Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (május 4-10.)


-A A+

Gálfalvi György interjú a Magyar Időkben: „Mindnyájan torzóban maradva megyünk el, csak nem mindegy, milyen alakú az a torzó.”

Megszólalt a héten a Magyar Idők hétvégi mellékletében a Lugasban Gálfalvi György és a közelmúltban megjelent Kacagásaink címmel megjelent emlékiratai apropóján elmondja az őt kérdező irodalomtörténésznek, Elek Tibornak, hogy a Ceauşescu diktatúra éveiben „a hétköznapok részévé vált az állandó megfigyelés, lehallgatás, zaklatás, hogy ezzel szemben létezéstechnikát kellett kialakítani.” Bevallja: „az illúzióim többet romboltak bennem, mint a kőkemény falak, amelyekbe rendbe ütköztem” és azt is, „még rengeteg zörgő dióhéjam van, amelyet szeretnék kitölteni a történeteimmel, hogy ne zörögjenek”, de azt se hallgatja el, hogy szerinte „nem lett más világ Erdélyben.”

Négy esztendővel ezelőtt a 70 éves Gálfalvi Györgyöt köszöntve Cseke Péter egy, a Ceauşescu-diktatúra legsötétebb éveiből származó közös élmény alapján érzékeltette, hogy szerkesztő kollégája azok közé a kivételes redaktorok közé tartozik, akikhez hasonló morális tartásúak ritkán teremnek a glóbuszon: „olyan bajtárs ő, akire az ember rábízhatja az életét. Ilyen volt mindétig. Bajvívó. Aki nem elkerülte, hanem „megkereste” a bajt. Ifjú korától azokat kedvelte és azokról írt előszeretettel, akik – kedvenc kifejezésével élve – a „saját barlangjában fojtják meg a hamis realitást.”

Cseke Péter, aki makacs következetességgel próbálja tudatosítani az egykori, méltatlanul elfelejtett ifjúsági lapunk, az Ifjúmunkás elévülhetetlen érdemeit, mely „a romániai magyar lapokat jóval megelőzve vált az 1968-as „liberalizálódás” érzékelőjévé, az újságírói műfajok újjáteremtésének szellemi műhelyévé”, írt ekkor arról is, hogy Gálfalvi György a néhány évig a korszak legizgalmasabb hetilapjaként számon tartható periodika munkatársaként az elsők között használt ki egy páratlan esélyt. Nevezetesen azt, hogy az 1968-as átmeneti politikai olvadás idején meglazult a cenzúra béklyója és megnőtt – szintén rövid időre – a romániai magyar írástudók szókimondásának a lehetősége.

Hogy mennyire tudott úttörő szerepet betöltve ezzel a lehetőséggel élni Gálfalvi György, annak bizonyításaképpen hadd idézzünk fel egy személyes emlékünket. Nekünk, a kolozsvári volt 11-es számú középiskola, ma Báthory István Elméleti Líceum egykori diákjának ’68 nyarán életreszóló élmény volt a diáktársainkkal együtt az Ifjúmunkás július 11-i számában azt a bátor riportot olvasni a szigorúsága okán félve tisztelt, de mégis mindenki által szeretett akkori igazgatónk megalázó meghurcolásának szégyenteljes stációiról, ami a városi pártbizottság egyik, a déli országrészből érkezett vezető funkcionáriusa sovén indíttatású primitív bosszúvágyának volt köszönhető. Történt ez a gyalázat csupán azért, mert a nagytekintélyű direktorunk karakánul védeni próbálta iskolánk érdekeit, konkrétan a magyar iskolája, a mi iskolánk bentlakását, lévén hogy arra szemet vetettek a máséba akkor betolakodni vágyók. A Miért váltották le Székely Ferencet? oknyomozó riport szerzője akkor vált ismeretlenül ismerőssé számunkra, bő két évtizeddel azelőtt, hogy megtörtént volna a formális bemutatkozás és az első baráti kézszorítás, melyből a sors, szerencsénkre és okulásunkra azóta nagyon sokszor részesített.

