Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (november 4-10.)


-A A+

Ungvári értékelés a HVG-ben: hogyan lett Kárpátalján az ott élő magyarság az önkormányzati választás egyik fő győztese és mire kapott most esélyt?

Megszólalt a héten a HVG legfrissebb számában Dunda György és a Magyarok nyerésben címmel közölt, Ungvárról keltezett tudósításában bemutatta a kárpátaljai helyhatósági választásokon elért imponáló magyar siker hátterét. Megtudtuk tőle, egyebek mellett, hogy a jó szereplés érdekében Budapestnek „ki kellett vonni a forgalomból” Németh Zsoltot és a két eddig rivalizáló szervezet, a KMKSZ és az UMDSZ korábbi elnökeit, és azt is: „az összefogás eredményesnek bizonyult, de a neheze csak most következik.” Magyarázatot kapunk arra is, minek köszönhető a megannyi ukrán településen a közös magyar választási listára leadott nagyszámú voks: „A választók annyira kiábrándultak már az ukrán pártok hazug politikájából, hogy sokan úgy gondolhatták, megéri esélyt adni a magyaroknak, hátha ők képesek lesznek európai módon politizálni.”

Eduard Pukanics, a bukott Janukovics-féle párt egykori kártpátaljai megyei képviselője, aki 2013 decemberében, kitűnő tempóérzékkel hagyta el a már süllyedő hajónak bizonyuló akkori kijevi kormánypártot, a Régiók Pártját és az október végi ukrajnai helyhatósági megmérettetésen már a Porosenko elnök nevével fémjelzett Szolidarnyiszty választási tömörülés megyei tanácsi képviselőjelöltjeként indult, miután elbukta a hőn remélt újabb mandátumot, rettenetesen kifakadt a magyarokra.

Azt követően, hogy a második helyen végzett a beregszászi szavazókörzetben, azonmód megfejtette a kudarcának okát és azt villámgyorsan meg is osztotta az ukrán közvéleménnyel. Megállapította: legfőbb ellenfele, Orosz Ildikó csak azért tudott győzni, mert a két magyar párt, a KMKSZ és az UMDSZ közös jelöltjeként neki is bőven jutott a választópolgárok befolyásolásra abból a többszázezer eurós támogatásból, amit az utóbbi néhány hónapban és közvetlenül a választási kampány során Magyarország segélyként utalt át a kárpátaljai magyaroknak.

A bukott férfiú egy virtigli politikai elemző mezét magára öltve, rögvest általános összefüggésekre is rámutatott. Egy Facebook bejegyzésében, amire „ráharapott” az ukrán média, kifejtette: meggyőződése, hogy budapesti beavatkozás, pontosabban magyar forintok döntöttek a voksolás kimeneteléről szűkebb pátriájában és ezzel magyarázható a magyar pártok „fenomenális” sikere az október 25-i választásokon. Véleményét tényekkel is alátámasztotta: „Mindannyian láthatták a választásokat megelőző napokban azokat a hosszú sorokat, amelyek a városunk OTP Bank fiókja előtt kígyóztak – ekkor vették fel ugyanis a beregszásziak a Magyarországról folyósított anyagi segélyt.”

A Pukanics-sirámokról elsőként hírt adó Novinyi Zakarpattya a kesergő politikus szavait ismertetve, sokat sejtetően cikkét a budapesti Országház fotójával illusztrálta. Egy másik ukrán portál, a Beregovo Today már ennél is tovább ment és egy bizonyító erejűnek szánt leleplező fotót közzétéve igyekezett a vesztes jelölt vádaskodását alátámasztani.

Az elnökpárti beregszászi politikus kifakadása meglehetősen nagy médiavisszhangot kapott Ukrajnában és Magyarországon is. A megkülönböztetett sajtóérdeklődés két okra is visszavezethető.

Eduard Pukanics fejtegetése egyrészt azért kavart vihart, mert Brenzovics László, a KMKSZ elnöke éppen Petro Porosenko politikai formációjának parlamenti frakciójában foglal helyet a kijevi parlamentben és annak munkáját támogatja szavazataival. A másik indítékban tulajdonképpen semmi meglepő sem volt: Európának ezen a táján, ahol mindig, így most is, hagyományosan pénzért lehet voksokat vásárolni. Ezért a derék ukrán átlagpolgárnak miért is ne lenne hihető ez a forgatókönyv változat. Ők már rég megszokták: a lapok általában megszellőztetik az ilyen eseteket, a választási bizottságok irgum-burgomoznak és fogadkoznak, a pártok aztán tagadnak, a politikusok meg mindig cáfolnak, viszont a leleplezéseknek soha semmilyen következménye sem lesz. Ha pedig így tesznek a többségiek, miért ne tennének így a magyarok is – vélhették sokan.

