Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (augusztus 5-11.)


-A A+

Kaphat-e köztéri szobrot állami pénzből a tudós történész és vállalhatatlan politikus Hóman Bálint?

Megszólalt a héten a Népszava hétvégi mellékletében, a Szép Szóban Lebovits Imre mérnök-közgazdász, a Budapesti Műszaki Egyetem könyvtárának volt vezetője, a Holokauszt Emlékközpont felügyelő bizottságának elnöke és nyílt levéllel fordult Székesfehérvár polgármesteréhez, illetve az Orbán-kormány igazságügyminiszteréhez, kérve őket, ne támogassák Hóman Bálint köztéri szobrának a felállítását. A 86 éves holokauszt-túlélő memorandumában kifejti, miért megengedhetetlen a tervezett emlékműállítás, melynek finanszírozását 16 millió forint értékben már vállalták is a megszólított politikusok. Legfőbb érve a szoborállítás ellen a Magyar Köztársaság elnökének Áder Jánosnak a hitvallása, amit maga is oszt: „akik zsidó honfitársainkat megalázták és halálba küldték, azok a magyar nemzetet is megalázták, egész nemzetünknek okoztak pótolhatatlan veszteséget. Mindegy, hogy náci németként vagy a hitleri ideológiát kiszolgáló magyarként tették, amit tettek. Nincs bocsánat arra, ha egy állam a saját polgárai ellen fordul.”

Nem volt olyan, hogy Szálasi-féle parlament. A ’39-es országgyűlés az folyamatosan működött, tehát az is egy tévképzet, hogy Szálasi-féle parlament. Ugyanaz az országgyűlés volt ’44-ben, csak egy csonka országgyűlés, mint ’39-ben, tehát ez ismét egy tévképzet.

Ezt a megdöbbentő értékelést volt képes történészként előadni minap egy rádióinterjúban Dr. habil. Újváry Gábor, CSc., a budapesti Veritas Történetkutató Intézet Horthy-kori kutatócsoportjának vezetője, amikor a riporter arról faggatta őt Hóman Bálint már megtörtént, jogi és tervezett, akadémiai rehabilitálása kapcsán, valamint a közeljövőben Székesfehérváron felállításra kerülő Hóman-szobor okán, hogy miként ítéli meg a Szálasi-puccsot törvényesítő közismerten nyilasbérenc magyar törvényhozást.

Ezekkel a szavakkal kardoskodott a történelemtudomány kandidátusa és a történelemtudomány habilitált doktora annak a magyar történelem leggyalázatosabb tetteihez asszisztáló, a Törvényhozók Nemzeti Szövetségeként számon tartott politikatörténeti kuriózumnak a legitimitása mellett, aminek jogszerűségét mindennél jobban bizonyította, hogy a Horthy-féle kiugrási kísérlet után a nyilasok által összehívott, úgymond „országgyűlésen”, a korábban megválasztott 372 képviselő, közül csak 55-en jelentek meg és mindössze ők szavazták meg Szálasinak a teljhatalmat és a nemzetvezető címet. A többi 317 honatya visszautasított bármiféle együttműködést a magyar nácikkal, többségük már bujkált vagy éppen börtönben volt.

Ez a Szálasinak hajbókoló lakájtestület, Újvári szerint viszont legitim országgyűlés, alig húsz nappal az összetrombitálása után az ostromgyűrű elől Sopronba menekült. Az, aki végigböngészi ennek a nemzetveszejtő társaságnak az itt elérhető jegyzőkönyveit, könnyen meggyőződhet, hogy kik is voltak ezek a „törvényhozók” valójában? Például azt is megismerheti, hogy credójuk, így a soraikba tartozó Hóman Bálinté meg a Nyirő Józsefé is, a következő volt: „mi a magyar történelem útját járjuk politikai felelősségünkben és felfogásunkban, a felismert történelmi lehetőségeket érezzük és követjük akkor, amikor szívvel-lélekkel és minden körülmények között fenntartás nélkül a Nemzetvezető mögött állunk mindannyian… Nagyon jól tudjuk, hogy csak a Nemzetvezető vezérelhet bennünket és mi ehhez tartjuk magunkat.