Megadatott tehát megannyiszor első találkozásunk óta, hogy változatos helyszíneken, hosszabban vagy rövidebben beszélgethettünk. Szót válthattunk vele sok mindenről, gondokról, tervekről, reményekről és csalódásokról egyaránt. Viszont a legutóbbi márciusi, a nagykörúti Örkény Könyvesboltban történt találkozásunk után, az új könyvét megismerve döbbentünk rá, hogy mégsem beszélgettünk egymással eleget.

Például arról sem soha, amit most a Kacagásaink című kötetből kellett megtudnunk. Azt, hogy mindkettőnk számára az atyai tanítómester és első útegyengető (neki az újságíró-szociográfusi pályán, nekünk még kamaszként a kisebbségi létkérdések iránti elköteleződés terén) az a Kacsó Sándor volt, aki – így ezúton utólag bevallhatjuk neki – minden követ megmozgatott ’68 nyarán, hogy igazságot szolgáltassanak a leváltott Székely Ferenc iskolaigazgatónak, de azért is, nehogy bántódás  érje szókimondásáért azt a fiatal tényfeltáró újságírót, aki ország-világ elé tárt egy égbekiáltóan durva magyarellenes akciót. A „megmozgatott kövek” Kacsó Sándor barátai, Takács Lajos, az Államtanács akkori tagja, a Bolyai Egyetem utolsó rektora, a pártkorifeusok által szükségből kedvelt kolozsvári orvosprofesszor, Fazekas János és Balogh Edgár voltak, s mondanunk se kell, a jószándékú, de naivnak bizonyuló „nagy öregek” egyik próbálkozása se járt sikerrel.

A kiváló kolozsvári igazgató, akinek neve azóta el is halványult a köztudatban, nem nyert soha elégtételt. Az pedig, hogy mi várt ezután Gálfalvi Györgyre, meggyőzően tanúskodik az a hatezer oldal, amelyet – az őt kérdező Elek Tibornak az író-esszéista és szerkesztő elmondja: „15 kötetbe szuszakolva a rendelkezésemre bocsátott a Securitate irattárát felügyelő bizottság. Ennek csak egy részét kaptam meg, s használtam fel végül” – teszi hozzá a megvallatott, aki azt se hallgatja el, a Magyar Időknek adott friss nagyinterjújában, hogy mi ösztökélte őt az emlékirat-kötet megírására.

„Sürgetőnek éreztem – indokolta a késztetést a Zörgő dióhéjak–Gálfalvi György: „Nem lett más világ Erdélyben” címmel napvilágot látott hétvégi vallomásában, s amit megtudunk tőle az a magát „közismerten rögeszmés embernek” tartó konfessziótevő egyik, nagyon is megbocsátható rigolyája: „Az egyik rögeszmém az, hogy mindenkinek, aki írással foglalkozott, kötelessége elszámolni az életével. Ahogy teltek az évek, egyre idősebb lettem, s ez a vallomás számomra is egyre inkább kényszerítő szükségszerűség lett.”

A Holnap Kulturális Egyesület és a Noran Libro gondozásában megjelent Kacagásaink kötet eddigi könyvbemutatóin, Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Budapesten, Berettyóújfaluban és Kolozsváron az emlékezettevő, miközben a rá jellemző fanyar humorral „méltatta” a szekus dossziékat körmölő pártkatonák „érdemeit”, (kár is lenne tagadni, a megfigyelésével megbízottak, köztük a jóbarátnak és harcostársnak hittek is, szándékuk ellenére, a jól megfizetett „írói munkásságukkal” impozáns forrásanyagot szolgáltattak az erdélyi magyar irodalomtörténetírás számára), vissza-visszatérően és hangsúlyosan szólt legfőbb dilemmájáról. A bökkenő Gálfalvi számára az volt és az ma is, hogy vajon miért is készült róla 6 ezer oldalra rugó lehallgatási jegyzőkönyv, feljegyzés, jelentés ás átirat? Vajon mivel érdemelte ki ezt a megkülönböztetett titkosszolgálati odafigyelést?

