Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (június 1-7.)


-A A+

Nemzetpolitikai „telitalálat” a javából: a Márton Áron emlékévben megszűnik a Márton Áron Szakkollégium

Megszólalt a héten előbb a Felvidék.mában Ladó Balázs, majd őt követően a Magyar Nemzetben Lukács Csaba és arról számoltak be, hogy a Nemzeti Összetartozás Napjára kitűnően időzített, felettébb ihletett ajándékkal „kedveskedett” a határon túli magyar fiataloknak a budapesti kormányzat: negyedszázados működés után július elsején felszámolja a Márton Áron Szakkollégiumot. Az erre vonatkozó döntés nem hivatalosan már meg is született: a napokban a kollégium dolgozóit informálisan arról tájékoztatták, hogy 24 nap múlva végleg bezárja kapuit a felsőfokú tanulmányaikat Magyarországon folytató határon túli magyar egyetemi hallgatók és főiskolások számára létrehozott és fenntartott intézmény.

„Minél többet beszélünk a nemzetről, annál kevesebbet foglalkozunk vele.”

A közelmúltban még a június 4-i Nemzeti Összetartozás Napját megelőzően egy, a Szegedi Tudományegyetem oktatóinak tartott előadáson hangzott el a fenti mondat. Megfogalmazója a Kárpát-medencében élő magyar nemzeti közösségek legújabbkori históriájának kitűnő, talán túlzás nélkül is kimondható, hogy a legjobb ismerője, a mifelénk tiszteletbeli erdélyiként számon tartott Bárdi Nándor volt, akinek véleményére, ha az olykor kifejezetten sarkos kijelentésekkel is fűszerezett, vagy éppen tudatosan vitára ingerlő megközelítéseket is tartalmaz, mindig érdemes odafigyelni.

Az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézet tudományos főmunkatársa a nagy ívű, történelmi visszatekintésbe ágyazott, alapvetően pesszimista kicsengésű előadásában a Trianon utáni budapesti kormányok magyarságpolitikáját elemezte nemrég a Tisza parti városban. Mivel pedig Bárdi nagyon nem kedveli a problémamegkerülőket, a tesze-tosza szóvirágbajnokokat, bárkik is legyenek azok, lételeme pedig, mindig és mindenütt, ahol csak szót kap, a gondok néven nevezése, az értelmes továbbgondolásra való serkentés és a nemzeti felelősségre való apellálás, ezúttal sem óvakodott feltüzelni a hallgatóságát. Szokásához híven most is alaposan „belecsapott a lecsóba”.

Egyebek mellett például kijelentette, hogya kettős állampolgárságról szóló népszavazásnak semmi köze nem volt a határon túli magyarokhoz”, mert az kizárólag az akkori magyar belpolitikáról szólt. Elmondta: Gyurcsánynak csupán egy célja volt, be akarta bizonyítani mint új vezető, hogy képes legyőzni a démonizált Orbán Viktort. A népszavazás sikertelen volt, de egy érdekes dolog derült ki: az MSZP szavazók 32 százaléka támogatta a kettős állampolgárságot, a fideszesek 18 százaléka viszont nem.”

A történész nem titkolta, nagyon rossznak tartja azt az országgyűlési döntést, mely a gyászos trianoni évfordulóból kreált Nemzeti Összetartozás Napot. Nem először hangoztatott véleménye szerint erre sokkal alkalmasabb lett volna a mindenki számára pozitív üzenetet hordozó március 15.-e. Az Exodus előtt a vajdasági és a kárpátaljai magyarság címmel itt megismerhető prezentációja során eljutott a minden bizonnyal sokak számára provokációval felérő következtetéséhez: „A határon túliak jogilag voltak már rosszabb helyzetben, de a baj ma nagyobb. A kettős állampolgárság ugyan megerősítette a nemzettudatot, de a hét kárpát-medencei, anyaországon kívüli magyar közösségből három a múlté, s félő, hogy még kettő szintén eltűnik.”