Annak a tudományos intézetnek ismert alakja, mely honlapján mottóként és szakmai credóként büszkén hirdeti a Deák Ferenc-i szavakat, a „… hazudni nem szabad”-ot, ezzel a kijelentésével messze került a haza bölcsének intelmétől. Sőt, mást is tett a történelemhamisító újraértékelésével. Azzal, hogy legitimnek minősítette a nyilas hatalomátvétel utáni nemzetáruló „jogalkotókat”, besározta annak a Bajcsy-Zsilinszky Endrének az emlékét, akinek halálba küldését, a már letartóztatott és megkínzott képviselő mentelmi jogának kiadásával, 1944 december 9-én a Hóman Bálintot és Nyirő Józsefet soraiban tudó soproni parlament megszavazta.

Azt sem hallgathatjuk el: az a historikus, aki 2015. augusztus 5-én képes volt kijelenteni, hogy a soproni képviselőházi torzó, tulajdonképpen törvényes volt és nem nevezhető „Szálasi-féle parlamentnek”, az foltot ejtett gróf Bánffy Miklós becsületén is. Állítjuk ezt keserűen és felháborodottan, mert a bonchidai gróf felsőházi tagként azt tette a nyilas puccs után azonnal, amit emberi-politikai tisztessége és a nemzete iránti felelősségérzete diktált. A következő levelet írta meg Perényi Zsigmond felsőházi elnöknek, melyet Budapesten, 1944. október 17-én keltezett: „Nagyméltóságú Báró Perényi Zsigmond úrnak, a Felsőház Elnökének. Tekintettel arra, hogy magyar törvényhozásról többé szó sem lehet, van szerencsém Nagyméltóságoddal tudatni, hogy felsőházi tagságomról ezennel lemondok. Kiváló Tisztelettel Bánffy Miklós s. k.

Azt se felejtsük el, ezzel a históriaátértékeléssel a Veritas Történetkutató Intézet tudományos főmunkatársa, a budapesti Nemzeti Közszolgálati Egyetemen az Egyetemi Tudományszervező Központ korábbi vezetője meggyalázta e Bánffy levél címzettjének emlékét is, hiszen Perényi Zsigmond a nyilasok uralomra jutását követően tüntetőleg maga is haladéktalanul lemondott a Felsőház elnökségéről. Gróf Bánffy Miklós és báró Perényi Zsigmond és velük sok képviselőtársuk azzal, hogy úgy látták akkor, „magyar törvényhozásról többé szó sem lehet”, ezek szerint rossz döntést hoztak és szembefordultak a magyar nemzettel?

A szóbahozott rádióinterjú témája az a Hóman Bálint volt, akinek felmagasztalása 2015 Pannóniájában egyeseknek nagyon fontos lett. Meglovagolva azt, hogy Hóman történészi tudása és tekintélye vitathatatlan, neki valóságos kultusza van alakulóban a mai Magyarországon. E cél érdekében csak a tudósra és oktatási reformerre fókuszálnak s feledtetni próbálják a csak megvetést érdemlő másik Hómant, a nyilas kollaboránst, aki – mint Újvári Gábor megengedően, szintén a rádiónyilatkozatában elmondta, – csupán „úriemberségből” tartott ki a végsőkig Szálasi mellett. Fátylat próbálnak borítani a másik hómani énre, arra, hogy Révész Sándor szavaival éljünk, ő „egy nemzetileg és kulturálisan homogén, minden idegen elemtől megtisztult, keresztény Magyarország képzetének rabja volt.” És persze azt az „érdemét” is kisebbíteni akarják, hogy Hóman a náci Németországgal sorsközösséget vállaló, azt feltétel nélkül kiszolgáló politikussá lett és eljutott „a legszörnyűbb haláltermelés legkitartóbb támogatói közé.”

Személye politikai szereplésének köszönhetően vállalhatatlan, de ez cseppet sem zavarja a mai kultuszteremtőket. Ők könnyen átsiklanak a tényeken, elvégre nem is volt a soproni nyilas parlament, hisz az – mint Újvári állítja – létrejötte és működése révén maradéktalanul megfelelt az alkotmányossági előírásoknak. Számukra csupán egy jelentéktelen biográfiai adat, hogy Hóman Szálasiékkal a végsőkig kitartott, velük együtt menekült ’45 elején a Harmadik Birodalomba. Ami illegitim volt szerintük, az csupán a hómani életrajz folytatása: Hóman Bálint amerikai fogságba került, ahonnan a magyar hatóságok 1945-ben hozták haza. A Népbíróság 1946-ban, mint háborús bűnöst, életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélte, a Magyar Tudományos Akadémia pedig kizárta tagjai sorából.

