Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (szeptember 16-22.)

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (szeptember 16-22.)


-A A+

A Kárpátok őrét megkoszorúzva az eredeti ötletgazda, a magyargyűlölő Ferenc Ferdinánd szárnysegédje emlékének is adózunk

Megszólalt a héten a pozsonyi Felvidék.ma és szerkesztőségi cikkében beszámolt arról a megemlékezésről, melyet Szilvásváradon tartottak a Kárpát-medencei magyarság megmaradásáért a Kárpátok őre szobránál. A 2002 óta minden évben megrendezett ünnepségen a résztvevők meghallgathatták a felvidéki Duray Miklós gondolatait, valamint Szilágyi Zsoltnak, az Erdélyi Magyar Néppárt elnökének, illetve a kárpátaljai Kovács Miklós ex-KMKSZ elnöknek ünnepi köszöntőit. A helyszíni tudósítás beszámolt arról, hogy mindhárman „egybehangzóan, más-más hangsúllyal a helytállás példájaként szóltak a Kárpátok őrét ábrázoló székely katonáról, a magyarokról, akik napjainkban, újra Európa, a kereszténység őrei lettek”, majd ismertette a Kárpátok őre szobor némiképp sajátos megközelítésű történetét és utóéletét.  

Szeptember harmadik hetében az Erdélyországon túli magyar sajtóban megjelent nemzetpolitikai tárgyú írásokat felleltározónak nem volt könnyű dolga, mert a lapokban a menekültügy „mindent vitt”. Ilyen körülmények között kellemes meglepetést okozott a Felvidék.ma felületén vasárnap napvilágot látott Kárpátok Őre: Megemlékezés Szilvásváradon a Kárpát-medencei magyarság megmaradásáért című helyszíni tudósítás arról a nagyszabású rendezvényről, melynek helyszíne a Heves megyei Szilvásvárad festői környezetű Szalajka-völgye volt és ahol, egy több mint tíz évvel ezelőtti helyi kezdeményezés révén, nemzeti zarándokhely jött létre.

Természetes volt, hogy rögvest bemutatásra érdemesnek ítéltük a pozsonyi portál névtelenségbe burkolózó cikkszerzőjének ezt a beszámolóját, annál is inkább, mert épp e lapnak a korábbi írásaiból tudtuk: az évente egy alkalommal megtartott, immár hagyományosnak tekinthető nagybetűs ünnep, a Kárpátok őre ünnepség és koncert a nemzeti összetartozást hivatott szolgálni, a szervezők pedig mindig törekedtek arra, hogy a rendezvény országosan, sőt határokon túl is jelentőséget kapjon. ŐK következetesen ragaszkodnak ahhoz, hogy Erdélyből, Felvidékről, Vajdaságból és Kárpátaljáról, és persze Magyarországról is meghívjanak számukra kedves közszereplőket, akik ez alkalommal meg is szokták osztani az itt nagy számban megjelentekkel az általuk képviseltek elképzeléseit a máról és holnapról, meg a közös tennivalókról.

A mostani beszámolóból hamar kiderült, a menekültválság még Szilvásváradon is éreztette hatását, hiszen Ágoston András délvidéki politikus a migráció miatti zavaros helyzetben nem tudott átkelni a szer-magyar határon. A rendezvény, melynek tavaly Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes volt a fő szónoka, az idén is bővelkedett messziről jött vendégekben, mert eljött most is, immár sokadjára, Duray Miklós politikus-közíró, továbbá itt volt Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke és Kárpátaljáról Kovács Miklós politológus, a KMKSZ volt elnöke. Mellettük jelen volt még a már-már falustársnak számító Csíkcsomortán község polgármestere, Ferencz Csaba és Gergely István Tiszti, akik évek óta visszajáró vendégek, mert Szilvásvárad példáját követve ők is felállították a Kárpátok Őre szobor másolatát a falujukban, és a Pozsonyi csatára emlékezve tartanak évente hasonló ünnepséget, mint a szilvásváradiak.

