi önkormányzat, helyi politika is ott kell hogy legyen a háttérben, hogy élővé tegyék az objektumokat.”

A hadadi Wesselényi malom történetéhez hasonló sajnálatos esetre Felvidéken is rábukkant. A történet annál is szövevényesebb. A lehetséges végkifejlet ma még kétesélyesnek tűnik. Hadd legyünk optimisták, és reménykedjünk abban, hogy vannak még olyan befektetők, akik a Magyar Nemzet Határon túl rovatát (Kuthi cikke itt jelent meg) olvassák.

„Hasonló a helyzet a Párkánytól 30 kilométerre lévő csúzi Csúzy-kastélynál is. A kúriát több szlovák ingatlanportál is hirdeti eladásra. A magyar vezetésű önkormányzat szívesen megvenné, de pénze nincs rá. Igaz, a további közösségi hasznosítás érdekében sem pályázati forrásokat, sem magyarországi segítséget nem kerestek. A valójában csak kúria nagyságú klasszicista épület megmentésében 2000 környékén kisebb munkálatokkal még az első Orbán-kormány is segédkezett, bár a munka java részét az azóta elhunyt révkomáromi kiadóvezető, kultúraszervező Szénássy Árpád végezte. Ha most olyan befektető veszi meg, akinek nem érdeke, hogy továbbra is múzeum működjön benne, nemcsak egy jó kezdeményezésnek lenne vége, de az akkori magyarországi beruházásból is mások részesednének.”

A cikkíró által megkeresett műemlékvédelmi ügyekben jártas szakemberek közül Diószegi László, a határon túli mentőmunkák koordinálásával megbízott szervezet irányítója fogalmazta meg, hogy mennyire összetett, sokszor tulajdonosi érdekellentétekkel terhelt a külhoni magyar műemlékvédelem kérdése, s melyek az alapvető gondok e téren. A Teleki László Alapítvány igazgatójának elmondta: „Rendkívül gazdag a nem egyházi épített örökség a határon túl, különös tekintettel az erdélyi arisztokrácia egykori otthonaira. Ezek megőrzése, ez a nagyságrend messze meghaladja a Teleki László Alapítvány lehetőségeit.” Hozzátette azt is: „csak oda érdemes pénzt adni, ahol a tulajdonlás hosszú távon magyar kézben biztosított. A kúriák esete elsősorban a tulajdonviszonyok miatt bonyolultabb, a magántőkét pedig a sokkal lassabb megtérülés miatt nehéz bevonni ebbe az ügybe. Mindenki csak a turizmusban gondolkodik, de annyi vendégéjszakát nem tud kitermelni egy-egy ilyen ingatlan, mint amekkora befektetés szükséges.”

A megoldást az jelentené, ha a ma még kizárólag egyházi ingatlanok, templomok felújítására összpontosító Rómer Flóris-terv a jövőben szintet lépne. Hogy miért lenne erre szükség, azt szerzőnk ekképp indokolja:

„A Kárpát-medence határokon túli területére kiterjedő magyarországi műemlékvédelem tehát továbbra is adós azzal, hogy értékelhetőbb arányban beszálljon a világi épített örökség mentési munkálatába, így talán a dernői vasgyár vagy más, hasonló jelentőségű épített értékek is megmenthetők lennének. Pozitív, hogy a szomszéd országokban is működik azért műemlékvédelem, ám az állagmegőrzést, a pályázást nyilván más szempontok vezérlik.”

Cikkének záró fejezetében Kuthi Áron a tettek mezejére lép. Javaslatokat tesz, ötleteket ad arra, hogy hol, hogyan és konkrétan mit kellene/lehetne tenni, annak érdekében, hogy az általa jól ismert erdélyi felvidéki és délvidéki, nemegyszer az ingatlanpiacon is szereplő műemlékeink sorsa talán megnyugtató módon alakulhasson.

„Az alábbiakban egy-két határon túli ingatlant szeretnénk megfontolásra ajánlani a döntéshozóknak, és ötletet adni a vállalkozó kedvű ingatlanbefektetőknek (a magántőke a műemléki terepre még egyáltalán nem lépett be). Egy ilyen lépéssel ugyanis nemcsak a magyar múlt egy szelete menekülne meg, hanem fokozatosan idegenforgalmi fellendülést is jelentene az adott környéknek.

Az Erdélyben, Szovátán is jelen lévő Hunguest Hotelláncot megszerző kormányközeli köröknek például megfontolható volna egy patinás hotel megvásárlása a dél-erdélyi üdülőhelyen, Herkulesfürdőn. Véletlenül épp van is egy ilyen felkínált ingatlan, amelyet még Sisi osztrák császárné, magyar-cseh királyné építtetett. Az egyre fejlődő Kolozsvár óvárosában is lehet még találni belvárosi palotát, amiben elférne egy butikhotel. A Lánchíd, úgy tűnik, összekötő elem a Kárpát-medencei műemléki kataszterben. Egy gyönyörű szerémségi kúria a Duna mellett Szerbiában Spitzer Ede cementgyárosé volt, aki márgabányát üzemeltetett, így alapanyaggal látta el a dunai átkelő építkezését. Szép otthona Belcsényben (Beocin) szintén érdemes volna a megmentésre.

A pozsonyi Salvator gyógyszertár sem akármilyen történelmi emlék, Lippay György hercegprímás esztergomi érsek alapította még a XVII. században. A páratlan ötszintes ingatlan évek óta lakat alatt van, igaz, abban az időben lett volna jó lecsapni rá, amikor rövid időn belül sokszor is gazdát cserélt. A Zemplén-, illetve Tokaji-hegység szlovák oldalán idilli környezetben 30 millió forintból falusi turizmust lehetne indítani egy szerény udvarházban. Ógyallán (Hurbanovo) új tulajdonosára vár egy tágas kúria a főút mellett – ár megegyezés szerint. Talán nem kell említeni, hogy az UNESCO-világörökség részeként Selmecbánya belvárosa, valamint Temesvár, Arad, Nagyvárad is tele van megújításra érdemes értékekkel, az EU-n belül nem lehet akadály az ottani üzlet elindítása.”



HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X