Néhány napja a Napi Gazdaságban, július végén pedig a Magyar Nemzetben Újvári Gábor azon kesergett, hogy támadások kereszttüzébe került Hóman Bálint alakja és érzelmi alapon ingerült bírálói szinte kivétel nélkül antiszemitizmusa miatt kárhoztatják, s a legszívesebben kilöknék a magyar politikai emlékezetből. Eközben olyan cselekményeket tulajdonítanak neki, amelyeket soha nem követett el.”

Vajon ez valóban így lenne? Lássuk, ki is volt ez a kétarcú ember, akinek most gőzerővel folyik a nemzeti kánonba való beemelése?

Segítségül hadd hívjuk életművének egyik legjobb ismerőjét, Glatz Ferencet, aki így értékelte őt még a ’80-as években: „politikai pályafutása mintegy reprezentálja a két háború közötti politikai vezetés lépésről lépésre bekövetkező útvesztését. Történészként meggyőződése, hogy a magyar politika fő kérdése az elszakított területek, a történelmi Magyarország visszaszerzése. S miután 1938-ban Németország bekebelezi Ausztriát, majd Cseh- és Morvaországot és a területi sikerek mellett diplomáciai téren is biztosítja hatalmát Közép-Európában, Hómannak meggyőződésévé válik, hogy Magyarország csakis Hitler mellett érheti el revíziós céljait. Ezen célok érdekében tartja szükségesnek a németeknek teendő belpolitikai engedményeket is. A néhány évvel korábban a liberálisok és a jobboldali reformnemzedék közvetítőjéből, a nagy tekintélyű tudósból a kormányon belüli jobboldal egyik miniszter-exponense lesz.

Hóman kétségtelenül tehetség volt. 23 évesen doktorált, tudományos karrierje gyorsan ívelt még a ’910-as évek Magyarországán, amikor az Egyetemi Könyvtár igazgatója és a pesti egyetem tanára lett. Az első világháború után az Országos Széchenyi Könyvtár, később pedig a Nemzeti Múzeum főigazgatója és megírja barátja, Szekfű Gyula társaságában a korszak reprezentatív történeti összefoglaló művét, a Magyar Történetet.

Politikai pályafutása hasonlóképpen villámgyors: 1932-ben Gömbös Gyula kormányában vallás- és közoktatásügyi miniszter, s egy évet kivéve 1942-ig tagja minden magyar kormánynak. Nagynevű elődjéhez, a pécskai születésű Klebelsberg Kunóhoz hasonlóan az oktatást kiemelt nemzetpolitikai ágazatként kezelte és kimagasló érdemeket szerzett a nehézsorsú, de tehetséges gyermekek felkarolásában. Nevéhez köthető a szegény parasztfiatalok számára létrehozott tandíjmentes kollégiumok megalapítása, az az ösztöndíjrendszer, ami évente mintegy ezer hátrányos helyzetű középiskolás és egyetemi hallgató taníttatását támogatta és ő volt az, aki elindította Magyarországon a nyolcosztályos tantervű általános iskolai képzést. Mindez felettébb dicséretes és joggal tarthat számot az utókor megbecsülésére. Csakhogy…

Míg a mérleg egyik tányérjában a nagyformátumú tudós és oktatáspolitikus teljesítménye áll, a másikban ott az a vállalhatatlan, elmarasztalható kezdeményezésekben és tettekben bővelkedő politikusi életpálya nyomasztó terhe, melynek főbb állomásait a németbarátságból fakadó hitleri politika feltételek nélküli támogatása, a militáns antiszemitizmus, a kirekesztő zsidótörvények kidolgozásában való aktív részvétel jelentik. Utóbbiakat Hóman mély meggyőződésből szavazta meg, mert ő „a dualizmus rendszerének emancipáló politikáját elutasítva a zsidók asszimilációját nem tartotta megvalósíthatónak, mondván: a zsidók magyarrá válását elsősorban a kereszténység eszméivel szembehelyezkedő szellemiségük és a felforgató mozgalmakban és romboló eszmeáramlatok terjesztésében vitt vezető szerepük akadályozza.” Mi több, Hóman Bálint már 1944 februárjában 29 képviselőtársával együtt, még a német megszállás előtt szorgalmazta a zsidók deportálását, vehemensen ellenezte Magyarországnak a tengelyhatalmakkal való szakításának tervét, végül pedig a nyilas hatalmat törvényhozóként is kiszolgálta.