Hogy a szavazatvásárlás ezúttal is „normális gyakorlat” része volt, arról maga Kárpátalja első számú állami vezetőjének minapi nyilatkozata is meggyőzően tanúskodott. Hennagyij Moszkal, Kárpátalja kormányzója ország-világ előtt beismerte, hogy maga is tudott a vokskufárkodásokról, de a mert ő egy reálpolitikus, elmondta, hogy csak egyet tehet: tudomásul veszi a tradíciókat. Szavait, mert azok az ukrajnai választások vitathatatlan „tisztaságát” tárják elénk, megfellebbezhetetlen módon, feltétlenül meg kell osztanunk az olvasóval. Tesszük ezt úgy, hogyan a Kárpátalja című lapból megismerhettük:

„Sokan a kormányzót vádolják azért, hogy az idei helyhatósági választásokon sem maradt el a szavazatvásárlás. „Ha az emberek évek óta hozzá vannak szokva ahhoz, hogy pénzt kapnak a szavazatukért, ezen egyetlen kormányzó sem segíthet” – nyilatkozta Hennagyij Moszkal, Kárpátalja kormányzója. A kormányzó elmondta, hogy rengeteg beadvánnyal fordultak hozzá a napokban a tömeges szavazatvásárlással kapcsolatban (főleg az Ungvári járásban). Moszkal elmondta, hogy felháborítja, hogy rengeteg ember, köztük nagyon sok diák adta el szavazatát. Hozzátette, hogy nem másban kell keresni a hibát, először mindenki minősítse inkább a saját munkáját, és vonja le a következtetéseket.”

Ebben a közegben, ahol, mint láttuk, bevett szokás a hrivnyákkal vásárolt választópolgári bizalom, vajmi kevés jelentősége van annak, hogy a beregszászi OTP-fióknál készült fénykép minden kétséget kizáróan hiteles, de nem úgy, ahogyan a Beregovo Today cikke hangulatkeltő szándékkel közreadta. A sértett Pukanicsot és a vele együtt siránkozókat az már egyáltalán nem érdekelte, hogy ezidőtájt Kárpátalján, akárcsak a Kárpát- medence többi vidékén most is, mint évek óta mindig, éppen zajlott a kedvezménytörvény által biztosított oktatási-nevelési támogatások kifizetése. A „Bethlen-pénz” pedig népszerűbb, mint bárhol máshol, és ezért volt a látványos sorállás a Vérke-parti városban, a Kossuth tér 7 szám alatt.

Az pedig végképp nem hihető érv a megélhetési Eduárdunknak és a vele egy húron pendülőknek, hogy Kárpátalja legmagyarabb táján talán nem pénzért voksoltak a kisebbségben ott többséget alkotók a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Főiskola elnöki tisztségét tizenöt esztendeje betöltő Orosz Ildikóra, akinek Budapest az érdemeit tiszti kereszttel, Kijev pedig az „Ukrajna érdemes oktatási dolgozója” címmel, már sok esztendeje elismerte. Hanem egészen más motiváció vezérelte őket. Ráadásul most ez az indíttatás számukra erősebb volt, mint bármikor máskor, hiszen hosszú idő után, amint arról a maszol olvasói egy korábbi írásunkból részletekre terjedően is értesülhettek, az ukrajnai helyhatósági választásokon való sikeres magyar részvétel érdekében a két, eddig rivalizáló magyar szervezet, a KMKSZ és az UMDSZ együttműködési megállapodást kötött.

Ennek volt következménye az az örvendetes fejlemény, amivel indíthatta a HVG legfrissebb számában megjelentetett elemzését, a Magyarok nyerésben-t Dunda György: „Kárpátalján az ott élő magyarság volt a múlt hét végén rendezett önkormányzati választás egyik fő győztese. A legfőbb döntéshozatali testületbe, a megyei tanácsba 9 százalékos eredménnyel került be az összefogással létrehozott magyar pártlista, s ez a 64 tagú önkormányzatban 8 mandátumot hozott számára Eddig 108 fős volt a testület, és ebből heten voltak magyarok, azaz arányait tekintve megduplázódik a magyar politikai jelenlét.”