A másik konklúzióját Bárdi Nándornak már ismerjük, ez indító mondatunk volt a szavak és tettek diszharmóniájáról a magyarságpolitikában. Óhatalanul és azonnal ez a precíz látlelet ötlött fel bennünk, amikor megismerkedtünk az elmúlt napok magyar sajtójában két – jobb szó e cikkekre nincs – nekrológgal. A megelőlegezett búcsúztató egy olyan magyarországi intézményt parentált el, mely az a hely volt, ahol két és fél évtizede megszűntek a határok a bárhol élő magyar fiatalok számára, de most, közel negyedszázados működés után, a döntéshozók ezt a fogalommá lett közösségi otthont halálra ítélték és bő három hét múlva ki fogják végezni.

A gyászbeszédnek is beillő első keserű cikkre a Felvidék.ma portálon bukkantunk a Nemzeti Összetartozás Napjának előestéjén, ahol Ladó Balázs írása, a Megszűnik a Márton Áron Szakkollégium? megjelent. A beletörődni nem akarást, netán a kétségbeesett reményt sugallni próbáló kérdőjel a cím végén ne tévesszen meg senkit; az egycsapásra felkiáltójellé változik, amint az első sorokkal szembesülünk:

Hivatalos döntés ugyan még nem született, de a dolgozókat informálisan már tájékoztatták róla, hogy július 1-től bezárja kapuit a felsőfokú tanulmányaikat Magyarországon folytató határon túli magyar hallgatók számára létrehozott és fenntartott Márton Áron Szakkollégium. 

Valószínű, hogy az intézményt az Eötvös Loránd Tudományegyetem veszi át az eddigi fenntartó Balassi Intézettől, és a további szakkollégiumi működés is kérdésessé vált.

Az ügy különös pikantériája, hogy mindez éppen a Márton Áron Emlékévben történik.”

Ma még olvasható az intézmény honlapján az a bemutatkozás, mely tömören összefoglalja, hogy mi volt a hivatása, mi volt a helye és szerepe a Márton Áron Szakkollégiumnak egy negyedszázadon keresztül. Ma még jelen időben értelmezendő az alábbi tevékenységtükör minden egyes állítmánya, de július elseje után az „erősíti”, a „segíti”, a „támogatja”, a „biztosítja” meg a többi bíztató, cselekvést jelentő mondatrészt végleg múlt időbe kell tenni. Consummatum est!

Az ismertető teljes szövegét két okból is ideillesztenénk.

Egyrészt azért, mert abból teljes képet kaphat az olvasó arról, milyen küldetést teljesített be a most felszámolásra ítélt közösségsegítő és -teremtő patinás intézmény, mely kezdetben elsősorban az erdélyi diákok számára biztosított kollégiumi ellátást, de a hazai majd a felvidéki magyar nyelvű felsőoktatási lehetőségek megnyílását követően főleg a vajdasági és kárpátaljai leendő értelmiségiek számára biztosított otthont. Hogy ez mennyire így volt arról ekképp tanúskodik egy tavalyi adat: „A kollégiumokban kárpátaljai és vajdasági diákok vannak többségben, ők teszik ki a hallgatók körülbelül 80 százalékát, erdélyiek 15, felvidékiek nagyjából 5 százalékban vannak jelen.”

Másrészt pedig azért is fontosnak véljük ennek a bemutatását, mert egy olyan, az érdeklődők és historikusok számára nemsokára hozzáférhetetlenné váló dokumentumról van szó, amit kár lenne veszendőbe hagyni. Mert kétségünk nincs, akik veszendőbe hagynak egy 25 éves jubileumát már meg nem érhető, a nemzeti összetartozást hatékonyan szolgáló intézményt, gondoskodni fognak arról is nagyon hamar, hogy létének bizonyítéka se maradjon a világhálón.

