Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (június 3-9.)


-A A+

Markó Béla a trianoni évfordulóról: „Nem összetartozásunk vagy szolidaritásunk szankciója volt az a békediktátum, hanem vitézkötéses felfuvalkodottságunk következménye.”

Megszólalt a héten a HVG legfrissebb számában Markó Béla az RMDSZ szenátora, a szövetség volt elnöke és az Egyik ünnepel, másik gyászol címmel közreadott publicisztikájában érvekkel alátámasztva fejtette ki: nem ért egyet azzal, „hogy valaki nemzeti feldarabolásunk dátumát akarja gyermeteg, csakazértis logikával összetartozásunk jelképévé tenni.” Elmondta, szerinte a Kárpát-medencében csak kétféle együttélési stratégia lehetséges, de közülük csak az egyik kecsegtethet sikerrel. Ennek ellenére újabban népszerűbb a másik, az eleve zsákutcába torkolló metódus követése, mert tájainkon, politikai haszonlesésből bármikor könnyen feláldozható a távlatos nemzeti érdek és „hiába jártuk végig a megértés, a párbeszéd útját az utóbbi két és fél évtizedben, mert kezdődik elölről minden.”

„Szólásra mi következünk! Mi! Az a magyar ifjúság, amely a tépett zászló és füstölgő romok fölött a keresztény erkölcsből fogja kifakasztani az új életenergiák feltörését, nagy hitet s acélos akaratot. Mi, a magyar ifjúság, amelynek ereiben a tiszta élet tüze majd felgyújtja a második ezer év fáklyáját. Mi következünk szólásra, a magyar ifjúság, amelynek hótiszta homlokán újra felszivárványol majd a megalázott magyar becsület. Mi következünk szólásra, a magyar ifjúság, amelynek áldozatkész életéből lefoghatatlan lendülettel csap ég felé a magyar föltámadás húsvéti pírja!

A mi szemünk fénye nem kialvó mécses, hanem felhőket megdördítő villámsugár. A mi vérünk nem elpocsékolt fiatal erő, hanem munkára paskoló eleven tűz-zuhatag. A mi munkaszeretetünk nem a régi kényelem többé, hanem a szebb jövendő kicsikarásának dacos harcosa.

Melegen érző szívünk együtt vergődik a szenvedő házával, együtt jajong a láncra vert magyar reményekkel, együtt zokog a jajtalan magyar ajkakkal. Tudni vágyó lelkünk majd sokat fog tanulni a hazáért. Acélos izmunk majd fog építeni. Tiszta sasszemünk majd meglátja a jobb jövendő most még ködös útját. Törhetetlen akaratunk majd kicsikarja a történelemtől a második magyar ezer esztendőt, hogy ha múltunkban nincs is öröm, jövőnkben legyen remény!

E mondatok szerzője a revizionizmussal elkötelezett Horthy-korszak ikonikus alakja, a serdülő- és ifjúkor pedagógiai kérdéseivel foglalkozó könyveivel, cikkeivel és rádióelőadásaival hallatlan népszerűségre szert tett római katolikus püspök és egyházi író, Tóth Tihamér. Idézetünk a 22 kötetre rúgó, 1936-ban díszkiadásra érdemesített életmű egyik legtöbbet citált kötetének az előszavából származik, és az a Ki következik szólásra? címet viseli. A „megalázott, megtépett, csonka haza” nagyhatású „erkölcsnemesítőjének”, a „kiművelt és jellemes magyar ifjúvá válás kézikönyvei” szerzőjének kötetei kötelező olvasmányok voltak a két világháború közötti Magyarország középiskoláiban, de a nagyon hamar önálló életre kelt Ki következik szólásra?-opus ezeknél is sokkal nagyobb karriert futott be.

A szöveg egy látomásról szól, egy képzelt országházi fellépés „hiteles krónikája” kívánt lenni, melyben a trianoni békeszerződés becikkelyezését követő órákban egy magyar kiskamasz, „a szebb jövendő kicsikarásának dacos harcosa” kér szót és „mint sebre kiöntött enyhe balzsam, úgy árad az ifjú üde, tiszta hangja, mikor megnyitja ajkát a figyelő csendben.” Aztán következik a fennkölt, dörgedelmes és harcias irredenta szózata, a fogadalom, amiből idéztünk, meg az is, a jövő magyar ifjúsága gondoskodni fog arról, hogy munkánk nyomán virulni indulnak újra a szent magyar trikolór megfakult színei.”

