Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (május 18-24.)


-A A+

Folytatódik Antall József lejáratása a magyarországi sajtóban – egy „szakértő” már a háborús bűnös Bárdossy Lászlóval példálózik

Megszólalt a héten Jeszenszky Géza történész, az első szabadon választott magyar kormány külügyminisztere és az Egy elhamarkodott minősítés–Válasz Mohi Csabának az ukrán–magyar alapszerződés aláírásáról szóló cikkére című írásában határozottan visszautasítja azokat az Antall Józsefet és kormányát lejáratni akaró nemtelen vádakat, melyeket nem először fogalmaz meg a Magyar Nemzetben a volt diplomata. Mohi, aki a közelmúltban az „erdélyi magyarságunkat a legfelső hazai politikai vezetés által történt elárultatása” miatt pálcát tört valamennyi, ’90 óta eddig hatalmon levő kormány fölött, akiket szolgált és a „magyarságpolitikánk csődjéről” cikkezett, minap a magyar-ukrán alapszerződés 1991-es megkötése miatt marasztalta el a rendszerváltás miniszterelnökét és kabinetjét. Jeszenszky a történtek szemtanújaként cáfolja az alaptalan rágalmakat és sejtetni engedi, hogy a lejáratás hátterében obskúrus politikai motivációk állhatnak. A válasszal egy időben Mohi is újra megszólalt, ezúttal még nagyobbat „alakítva”: Antall József e szerepvállalását egy háborús bűnösként kivégzett hajdani magyar miniszterelnökével azonosította.

„Az Antall-kormány a Ceaușescu utáni Románia megteremtését követően kezdeményezhette volna Tőkés László Nobel-békedíjra való előterjesztését, s jó okunk van azt gondolni, hogy ehhez a nemzetközi közvélemény támogatását is megkapta volna. A történelem által felkínált pillanatnyi lehetőséget csakis a legnagyobb politikusok veszik észre. Ezt a kegyelmi pillanatot – mint annyi mást a magyar rendszerváltás során – elmulasztotta a hazai vezetés, és az évek alatt sikerült következetes sárdobálással befeketíteni ezt a szentéletű embert.”

Mohi Csaba volt diplomata, ezidőtájt a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának oktatója húsvét előtt a Magyar Nemzetben jelentette meg Magyarságpolitikánk csődje címmel azt a cikkét, ahonnan fenti idézetünk származik.

Ebben az írásában, melynek főszereplője a román állami kitüntetésétől megfosztott és a „most már én sem értem Orbán Viktor nemzetpolitikáját”-véleményét hangoztató Tőkés László volt, néhány önkényesen kiválasztott példázattal élve kimutatta: a rendszerváltás óta, kivétel nélkül valamennyi eddig hatalmon levő magyar politikai erő alkalmatlannak bizonyult a magyar nemzetpolitikai érdekek képviseletére és képtelen is volt azok érvényesítésére. Cikkében néven megnevezett nemzetcserbenhagyók is szerepeltek. A névsor meghökkentően vegyes képet mutat: Mohi Csaba leltárában a legjobban elmarasztalt júdás az Orbán-kormány külgazdasági és külügyminisztere, Szijjártó Péter és Medgyessy Péter ex-miniszterelnök volt, de kijutott a bírálatból Göncz Árpádnak és Kovács Lászlónak is.

Megkapta tehát a magáét ettől a megmondóembertől, mint láttuk Antall József, aki képtelen volt felnőni ahhoz a történelmi nemes feladathoz, hogy Nobel-békedíjra terjessze fel a „szentéletű emberként” aposztrofált Tőkés Lászlót és megkapta a magáét nemkülönben a jelenlegi magyar külügyminiszter. Mellettük kijutott a ledorongolásból másoknak is, igaz őket már nem nevesítette. Őket „számos magas rangú kormányzati vezetőként” aposztrofálta, akiknek „megnyilvánulásai azt mutatják, hogy a magyar történelem területén komoly ismerethiány van.”

Túl azon, hogy az a kioktató sem dicsekedhet túl nagy ismeretgazdagsággal, mert azt feltételezi, hogy a Nobel-békedíjak javaslattevői kormányok lehetnek, miközben tudnia illene, hogy a jelöléseket kizárólag kiválasztott személyek szűk köre teheti meg, ami miatt időről-időre komoly viták is keletkeznek, talán a „szentéletű ember” jelzős szerkezete sem volt a legszerencsésebb választás a részéről – már csak a felmagasztalt közismert életrajzi vonatkozásai miatt sem.