A két ex- és egy hivatalban levő pártelnök természetesen szólt is az egybegyűltekhez. Hogy miben is állt a mondanivalójuk, hogy ezúttal is volt-e vagy sem sok-sok magvas gondolat, arról sajnos vajmi keveset tudhattunk meg ez alkalommal. A Felvidék.ma a korábbi években (lásd itt és itt) sokkal nagyobb teret szentelt az eseménynek és részletekre menően ismertette például Duray Miklós ott elhangzó, nemzetstratégiai víziókat magukba foglaló beszédeit. Az idén a tudósítás szerzője sajnos felettébb takarékosan bánt a külhoni vendégek mondanivalójának prezentálásával. Mindössze annyit árult el:Mindhárom szónok egybehangzóan, más-más hangsúllyal a helytállás példájaként szóltak a Kárpátok Őrét ábrázoló székely katonáról, a magyarokról, akik a napjainkban, amikor újra Európa,  a kereszténység őrei lettek.

E lakonikus tömörséggel találkozva már-már szinte feladtuk az eredeti, a cikk bemutatására vonatkozó szándékot, de a tudósítás folytatása meggyőzött arról, hogy mégse kellene elállni az eredeti tervtől. A cikkben ugyanis olyan emlékhely-történeti eligazítást kaptunk, most már bővebben, mely szerintünk szó nélkül nem maradhat.  Reményeink szerint az elkövetkezendők árnyalni tudják a kissé egysíkúra sikeredett, ma oly közkeletűvé lett Kárpátok őre képet, amit az itt olvasható históriai vázlat révén kaphatott az érdeklődő.

A Felvidék.ma szerzője ezúttal is, mint a korábbi években, átvette azt a megannyi más publikációban is fellehető olvasatát a Kárpátok őre szobortörténetnek, mely ebben a formájában csak részben tükrözi a valóságot, sőt az emlékjel ’89-utáni kolozsvári tervezett újraállításáról (sic!) egyenesen téves információt népszerűsít, immár nem is először.

A legendagyártásra oly hajlamos utókor jótékonyan felruházta a Kárpátok őrét, ezt az alig három évet megélt, fából készült, a ma élők közül már senki által sem látott katonaszobrot olyan szimbolikával, melynek árnyékában teljesen elsikkadt a műtárgy megalkotásának célja, eredeti funkciója. Az 195-ös kolozsvári szoborállítás hátterében távolról sem az a magyar nemzeti összefogás húzódott meg, amit ma oly szívesen tulajdonítanak neki Magyarhonban, Erdélyben meg másutt is.

Bármennyire is meghökkentőnek tűnik, az egykorvolt kolozsvári Kárpátok őre akárcsak a mára már javarészt elpusztult többi, vele egyszerre és központi és utasításra megalkotott társa nem volt magyar találmány, s még kevésbé valami egyedi teljesítmény, mint azt sokan hinni vélik. Az eredeti fahonvéd egyike volt azoknak az emlékjeleknek, azaz fából faragott objektumoknak, melynek ötlete a nem éppen magyarbarát Ferenc Ferdinánd egykori tengerészadjutánsától, Theodor Hartig gróftól származott és melyeket a bécsi k.u.k. bürokrácia honosított meg 1915 márciusától az akkori Ausztriában és Magyarországon is. Ezek valójában nem is voltak szobrok, hiszen míg egy hagyományos köztéri szobrot befejezett alkotásként lepleznek le, a fából készült nemzeti áldozatkészség „hadiszobrai” félkész termékek voltak. Azokat, bárki alakíthatta, aki jótékonysági céllal bizonyos összeg befizetésével szöget vagy fémpikkelyt vásárolt, majd ezt sajátkezüleg rászögelte a kreációra. A nemzeti áldozatkészség demonstrálását serkentő készítmények gombamód el is terjedtek, mert lyukak támadtak a hadiköltségvetésben és a hatalom nyomására „illő” volt, mint később a kommunista békekölcsönökkel áldozni a polgároknak és intézményeknek szegbeveréssel a humanizmus oltárán.Arról is szólnak a történészek, hogy igaz nem mifelénk, hanem osztrák meg németföldön, a szegbelövő háborús propaganda annyira sikeres volt, hogy hazaárulónak számított az a módosabb polgár, aki nem vásárolt hadiszeget vagy hadipikkelyt.