„A megkínzott magyar hazának jövőjébe vetett hitünk” e manifesztuma

elmaradhatatlan betéte volt a ’20-as és ’30- as évek Pannóniájában a mindenkori „Mindent vissza!” rendezvényeknek, akárcsak „Felvidék egy elszakadt lányának”, Papp-Váry Elemérné, Sziklay Szerénának „a revans eszméjének ébrentartására" alkalmas fohásza, a Magyar Hiszekegy, a maga „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában: Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában!” nemzeti imává előléptetett jelmondatával.

1945 után Tóth Tihamérnak, ennek „a dekadenciából kiemelkedni kívánkozó nemesebb vágyakozású ifjúság fiatal lelkének nagy viharait, kemény problémáit és összecsukló küzdelmeit” XIX. századi módszerekkel kezelni akaró „jellemnevelőnek”, a dagályos stílusú, az útkereső serdülők és fiatalemberek lelkivilágát alaposan megzavaró, olykor kínosan megmosolyogtató tartalmú, és nemegyszer kifejezetten romboló hatású illemtankönyvei gyorsan feledésbe merültek. Kurzuspropagandista volt ő a javából, a „Mindent vissza!” korának divatos üdvöskéje, akit 1939-ben bekövetkezett halála napján így méltatott a rádióban Bangha Béla jezsuita hitszónok, a zsidótörvények előkészítésének egyik kulcsszereplője, az akkori Magyarország „sajtóapostola”, „Egy hitben béna világot ismét hinni tanított, egy egész új férfigenerációt oktatott tüzes lélekkel imádkozni, s a magyar ifjúságban új lángokat gyújtott, a jellemes és tiszta férfiúság lelket edző lángjait.”

Tóth Tihamér „tiszta férfiúságot” formálni akaró erkölcsi prédikációinál csak műveinek szellemisége bizonyult vállalhatatlanabbnak az utókor számára. Ezért sem volt abban semmi meglepő: annak a korszaknak a bukásával, melynek ő az egyik legelkötelezettebb és legharciasabb propagandistája volt a képmutató és életidegen intelmeit is elnyelte az enyészet. Bár történtek kísérletek Tóth Tihamér erkölcstanának újrafelfedezésére, úgy hittük, a XXI. században már senki nem akarja „a fortélyos félelem” végképp letűntnek hitt világának ideológusát és morális orákulumát újra piedesztálra emelni.

Nagyot tévedtünk, s ezt most töredelmesen be is kell ismernünk. Mert minap Tóth Tihamér és irredenta kiáltványa, a Ki következik szólásra? előkerült a naftalinból. Ráadásul nem egy szélsőjobbos rendezvényen, hanem a Baja közeli Csátalján, ahol a Nemzeti Összetartozás Napjának talán legfontosabb magyarországi emlékünnepségét rendezték az illetékes kormányzati főtisztviselő és külhoni pártelnökök részvételével, ahol a főszónok a Fidesz egyik alapítója volt és a vendégek közt jelen volt egy olyan diplomáciai képviselet is, melynek ottléte és az illusztrációnkon látható emlékműnek a megkoszorúzása előzmények nélküli ugyan, de mindenképpen üzenetértékű volt. (Keveseknek tűnt fel, s a lapok se tulajdonítottak neki semmilyen figyelmet, pedig az MTI tudósítója ezt rögzítette a csátaljai Trianon „műalkotás” tövéből: „Az ünnepségen és a koszorúzáson képviseltette magát az orosz nagykövetség is.”)

Segíteni kell a határon túli magyarság gazdasági felzárkózását címmel számolt be a nemzeti hírügynökség nyomán a kormány honlapja és megannyi Kárpát-medencei orgánum arról, hogy szerdán Csátalján, „a trianoni békediktátum 95. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen”, arról beszélt Potápi államtitkár, hogy „ha ezt a munkát a következő években el tudjuk végezni, akkor beszélhetünk arról, hogy újra meg tudtunk kapaszkodni itt a Kárpát-medencében”. Ehhez a közösségerősítő munkához szükség van a nemzeti összetartozás napjára is – mondta, és ennek a jegyében szólt utána az egybegyűltekhez Bayer Zsolt író, publicista (a meghívó szerint ő „a FIDESZ alapító tagjaként” volt  itt), Bíró Zsolt, az erdélyi Magyar Polgári Párt, Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség és Péter Csaba, az Ukrajnai Magyar Demokrata Párt elnöke valamint Samu István, a felvidéki Magyar Közösség Pártjának elnökségi tagja.  