Ez a magatartása billenti el végképp a mérleg nyelvét a kedvezőtlen irányba és ez az a kolonc, amiért se megértést, se erkölcsi felmentést nem kaphat az élettől Hóman Bálint soha. Még akkor sem, ha márciusban a Fővárosi Törvényszék felmentette a háborús bűntett vádja alól (a per történész szakértőjét Újvári Gábornak hívták), küszöbön áll az akadémiai rehabilitálása és a székesfehérvári önkormányzat a helyi Fidesz- és Jobbik-képviselők egymásra találásával, az ellenzékiek heves tiltakozása ellenére, nemrég áldását adta, hogy a város egyik gimnáziumával szemben, születésének 130. évfordulóján, ezév decemberében felavassák Hóman Bálint egész alakos bronzszobrát. A tervezett szobor újabb állomása lehet ennek a kultuszteremtésnek, nemsokára így köztéri emlékmű hirdetheti egy iskolával szemben, hogy Magyarországon 2015-ben az utódok visszaóhajtják állítani „Hóman becsületét.”

Ez ellen a terv ellen emelte fel hangját eheti megszólalásában a Népszavában közreadott Nyílt levél Hóman Bálintról szerzője, Lebovits Imre holokauszt-túlélő, most 86 éves mérnök-közgazdász, a budapesti Holokauszt Emlékközpont felügyelő bizottságának elnöke. Lebovits Imre, amikor huszonvalahány kilósan hazajött Mauthausenből, nem gondolta volna, hogy hetven évvel később azzal szembesül: az ő és többszázezer zsidó honfitársunk kirekesztéséért súlyosan vétkes, meghatározó szerepet betöltő egykori politikus ma szobrot kaphat Magyarországon. Azt pedig végképp nem hitte volna, hogy annak az emlékművét finanszírozza majd hét évtizeddel később a magyar állam, akinek súlyos felelőssége van a deportálásokban éppúgy, mint a szintén sokszázezres magyar katona- és civilhalál előidézésében.

A nyílt levél címzettje Székesfehérvár polgármestere és az Orbán kormány igazságügyminisztere. Azért ők, mert a Királyok Városa képviselő testülete már döntött arról, hogy az idén felavatják Hóman Bálint szobrát és erre rögtön csaknem 2 millió forintot is biztosított, amit Trócsányi igazságügyminiszter megtoldott egy további 15 millió forintos rendkívüli adománnyal.

Az a holokauszt túlélő, aki már más alkalommal is markánsan jelét adta, hogy Nem vagyok hajlandó beletörődni mindenbe, felsorakoztatja érveit, melyek mindegyike, külön-külön is meggyőző. A tényekkel alátámasztott történelmi adatok lajtromba vétele egyúttal figyelmeztetés és felelősségre történő apellálás a politikusokhoz: ne adják nevüket és a magyar adófizető polgárok pénzét ehhez a méltatlan vállalkozáshoz, mert az fölösleges indulatokat kelt, sebeket tép fel és hitelét rombolja Magyarország mai kormányának.

Lebovits Imre számára összeegyezhetetlen, hogy az Orbán kormány egyik tagja forintmilliókkal támogatja a zsidótörvények egyik spiritus rectorának emlékhelyét, miközben ezzel egyidőben Trócsányi minisztertársa, Lázár János miniszter így beszélt a Nemzetközi Holokauszt-emlékezési Szövetség magyar elnökségének első plenáris ülésén: A holokauszt nem csak keresztényietlen és embertelen tett, de hazaárulás is volt. (…) A kirekesztés ezért a magyarok számára öncsonkítás. A magyar zsidók ott voltak és kivették részüket a nemzeti történelem minden fontos küzdelméből. (…) Csak őmellettük nem volt senki 70 éve, kivéve azt a maréknyi bátor, valódi hazafit, akiknek az esze és a szíve a nehéz időkben is a helyén volt, és akik megmentették, de legalábbis védték a nemzet becsületét is. (…) 70 évvel ezelőtt a magyar nemzet hatszázezerszer halt meg a marhavagonokban, a koncentrációs táborokban és a Duna parton és nem is születhet újjá egészen addig, amíg nem tettünk meg mindent, hogy mind a hatszázezer honfitársunk történetét feltárjuk, vagy legalább a nevüket felírjuk az Emánuel emlékfa egy levelére vagy a Páva utcai emlékközpont emlékfalára.