Elek Tibor faggatózására, hogy talált-e választ a kérdésre, a mostani megszólalásában az okokat ekképp próbálja megfejteni:

„Nem, nem találtam, ahogy a Csobbanó szavaink című kötetbeli esszémben is írom, „nem teljesen értem a személyem iránti fokozott érdeklődést, miért lőttek ágyúval felborzolt tollú verébre”. Semmi látványos akcióban nem vettem részt, főként a hatvanas, hetvenes években, a nyolcvanas években már inkább. Amikor elkezdték a megfigyelésemet, annyi bűnöm volt csak, hogy mondtam a magamét, nem a másét, a magamét. Másrészt a társulási ösztönöm az átlagosnál jóval erősebb, megpróbáltam mindig kapcsolatokat tartani minél több emberrel, ami az újságírói, szerkesztői szakmámmal is együtt jár. Nemcsak romániaiakkal, de anyaországiakkal is, sőt akár felvidékiekkel, délvidékiekkel, időnként nyugatiakkal is. Az egyik jelentés azt írta rólam, hogy a házamnál népvándorlás van. Én többet is elbírtam volna, de valóban sokan megfordultak nálam. A hetvenes évektől kezdve kiépült az a hálózat, amelyet én „haza a mélyben”-nek nevezek. Ami nem volt tudatos összeesküvés a rendszer ellen, de egy mozgalom volt. Ilia Mihály szerint „jó ügyekre kész” emberek szövetsége, akik keresték egymást a határoktól függetlenül, akik tudtak egymásról s arról, hogy hol kire számíthatnak. Vitték tőlünk a híreket, az üzeneteket, és vitték a kéziratokat. Tehát nem álltunk mi fegyverrel ellent, nem akartuk erőszakkal megdönteni a rendszert, bár tagadhatatlanul pislákolt bennünk ilyen szándék, csak nem voltunk biztosak abban, hogy milyen eljárást kellene alkalmazni erre.”

Az interjúkészítő Elek Tibor a Székely Jánosról, Gion Nándorról és Markó Béláról írt monográfiáival már bebizonyította, hogy mesterfokon ismerője és értője a határon túli magyar irodalom világának. S mivel otthonos e literatúra házatáján a kulisszatitkokat is beleértve, jól ismeri Gálfalvi másik dilemmáját is, a küzdelmét a jelentéseket körmölők által termelt impozáns anyaggal és tudja azt is, hogy a róla szóló szekusdossziék feldolgozásába az egykori megfigyeltnek „bizonyos értelemben bele is törött a bicskája”. Arra a kérdésre, hogy mi okozta a nehézséget számára és valójában miért is hagyta abba a sziszifuszinak bizonyuló küzdelmet, Gálfalvi György így felelt:

A feldolgozás végül is írói munka volt. Meg kellett találnom a hangot. Rögeszméim közé tartozik, hogy az irodalomban nem a stílus a fontos, hanem a hang, a hangvétel. A másik kérdés az arányérzék, esetemben az, hogy hatezer oldalnyi anyagból mit választ ki az ember, mit emel könyvbe. Harmadszor a kétely, hogy értelme van-e ennek az egésznek, amikor a társaim, Markó, Gyimesi Éva is megírták a más-más jellegű könyveiket, vajon nem lesz-e az olvasóknak már elegük ebből. Az is kérdés volt, hogy hol húzzam meg a határt. Én nem írtam ki egyetlen besúgómnak sem a nevét, a Korunk szerkesztője az ott megjelent részhez lábjegyzetben odaírt egy nevet. Én nem írtam ki, mert az illető valamikor a bajtársam volt, s tudtam, hogy ez nem kívánt hullámokat vethet, mindenkinek van testvére, rokona, baráti köre, és elszörnyedhetnek: ezt nem gondoltuk volna. Persze hogy nem, én sem gondoltam volna, hogy valakiről, akit évtizedek óta ismerek, aki még 1989 után is benne van az RMDSZ választmányában, egyszer csak kiderül, hogy évtizedekig jelentett rólam és más bajtársairól is, nálam jóval jelentősebb emberekről, Sütő Andrásról, Domokos Gézáról. Tele voltam kétellyel, hogy nekem jogom van-e ahhoz, hogy ezeket a dolgokat elmondjam, és tulajdonképpen megbélyegezzem. Másrészt viszolyogtam az egész anyagtól, kimondottan fizikailag viszolyogtam. Ott volt az íróasztalomon a jelentéseknek az a része, amelyet végül átküldtek nekem, s kerülgettem, szó szerint, mint macska a forró kását. Valahogy távol akartam tartani magamat tőle, miközben nem lehetett. Amikor 2015 májusában, ahogy említettem már, elég közelinek látszott, hogy elvihet az ördög, fennállt a veszélye, hogy itt marad az egész, és az örököseim, a barátaim nem fogják tudni ezt az anyagot feldolgozni, vagy ha megpróbálnák is, semmiképpen nem úgy, ahogy én dolgoznám föl.