Felzárkózásról, megkapaszkodásról, csodatevő nemzeti képességekről, közös magyar ügyekről és közös magyar jövőépítésről nemkülönben a „nemzet immunrendszerét” legyengítőkről beszéltek a szónokok és mindezekről precízen beszámolt a távirati iroda. Viszont valahogy kimaradt a hírügynökségi közleményből az, amit mi egyenesen rémisztőnek vélünk: az emlékünnepség koreográfiája azt a benyomás keltette, mintha nem 2015-ben tartanánk most, hanem visszaléptünk volna úgy nyolc évtizedet és a ceremóniát 1935-ben, az Urmánczy Nándorok és Gömbös Gyulák világában tervezték volna meg.

Aki felkeresi Csátalja község honlapját az szembesülhet azzal az ünnepi meghívóval, amire állításunkat alapozzuk. Van benne a „Szentmise Nemzetünkért”-től kezdve a „Harangzúgáson” át a „Volt nagy ország, de nagy volt” kultúrműsorig és Trianoni himnusz (?)  éneklésig.

A legmegdöbbentőbb viszont a hivatalos rendezvény alaphangját megadó nyitány volt. A nemzetpolitikai államtitkár köszöntőjét, az elszakított területek képviselőinek emlékező szavait és Bayer-beszédet az a Tóth Tihamér-féle Ki következik szólásra? tömény irredenta szózata vezette fel (elmondta Hegedűs Dávid), amiből egy rövid részletet bevezetőnkben már idéztünk. A zsebkendők előkerültek, volt szipogás, mindenki meghatottan hallgatta „a szebb jövendő kicsikarásának [mai] dacos harcosát” és ezt a produkciót 2015 júniusában megtapsolta a nemzetpolitikai államtitkár, a VMSZ, az MPP, az UMDP elnöke, az MKP elnökségi tagja (a  programban eredetileg Berényi József pártelnök szerepelt, de ő végül egy veszprémi fellépést vállalt, elvégre ott mégis Navracsics EU-biztos „Trianonozott”) és Oroszország nagykövetségének a képviselője!

Az idei Nemzeti Összetartozás Napjának előestéjén, amikor még nem tudhatta, hogy a Duna-Tisza közében Tóth Tihamér irredenta kiáltványával nyílhat meg egy hivatalos rendezvény és még nem tudhatta, hogy Magyarhonban a trianoni évfordulón csúcsra járatódik a délibábos nemzeti giccsgyártás, amikor hol csárdaudvarokon kialakított Magyarok emlékparkjának bővítésével, hol pedig paródiába illő „Beszélő Wass Albert Szobor”-állítással (a hangos szobor versmondó mechanikája már az ünnepélyes leleplezés előtt meghibásodott), vagy éppen olyan történelemsértő és szégyellnivaló „teljesítményekkel”, mint volt például egy fahétvezéreket glédába állító,  Történelmi Magyarország Emlékpark kialakítása, amit egy házelnök még magasztalni is volt képes („bátor tett emlékparkot építve dacolni egy olyan korszellemmel, amely a felejtés érdekében dolgozik”) – egyszóval, amikor Tóth Tihamér rehabilitálással és változatos csiricsáré látványosságokkal "gyarapodott” a Magyar Nemzeti Pantheon, megszólalt a HVG legfrissebb számában Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke.

A HVG nyomtatott változatában közölt Egyik ünnepel, másik gyászol című esszéjében, mintha csak megsejtette volna, hogy mivé silányulhat a nemzeti szolidaritás nemes eszményének idei, politikai motivációkból történő aprópénzre váltása, Markó határozott véleményt mondott az általa elhibázott dátumhoz kötött és törvényben rögzített Nemzeti Összetartozás Napjáról.

A diplomatikusnak szánt „nem nagyon lelkesedtem” kezdés után Markó Béla azonnal belevágott a dolgok sűrűjébe. A keser-édes iróniáján keresztül felsejlik némi indulat is a „hazaffyas” rövidlátás és az ostobaság pellengérre állítása mögött, sőt egyre inkább átsejlik a szavain az érzelmekkel felelőtlenül játszadozók iránti jogos haragja is. De visszafogja magát és tud egyszerre tárgyilagos elemző és kíméletlenül szókimondó ítész is lenni. Szerinte, vagy nem ismeri a históriánkat, vagy pedig ami még rosszabb, nem is akarja megismerni azt, aki elhitetni akarja a bárhol élő magyarokkal, hogy a trianoni gyásznap a nemzeti szolidaritás piros betűs emléknapjává nemesedhet.