Tény az is, hogy másokat tudáshiánnyal megrovó maga is megbukott történelemből: ha nem is Antall József, hisz ő nem is tehette, de 1990-ben Tőkés Lászlót valóban jelölték Nobel-békedíjra, de a befutó végül Mihail Gorbacsov lett. Arról pedig, ha már így elvetette a sulykot a minősítésével, szintén hallania kellett volna „a szakértőnek”, hogy szentéletű lelkipásztorokat nem szokott egyháza elmarasztalni, sőt pénzbüntetésre is ítélni, mert bebizonyosodott, az illető „vétett a kánon, az emberi normák és a lelkészekre vonatkozó etikai szabályok ellen.”

Lépjünk túl most ezen a szentéletes mozzanaton és lássuk közelebbről a Magyar Nemzetben megszólaló polemizálókat.

Jeszenszky Gézát aligha kell olvasóinknak bemutatni, hiszen, azt, aki fiatalkorától kezdve otthonosan mozgott Erdély szerte és barátokat szerzett mindenfele, mert nem ’90 után fedezte fel tájainkat, az itt élő honfitársait, meg a többi Kárpát-medencei régiót, mint azok a mai „mélymagyarok”, akik még ’90 után is ránk csodálkoztak, hogy milyen szépen beszélünk magyarul és Sturovóként hívták Párkányt – ezt megtenni teljesen fölösleges is lenne.

Hogy mennyire igaz az ő erdélyi otthonérzete, arról egy személyes tapasztalatunkat hadd osszunk meg az olvasóval. 1993 szeptemberében, egy hivatalos külügyminiszteri látogatása során, amikor vele voltunk, az őt kísérő Marcel Dinu bukaresti külügyi államtitkár nem tudta leplezni kínos meglepetését, amikor neki, a kísérőnek volt az idegenvezetője a Magyarországról jött vendége Erdélyben. Például Parajd és Korond környékén Jeszenszky felvillanyozódva mutogatta a hümmögését palástolni alig képes szerepvesztettnek, hogy amarra folyik a Kebeled meg Súgó patak, ott pedig az a domb a Leshegy, a másik a Hazanéző, arrafele pedig a Tekenyős látható, amott pedig, az a nagyon magas az a Firtos-tető, ahova egykor a legenda szerint tündérek építettek várat. Jól emlékszem arra is: a Jeszenszky-házaspárt személyes jó ismerősként köszöntőket, az őket szeretettel ölelgetőket látva (persze volt kalács és pálinka is mindenkinek) azt jegyezte meg nekem, némiképp savanyú ábrázattal az államtitkár: „Érdekes, hogy mennyire oda vannak domnu’ Jeszenszkyért az itteniek, pedig ő nem is katolikus, nem is református, mint ezek a falusiak, hanem evangélikus”.

A polémiát kiprovokáló nevezett Mohi Csabáról annyi tudható, hogy ő az egyes magyarhoni médiák, az M1, az Echo tévé és a korábbi Hír tévé által gyakran foglalkoztatott nemzetközi jogi szakértő, aki nemcsak Svájcban és Algériában (utóbbi helyszínen az előző Orbán-kormány nagyköveteként) szolgált diplomataként, hanem korábban a magyar állam Brüsszellel megkötött kereskedelmi és társulási megállapodásainak tárgyalásainál a kormánydelegáció tagja volt. Mára viszont „megvilágosodott” és – elvégre ez a trendi – Brüsszel sorozatos szerződésszegéseiről és súlyos jogsértéseiről szokott elmélyülten szakérteni.

A korábbi diplomáciai tapasztalatait kamatoztatva jelenleg európai jogot, közös kül- és biztonságpolitikát, regionalizmust és vidékfejlesztést oktat a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Az universitas honlapján fellelhető nyilvános tanári adatlapja szerint a hallgatóinak a véleménye mélyen megoszlik róla, erről a diákbejegyzések sok mindent elárulnak. Például azt, hogy „Férfiként nem szexi, de nagyon jó fej”, „Egy tündér!”, Több ilyen előadóra lenne szükség!!!!! Az órái hihetetlenül jók, a felkészültsége csillagos ötös, a stílusa hihetetlen...., de azt is: „negatív személyiség”, „sokat árt az egyetem hírnevének...”, „Az egy dolog, hogy vizsgán nem követel. Ugyanazt szajkózza minden tantárgyból, igazságtalan, hangulatember (de nagyon!)”,,„Szerintem is nagyon gáz az arc! Angol órákat tart, miközben borzadály az angolja!!!”