S bár az előbb mondottak miatt az egész anyag ellenállt a folytatásnak, a befejezésnek, akkor mégis erőt vettem magamon, és azt, ami megvolt már, összerendeztem, s végül így, torzóban, de kiadtam a kezemből. Mentségemre legyen, hogy mindnyájan torzóban maradva megyünk el, de nem mindegy, hogy milyen alakú az a torzó, amelyikben elmegyünk. S meggyőződésem, hogy más alakú lett volna az én torzóm, ha enélkül mentem volna el.”

A Kacagásainkban helyet kapó egyik Gálfalvi-interjúban a Magyar Idők számára most Elek Tibor által megvallatott arról szólt, hogy a Ceauşescu-diktatúra éveiben „a hétköznapok részévé vált az állandó megfigyelés, lehallgatás, zaklatás, s hogy ezzel szemben létezéstechnikát kellett kialakítani. S ha ezt megtalálta az ember, akkor szerencsés volt, életben maradt, de akinek ez nem sikerült, az vagy halálra itta magát, vagy másképpen lett öngyilkos, vagy elmenekült.” Ilyen embertelen körülmények között óhatatlanul adódik a faggatózó következő kérdése: milyen létezéstechnikával lehetett mindezt Gálfalvi Györgynek túlélni.

A vallomástevőnk három magatartásformát vázol fel, melyek az embert próbáló időkben is mindig megadták számára a tükörbe nézés lehetőségét:

Az egyik az volt, hogy, ha nem is teljesen, de viszonylag őszintén beszéltem a Securitatén a kihallgatásaim alatt. Tehát érezték, hogy nem tudnak megingatni, és nem tudnak hazugságon fogni. Amikor féligazságokat mondtak rólam, akkor vitáztam, de amikor a színtiszta igazságot, akkor azt elismertem, mert valóban úgy gondoltam például, hogy nekem közöm van minden magyarhoz, a magyar irodalom együvé tartozik határoktól függetlenül, s erről nem vagyok hajlandó lemondani. A másik, hogy nem mutattam ki azt, félek, pedig egy ideig nagyon féltem, de aztán rájöttem arra, hogy nem szabad, mert azt kihasználják. S ezt látták aztán rajtam, hogy nem félek tőlük. A harmadik pedig az volt, hogy nagyon jól megjátszottam én is, ahogy a barátaim is, hogy kacagunk, nem véletlenül adtam ezt a címet a kötetnek. A kacagás képessége sírnivalón sovány vigasz, de vannak helyzetek, amelyeknek az elviseléséhez a fergeteges kacagás segít csak. Mi kacagtunk, ők lehallgatták, hogy mi miket s hogy beszélünk, és a jegyzőkönyvek tanúsága szerint panaszkodtak, hogy a kacagásunktól, főleg az enyémtől, amely harsányabb a többiekénél, nem lehet tisztán hallani az elmondottakat. S hallgatták, hogy mi teljes részletességgel elmondjuk a véleményünket róluk, s hogy tudjuk, most is lehallgatnak bennünket. Tehát megőriztük a fölényünket velük szemben. Nemcsak lélekben, de a lehallgatások során paradox módon éreztettük is velük ezt. De azért a kacagásunkkal gyakorta a nyüszítésünket, az aggodalmainkat próbáltuk leplezni. Nincs ezen mit szépíteni, féltettük a családunkat, aggódtunk a pályánkért, dolgozni akartunk, az irodalomra szántuk rá az életünket, a pályán akartunk maradni. S az ember nemcsak a másokért érzett felelősségbe mehet tönkre, hanem a saját maga sorsáért érzettbe is. Láttuk, hogy mennek tönkre a barátaink egymás után, hogyan isszák magukat halálra, vagy csak ellehetetlenülnek, mert nem tudják megjátszani magukat, nem tudják állásban tartani magukat, s emiatt mi is aggódhattunk állandóan.”