Nem nagyon lelkesedtem, amikor a magyar országgyűlés 2010-ben a trianoni békeszerződés évfordulóját nyilvánította a Nemzeti Összetartozás Napjának. Azzal egyetértek ugyan, hogy 1920. június 4. a magyar történelem egyik legtragikusabb pillanata. Ezt mi Erdélyben, sajnos, igazán jól tudjuk, és éppen ezért, törvénnyel vagy anélkül, valóban tekinthetjük nemzeti emléknapnak, sőt gyásznapnak. Viszont meghökkentett, hogy valaki nemzeti feldarabolásunk dátumát akarja gyermeteg, csakazértis logikával összetartozásunk jelképévé tenni. Huszonöt éve ötletelünk a szavakkal, voltunk már mi is határontúli, újabban meg külhoni magyarok, de ettől még ugyanazok maradtunk, és a helyzetünk is ugyanígy megoldatlan. Lehetne Trianon a Nagyhatalmi Ostobaság Napja, hiszen a győztes nagyhatalmak igazságtalan döntésükkel még jobban egymásnak ugrasztották a Kárpát-medence nemzeteit. De lehetne Eleink Rövidlátásának Napja is. Vagy költőibben: Önsebünk Napja.  Ki tagadhatná ugyanis, hogy többek közt a magyar politika mulasztásai idézték elő Trianont? Az összetartozásról sokat kellene beszélni, és még többet cselekedni érte, de éppen június 4-én?”

A Markó által igényelt „kibeszélés” torz és kontraproduktív, a józan észnek ellentmondó kortárs mutációira már mi is utaltunk e cikkben, de nem részleteztük őket. Viszont az, aki ide, vagy ide, netán ide, esetleg ide kattint,  könnyedén meggyőződhet arról, hogy ezen az 95. évfordulón, valóban „elgurulni látszanak a gyógyszerek”: nagyon nagy zavar van egyes pannonhoni fejekben, jobb és baloldalon egyaránt.

Az Egyik ünnepel, másik gyászol szerzője nem hagy kétséget afelől, hogy a magyar-magyar őszinte dialógusra szükség van, de nem akárhogyan. Arról a kiindulópontról, aminek lényege: mi, magyarok mindig összetartóak voltunk és hibátlanok is, de a Sors ennek ellenére büntetett bennünket, aligha kezdődhet meg a felelősségteljes és őszinte párbeszéd – véli Markó Béla.

Láttuk már a cikkünkben, nekik az ihletforrást és az origót a Tóth Tihamérok és Papp-Váry Elemérnék meg az Urmánczy Nándorok jelentik. Őrajtuk, és amit ők képviselnek kellene túllépni a megvezetetteknek és megvezetőiknek. Ezért ajánlja Markó helyettük zsinórmértékül inkább az önsorsrontó kacagányos úri Magyarországnak tükröt tartó bonchidai grófot, Bánffy Miklóst:

„Nem összetartozásunk vagy szolidaritásunk szankciója volt az a békediktátum, hanem vitézkötéses felfuvalkodottságunk következménye. Aki nem hiszi, olvasson utána, melegen ajánlom például a Bethlen-kormány első – és eredményes – külügyminiszterének, Bánffy Miklósnak az emlékiratait. Az erdélyi gróf egyébként a francia León Gambetta Elzászra utaló szlogenjét tartotta volna követendőnek: „Y penser toujours, n’en parler jamais” – mindig rágondolni, soha nem beszélni róla. Ebben az egyben ma már talán másképpen vélekedem: igenis, kell róla beszélni. De semmit se segít, ha nemzeti összetartozásnak nevezzük azt, ami száz esztendeje inkább széthúzás volt, és csak utána lett belőle („mi mindig mindenről elkésünk”) közös keserűsége.

Ezt a napot az összetartozás szimbólumaként idézve azt sugallja a „törvényhozó”, hogy nekünk, magyaroknak semmi bűnünk nem volt abban, ami akkor történt, mi akkor is összetartók voltunk, most is azok vagyunk. Tényleg? Azt gondolom, hogy itt a Kárpát-medencében, ahol az etnikumokat tűzzel-vassal sem lehet szétválasztani, kétféle együttélési stratégia lehetséges, és erről kellene valóban párbeszédet folytatni egymással és a szomszéd népekkel.”

