Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (június 22-28.)


-A A+

A Határtalanul program felemás felvidéki tapasztalatairól: ha a félszáz magyar iskolára ráuszítják a magyarországi ezreket, az ottani igazgatók kínjukban már nevetnek

Megszólalt a héten a Felvidék.mában Balassa Zoltán kassai hely- és művelődéstörténész, a város és környéke múltjának és nevezetességeinek avatott ismerője, a fogalommá vált lokálpatrióta idegenvezető, aki annak apropóján, hogy a Határtalanul program keretében mára már inváziószerűvé vált a Kárpát-medence magyarlakta vidékein a magyarországi iskolai diákcsoportok jelenléte, mint ezek állandó és segítőkész felvidéki kísérője, mérleget vont. Ennek lényegét ekképp foglalta össze: „A tapasztalatok miatt az egyik szemem sír, a másik nevet.”

„Rimaszombatban voltunk. Nem sokáig, csak két napon át, de elég volt ennyi is, hogy a város megfogja szívünket. Megragadta, vonzotta, mint a mágnes, el sem eresztette többé. De nem lehetett így, fél szívvel hazatérni. Magunkkal hoztuk hát az ő szívüknek felét. Ezért van, hogy a lelkünk, gondolatunk egyre náluk időzik, bár azóta mi már végigéltünk néhány szürke hétköznapot. Azóta ismét nyakig merültünk ennek a fekete kőtengernek, Budapestnek életébe, de szemünk előtt egyre ott áll a rimaszombati templomtorony. Hiába, fél szívünk rimaszombati lett!

Nem kell gondolkodnom, ha Rimaszombatról akarok írni. Az élmények színei azóta csak élénkebbek lettek, a távolság még szebbé tette azokat. Nem is tollammal írom ezt, hanem a szívemmel, annak is a szombati felével.”

Az 1938. december 15-én megjelent Magyar Cserkész újságból származnak e sorok, szerzőjük az akkor 16 éves Göncz Árpád volt. A tavaly októberben körünkből eltávozott, volt köztársasági elnök sohasem tagadta, hogy fiatalon tagja volt a cserkészmozgalomnak, sőt gyakran jóleső érzéssel emlékezett vissza az egykori cserkész életére. Magunk is a sors kegyéből többször is tanúi lehettünk annak, milyen őszinte örömmel idézte fel egy-egy kötetlen beszélgetés során az alkalmi beszélgetőpartnereinek azokat az ifjúkori személyes benyomásokat, amikor a budapesti 7-es számú cserkészcsapat tagjaként, egy ízig-vérig fővárosi gyerekember előbb az akkori Magyarország legkülönbözőbb vidékeit fedezhette fel, találkozhatott az ott élő egyszerű emberekkel (ők ezt követően, egész életében hozzá mindig közel álltak), majd az első bécsi döntést követően eljutott Felvidékre is. A rá jellemző, a társaságában levőket lenyűgöző szenvedéllyel lelkesen osztotta meg élményeit a cserkészmozgalom szervezte honismereti táborokról, a cserkészetnek köszönhetően megismert tájakról, történelmi emlékhelyekről és emberekről. Fel-felemlegette: csak hálásan gondolhat vissza azokra a cserkészvezetőire, akik őt és társait okítva neveltek úgy, hogy tőlük nemcsak ismereteket, hanem tartást, felelősségérzetet, a természet szeretetét, annak tiszteletét és leginkább emberséget lehetett tanulni.

Az őt családi szálon közelről ismerő Magyar Bálint szerint (a volt miniszter édesapja és nagybátyja gimnáziumi jóbarátok és cserkésztársak voltak) egy külön fejezetet érdemel Göncz Árpád életében a cserkészmozgalom. Erről a politikus a családi archívum dokumentumait, köztük egy általunk alább publikált fotót is megosztott tavaly az Origo portál Göncz-életpályát bemutató cikkének szerzőjével.