A Gálfalvi interjú zárófejezete a beszédes „kőkemény falak” alcímet viseli. Az interjúkészítő számára a további kérdéseihez az író, első riportkönyve, az 1974-es Szülőföldön, világszélen a fogódzó, mert úgy ítéli, a mindössze öt település látleletet és egy prológusnak szánt önvallomást tartalmazó szerény kötet, annak bizonyítéka, hogy az író ebben, akárcsak nemzedékének megannyi meghatározó egyénisége, a generációját jellemző illúziókkal kellő időben leszámolt. Elek Tibornak ebben maradéktalanul igaza van. Ha megismerjük a Nyárádselyén, a Szamosdarán, Rónaszéken, Görgényüvegcsűrben és Kézdivásárhelyen készített „jelentéseket a mélyből”, mindegyik riporton átsejlik ez az illúzióvesztés.  

A személyes illúziótlanságra a torzóra sikeredett emlékirat-kötetben is megannyi példa mutatkozik, hiszen például a Kacagásaink-kötetet záró dialógusban szerzőnk így vélekedik a legnagyobb kiábrándulásról: „Nem lehet kiegyezni”; „nincs más megoldás, etnikailag kell különállnunk.”

Hogy miből eredeztethető Gálfalvi Györgynek ez a keserű beismerése, azt szívbemarkolóan tárják elénk a dialógus zárókérdéseire adott válaszai. Számunkra más feladat már nem is adódik, csak annyi, hogy közreadjuk az interjú befejező részét, beismerve, hogy az általunk is tanítómesternek tekintett, s már meghivatkozott legendás hírű Brassói Lapok mindenes, Kacsó Sándor is, bár sok mindenben mélységesen igaza volt, de mégis illúziókat kergetőnek bizonyult. Neki ugyan volt bátorsága vészterhes időkben, 1937 őszén kimondani, hogy „mi az erdélyi magyarság és a román nép építő együttélésének a feltételeit és útját keressük!", de a Vakvágányon Birtók Bénijében Schöpflin Aladárral szólva karatidot faragott, amely csak izmait feszíti, de terhet nem emel.” Hősét, Bénit a libánfalvi román erdei munkások mentik meg, akik megértik az ő előitéletmentes közeledését, miszerint „minden dolgozó ember testvér”, de a ’90-es marosvásárhelyi fekete március óta tudjuk, hogy Libánfalva, ha sötét erők azt akarják, egészen mást is jelenthet.