Ahogyan húsvét előtt megszólalt, ezt megtette pünkösd előtt is a Magyar Nemzetben Mohi Csaba. Kárpátalja egykori, tragikus sorsú mártír miniszterelnökéről, Bródy Andrásról megemlékezve, nem habozott sokat és cikkében hamar beszállt újólag azoknak a kórusába, akik hónapok óta a magyar köztelevízióban és a sajtóban Antall Józsefet szidalmazzák. Erről a jelenségről e rovatban már írtunk tavaly decemberben, akkor szóvá téve, hogy létezik, és egyre gyarapodik Magyarországon az a falka, amelyik módszeresen, történelmet hamisítva lejáratni akarja a néhai miniszterelnököt és igaztalan vádakkal illeti politikáját. E társaság hangadóihoz, az akkor bemutatott szolgálatos befeketítőkhöz és becsületgyalázókhoz (Rákay Philip, Tőkéczki László, Bogár László és Fricz Tamás) újabban egy, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen fiatal generációkat oktató és nevelő (!) egyetemi tanár csatlakozott Mohi Csaba személyében.

Mohi számára a Bródyra való emlékezés persze csak ürügyként szolgált arra, hogy egy „elhamarkodott alapszerződésről” értekezzen és a magyar érdekek elárulásával vádolhassa meg ő is Antall Józsefet. Azzal érvel, hogy a néhai miniszterelnök 1991 decemberében Kijevben, úgymond, jogi legitimáció nélkül írta alá a magyar–ukrán alapszerződést. Ezzel, mint írja: „Az Antall-kormány lemondott arról, hogy kárpátaljai magyarjaink és az ott élő valamennyi nemzet képviselői területi autonómiát elnyerve szabad emberként élhessenek, megőrizhessék ősi identitásukat. Mindezzel megtagadta az Európai Unió alapokmányában biztosított összeurópai fejlődési lehetőséget is, amely meghirdette a regionalizmust, a szubszidiaritást és a kisebbségek elleni diszkrimináció tilalmát. Antall József eljárását a Magyarok Világszövetsége hazaárulás bűncselekményének nyilvánította.”

„Virtigli szakértőként” és teljesen figyelmen hagyva az alapszerződés megkötésének akkori nemzetközi feltételeit és körülményeit (csak emlékeztetőül: a magyar-ukrán alapszerződés megkötését megelőzően, öt nappal korábban az augusztusban függetlenségét kikiáltó Ukrajnában népszavazás erősítette meg a Szovjetuniótól való elszakadást, két nappal később, december 8-án pedig a Szovjetunió megszűnt létezni) kedvére szemelgetett kizárólag azoknak a nyilatkozataiból, kik „magyarellenes hitszegésnek és történelmi súlyú hazaárulásnak minősítették Antall József tettét”. Tette ezt csak és kizárólag annak érdekében, hogy sárba tiporhassa az első szabadon választott miniszterelnöknek még az emlékét is.

Természetesen az akkori kormány külügyminisztere az események hiteles szemtanújaként és alakítójaként nem hagyhatta szó nélkül ezt a Magyar Nemzet hasábjain és online-kiadásában is megjelent történelemhamisító rágalmat.

Jeszenszky Gézának a válaszából mindenekelőtt azt az érvet emelnénk ki, ami önmagában is eldönti a „kinek az oldalán áll az igazság?” kérdését. Nemcsak azért fontos reakciójából ezt a passzust idéznünk, mert megkérdőjelezhetetlen tényeket foglal össze.  Úgy véljük, a volt tárcavezetőnek e mondatai sejteni engedik a korábbi és mostani zavarkeltésnek, a Mohi Csaba és mások Antall Józseféket és utódaikat lejáratni szándékozóknak a valódi motivációit. Tulajdonképpen az általa mondottak nemcsak felvetik, hanem el is döntik a cui prodest? kérdését.