A „Göncz Árpád 7-es cs.” aláírást viselő élménybeszámolóban sok mindenről szó esik, így a rimaszombati lelkes fogadtatásról, a közös ünnepségről, majd a feledi és füleki megható tapasztalatokról, a lelkeket meghamísítani akaró, de nem tudó húszéves cseh uralomról és főleg a „Szlovenszkóban” kisebbségben megélt magyarságról. Az ide kattintva olvasható cikk egészén átsejlik: a ’938-as egymásratalálás hangulata életre szóló élményt adott a látogatást megörökítő fiatal krónikásnak és vele együtt odalátogató cserkésztársainak. Ahhoz sem fér kétség, – erre bizonyíték a Magyar Cserkész egykori cikke –, hogy ugyanez az érzés kerítette hatalmába a felkeresetteket, a rimaszombati vendéglátókat. Nem mellesleg ebből az ifjúkori zsengéből még egy dolog is kitűnik: Göncz Árpád már gyermekfejjel, 16 évesen úgy írt, úgy fogalmazott magyarul, hogy korát meghazudtolóan már írói vénát csillogtatott meg.

Mindez óhatatlanul ötlött fel bennünk, amikor a Felvidék.mában rábukkantunk négy napja Balassa Zoltán kassai művelődés- és helytörténész és egyben szabadfoglalkozású újságíró Tapasztalatok a Határtalanul programmal kapcsolatban címmel közölt írására.

Ez a nagyságos fejedelem és a Márai városából keltezett beszámoló ugyanis épp azt a kérdést feszegeti kimondatlanul, amit a 78 évvel ezelőtt keletkezett Göncz Árpád-zsenge üzenni akart és tudott: egész életre szóló és meghatározó impulzust adhat magyarországi fiataloknak, ha a kisebbségi státuszt megélt magyarokkal találkozhattak szülőföldjükön, és ott nemcsak velük, hanem közös szellemi örökségünk nevezetességeivel ismerkedhettek meg.

Balassa személyes hangú publicisztikája azzal akar bennünket szembesíteni: vajon a mai magyarországi fiatalok számára egy felvidéki kirándulás megadja-e az életre szóló élményt, olyat amilyenben a budapesti 7-es számú cserkészcsapat részesülhetett egykor? Vajon a mostani látogatók és a felkeresettek is egymásratalálásként élik meg napjainkban a magyar-magyar találkozást? Vajon a Határtalanul programban résztvevők 2016-ban elmondhatják, mint a hajdani, fentebbi képünkön látható, egy cserkésztáborban könyöklő kamasz Göncz Árpád, hogy két nap számára Rimaszombatban elég volt, hogy a város megfogja a szívét, megragadja, vonzza, mint a mágnes és el ne eressze többé? Vajon a Határtalanul kormányzati projekt mai magyarhoni útra kelői, ha a szomszédos országok magyarlakta vidékeit keresik fel, ők is úgy érzik: hazatérve magukkal hozták az ottani honfitársaik szívének felét? Vajon a Határtalanul nevet viselő nemzetpolitikai munkaprogram betölti-e hivatását, az abban résztvevők pedig valóban úgy és ugyanazt érzik, amiről tanúságot tehetett ’938-ban a budai Werbőczy-gimnáziumban tanuló, Rimaszombatból hazatért 16 esztendős Göncz Árpád: „a lelkünk, gondolatunk egyre náluk időzik, bár azóta mi már végigéltünk néhány szürke hétköznapot”?

Sajnos a kérdésekre adott válaszok cseppet sem megnyugtatóak. De ne szaladjunk ennyire előre.