De ne szaladjunk előre, lássuk egyszer a Felvidék.ma cikke által szóbahozott szoborhistória-változatot:

A honfoglalás időszakában Árpád fejedelem egy éber katonai védelmi rendszert hozott létre. Éjjel-nappal strázsáló őrökkel zárta le a Kárpátok hágóit. Az akkori sorsfordító időkben ezzel is védte a Kárpát-medencei magyarságot. Amíg ez a védelmi rendszer működött, őseinket nem tudták megtámadni. Köszönhetően a Kárpátok Őreinek. Az ő emléküket megörökítendő avatták fel első ízben 1915. május 23-án Kolozsvárott Szeszák Ferenc "Kárpátok Őre" emlékművét, melyet számos nemzeti hagyományainkat megörökítő relikviánkkal együtt 1918-ban elpusztítottak a háború után az Erdélybe bevonuló román csapatok katonái.

A romániai rendszerváltás után a magyar kisebbség újra fel szerette volna állítani Kolozsvárott ezt az emlékművet, de ez politikai okokból nem sikerült. Így került Horváth Béres János szobrász és Tóth Vásárhelyi József építész alkotása Szilvásváradra, a Szalajka-völgybe. Az új szobrot 2002. november 17-én avatták föl. A korabeli dokumentumok alapján elkészült emlékmű felállításának célja, hogy felhívja a Kárpát medencében élő magyarok figyelmét az összefogásra, és érdekeink megalkuvás nélküli képviseletére.

A Felvidék.ma cikkéből származó idézetünkben az a narratíva bukkan fel, mely hallatlanul népszerű és nemcsak ezen a pozsonyi portálon találkozunk vele, hanem Kárpát-medence szerte mindenfelé a sajtóban, beleértve szűkebb pátriánkat. A hangsúly kizárólag arra esik, amit látni akarnak benne és teljesen elfeledkezni kívánunk az alkotás születési bizonyítványáról, arról, hogy miért és milyen célzattal jött létre.

A Kárpátok őre szobor másolatának tizenkét évvel ezelőtti szilvásváradi elkészülte után a székely népfelkelő ábrázolás a ráruházott szimbolikus tartalomnak köszönhetően közösségépítő jelleget kapott éppúgy a Heves megyei Szalajka völgyében, mint utóbb Székelyföldön, ahova a másolata azt követően került felállításra – amint az egy rádióinterjúból kiderül –, amikor egy szilvásváradi útja alkalmával a csomortáni születésű Gergely István, a „Tiszti”, viccesen számon kérte a helyieken: szuronyos fegyverére támaszkodva a Kárpátokat őrizni a nagy juhászbundás, hósipkás meg katonasipkás marcona népfelkelőnek talán mégsem az Észak-Bükkben kellene, hanem inkább jóval keletebbre lenne a helye, ahol a hágók vannak. A tréfás feddést megértették a szilvásváradiak. A „beszólást” tett követte, s a nekibuzdulás nyomán nemsokára már állt is a sorrendben harmadik másolata a Kárpátok őrének a Tiszti szülőfalujában, a Szent-Mihály hegy lábánál. Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács SZNT elnök pedig 2013 júliusában Patrubány Miklós, Borboly Csaba, Sorbán Attila meg mások társaságában elmondhatta a szoborleleplező beszédében: Krisztusi idők jönnek, de nem kell félnünk, mert van bennünk erő, hogy megvédjük magunkat. Meg fogjuk mutatni Románia kormányának, Európának és a nagyvilágnak, hogy az erdélyi magyarsággal nem lehet mindent megtenni.