„A vitathatatlan tényeket figyelmen kívül hagyva kikre hivatkozva állítja Mohi, hogy „elhamarkodott” volt a szerződés? Egy szervilis, kommunista kori magyar diplomatára, aki Kijevben volt főkonzul, majd nagykövet, és egy nagy valószínűséggel szovjet titkosszolgálati hátterű „ruszin emigráns kormány” Ungváron háborítatlanul élő vezetőjére, akinek a neve azonos azzal, aki 1945-ben a terület Szovjetunióhoz csatolását szervezte. Az ukrán vezetés egyértelműen megüzente: vagy benne lesz a szerződésben a németek és a lengyelek szomszédaikkal kötött szerződésében is ezekkel a szavakkal szereplő „területi klauzula”, vagy nem lesz szerződés, nem leszünk jó barátok, és nem javul a kárpátaljai magyarok helyzete.”

Azzal, hogy válaszreakciója végén ott áll a „Vajon kiknek akart a kedvében járni Mohi Csaba ezzel az ügyesen becsomagolt denunciálással?”-aggodalomra joggal okot adó vészjelzés, maga Jeszenszky is érzékeltetni kívánja: ezzel a lejáratási kampánnyal csak olyan obskúrus erők szekerét lehet tolni, akik minden eredményt és értéket megkérdőjeleznek, ami a rendszerváltás utáni magyarországi politika magáénak tudhat.

Hogy ez mennyire így igaz, azt a volt külügyminiszter válaszcikkével egy időben közölt Mohi-reflexió is elárulja. Mielőtt közreadnánk ezt a vérlázító és nem kevés körmönfont demagógiával megfogalmazott reakciót, amit – hadd hangsúlyozzuk újra, most már nemiképp elborzadva is –, egy diákokat okító egyetemi tanár 2016 Magyarországán a Pázmány Péter nevét viselő katolikus egyetemen képes volt elkövetni, érdemes megismerni, mit mondott a ratifikáció mellett érvelő Antall József a hajdani parlamenti vitában és miként láttatja cikkében Jeszenszky Géza az ún. „elhamarkodott alapszerződés” ügyét, melyet az Országgyűlés 223 igen, 39 nem szavazattal, 17 tartózkodás mellett ratifikált.

„… teljes felelősséggel vállalom ennek a szerződésnek minden következményét, s vállalom, hogy e szerződést Magyarország külpolitikai helyének biztosítása érdekében és a határon túl élő magyarság érdekében írtam alá. […] Minden célunk csak az lehet, hogy a magyarság, a magyar kisebbségek a helyükön maradjanak. És nekünk azt kell elősegíteni, hogy a kisebbségi jogok védelmével a helyükön tudjanak maradni, a szülőföldjükön, ott, ahol a magyar történelem emlékei vannak, ott, ahol a magyar történelemhez kötődik annyi esemény, ott maradjanak, és ott, mint magyar történelmi kisebbség álljanak helyt.”

Jeszenszky véleményét Mohi nemtelen támadásra már az indító kijelentésével, „a tények szemérmetlen torzítása” megfogalmazással megadja, de érdemes a folytatásra is figyelni:

„Hogyan állíthatja a jogi végzettségű Mohi, hogy a kormányfőnek nem volt joga a szerződést aláírni? Nem tudja, hogy a törvényesen megválasztott magyar kormány nemzetközi szerződéseket köthet az Országgyűlés utólagos jóváhagyásával? Még hogy lemondtunk a magyar területi autonómia lehetőségéről és a kisebbségek elleni diszkrimináció tilalmáról! A függetlenség felé törekvő Ukrajnával 1991. május 31-én a kisebbségvédelmi alapelvekről általam aláírt és a decemberi szerződés részét képező nyilatkozat és jegyzőkönyv példamutatóan rögzíti a kisebbségek egyéni és közösségi jogait, s a kulturális és közigazgatási önkormányzat elvét fogalmazza meg.

Mohi Csaba nagyon jól tudja, hogy a magyar–ukrán szerződésnek alapvető célja volt bizalmi viszonyt teremteni új szomszédunkkal, az akkor 55 milliós atomhatalom Ukrajnával, ezzel szétválasztva a jelentős magyar kisebbsége okán velünk szemben bizalmatlan és gyakran ellenséges hangot használó Romániát és Csehszlovákiát. Ily módon is biztosítani akartuk a különösen sokat szenvedett kárpátaljai magyar kisebbség jogait és jövőjét. Az Országgyűlés nemzetközi szerződéseket általában vita nélkül elfogadó külügyi bizottságában az akkori elnök, Horn Gyula volt az, aki 1992 júniusában ravasz módon beugratta a kormánypárti képviselőket, hogy a szerződésben nem kellett volna lemondani egy esetleges határmódosításról. Vetése az 1993. májusi ratifikációs vitában ért be, ahol Torgyán képviselő hamis, demagóg érveléssel, a történelmet és a nemzetközi viszonyokat rosszul ismerő Csurka István és néhány további kormánypárti képviselő pedig szenvedélytől fűtött, a vitát figyelő külföldet sokkoló mondatokkal támadta a szerződést.”