A HVG-t Ungvárról rendszeresen tudósító Dunda György, aki főállásban a Kárpáti Igaz Szó egyik főszerkesztő-helyettese, a folytatásban nemcsak a mostani magyar sikert megalapozó közös fellépés jelentőségét kívánta kiemelni, hanem megnevezte azt a három premisszát is, melyek nélkül nem valósulhatott volna meg a siker kovácsát jelentő összefogás. Ezek között éppúgy helyet kapnak a kiegyezést elősegítő kárpátaljai és budapesti személyi változások, mint az ukrajnai polgárháborúsa helyzet. Értékelésének hitelességéből mit se von le az, hogy Potápi államtitkárnak a folyton-folyvást változó budapesti kormányzati struktúrában elfoglalt helyét Dunda tévesen adja meg. Hiába a megszokás nagy úr. Ha valahol, Kárpátalján a magyarok negyedszázadon keresztül mindig tudták, és jól tudták, akár ellenzékben van a Fidesz, akár kormányon: velük való törődés vagy nem törődés, a „nemszeretem magyaroknak” kijáró szándékos mellőzés kulcsszereplője mindig is Németh Zsolt volt, függetlenül attól, hogy a kettes számú Fidesz-tagkönyv birtokosa éppen milyen pozíciót töltött be a magyar törvényhozásban vagy a végrehajtó hatalomban. Ma pedig, amikor egy kettes számú párttagtagkönyv az érintett számára inkább csupán nosztalgikus ereklye lehet s kevésbé az érvényesülés biztos záloga, nem meglepő, hogy Kárpátalján, de talán nem csak ott, a kádercsere csak így dekódolható: ma Potápi Árpád János az a nagyon fontos megmondóember, aki korábban Németh Zsolt volt.

„A választási siker hátterében az áll, hogy megyei szinten összefogott a térség két meghatározó magyar szervezet, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) és az Ukrajnai Magyar Demokratikus Szövetség (UMDSZ). A kiegyezésre húsz évet kellett várni, s a mostani együttműködés megteremtését három fő tényező segítette. A 2014-es magyarországi választások után Németh Zsoltot Potápi Árpád János váltotta a budapesti külügyminisztériumban a nemzetpolitikai ügyek felelőseként. Előbbi négy éven keresztül nem csupán levegőnek, hanem ellenségnek tekintette az UMDSZ-t, míg az új államtitkár inkább integráló, mint megosztó személyiség.

Mindkét szervezet élén vezetőcsere történt, a KMKSZ-nél Kovács Miklóst Brenzovics László, az UMDSZ-nél Gajdos Istvánt Zubánics László váltotta. A közös mindkét lépésben az volt, hogy Budapestről érkező parancsszóra hajtották őket végre. Harmadrészt pedig az ukrajnai polgárháborús állapotok és azok szörnyű következményei is kellettek ahhoz, hogy a két szervezet elöljárói tárgyalóasztalhoz üljenek.”

Az ukrajnai önkormányzati választások bő egy hét késéssel és nagyon nehezen megszületett hivatalos végeredménye szerint a kárpátaljai magyar összefogás listája a negyedik helyen végzett a megyei tanács képviselői helyeiért vívott szavazatversenyben. E tiszteletre méltó teljesítménnyel pedig olyan tekintélyes ukrán politikai erőket előzött meg, mint az ellenzéki Opozicijnij Blok (Ellenzéki Tömörülés), és a mára megkopott tekintélyű, egykori karizmatikus Julija Timosenko Batykivscsina (Haza) Pártja.