„Az én nemzedékemnek valóban, de az előttünk járó első Forrás-nemzedéknek, Lászlóffy Aladáréknak, Szilágyi Domokoséknak is illúzióik voltak a rendszerrel kapcsolatban. Láng Gusztáv ezt így fogalmazta meg: az elvesztett illúziók nemzedéke. Ez a mi nemzedékünkre is érvényes, talán még inkább, mert fiatalabbak voltunk, és nagyon komolyan hittünk abban, hogy a szocializmus eszméje megvalósítható, csak egyetlen probléma van, nem vagyunk őszinték, s főként nem őszinték azok, akik képviselik, s a hatalmat gyakorolják. Ezeket az illúziókat aztán rendre elvesztettük mindannyian. Én azt szoktam mondani, az illúzióim többet romboltak bennem, mint a kőkemény falak, amelyekbe rendre ütköztem. A hetvenes évek elejére az illúzióim nagy részével leszámoltam, ha nem is mindennel, de a többivel azóta is leszámolóban vagyok. 1989. december 22-én délután hat órakor Markó Bélának a házunk (amely a Securitate mellett van, ahol akkor épp folyt a szabad rablás) kapujában valóban azt mondtam az ő lelkesültségére („más világ lesz”) válaszul, hogy nem lesz más világ. S hogy mi mondatta ezt velem? Terepjáró újságíró voltam sokáig, az egyik végétől a másikig bejártam az országot, nemcsak a magyar, de a román vidékeket is. Széles körű ismeretségi köröm volt, rengeteg beszélgetés állt mögöttem, némiképp ismertem a román irodalmat is, az Igaz Szó szerkesztőjeként is számos tapasztalatot szereztem. Mindezek során azt láttam, hogy bennük van az, hogy valakit le kell nézzenek, nyilván kisebbrendűségi komplexustól is indíttatva, és ott voltunk mi kéznél. Ebből nem tudnak engedni, ez az ő létezéstechnikájukhoz tartozik hozzá. Én nemcsak a Lăncrănjan-könyvön voltam túl, de egy egész könyvtárnyi irodalmon. S ami azóta történt, az is ez támasztja alá. A kilencvenes években még csak Corneliu Vadim Tudor és Funar üvöltötte ránk a televízió képernyőjéről, hogy a magyarokat állásukból el kell bocsátani, nyugdíjukat meg kell vonni, és végső megoldásként mindnyájukat át kell dobálni a határon. Ezek a politikusok azóta már eltűntek, de most nem egy állomáson, hanem tíz állomáson mondják a szemembe, és öntik rám a televízióból, hogy nem tudunk egymás mellett élni. Ahogy Markó Béla is megfogalmazta már: „Ahol két kultúra egymáshoz ér, ott kiserken a vér.” Hiába vagyunk nagyon jó barátok esetenként, hiába ülünk le együtt egy pohár pálinka vagy egy pohár sör, vagy mind a kettő mellé. Azt mondja nekem a drága jó barátom, a Vatra folyóirat főszerkesztő-helyettese, te csak ülj le nyugodtan a fenekedre, mert engem mint liberális értelmiségit előbb fognak kinyírni, mint titeket. S valóban van egy ilyen veszély is. De az én veszélyérzetem is reális. Mondok egy történelmi példát. 1936-ban Radnóti Miklós megírja a maga Járkálj csak, halálraítélt! című kötetét, és a „fürge barátok” megdorgálják, hogy ne légy ilyen pesszimista, erre ezeket a barátokat már 1942-ben szorgalmasan agyonveregetik, a bogárnyi zajjal Radnóti felé repülő golyók pedig 1944-ben érnek célba. Egyedül Bálint György mondta róla, hogy az ítéletet kimondták, jogerős, csak a végrehajtás időpontja kétséges még. Én pedig azért mondom ezt az analógiát, mert az erdélyi hangulatot, a közérzetünket, nem csak az enyémet, a barátaimét is, csak ehhez, a harmincas évek hangulatához tudom hasonlítani. Igen, nem lett más világ, veszélyben vagyunk, bármikor elszabadulhat a fasizmus, van erre esély, s ez nemcsak a televízióból, de írott szövegekből is látszik. Most kerül a Liberális Párt egyik fontos pozíciójába az a Marian Munteanu, aki nyíltan mondja, hogy a Vasgárda egyik egykori vezetőjének a hívei vagyunk, és azt szeretnénk megvalósítani, amit ő szeretett volna. Ezt ki kell mondani. Milyen érzéssel hallgassa ezt az ember, kussoljon, ne valljon a közérzetéről? Nem arról van szó, hogy tartok ettől, túl vagyok ezen, nem félek, hanem féltek, féltem a családomat, féltem az enyéimet, a hozzám közel álló embereket, a magyarokat.

– Tamási Áron klasszikus mondatát egyszer úgy fogalmazta át, hogy „azért vagyunk a világon, hogy azzá váljunk, akik lehetnénk”. Önnek sikerült-e, 74 évesen elmondhatja-e már magáról ezt?

– Nem, de még mindig reménykedem, hogy egyszer majd sikerül. Ahogy korábban mondtam, mindnyájan torzóban maradva megyünk el, csak nem mindegy, milyen alakú az a torzó. Nagyon remélem, hogy még alakíthatok ezen. Még rengeteg zörgő dióhéjam van, amelyet szeretnék kitölteni a történeteimmel, hogy ne zörögjenek. Ha csak néhányat sikerül még megírnom, és a dióhéjba gyömöszölnöm, akkor talán közelebb kerülök ahhoz, aki lehettem volna.”

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X