Harmadik volt ez a csomortáni fahonvéd, mert időközben a fából készített Szent István és Szent Vendel köztéri szobrok, nemzeti jelképek, vadászkések és térplasztikák stb. avatott alkotója, a kaposszerdahelyi Horváth-Béres János mester Budakalász számára is kifaragott egy Kárpátok őrét Ezt a település önkormányzata állíttatta, leleplezésére pedig a nemzeti összefogás és együvé tartozás jegyében, Trianon 90. évfordulóján, 2010. június 4-én került sor.

Nincs kétségünk afelől, hogy ezekben a napokban, amikor mint olvashattuk, már javában folynak az előkészületek annak érdekében, hogy a Székelyek Nagy Meneteléséhez hasonló erejű összefogással hozzuk Bukarest és a nagyvilág tudomására, hogy Székelyföldet sem feldarabolni, sem beolvasztani nem hagyjuk!és október 24-én este figyelmeztetően világítsanak Székelyföld határai, sőt mi több, már a tervezett kivilágítási pontok száma is meghatározásra került, gyakran szóba kerül a lelkes szervezők között a szimbólummá nemesedett, vigyázó tekintetével a hágókat fürkésző Kárpátok őre-szobor.

A fahonvédnak a száz évvel ezelőtti kolozsvári felavatása, majd megsemmisülése, illetve a szobor utóélete, beleértve a három másolatot is, azt az üzenetet hordozza e tűzcsinálók meg mások számára, hogy ez mindig is jelkép volt. Hiszik, és miért ne lenne így, mert mindenütt ez olvasható, hallható, hogy a Kárpátok őrének megalkotóját, Szeszák Ferencet csak és kizárólag, a hágókon éjjel-nappal, fagyban és hóban is strázsáló, Kárpát-medencei magyarságot védő Kárpátok őrei előtti hála és tisztelgés ihlette meg és csak és kizárólag ez késztette is műve megfaragására.

(Amúgy megjegyeznénk: kár, hogy az alig 38 évesen 1919-ben elhunyt Stróbl Alajos tanítvány, a Münchent és Párizst is megjárt kolozsvári Szeszák Ferencet jobbára csak e műve révén tartja emlékezetében az utókor. Volt neki ennél sokkal sikerültebb alkotása is, nem is egy: ma is megcsodálhatjuk a nagyszalontai Csonka-toronybeli Arany János szobrát, vagy a kolozsvári Hunyadi téri színház főhomlokzatát uraló két 9 m magas tornyának bronz szoborkompozíciót, ahol a keleti torony Apollóját, illetve a nyugati torony Tháliáját hordó fogatokat 3-3 oroszlán húzza. Tegyük hozzá rögtön, hogy a színház oromzatának fülkéiben 1906-ban elhelyezett Wesselényi Miklós és Jósika Miklós szobrait sajnos már nem láthatjuk, mert azokat az impériumváltás a fahonvéddel együtt eltüntette.)

Ha nem a ma közszájon forgó ihletettség késztette szoborfaragásra Szeszákot, akkor mi lehetett motiváció?

L. Juhász Ilona komáromi néprajzkutatótól, a somorjai Fórum Intézet kiváló kutatójától tudjuk, hogy milyen előzményei voltak a napjainkban az eredeti tartalmától teljesen eltérő ideológiai céllal készített félkész emlékjelnek. Ő a világhálón is közkinccsé tett monográfiájában, A neveitek e márványlapon… A háború jelei-ben külön is feldolgozta az első világháborús, ún. nemzeti áldozatkészség szobrainak történetét, melyek között éppúgy voltak jeles és kevésbé jeles művészek alkotásai, mint alkalmi fafaragászok feledhető termékei. A felvidéki néprajzkutató egy cikkében, így szólt arról, hogy mi is állt valójában a Szeszák-féle fahonvéd és megannyi más, monarchia szerte állított, fából készült katonaszobor elkészítésének a hátterében:

„Az első világháború kitörését követően pár hónappal a hadban álló országokban már jelentős gazdasági problémák jelentkeztek, egyre növekedett a halottak, az özvegyek és a hadiárvák, valamint a sebesült, beteg, vagy rokkant katonák száma is, akik anyagi és erkölcsi segítségre szorultak. Ekkor született meg Bécsben egy olyan emlékjel állításának ötlete, amely a karitatív célokon túl a háborús propagandát is szolgálta: a „nemzeti áldozatkészség szobrának” is nevezett fából faragott objektumok. Az első ilyen szobrot 1915 márciusában Bécsben állították fel, és a Wehrmann im Eisen nevet kapta. Magyarul vasharcos, vaskatona vagy vasvitéz néven került be a köztudatba.

A bécsi példát más országokban is követték. A felavatott figurális ábrázolások elsősorban középkori páncélos vitézek vagy első világháborús katonák voltak, de más objektumok is készültek, például pajzsok, keresztek, kapuk stb., vagy akár tengeralattjáró és ágyú is. A bécsi vasvitéz után Berlinben szeptember 4-én egy élő személy, Hindenburg tábornok monumentális 13 méter magas és 26 tonna súlyú szobrát leplezték le, Budapesten pedig 1915. szeptember 15-én a Deák téren avatták fel Sidló Ferenc alkotását, egy magas talapzaton álló Mátyás korabeli lovas szobrát. Több magyarországi vidéki városban is állítottak valamilyen „nemzeti áldozatkészség szobrot”, s országszerte pénzt gyűjtöttek a budapesti szoborra elhelyezendő szögekre, pikkelyekre. A szobrok nagy részét azonban a háború végére sem sikerült teljesen beborítani, tehát nem váltak vassá.”

A többi vidéki város között ott volt a Kolozsvár is, a maga Kárpátok őrével, amely a korabeli sajtótudósítás szerintötletes és szép eszköze lesz a hadijótékonyság megnyilvánulásának”. Ez nem véletlenül, éppen a császár és király, Ferencz József 85. születésnapjára időzítve 1915. augusztus 18-án került felavatásra. Sokatmondó volt az akkori polgármesteri beszéd is, aminek zárszava ekképp hangzott: „Hódolat a királynak, szeretet a népnek, csodálat a hadseregnek, tisztelet a szövetségesek iránt, s minden nemes érzés törjön az ég felé ebben a legfőbb óhajtásunkban.” Nemkülönben beszédes volt az akkori hivatalos program szövege: „Ünnepi istentisztelet délelőtt 10 órakor a főtéri templomban. Az ünnepélyt megnyitja gróf Bethlen Ödön főispán kormánybiztos, az ünnepély védnöke. Emlékbeszédet mond dr. Márki Sándor egyetemi tanár. A polgármester a szobrot átveszi. Az egyházak képviselői a szobrot megáldják. Szegbeverések következnek. A beverendő szegeket előzetesen folyó hó 17-én a polgármesteri hivatalban, az ünnepség napjától pedig a helyszínen lehet kiváltani. A szegek ára 1, 3, 5, 10 és 20 korona. Az adomány ellenében mindenki egy díszes emléklapot fog kapni.

Persze akkoriban is sok szó esett arról, amitől emelkedik a kebel és kicsordul a könny. Arról, hogy „a fahonvéd székelystílű hajlékának” tető alá hozását követően testet öltött „a fahonvéd méltóságteljes eszményi alakja”, aki „a tél keserves hideg napjaiban puskával kezében őrt áll a magyar határ felett”. Kellő pátosszal és érzékletesen számolt be a korabeli lap, az Újság arról is: „A rendes katonasapka alól hósapka látszik ki, mint ahogy védekeznek is a katonák a tél borzalmai ellen. A mellénél, a suba szegélyének találkozásánál a fahonvéd bronzba való kezei nyúlnak ki, és egymásra hajolva tartják erősen a Mannlicher fegyvert.” Viszont mindezen túl látni kell, a Mannlicherére támaszkodó marcona, meglett korú székely népfölkelő honvéd nem csupán a Kolozsvár népe áldozatkészségének serkentésére szolgált, hanem inkább a háborús lelkesedés és a győzelembe vetett hit szolgálatába állított hadi propagandaeszköz volt.

