Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (november 14-20.)


-A A+

Megszólalt a héten egy budapesti közös sajtóértekezleten a magyar és a szerb köztársasági elnök. Az általuk egybehangzóan elmondottak több évtizedes fájdalmas adósságot törlesztettek, melyek beárnyékolták az államközi és emberi kapcsolatokat egyaránt. Majd' minden magyarországi és Kárpát-medencei magyar médiumban vezető hír lett: Áder János és Tomislav Nikolić megállapodott arról, hogy lezárnak egy nyitott fejezetet a két ország történetében, és a két köztársasági elnök jövőre együtt fog fejet hajtani az 1944-45-ben ártatlanul kivégzett vajdasági magyarok emléke előtt, illetve az 1942-es újvidéki csendőrvérengzés áldozatainak tiszteletére.1120ader nikolici

Áder János a kezdeményezésről szólva elmondta: „Ha erre a két főhajtásra sor kerül, akkor valóban régi-régi vágya teljesül a Szerbiában élő szerbeknek és a Szerbiában élő magyaroknak, s a történelmünknek ezt a fejezetét lezárhatjuk, a történészekre bízhatjuk mindannak a feltárását, hogy pontosan mi történt 1942-ben, illetve 1944/45-ben". Szerb kollegájának viszontválasza nem kevésbé volt üzenetértékű: „Sem Áder János urat, sem engem nem terhel a múlt, ezért döntöttünk úgy, hogy népeinkhez szimbolikus felhívást intézünk. Fejet hajtunk az áldozatok előtt, elítéljük azokat a saját népünkből, akik a vérengzéseket elkövették, a gyermekeinknek pedig lehetőséget teremtünk, hogy új életet élhessenek."

Az, hogy a két köztársasági elnök közösen hajt fejet a jövő év első felében a hideg napok és az 1944-45-ös véres megtorlás áldozatai előtt, történelmi áttörés. Olyan tett, amire évtizedek óta várunk nagyon sokan" – méltatja a szerb államfő gesztusát a Vajdaság.ma internetes lapban Pásztor Bálint. Nikolić e lépésével bátrabbnak bizonyult, mint elődje, Tadić, aki „Szarajevóban bocsánatot kért, de Szabadkán nem. Srebrenicában jelképesen főt hajtott, de Adorjánon nem. Ovčariban megkövette a lemészároltak hozzátartozóit, de Csúrogon nem..." – írja a VMSZ parlamenti képviselője.

Kényes kérdésekről csak jövőre...

Megszólalt a héten a magyar-szlovák gazdasági fórum alkalmából Budapestre látogató Robert Fico, aki pénteki útja előtt interjút adott a Népszabadság pozsonyi tudósítójának. Ebben bejelentette: „tudomásul vette magyar kollegájának Orbán Viktornak a jelzését, mely szerint kényes kérdésekről csak jövőre konzultáljanak". E közlés fényében talán elegánsabb lett volna, ha a „mindent megteszünk a szlovák állampolgárságuktól megfosztott felvidéki nemzettársainkért" típusú sok-sok, tavalyi és idei szívmelengető illetékesi nyilatkozat kiegészült volna a „majd valamikor 2013-ban" pontosítással...

Fico, aki nemcsak Orbánnal találkozott, hanem ellátogatott Mesterházy Atillához az MSZP-székházba, fontosnak tartotta azt is, hogy találkozzon Bajnai Gordonnal, az Együtt 2014 mozgalom egyik alapítójával. Ez utóbbi minőségében Bajnai először találkozott egy Budapestre látogató európai uniós és NATO-tagállam miniszterelnökével. Róla még budapesti útja előtt így nyilatkozott Fico: „Karizmatikus közéleti személyiségnek tartom őt, akinél még azt sem tapasztaltam, hogy akár csak megemelné a hangját. Higgadtan, felkészülten válaszolt és érvelt minden esetben. Sosem jött ki a sodrából, sosem adta fel technokrata szemléletét. Emiatt néha bizony még irigyeltem is őt."