„A Balassi Intézet Márton Áron Szakkollégiuma (BI MÁSZ) erősíti a külhoni magyar fiatalok kötődését az anyaországhoz, segíti őket magyar nyelvű tanulmányaikban akár szülőföldjükön, akár Magyarországon. A budapesti, debreceni, szegedi és pécsi szakkollégium feladata a Magyarországon tanuló határon túli hallgatók támogatása, tehetséggondozása, kollégiumi elhelyezésük és szakkollégiumi képzésük biztosítása. Kapcsolatot tartanak a határon túli oktatási intézményekkel, és partner információs irodákkal, a Kárpát-medence valamennyi régiójára kiterjedő kutatásokat, nyári egyetemeket és konferenciákat szerveznek.  A BI MÁSZ tehetséggondozói és kutatói ösztöndíjpályázatokat bonyolít a kiemelkedően tehetséges határon túli magyar hallgatók és doktoranduszok részére, a szakkollégiumi programban kiváló eredményeket elért hallgatók számára, segíti hazatérésüket és majdani beilleszkedésüket, pl. a szülőföldön végzett szakmai gyakorlatok ösztöndíjazásával, illetve a szülőföldi többségi nyelvek oktatásával – szinten tartásával.  A kiemelkedő tehetségű hallgatók számára publikálási lehetőséget biztosít. A szakkollégium fontos szakmai feladata a Kárpát-medence magyar oktatási és tudományos intézményeit tartalmazó adatbázis folyamatos frissítése és feldolgozása.

A BI MÁSZ egyúttal - az Emberi Erőforrások Minisztériumával együttműködve – a határon túli közoktatási és felsőoktatási pályázatok lebonyolító szervezete. A határon túli információs irodákkal és a határon túli regionális ösztöndíjtanácsokkal egyeztetve szervezi a tematikus szaktáborok, tanulmányi versenyek, módszertani központok, pedagógusszövetségek, hallgatói szervezetek, szülőföldi nyári akadémiák, szülőföldi pedagógus továbbképzések pályáztatását, valamint a tankönyv- és taneszköz fejlesztés, szórvány-oktatási tevékenység, Julianus testvériskolai program támogatását. Ösztöndíjak segítik mind a magyarországi felsőfokú tanulmányokat folytató hallgatókat, mind pedig a szülőföldjükön tanuló mesterképzősöket és doktoranduszokat.

A budapesti Márton Áron Szakkollégiumban működő egyetemi előkészítő képzés ösztöndíjára a külhoni magyar fiatalok  az EMMI és a BI MÁSZ közös pályázatával, a nem magyar anyanyelvű külföldi állampolgárok pedig kétoldalú kulturális egyezmények alapján pályázhatnak.         

Az előkészítő során megfelelő szaknyelvi kompetenciákat és emelt szintű érettségi vizsgának megfelelő szaktárgyi tudást sajátíthatnak el a külföldi diákok, hogy az érettségi vizsga letétele után felkészülten folytathassák felsőfokú tanulmányaikat.   

A folyamatosan épülő Balassi-alumnus program keretében az elmúlt évtizedekben végzett, több tízezer egykori diák továbbra is kapcsolatban maradhat egymással és az alma materrel.”

A két cikk szerzője, Ladó Balázs és Lukács Csaba is, külön kiemeli, hogy az 1991-ben alapított kollégiumból szakkollégiummá 1999-ben előléptetett, a legendás püspök nevét viselő intézmény „aranykora” az első Orbán-kormány idejére tehető és „kiemelt szerepét, valamint akkori megbecsültségét jól jelzi, hogy még külön miniszteri biztost is kapott Gál András Levente személyében.” Akkoriban „a szükséges anyagi erőforrásokkal sem spóroltak” s a pénz, paripa s fegyver biztosításán túlmenően másképpen is jelét adta az akkori kormányzat a megkülönböztetett figyelemnek: a Kunigunda utcában „államtitkárok, miniszterek adták egymásnak a kilincset, hogy kapcsolatba kerüljenek a határon túli magyarság jövendőbeli elitjével.”