Azt pedig kifejezetten elgondolkoztatónak tartjuk, amit a téma említett felvidéki szakértője a katona szobrok reneszánsza és a Kárpátok őre divatba jövése kapcsán, következtetésként így sommázott:

„Az utóbbi években magyar nyelvterületen is egyre nagyobb figyelem fordul a háborús emlékművek felé, a nemzeti áldozatkészség szobrainak utóélete is figyelemre méltó. A jelenség szorosan kapcsolódik a rendszerváltás után egyre erősödő hadiromantikához és hőskultuszhoz. A kolozsvári Kárpátok Őre szobornak a közelmúltban három másolata is elkészült: kettő Magyarországon (2002: Szilvásvárad, 2010: Budakalász), egy pedig Erdélyben (2013: Csíkcsomortán), azonban az eredetitől teljesen eltérő ideológiai céllal. Ma már szó sem esik róla, hogy 1915-ben mi volt az állítás oka. A magyarországiak Trianon-emlékműként funkcionálnak, ezt a budakalászi emlékmű felirata egyértelművé is teszi.”

Ami azt az állítást illeti, hogy a romániai rendszerváltás után a magyar kisebbség újra fel szerette volna állítani Kolozsvárott ezt az emlékművet, de ez politikai okokból nem sikerült, úgy hisszük nyugodtan tekinthetjük városi legendának, mert ilyen kezdeményezésről soha nem hallottunk. Talán nem kockáztatunk sokat, ha határozottan kijelentjük: épeszű magyar kolozsvári polgárnak efféle botor ötlete se ’90-ben, se ’91-ben, se ’93-ban, de még azt követően sem nem volt.

Még akkor is ez a meggyőződésünk, ha azzal egy időben, hogy Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, Tőkés Lászlóval és Wittner Máriával együtt 2010-ben Budakalászon felavatta a már szóbahozott kettes számú Kárpátok őre szobormásolatot, a Magyar Nemzet arról írt: A rendszerváltozás után a kolozsvári lokálpatrióták mindent elkövettek, hogy a kocsányos tölgyből faragott mű másolatát felállíthassák, a román hatóságokkal szemben azonban tehetetlennek bizonyultak.”

Még akkor is alaptalannak tartjuk ezt a Tőkés Lászlót hírbe hozó híresztelést, ha magunk is találkoztunk azzal a blog bejegyzéssel, melyben szó szerint ez olvasható: A magyar kisebbség a romániai rendszerváltás után Tőkés László püspökkel az élen újra fel szerette volna állítani Kolozsváron ezt az emlékművet. Ám ez politikai okokból nem sikerült. Így került Horváth Béres János szobrász és Tóth Vásárhelyi József építész alkotása a Szalajka – völgybe, melyet 2002. november 17-én avattak föl.

Mindezt azért kívántuk elmondani, hogy legalább az általunk nagyra becsült Felvidék.ma szerkesztői, ha netán legközelebb újra terítékre kerül a szilvásváradi másolt fahonvédhoz való nagy Kárpát-medencei kivonulás, ne ismételjék meg újra ezt az interneten keringő „hozott anyagból” készített, talán nemcsak apró korrekcióra szoruló pontatlan szoborhistóriát. Meg azért is, mert nem árt a Kárpátok őre vashonvéddá sose lett fahonvédjának az esetleges újabb példányának megrendelést megelőzően bárhol tudni arról: aki csak a helytállást megtestesítő határőrt látja ebben a hadiszoborban és meghatottan elhelyezi a kegyelet koszorúit a „hagyományos” székely fegyverre, a Mannlicherre támaszkodó határőr lábainál, tulajdonképpen a magyargyűlölő Ferenc Ferdinánd legszűkebb környezetéhez tartozó bécsi hadi marketinges emléke előtt is tiszteleg.

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X