Fico interjújában szólt a nemzetpolitika szempontjából „izgalmas" kérdésekről is. Kifejtette: az egyszerűsített honosítással, illetve a szlovák állampolgársági törvénnyel kapcsolatos ellentéteket államközi szerződéssel kívánja a szlovák fél felszámolni, ami szerinte se ígérkezik egyszerűnek, mivel „jelenleg mindkét kormány merőben másként értékeli a kialakult helyzetet". Bejelentette azt is, hogy nemsokára véglegesítik a sokat bírált állampolgársági törvény módosításának tervezetét, amely „nem nemzeti vagy nemzetiségi alapon, hanem európai sztenderdek alapján készül". A fölösleges illúziókat elkerülendő érdemes leszögezni: a jogszabály módosítás várhatóan nem oldja meg azon szlovákiai magyarok helyzetét, akik magyarországi állandó lakhely hiányában magyar állampolgárságért folyamodtak, a szlovákot pedig elveszítették. A kiszivárgott hírek szerint csak azokat nem lehetne megfosztani eredeti, szlovák állampolgárságuktól, akik bejelentett lakhellyel rendelkeznek egy másik országban és ott állampolgárságért folyamodnak.1120fico orban

Nem véletlen, hogy miközben a kormányfők „majdnem minden hónapban tárgyaltak, s újra meg újra hitet tettek a mosolydiplomácia mellett", egyre nő az érintettek elégedetlensége, értékelte a felvidéki magyarok jelenlegi közérzetét a Népszabadság pozsonyi tudósítója. „A kormányfők mintha megfeledkeztek volna a két ország politikai kapcsolatait beárnyékoló kérdésekről" – fogalmazott a sokatmondó című, „Mosolydiplomácia, de meddig?" cikkében Szilvássy József.

Kifundálni saját szervezetet és megvásárolni egy „élharcost"

Megszólalt a héten Pálfy G. István az Élet és irodalomban és „az átjárhatatlan nemzeti kapuról" értekezett. Arról, hogy régóta, a „megosztó törekvések határon túli magyarok közé exportálásának az első kísérletétől kezdve szólniuk kellene már a vészharangoknak". Szólniuk kellett volna szerinte már akkor, amikor „megjelent egy párt, amelyik látványosan félredobta az Antall-kormány nemzetpolitikájának azt a konszenzusos elemét, amely szerint Magyarország felelősséget érez és vállal a határon túli magyarokért, de ezt az ottaniak igényei szerint teszi". Még inkább kellett volna szólniuk akkor, amikor másodszor is hatalomra jutva egy, a „megegyezést soha komolyan nem vevő párt" az Antall József kormánya által megálmodott és mindig tiszteletben tartott elvet – „a magyarországi politika Budapestről semmiképpen nem fundál ki a maga számára megfelelő szervezeteket, és nem vásárol meg kisajátítási céllal ottani személyiségeket" – talán helyrehozhatatlanul felrúgta.

Az, hogy ez ellen a leginkább érintettek, a határon túliak nem tiltakoznak túl hangosan, Pálfy G. István szerint természetes és érthető, hiszen nekik „akkor is a magyarországi fő politikai erővel való jó viszony az egyik legfontosabb hétköznapi érdekük, ha egyébként tudják róla, hogy az már rövid távon is életveszélyes. Csendességük nem a tudatlanság vagy a gyávaság jele, hanem kényszerű alkalmazkodás a lehetőségekhez." Arra viszont nincs mentsége senkinek idehaza, „a magát nemzetinek tekintő magyarországi értelmiségnek kiváltképp nem" – fogalmaz az irodalomtörténész-publicista – akiknek tudniuk kellett, hogy milyen veszéllyel jár a magyarságpolitikai konszenzus tudatos szétverése.1120palfy