Mindkét szerző elhibázott döntésnek tartja, hogy az egykori Oktatási és Kulturális Minisztérium egyik háttérintézményként működő Márton Áron Szakkollégiumot 2007-be beolvasztották a teljesen más funkciókkal rendelkező, és egészen más feladatokat ellátó Balassi Intézetbe. Hogy mennyire volt helytelen az akkori döntés, mert valóban az volt, arról ma már fölösleges lenne elmélkedni. Főleg annak ismeretében, hogy Hiller István kispályás volt a mai átszervezőkhöz képest. Hiszen manapság a gömböctaktika, az intézménykoncentrációs kormányzati szándék már magának az egykori befogadó Balassi Intézetnek és megannyi más, eddig önállósággal rendelkező nagy múltú és fogalommá vált intézménynek még a létét is megkérdőjelezi.

„Amikor 1991-ben létrehozták, akkor még csak egyszerű, szerény szálláshelyként indult” – írja az a Lukács Csaba a Széthulló összetartozás–Megszűnhet a határon túli magyar diákok kollégiuma Budapesten címmel a Nemzeti Összetartozás Napján közölt cikkében, akinek személyes sorsát is meghatározta a most felszámolásra kerülő, az elmúlt 25 év során egyre korszerűsödő és egyre fontosabbá váló kollégium.

Lukács kollégiumsiratójából érdemes bővebben is idézni:

„Ma van a nemzeti összetartozás napja, ezért különösen fájó az alábbi történet. Távol Budapest belvárosától, a III. kerületi Kunigunda utcában van egy korábban munkásszállásként használt épület, amely a rendszerváltás után kiemelt szerepet kapott a határon túli magyar értelmiség életében. Itt laktak évtizedeken keresztül azok a diákok, akik a Kárpát-medence magyarlakta területeiről érkezve az anyaország fővárosában részesültek felsőfokú képzésben. Kárpátaljai, délvidéki, erdélyi és felvidéki egyetemisták ezerszám – egyfajta határon túli sziget volt ez a fővárosban, ahonnan minden reggel diákok százai indultak el a különböző budapesti felsőoktatási intézményekbe. A kollégiumot jó ideje Márton Áron Szakkollégiumnak hívják. (…) Túlzás nélkül mondhatjuk: az intézmény a Kárpát-medencei magyarság Bibó Szakkollégiuma, hiszen a jelenlegi határon túli értelmiségi elit középgenerációjának zöme így vagy úgy kapcsolatba került vele. Itt éltek és tanultak például Hargita és Kovászna megye jelenlegi vezetői (Borboly Csaba és Tamás Sándor), a budapesti Miniszterelnökség nemzetpolitikai főosztályán is dolgoznak magas pozícióban olyanok, akik egykor a Kunigunda utca lakói voltak, de például a Magyar Nemzetnél is hárman vagyunk az egykori kollégisták közül.”

Ladó cikkében a végóráit élő diákotthonnak azt a pótolhatatlan küldetést emeli ki, amivel a Kunigunda utca 35 a magyar-magyar kapcsolatok élettel teli színtere volt negyedszázadon keresztül. A budapesti, III. kerületi diákotthonban és az anyaintézmény vidéki, szegedi, pécsi és debreceni fiókintézményeiben olyan barátságok, ismeretségek hálózata alakulhatott ki, melynek jelentőségét dőreség lenne kétségbe vonni. Messzemenően igazat kell adnunk neki, amikor az állítja: a Márton Áron Szakkollégiumban „megismerkedhetett az erdélyi a felvidékivel, a kárpátaljai a délvidékivel, és tetszés szerint folytatható a sor.”

„Az intézmény megszüntetése nemzetpolitikai szempontból óriási hiba volna, és komoly űrt hagyna maga után” – szól a Felvidék.ma publicistájának a végkövetkeztetése és meggyőződésünk, hogy vele és velünk együtt nagyon sokan osztják ezt a szentenciát Aknaszlatinától Újvidékig és Kézdivásárhelytől Pozsonyligetfaluig.