Balassa Zoltán meglehetősen vegyes, jobbára negatív tapasztalatait részletező cikkének ismertetése előtt, hadd rögzítsük: az a kitűnő honismereti szakember kért ez alkalommal szót, akinél nincs jobb ismerője Kassának és környékének, az ottani magyar múltnak és nevezetességeinek. Ő az, akinek sikerült azonosítania Márai szülőhelyét (hogy ez mennyire nem volt egyszerű feladat, arról maga számolt be egy korábbi életpálya-interjújában), könyvet írt Balassi Bálintról, a tragikus sorsú gróf Esterházy Jánosról, a benesi dekrétumokról és a szlovákok történetéről, utóbbi pedig nem véletlenül lett az Eötvös Lóránt Tudományegyetemen kötelező olvasmány. Ami pedig talán a legfontosabb ismérve, hogy két országban is közismertséget és köztiszteletet hozott számára kivételes és mindenkit elbűvölő egyénisége: ő az a legendássá lett, elkötelezett, mindig rendelkezésre álló és fáradtságot nem ismerő kassai önzetlen idegenvezető, akihez hasonló felkészültségű lokálpatriótát mifelénk egykor Kelemen Lajosban tisztelhettünk, napjainkban pedig Gaál György tanár úr teszi a dolgát Kolozsváron, hozzá hasonlóan, a város és közösségünk egyfajta napszámosaként.

Balassa Zoltán indító sorai, a terjedelmes, de mindenképpen figyelemmel olvasandó bevezetés már előrevetik, a kép korántsem megnyugtató. Ha az eredeti cél nemes és valóban nemzetstratégiai jelentőségű (hadd említsük meg: az ötletgazda az egykori Kárpát-medence szerte dicsért, majd a központosító akarat áldozatául esett Apáczai Közalapítvány volt), amit nyerhetünk a réven, elveszítjük a vámon, a szervezés és kivitelezés nemegyszer dühítő amatörizmusa, mi több gyatrasága, a túlnyüzsgés nemegyszer inkább árt, mint használ:

A Határtalanul program keretében megindult a magyar diákok inváziója a Trianonban méltánytalanul elcsatolt területekre. A tapasztalatok miatt az egyik szemem sír, a másik nevet.

A hetedik évfolyamban tanuló diákok tanulmányi kirándulás-pályázatát az Emberi Erőforrások Minisztériuma írta ki tavaly azzal a céllal, hogy a környező államok magyarok lakta területeit látogassák meg (kivéve Ausztriát!). Egy diákra 37.000 Ft-ot kapnak. Az összegből azonban csak az utazási és szállásköltségeket lehet téríteni. A belépőket nem.

Az előkészítő szakaszban legalább három óra keretében szükséges ismertetni az ottani magyarság történetét és jelenét, az adott ország etnikai viszonyait, a programot, valamint a toleráns viselkedés alapszabályait. Többfajta tevékenységet kötelező beiktatni, mint például a táncházat, magyar tannyelvű oktatási intézmény látogatását, koszorúzást, megemlékezést, műsort magyar történelmi emlékhelyeken, egy író szülőházánál, templom-műemlék felkeresését, szórványban egy elhagyott temető meglátogatását. Ezek lehetnek tematikus utazások és a külhoniakkal megvalósított vetélkedők, sportversenyek, kirándulások ugyancsak. Lehet ez részvétel a helyi ünnepségeken is. A kassai dóm esetében mód nyílik távolság- és magasságmérésre…

Hazaérkezés után legalább egy óra terjedelemben értékelést kell szervezni, amikor a személyes tapasztalatokat és ismereteket áttekintik, esetleg ezzel kapcsolatosan egy témanapot szerveznek az iskolában. A programot népszerűsítő bannert honlapjuk nyitó oldalára kell helyezniük és a kirándulást bemutató előadást kell tartaniuk.

A kiírásban a szerezhető pontok száma is szerepel, 19 vagy több elfogadott programelem 15 pontot ér. Erre a programra a költségvetés 800 millió forintot különített el.
Akik ezt kitalálták, nem nagyon számoltak a gyakorlati helyzettel. Szlovákiában 50 magyar nyelvű alap- és középiskola létezik, Magyarországon több ezer. Ha ezeknek csak egy negyede kíván a felvidéki iskolákkal kapcsolatba kerülni és kettőt meglátogatni, akkor bizony az itteni iskolák kilátástalan helyzetbe kerülnek. Tapasztaltam, hogy egy napon az egyik iskolát három magyarországi látogatta meg. Az első bejelentkezett, a második egy órával az érkezés előtt jelezte látogatási szándékát, a harmadik véletlenszerűen érkezett. Az igazgató nevetve mondta, a félszáz magyar iskolára ráuszítják a magyarországi ezreket. Ezzel nem lenne gond, csak éppen az arányok miatt, egyszerűen nem lehet eleget tenni a kívánalmaknak.”