Pálfy hiteles és sokak számára kellemetlen tanú, mert akar és mer emlékezni, memóriája pedig, sok kortársáétól eltérően nem szelektív. Ezért is több mint elgondolkodtató az erdélyi magyar kisebbségi lét kilenc évtizedének nagyjait és azok „emlékezetre méltó tetteit" segítségül hívó érvelése, amivel jelen állapotainkról szólni kíván. Nagy ívű, 22 esztendő magyarságpolitikájának fény- és árnyoldalait lajstromba vevő és sok-sok példával illusztrált eszmefuttatása egy sajátos politikai érdekrendszert tár az olvasó elé. Ez az, amit szerinte a mostani magyarországi fő politikai erő, ellenzékben és korábbi kormányzása idején is a magyarságpolitikában követett: ha saját pártvezérletet akarsz a határokon túl, akkor az ottani magyar politikusoknak elsődlegesen két lehetőségük marad. Lesz közöttük olyan, aki e megbízatás élharcosává válik – véli a szerző, és az élő példát a „romboló" Tőkés Lászlóban fedezi fel, míg a többiek „akik ezt nem vállalják, szinte automatikusan ellenséggé minősülnek át. Meglehet, csak azért, mert a szervezetük korábban született, mint ez a magyarországi vezérleti elv. Az RMDSZ esetében kifejezetten erről van" – következtet a múltat felidézve Pálfy. G. István az ÉS-ben.

Felidézi azt '93-at, amikor az RMDSZ Antall József támogatásával az európai jobboldali pártcsaládjának tagja lett és Markó Béla Jacques Chirac és Helmut Kohl jelenlétében köszönhette meg ezt neki, miközben a „Fidesz akkor a magyar parlamentben szemben állt Antall Józseffel és kormányával, így pártjával, az MDF-fel is, Európában pedig a liberális frakcióhoz tartozott; Orbán Viktor közöttük volt alelnök.". És szól írásában ez a „kellemetlen" szemtanú arról az 1990. június 4-éről is, amikor a trianoni évfordulóra emlékező parlamenti emlékezésről tiltakozásképpen kivonult a Fidesz, akkor nacionalistának tartva, ma pedig bölcs embernek nevezett Szabad György volt házelnököt. És emlékezteti a színeváltozások szemtanúja arra is az esetleg feledékeny olvasót, hogy volt idő, amikor „Kövér László ingerülten utasította el a koronás címerhez ragaszkodók érveit, Orbán Viktor pedig még közel két évvel később is avíttnak nevezte az MDF történelem-szemléletét, amelyből a trianoni megemlékezés is következett."

További, megélt és töprengésre késztető példázatai helyett hadd idézzük egy megállapítását, mely magyar értelmiségit nyugodni nem hagyhat: „Ha egy párt vígan megélhet a társadalom súlyos feledékenységéből, az annak a pártnak a felelősségi körébe tartozik, hogy ezzel milyen mértékben él vagy él vissza. De a társadalom szellemi elitjének legalább azt nem kellene hagynia, hogy ennek a heveny feledékenységnek a következményeit kiterjeszthessék a határon túli magyarokra is. Szellemi embert elgondolkodtathatna, és cselekvésre késztethetne egy párt ennyire különös nemzeti metamorfózisa."

Pálfy nem feledkezik meg arról sem, hogy felidézze a Magyarok Világszövetségének az a „garnitúrája", amelyik egykor keresztbeszántotta a szervezet Csoóri Sándor-féle útját (a nemzeti összetartozás ügyének a pártpolitikából való kimentési kísérletét), most pedig, az majd' hiánytalanul felbukkan „az erdélyi paránypártok arcai között". Köztük, mindenekelőtt azt a Tőkés Lászlót nevezi meg, aki „bármennyire ott ült a későbbi nyilvános alkalmakon a nadrágja szélén" Csoórinak, mindig is az MVSZ elnök ellenzékének vezére volt.