Lukács Csaba egész biztosan közéjük tartozik, hiszen gyásznapi gyászbeszédében maga is kitért arra, milyen pótolhatatlan hálózatteremtő küldetést tudott teljesíteni az egykori diákotthona. Ő „különös ízet adó” lépésnek nevezi ezt a nemzetpolitikai rombolást, Ladónak erről a botor lépésről a „pikáns” szó jutott az eszébe. Azok után, hogy a Magyarság Házának a Szentháromság-térről történő kipaterolását már rég eldöntötték, most pedig, alig három hét múlva egy újabb ikonikus intézmény lesz áldozata a „magasabb érdekeknek”, bennünk e minősítéseknél sokkal erősebb kifejezések ötlenek fel. Meg az a bizonyos szegedi mondata Bárdi Nándornak.

„Ezzel eltűnik a magyar–magyar kapcsolatok egyik kiemelten fontos intézménye, a rendszerváltást követő évtizedek ikonikus helye, ahol szakmai és emberi hálózatok olyan szövevényes hálózata alakulhatott ki, amely nehezen pótolható. Én magam is részben ebből élek: akárhová megyek a Kárpát-medencében, mindenhol találok olyan magyar intézményvezetőt, magasan képzett szakértőt vagy éppen polgármestert, akivel söröztem már a régi kollégista időkben, és ezt felemlegetve sokkal hatékonyabban, személyesen lehet beszélni velük a jelenről is.

Az intézmény bezárásának különös ízt ad, hogy éppen a Márton Áron-emlékévben kerül rá sor. Ezt a nemzetpolitikai államtitkárság hirdette meg (a csíksomlyói búcsú után szobrot is állítottak a legendás püspöknek Csíkszereda főterén), és ezen jól tetten érthető a jelenlegi politika kettőssége: erős szavak, szimbolikus cselekmények, a hétköznapokban viszont csendes visszahúzódás és leépítés. A csíkszeredai szoboravatáson, Áder János köztársasági elnök jelenlétében az egykori gyulafehérvári római katolikus püspök személyét méltató szónokok kiemelték: Márton Áron a fiatalok számára is ikon volt, és egyik legfontosabb céljának éppen a közösségépítést tartotta.”

Jut eszünkbe: egy népszerű székelyföldi hírportálunk Bajban a Márton Áron Szakkollégium címmel a következőképpen fújt riadót 2005. május 9-én:

„Hírlevélben kaptuk a tudósítást a Budapesten működő Márton Áron Szakkollégium internetes címéről, hogy a jelenlegi baloldali vezetőség ki akarja adni a kollégium egyik szintjét a Pázmány Péter Egyetemnek, a határon túli diákok rovására. Ez azt jelentené, hogy kevesebb férőhely jutna a Budapesten tanulók számára, valamint kevesebb részképzés és ösztöndíj lehetőséget tudna biztosítani az intézmény. A Márton Áron Kollégiumot 1991-ben alapították (1999-től Szakkollégium), azzal a céllal, hogy elhelyezést biztosítson a Budapesten tanuló határon túli magyar hallgatóknak.

A kollégisták nagy megmozdulást terveznek a határozat ellen és kérik, támogassák őket e kezdeményesükben.”

Most, amikor valóban bajban van a Márton Áron Szakkollégium és „a határon túli diákok rovására” meghoztak egy jóvátehetetlennek tűnő verdiktet, a lármafagyújtás – hiába tette meg ezt Ladó Balázs a Felvidék.mában és Lukács Csaba is a Magyar Nemzetben – a kollégistáknál, és persze ennél laptársunknál is ezúttal elmaradt. Se hírlevél, se diákmegmozdulás-tervezés, se szolidaritáskérés. Vajon miért?

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X