A rendszerváltozás szomszédságpolitikájáról a napokban megjelent, Kísérlet a trianoni trauma orvoslására című csaknem 400 oldalas könyvében Jeszenszky Géza húsz oldalon foglalta össze a magyar-ukrán alapszerződés történetét. A tegnapelőtt Kolozsváron, tegnap pedig Nagyváradon, a szerző jelenlétében bemutatott kötetben Jeszenszky Géza részletekre terjedően kifejti ennek okairól és körülményeiről szóló álláspontját.

A rendszerváltozás egyik koronatanújának friss, erdélyi könyvbemutatói, akárcsak a másutt tartott találkozásai azokkal, akik kíváncsiak voltak mondanivalójára, sajnos nem keltették fel az MTI tudósítók érdeklődését, így azok visszhangtalanok maradtak és fognak maradni a magyarhoni sajtóban. Így aztán csak nagyon keveseknek adatott meg, hogy a legavatottabbtól tudhassák meg: milyen emberfeletti mutatvány volt az Antall-kormány kényszerű tojástánca, azaz kísérletet tenni az összes szomszédos országgal a jó, lehetőleg baráti viszony kialakítására oly módon, hogy közben támogatni tudja a Kárpát-medence magyar kisebbségeinek küzdelmét a jogegyenlőségért és közösségük jövőjéért, annak legbiztosabb eszközéért, az autonómiáért. Ezt a kényszerpályát nevezi Jeszenszky a trianoni trauma orvoslására tett kísérletnek.

A nagyérdemű sajnos inkább a másik, a kártékony kísérletről, a közelmúlt históriájának a tudatos meghamisításáról tudhat meg többet, mert arra, mint láthattuk, van a „nemzeti” tévékben, egyes lapokban fogékonyság és van kellő „szakértelem”. A nagyközönség pedig így kénytelen továbbra is elviselni, hogy egy olyan alávaló és otromba kísérlet elszenvedője lesz napjainkban, amikor egy korábban még a lélekben tizenötmillió magyar gondjait, bajait és reményeit tudatosan vállalni akaró tisztelt államférfit a zavarosban halászni akaró „szakértők” büntetlenül becsmérelhetnek.

A Jeszenszky által nevesített kettős cél makacs híveként keserűen és nem kevés aggodalommal szemléljük ezt a másik kísérletet. Főleg, hogy most megismerhettük a nem kevesek számára tetszetős, demagógiával fűszerezett álláspontját a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanárának, amelyre 2016 tavaszán szavakat sem lehet találni a döbbenettől:

„Jeszenszky Gézának abban igaza van, hogy magyar miniszterelnök korábban már járt el a magyar állam nevében parlamenti legitimáció nélkül – de azt láthatóan elfelejti, hogy őt utóbb felakasztották. Nevezetesen Bárdossy László miniszterelnök 1941. június 26-án – anélkül, hogy az Országgyűlés erre felhatalmazta volna, vagy akár csak előzetes tájékoztatást adott volna erről – a magyar állam nevében hadat üzent a Szovjetuniónak.

Ami pedig azt illeti, hogy egy nagy többséggel elfogadott ügydöntő népszavazást egy kormányfő (akár parlamenti felhatalmazással) saját hatáskörben felülírhat – ennek reális lehetőségéről Jeszenszky Géza rövidesen meggyőződhet. Már folyik a kötelező kvótáról szóló hazai népszavazás előkészítése. Amennyiben annak eredményével Orbán Viktor nem lesz elégedett, kötve hiszem, hogy Jeszenszky úr azt merné neki javasolni, hogy azt miniszterelnöki döntésével felülírja.

Mohi Csaba”

És erre a dermesztő Jeszenszky rendreutasításra Mohi Csaba vélhetően nagyon büszke is…

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X