Pálfy G. nem is titkolja, hogy múltidéző tanúságtételét figyelemfelkeltésnek szánta és – bár ez ki nem mondatik az esszében – publicisztika valójában egy vitairatot írt a feledékeny értelmiségi felelősségéről. Dolgozatának – mint összegzi írása végén – külön aktualitást ad, a félelem attól, hogy ne következzen be az új, a korábbinál rombolóbb december 5.-e a külföldi szavazás okán. Ez magyart a magyarral jóvátehetetlenül szembeállíthat és immár „nem választóvonal, hanem átléphetetlen szakadék keletkezhet a magyarországi és a határon túli magyarok között."

Jaj annak, akit Fidesz támogat

Megszólalt a héten a 168 órában a hetilap erdélyi munkatársa, Parászka Boróka is, aki nemcsak arról értekezett elemzésében, hogy milyen „sajátos" szabályokkal és teljesítményserkentőkkel próbálják befolyásolni a nemzeti együttműködési liga focimenedzserei a Kárpát-medence „magyar-magyar meccseit", hanem annak is utána járt: miért is „jaj annak a Magyarország határain kívül működő magyar pártnak, érdekvédelmi csoportnak, amelyet a Fidesz támogat?"

A választ e kérdésre az elmúlt két és fél év szlovákiai, romániai, ukrajnai és szerbiai magyar vonatkozású történéseit áttekintve adja meg. Gyorsleltára több mint beszédes: Felvidéken, Erdélyben és Kárpátalján „halálos ölelésnek" bizonyult a magyar kormányzópárt nyílt támogatása a preferált szervezet mellett. Még a vajdasági VMSZ-el való „egymásra találás" is ellentmondásos: bár eggyel nőtt a belgrádi parlamentben a VMSZ képviselők száma, de a magyar önkormányzati képviselet majd' mindenütt a Délvidéken jelentősen visszaszorult.1120paraszka

Az elemzés következtéseinek origója az, hogy „a magyar kormány Kárpát-medencei együttműködésének első és legfontosabb feltétele, a Fidesz, pontosabban az Orbán iránti lojalitás. Ott, ahol ezt nem kínálják fel neki (például Szlovákiában vagy Romániában), a magyar kormány kifarol még az eredményes és stabilan működő szervezetek mögül is." Parászka úgy látja: a kétharmados budapesti hatalom manapság nem értékeli, ha egy-egy magyar párt együttműködik az adott ország szervezeteivel, intézményeivel. Ezért a kormányközi együttműködésben hátrányba szorulnak azok a kisebbségi szervezetek, amelyek integrálódva saját politikai környezetükbe kormányképessé válnak vagy válhatnak.

A magyar kormány számára a taktikázás egyetlen tétje, hogy tud-e a maga számára szavazókat mozgósítani a 2014-es választásokra – sommázza a magyar kormányzati nemzetpolitika gyakorlatát a szerző. Ebben pedig aligha van jelentősége annak, hogy a Fidesz „kétharmaddal a határon túliak ellen" műveleti terv (franchise-pártépítés és pártfenntartás a kegyencek és kegyrevárók számára) kárvallottja valamennyi Kárpát-medencei magyar közösség, hiszen „a pártosztódás következményeképpen biztos ütemben őrlődnek fel, tűnnek el a magyar politikai szervezetek – még a Fideszhez lojálisak is. Csökken a képviselői, önkormányzati helyek száma és nő a diplomáciai feszültség a térségben."

Eckstein-Kovács a 6:3-ról

Megszólalt a héten a Népszavában a „nagy vesztesként" aposztrofált Eckstein-Kovács Péter is, és interjújában romániai magyar és nemmagyar választási esélyeket latolgatott. A vele készült beszélgetésben az egyik Kolozs megyei szenátori helyre aspiráló politikus mérsékelt optimizmussal tekint saját december 9-i megmérettetése elé, hiszen az általa megpályázott körzet felsőházi mandátuma csak visszaosztással nyerhető el. Meglátása szerint a számára „nem túl kecsegtető esélyeket" a politikai erőviszonyok mellett a két magyar párt indulás is egyaránt csökkenti, és kimondja azt, ami korántsem csak az ő reményeit igazolhatja, hanem még a többi 451 RMDSZ-es jelölttársáét: bármely siker kulcsa az, ha a magyarság részvételi aránya jelentősen meghaladja majd az országos átlagot.1120eckstein