Ezek szerint a budapesti íróasztal-koptató és a Határtalanul programot az egykor volt szocialista brigádversenyek mintájára kampányszerűen szervező, persze ma már Excel-táblázatokban gondolkodó ügyeletes nemzetpolitikai bürokraták gyakran lehetetlen helyzetbe hozzák a határon túli magyar iskolákat és azok igazgatóit, akinek vendégszeretetével visszaélnek a hívatlan vendégek. Ilyen körülmények között nem is csoda, ha a „határtalanul” jelző néha az eredeti értelmét veszti és inkább egy korántsem rokonszenves viselkedésformával azonosítható. Mert a pimaszság, a határon túliak jóindulatával való visszaélés is lehet határokat nem ismerő…

Szerzőnk, aki nap, mint nap, szabad idejét feláldozva készséggel áll rendelkezésére a Felvidékre szakmányban érkező magyarországi iskolai csoportoknak, keserűen számol be arról, hogy tapasztalatai szerint korántsem csak maga a határokat nem ismerő invázió okoz gondot. A „megszállásnál” sokkal nagyobb tehertétel számára – s bizonyára ezzel a nemkívánt maradandó élménnyel a Kárpát-medence más vidékein is „gazdagodtak” a vendéget mindig tisztelő, őket jószándékkal fogadó meglátogattak – a gyakran megtapasztalt disszonáns tanulói és pedagógusi hozzáállás. A kép még akkor is elkeserítő, ha szerencsére, olykor akadnak üdítő kivételek is:

„A másik gondot a tanárok és diákok okozzák. Vagy negyven éve vezetek csoportokat a Felvidéken, tehát bőven vannak tapasztalataim. A diákok soha nem voltak angyalok, ami egyáltalán nem baj. Ez szinte mindig is így volt, de ami ma újdonság, az egyáltalán nem örvendezteti meg az ember lelkét. Az egyik, hogy magyarázat közben trécselnek a tanárokkal együtt. Hiába szólok rá a diákra, ha a tanár sem figyel oda! A tanárok beszélgetnek, de ha a diák nem figyel oda, rászólnak, azután vidáman csevegnek tovább. Akkor kire szóljak rá!? A pedagógusok egy részének fogalma sincs arról, miről beszélek.

Voltak csoportok, melyeknek naplót kellett írniuk a látottakról és hallottakról. Vigasztaló, hogy egyes diákok olyan dolgokra is emlékeztek, melyekre a tanárok nem és lejegyezték azt. Viszont az irodalmi és történelmi ismereteikre nem lehet építeni. Ebben bizonytalan vagyok, mert nem tudom, mit tanulnak.”

Ami elképzelhetetlen Felvidéken vagy Erdélyben, de akár más régióban, ahol magyarok kisebbségben élnek a látogatók gyakran megtapasztalható siralmas felkészületlensége. Ezért viszont nem is mindig ők hibáztathatók. A döbbenet erejével ér fel Balassa Zoltán számára (nem tagadhatjuk, számunkra is), hogy például azt a költőnket, „aki elindította a magyar lírát az európai vizeken” (copyright: Jancsó Elemér) Magyarországon száműzték az általános iskolai tananyagból, s ezért a Balassi Bálint szűkebb pátriájába látogató magyarhoni diákok számára teljességgel ismeretlen. Ilyen körülmények között valódi „jótéteményként” értékelhető, hogy a Határtalan program „bölcs” működtetői fölöslegesnek ítélték a pályázati nyertesek számára a múzeumi belépők finanszírozását. Ha ezt megtették volna, a zólyomi vár felkeresése után talán a Balassi név és életmű legalább néhány diákfejben már ismerősként raktározódhatna el.