Tegyük hozzá, teljes joggal tartja a szerzőnk összebékíthetetlennek ezt a kormányzati kettős viszonyulást. Magunk is úgy véljük: álságos és kegyeletsértő is lenne, ha a következő esztendőben, például a Nemzeti Összetartozás Napján Magyarország egyik településén az emlékezés virágait diákok Hóman szobrának talapzatánál helyezik el, másutt a megannyi Bajcsy-Zsilinszky emlékmű valamelyikén, s közben, ezzel egyidőben Bánffy Miklós soproni szobrára is jut majd virág. Vagy-vagy!

Arról már nem is szólva, hogy Hóman Bálint szobra nyílt hadüzenet lenne Áder János köztársasági elnöknek is, aki tavaly Auschwitz-Birkenauban, a Nemzetközi Élet Menetének résztvevőjeként a következőket mondotta: Közös a sorsunk. Közös a sorstalanságunk. Mert akik zsidó honfitársainkat megalázták és halálba küldték, azok a magyar nemzetet is megalázták, egész nemzetünknek okoztak pótolhatatlan veszteséget. Mindegy, hogy náci németként vagy a hitleri ideológiát kiszolgáló magyarként tették, amit tettek. Nincs bocsánat arra, ha egy állam a saját polgárai ellen fordul.

A nyílt levél szerzőjének valamennyi indokát felsorolni, melyekre hivatkozva kéri a Polgármester urat és Miniszter urat, hogy ne támogassák Hóman Bálint szobrának felállítását, itt, terjedelmi okokból aligha vállalkozhatunk. Viszont közülük két részlet feltétlenül idekívánkozik.

Egyik már csak azért is, mert abból – többek közt– kitűnik: az alaposan dokumentált szerzőnk éppen Trócsányi miniszter egy hajdanvolt elődjének példáján keresztül szemlélteti, hogy az amúgy Hómannal baráti viszonyt ápoló Lázár Andor igazságügy miniszter, ha lelkiismerete úgy diktálta, tudott jól dönteni és nemet is mondani.

A másik részlet beszédes cáfolata mindannak, amit a Hóman dicsőítés posztulátora, Újvári Gábor merészelt megtenni azzal is, hogy miközben elismerte a kitűnő történész és egyben nemzetveszejtő politikus antiszemitizmusát, rögtön felmentést is adott neki: Hóman kétségtelenül antiszemita volt, pontosabban – oly sok keresztény értelmiségi sorstársához hasonlóan – főleg az 1919-es Tanácsköztársaság szomorú tapasztalatai következtében vált azzá. Antiszemitizmusa azonban soha nem lépte túl a sokféleképpen nevezett (szalon, kulturális vagy szelektív) „mérsékelt antiszemitizmus” határait. A „mérsékelt antiszemita”, mi tagadás, valóban „visszafogottságról” tesz tanúbizonyságot Teleki Pál miniszterelnökhöz intézett 1940-es memorandumában.

Hóman Bálint miniszterként készítette el az első zsidótörvény legelső vázlatát, ő terjesztette be 1938 februárjában a miniszterelnöknek és a kormánynak. Lázár Andor igazságügy- miniszter jelezte, hogy a zsidótörvényt nem tartja elfogadhatónak, mire Hóman Lázárt lemondásra szólította fel. Lázár Andor le is mondott miniszteri tisztségéről. Hóman folyamatosan kiállt a zsidótörvények újabb és újabb szigorítása mellett. 1939-ben a második zsidótörvény alkalmazását saját miniszteri hatáskörében tovább szigorította. Elrendelte, a 6 százalékos numerus clausus alkalmazását a középiskolákban is. Utasítást adott arra, hogy négy budapesti gimnáziumban, ahová még sok zsidó gyerek járt, legyen keresztény és zsidó osztály. Hóman a parlamentben is világossá tette, hogy elégedetlen a második zsidótörvény szigorával. Az oktatásban a zsidók teljes kizárását, a numerus nullust tartaná helyesnek.