Utóbbi vonatkozásában már nem az egyéni esélyeit óvatosan latolgató Eckstein-Kovács nyilatkozik meg, hanem az egész közössége iránt felelősséget érző és sommásan ítélő politikus. Arra a felvetésre, hogy válhat-e mind az RMDSZ, mind az EMNP parlamenti tényezővé, a válaszadó ekképp fogalmaz: „Elméletileg persze, de tegyük hozzá gyorsan, hogy teljesen nyilvánvaló: a Néppárt nem tudja hozni a 6-3-t, de áldatlan szereplésével esetleg oda tud hatni, hogy az RMDSZ nem az 5 százalékos küszöbbel, hanem ezzel a vigaszággal jut be a parlamentbe, és a 20+9-es, remélhetőleg ismét 30-as parlamenti képviselete 6+3-ra zsugorodik."

Dunaszerdahelyi „vendéglátás": itt csak szlovákul beszélhet!

Megszólalt a héten és rosszul tette, hogy megszólalt Somogyi Gábor, a dunaszerdahelyi termálfürdő igazgatója, mert menteni igyekezett a menthetetlent. Teljesen megalapozatlannak és közönséges rémhírnek nevezte azt a 74,52 százalékban magyarok lakta város nyugalmát felkavaró fejleményt, hogy munkatársa, az étterem szlovák vezetője munkahelyén megtiltotta a magyar nyelvű kommunikációt. A példátlan történet hamar országos ügy lett és a közfelháborodás célkeresztjében nem is annyira az eredeti bűnelkövető került, aki egyébként nem is tagadta a tettét („A hölgy elismerte, hogy megtiltotta a magyar nyelvű kommunikációt. Arra hivatkozott, egy nyitrai vendég e-mail üzenetben háborgott azon, hogy a pincérek magyarul beszéltek egymással. Egyrészt ezért, másrészt azért tiltotta meg, hogy magyarul társalogjon a személyzet, mert azt gondolta, őt beszélik ki.")

A célpont – és tegyük hozzá – megérdemelten a neki falazó főnöke, a magyar intézményvezető lett. Hogy miért? Erről a Paraméterben, Barak László vitriolos írásában olvashattunk: „Somogyi Gábor a józanész diktálta klisékkel ellentétben, nemhogy megkövette volna érintett kollégáit, és általában a közvéleményt, hanem még neki állt feljebb és a sajtó, nevezetesen a Paraméter szerkesztőjétől kérte számon, hogy az általa kinevezett beosztott nyelvcsendőrként viselkedett Dunaszerdahelyen."

Vélhetően ennek a „hatalmi pozícióban sütkérező individuumnak" kirívóan megbotránkoztató magatartása nem egyedi jelenség a Kárpát medencében. Talán ez a történet is közrejátszhatott abban, hogy az a Brüsszelből keltezett MTI tudósítás, amely a kolozsvári Horváth Istvánt, a romániai kisebbségekkel foglalkozó kutatóintézet (ISPMN) elnökét és az „Igen, tessék" mozgalom kezdeményezőjét szólaltatta meg az Erdélyben örvendetesen terjedő „Igen, tessék!" mozgalom sikeréről, vezető hír lett a magyar sajtóban nemcsak Dunaszerdahelyen, hanem Komáromban, Újvidéken, Beregszászban és Budapesten is. Ahhoz is minden bizonnyal hozzájárult a dunaszerdahelyi termálfürdő igazgatójának eléggé el nem ítélhető magatartása, akinek azóta már a Duna tévét is sikerült megvezetnie, hogy ismét akcióba lendüljön a kétnyelvűségért küzdő Dél-Szlovákia Akciócsoport. Facebookon figyelemfelkeltően ötlete, köztük férfiszemeket csábító képpel is népszerűsítik legújabb galántai megmozdulásukat:1120akciocsoport

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X