„Krúdy Gyula annak idején azt írta, könnyű a Felvidéken történelmet tanulni, mert a diák kinéz az ablakon és azokat az épületeket látja, melyek tanúi voltak az eseményeknek. Csakhogy ma már sok mindent nem tanítanak! Balassi Bálintot kivették az alapiskolai tankönyvekből! – tájékoztat az egyik tanár. – Azelőtt is csak megemlítették. Ha szülőhelyén, Zólyomban, vagy nyughelyén Hibbén vagyunk, sokkal többet kellene róla mondanunk, de belépőre nincs pénz.

Losonczy Annáról, a költő szerelméről és annak feltételezett kincséről a losonci református templomban is jóval többet kellene beszélni. Jolsván hiába mondom, hogy a temetőben nyugszik Gyöngyösi István, a Márssal társalkodó murányi Vénusz alkotója, a szemeken látom, ez nem mond nekik semmit. Lőcsén Szabó Dezső tanított, ott kezdte írni az Elsodort falut. Róla sem hallottak.”

„Minden magyar felelős minden magyarért” – szokták elmaradhatatlan retorikai fordulatként a felettébb divatba jött szívet-lelket melengető, de amúgy hamis Szabó Dezső-i kijelentést a Nemzeti Összetartozás Napján megtartott megemlékezéseken, a „96 évvel Trianon után is égető üzenetként” idézgetni emberi erőforrás államtitkárok (a borzalmas szócsinálmányért ne ránk nehezteljen az olvasó, ez egy hivatalos definíció), éppúgy, mint Székelyudvarhelyről importált nemzetstratégiai megélhetési ejtőernyősök. Viszont, ha mint láttuk, a kolozsvári születésű, vitatott, de az irodalomtörténetben mégis meg nem kerülhető író lőcsei éveiről netán szólni kívánna a lelkes kassai kalauzoló, célt tévesztene. Mert Szabó Dezsőnek, a szlogen megfogalmazónak neve sokaknak éppúgy ismeretlenül cseng, mint Balassié, mint Kármán Józsefé, vagy – ami hihetetlen, de igaz – a Madách Imréé. 

„Ha Szklabonyára megyünk, azért Mikszáthból felkészülnek. De nemsokára Alsósztregova mellett suhanunk el, Madách sem mond nekik sokat. Petőfi Sándorral sok helyütt találkozunk. Hiszen 1845-ben járt Kassán, Eperjesen, Rozsnyón, Losoncon, Sajógömörön, Rimaszombatban és másutt is a Felvidéken.

Őt azért ismerik, ugyanúgy, mint Arany Jánost, akiről akkor esik szó, amikor az általa híressé tett Nagyida mellett hajtunk el, vagy Szliács fürdő mellett suhanunk. Kassán Márai Sándort, Kazinczyt, Batsányit, Baróti Szabó Dávidot, Orczy Lőrincet, Katona Józsefet, Tinódi Lantos Sebestyént és Mécs Lászlót bűn lenne nem említeni. Nem tudom, tanultak-e róluk!

Losoncon megállunk Kármán József emlékoszlopánál. Róla és a nemzet csinosodásáról, meg a Fanni hagyományairól soha nem hallottak. Még a tanárok egy része sem! Rozsnyón Móricz Zsigmond fiacskája, Bandika pihen. Hallottak az íróról? Visszajelzést nem kapok.

Lehet, Czinka Pannáról csak Sajógömörben hallanak először és ki tudja, Mátyás király szobra vagy a rozsnyói Kossuth-szobor melengeti-e lelküket… Lőcsén Pál mester múzeuma érdektelen számukra.

Kodály Zoltánból, amikor Galántára megyünk, felkészültek a diákok. Pozsony mellett, az ezeréves határnál Ady sorai, „Szabad-e Dévénynél betörnöm/ Új időknek új dalaival?”, már idegenül csengenek.”