Hóman Bálint, 1940 júniusában Teleki Pál miniszterelnökhöz írt memorandumában így írt: „A zsidókérdésben végre szakítani kell a kompromisszumok rendszerével. (...) Tudatára kell ébrednünk végre, hogy a zsidó ellensége kell, hogy legyen a mai kormányrendszernek.(...) Ebből nyilvánvalóan következik, hogy zsidókat semminemű hatalmi pozícióban, sem a közigazgatásban, sem a bírói székben, sem az iskolában nem lehet megtűrni, nekik a gazdasági életben sem szabad tanácsadói, irányító, vezető szerepet a kezükben hagyni. A meglévő zsidótörvény rossz. Ezért mielőbb meg kell hozni az új egy-két szakaszos törvényt, mely faji alapra helyezkedik.

Az előbbiekben „vagy-vagy”-ot emlegetve arról szóltunk, hogy nyilasokkal semmilyen közösséget vállalókat és velük kollaborálókat nem lehet egyszerre tisztelni. A nyílt levél írójának egy másik tanúságtétele azzal is szembesít: el kell döntenie végre egy hatalomnak: vagy Márai Sándor vagy Hóman Bálint. A kettő együtt nem megy!

Íme, egy idézet Márai Sándor 1945-ben írt Naplójából: „Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a „jobboldaliság” címkéjével ismert különös valamit, a tudatot, hogy ő, mint „keresztény magyar ember” előjogokkal élhet a világban tehetség és tudás nélkül. (…) Ez a fajta soha nem változik meg, de amíg ezeknek szavuk van vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet.

Révész Sándor, akire már hivatkoztunk korábban ezév márciusában, az 1946-os népbírósági ítéletet semmissé nyilvánító törvényszéki döntés után Hóman becsületéről cikkezett. Az akkor megfogalmazottakat most, amikor kormányzati segédlettel Székesfehérvár a magyar zsidóság tragédiájának egyik kulcsszereplőjét vitézkötéses és kardos szoborrá kívánja „nemesíteni”, nem fölösleges újraolvasni: „Hómant 1946-ban elsősorban a hadüzenet 1941-es megszavazásáért ítélték életfogytiglanra, és a borzalmas börtönviszonyok és bánásmód miatt halt meg öt évvel később. Ezt az ítéletet nem nehéz kikezdeni, mert a hadüzenet nem háborús bűntett. De a bíróság csak egy ítéletről mondhat véleményt. Nem egy emberről. A rehabilitáció kormánypárti protagonistái viszont az idegenmentes, homogén Magyarország végzetes célkitűzésével együtt „Hóman becsületét” óhajtják visszaállítani. Azt azonban sajnos csak a náci birodalom, Hitler, a nyilasok és a tömeggyilkosok becsületével együtt lehet.

Zárásképpen, hisz történészünk hivatkozott rádióinterjújában hangsúlyosan említette Hóman Bálint „úriemberségét”, következzen egy erre vonatkozó adalék, méghozzá Kolozsvárról, a bécsi döntést követő napokból. Lássuk, hogyan látta ezt a hómani kvalitást Tamási Áron. Illés Endre …talpig nehéz hűségbecímmel megjelentetett naplójában (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1988, 26. oldal) ezt így rögzítette:

1944 május 26

Tamási Áronnal ebédelek Kolozsvárott. Már a feketét isszuk négyesben: Áron, Kovács László, Horváth Elek s én – ekkor mondja Áron:

– Hát azt hallottad-e hogyan jött a „felszabadulás” után Hóman Bálint először Kolozsvárra? Természetesen illő, nagy díszkísérettel. De előzőleg telefonált. Telefonon közölte, hogyan szereti a töltött káposztát. Kevés kaporral, a káposztába paprikát főzzenek, a töltelék borsos legyen, a disznó fülét se felejtsék ki. Három napra megrendelte az ebédet és a vacsorát. Kedves receptjeivel köszöntötte Kolozsvárt. Így vonult be.

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X