A megérdemelt pezsgőzés és a nyereség számolgatása után nagyon hamar eljön az ideje a továbblépésnek, mert a győzelem csak pozíciószerzést vagy a már létező pozícióknak a megerősítését jelenti, de ez messze nem elég. Nehezebb feladatnak ígérkezik a folytatás, a megszerzett bizalommal való jó sáfárkodás. Éppen a nevesített két régióbeli elsőség, a beregszászi és ungvári járás példázata is mutatja, hogy bőven van még tennivaló. Itt például a felső szinten megkötött együttműködési megállapodásnak nem volt foganatja és a helyiek torzsalkodása miatt külön-külön indult a két magyar párt. Igaz ugyan, hogy így is meggyőző magyar győzelem született, de az már a következő napok megkerülhetetlen feladványa lesz a hogyan tovább: együtt vagy külön utakon? És ez csak egy a megannyi felmerülő kérdőjel közül:

„Az összefogás eredményesnek bizonyult, de a neheze csak most következik. Nem tudni ugyanis, miként képesek egymással összhangban dolgozni a két magyar párt képviselői. Brenzovics és Zubánics a választásokat elemző budapesti sajtóeseményen egyetértettek abban, hogy ez a kérdés lesz a legfontosabb az elkövetkező időszakban. A választási kampányban tanúsított együttműködés folytatódása egyáltalán nem magától értetődő. Az utóbbi két évtizedben összegyűlt sérelmek nem tűnnek el egyik napról a másikra. A képhez hozzátartozik, hogy az önkormányzati választás előtt sem volt teljes az együttműködés, mert az csak a megyei önkormányzat, az ungvári és a beregszászi városi tanács esetében valamint a szórványvidéken valósult meg. Sok helyen – az ungvári, a beregszászi és a nagyszőlősi járásokban, valamint Munkácson, Nagyszőlősön vagy Csapon – külön indultak a magyar pártok, mert a regionális vezetők képtelenek voltak a párbeszédre.

Akadnak, akik egyenesen csapdát látnak a választási együttműködésben. Mivel politikai szövetségek nem indulhattak a helyi választáson, a megyei önkormányzatba hivatalosan csak a KMKSZ állított listát, amelyre felvett jelölteket a másik pártból. Jogilag viszont ez azt jelenti, hogy csak az egyik magyar pártnak van politikai képviselete a megyei tanácsban, s ezzel akár vissza is élhet a KMKSZ.”

A választások utáni napokban, de még az alig csordogáló hivatalos eredmények közreadása idején egy olyan személyes élményét osztotta meg a TiszaNews portál hírmagyarázója, amilyen impressziót aligha mondhat magáénak bármelyik erdélyi, felvidéki vagy vajdasági kollégája:

 „Egy ukrán ismerősöm mondta el a következőket. Az ukrán pártok egy részében azért nem bízik, mert sokat tud róluk, a másik részéről viszont alig hallott valamit, így komolytalan lett volna, ha választ közülük. Így aztán a magyar pártra voksolt.”

Ez a tapasztalat korántsem volt egyedi. Az utóbb nyilvánosságra került választási adatok arról tanúskodnak, hogy ukránok tömegesen preferálták a magyar pártok koalícióját. Dunda helyzetértékelésében meg is fejti annak a titkát, hogy minek köszönhető sok ukrán településen a közös magyar választási listára leadott nagyszámú voks. Előtte viszont leírja cikkének szerintünk legfontosabb mondatát, melynek lényege: egyedülálló fegyvertényt valósított meg most az eddig önsorsrontó módon egymással a közös hangot megtalálni képtelen KMKSZ-UMDSZ együttes fellépés és ezzel a sikerrel páratlan esélyt kapott a két szervezet. Nem élni vele, több mint bűn, ez hiba lenne.

Következzen végül a cikk záró bekezdése élén a figyelmeztető felkiáltójelként értelmezhető mondattal:

„Az összefogásnak köszönhetően viszont talán soha vissza nem térő lehetőség is megnyílt a magyar erők előtt: utoljára a Szovjetunió szétesése után, a kilencvenes évek elején voltak ilyen jó pozíciói a kárpátaljai magyarságnak. Most sok ukrán településen is jó eredményt ért el a megyei magyar lista. A választók annyira kiábrándultak már az ukrán pártok hazug politikájából, hogy sokan úgy gondolhatták, megéri esélyt adni a magyaroknak, hátha ők képesek lesznek európai módon politizálni. Így amennyiben következetesen, példamutatóan tudnak dolgozni a vidék fejlődése és stabilitása érdekében, akkor tovább erősödhetnek a lakosság körében – ami Ukrajna tervezett decentralizációja, azaz a megyék jogkörének bővítése után, akár még több esélyt kínálhat nekik a jövőben.”

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X