Az eddig megismert Balassa korholásra és elmarasztalásra némi magyarázattal szolgálhat, hogy a Határtalanul projektum keretében Felvidékre látogató magyarországi diákok az ismeretei azért hiányosak, mert egy nemzetiként aposztrofált alaptantervben testet öltött a rövidlátó szemlélet. Ennek okán az érintetteknek még felmentés is adható. Amit a szerzőnk a továbbiakban elénk tár, azt viszont már megértéssel nem lehet fogadni, erre nincs feloldozás:

„Tavaly leginkább egy képzőművészeti iskola döbbentett meg. Egyik kedvenc magyarországi városomból érkeztek. Naivan azt gondoltam, számukra a látvány bizonyára elsődleges, könnyű dolgom lesz. Ám hiába magyaráztam. Megálltak, de még azt a fáradságot sem vették, hogy odanézzenek, amiről beszélek. A Magyar Tadzsmahálban, vagyis a krasznahorkai Andrássy-mauzóleumban felhívják a figyelmüket Szent Franciska 6000 színes márványkockából kirakott képére. A magyarázat után felszólítják őket, hogy tekintsék meg, de ők rögvest kivonulnak! Úgy kell visszaterelni őket, de nem mindenkit sikerül.

Felhívom a figyelmüket arra, hogy ahogy külföldön viselkednek, úgy ítélnek meg minket, magyarokat a szlovákok, mert az ember könnyen általánosít. Felkérem őket, hogy az étteremben és a szállodában ne randalírozzanak, de nem hagyják magukat zavartatni. A buszokat teleszemetelik, zömük nem tudja, hogy reggel nekik illik elsőként köszönni az idősebbeknek. A templomokban figyelmeztetni kell a fiúkat, hogy vegyék le sapkájukat. Igaz, ezt a felnőttek mindegyike sem tudja már.”

Természetesen arra már csak terjedelmi okok miatt sem vállalkozhatunk, hogy a Balassa Zoltán által megfogalmazott kritikai észrevételek mindegyikét, a személyesen megéltek valamennyi, példázatokkal is alátámasztott, többnyire negatív kicsengésű történéseit itt megosszuk.

Zárásképpen viszont feltétlenül idekívánkozik az írás egyfajta feladatkijelölő összegzése, melyeket talán a Határtalanul program budapesti illetékesek is hajlandóak lesznek megszívlelni. Már amennyiben azt szeretnék, hogy ma is azt érezhesse egy 16 éves magyarhoni diák, mint az a Felvidékkel megismerkedő hasonlókorú egykori majd’ nyolc évtizede: ahova ellátogatott, a táj az emberek, a nevezetességek megfogta a szívüket és hazatérve magukkal hozták az ottaniak szívének felét.

 „Tehát az embernek felemás tapasztalatai vannak. Valahogy a tanárokat és a diákokat egyaránt fel kellene készíteni az útra. Talán nem ártana, ha az út előtt meg tudnának valakit hívni, lehetőleg a honismereti vezetőt, hogy röviden számoljon be a túráról. Így felkészültebben tudnák befogadni az élményeket, melyek tartósabbak lehetnének és akár egy életre szóló kötődés kialakulását alapozhatnák meg a fogékonyabb diákok körében.

Az iskolákkal már korábban fel kellene venni a kapcsolatot, hogy az a későbbiekben is megmaradjon és fejlődjön. A mostani rohanásban nincs idő az ismerkedésre, bemutatkozásra, eszmecserére még a felkészült csoportok esetében sem. Ajándékokat adnak át, egy rövid prezentáció keretében bemutatkoznak az intézmények, váltanak néhány szót lehetőségeikről, működésükről és már menni is kell. Félő, hogy a látogatás után a kapcsolat megszakad, pedig aligha ez a cél. De azért bízom benne, néhányan majd felnőtt fejjel is vissza-visszatérnek. Hiszen megtapasztalják, hogy saját nemzetük múltjával találkoznak nálunk. A feladat gigászi: vissza kell szeretniük a Felvidéket!”

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X