A magyar-magyar és a szomszéd népekkel történő párbeszédet mindig is szorgalmazó volt RMDSZ elnök nem elégszik meg az együttélési stratégia szükségességének a kijelentésével, hanem legott fel is vázolja a szerinte lehetséges irányokat.

Következzen ennek a két útnak az ismertetése, melyből értelemszerűen csak az egyik előremutató. A másik meg zsákutca. De, mert a históriából mit se tanuló zsákutcakedvelőkből tájainkon nagy a kínálat, dőreség lenne hinni, hogy itt ne lenne sajnos nagyobb a tülekedés és nem kell már számolni a történelem kerekének visszafordításában tüsténkedőkkel. Sokan vannak ők, sőt egyre szaporodnak. Ha pedig a helyzet úgy kívánja igazi kaméleonokká válnak, megtévesztésül átmenetileg szebbik, „européeri” vagy „cukisabb” orcájukat mutatják.

Viszont még akkor is, ha a markói konkrét példázat szerencsére a cikk megjelenését követően időközben okafogyottá vált, nem nyugodhatunk meg. Nem lehet kétségünk, hogy a nemzeti felelősségtudattal köszönőviszonyban sem levő politikai percemberkék, ha úgy ítélik, bármikor újra szerfölött innovatívokká tudnak válni.

Tegyük hozzá rögtön, éppen az azóta visszavont bukaresti Trianon-törvénykezdeményezés dicstelen karrierje mutatja: a csakazértis logika nemcsak Budapesten, hanem Bukarestben is működik.

Ebbe, a 90 szenátori aláírással hitelesített, tegnap átértékelt kezdeményezésbe még az a logikai bukfenc is belefért, hogy az ötletgazdák akarva-akaratlanul tabudöntésre adják a fejüket. Gondoljuk csak végig, mit is jelentette volna, ha a Corlăţen javaslatból törvény lesz? Gyakorlatilag az eddig megkérdőjelezhetetlennek tekintett román szimbólum, a gyulafehérvári december elseje jelentőségét kisebbítette volna. Mert, ha törvényben rögzül a Dâmboviţa partján a Trianoni Szerződés Napja, ezzel az is kimondatik: egy szintre kerül a román nemzeti kánonban az „egységes nemzeti állam” keresztlevele, az önrendelkezési aktus és egy nagyhatalmi döntés. Érző román nemzeti kebelnek tulajdonképpen ez egy arculcsapással ért volna fel. Még hogy nem a Gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlés, hanem pusztán Clemenceau, Lloyd Georg, Orlando és Wilson… Nem mi művűnk, hanem az ő gesztusuk? Na, ne már…

„Az egyik út: el kell fogadni, hogy történelmet a kelet-közép-európai és balkáni nemzetek sokszor egymás ellenében alakították, és vannak olyan fontos pillanatok, amelyek az egyik nemzetnek ünnepet, a másiknak gyászt jelentenek, de nem ezeket kell előtérbe hoznunk.  Vagy ha igen, akkor csak azért, hogy a megoldatlan kérdésekre választ keressünk. Trianon végül is számos ilyen máig megoldatlan kérdést hagyott mindannyiunkra örökül. Nem tudom, mikor jutunk el oda, hogy magyar, román, szlovák, szerb történészek, mi több, politikusok őszintén tárgyaljanak erről. De mindenképpen ezen az úton kellene továbbmenni.

A másik út? 1990-ben a román parlament, tiltakozásunkat figyelmen kívül hagyva, 1918. december 1-jét tette az ország nemzeti ünnepévé, amikor a gyulafehérvári román népgyűlés kikiáltotta Erdély „egyesülését” Romániával. Ezáltal a Ceauşescu utáni új hatalom azt is eldöntötte, hogy minden évben lesz legkevesebb egy nap, amikor egymás ellenségeiként viselkedünk: ők ünneplik, hogy elvették Erdélyt, mi gyászoljuk ugyanazt. Aztán jöttünk mi egy némiképpen zavaros ideológiával: Trianon az összetartozásunk napja. „nemes verseny” ez, most éppen a románok vannak soron, és igazság szerint ezt a hírt akartam bevezetni mindazzal, amit eddig elmondtam: néhány hónappal ezelőtt még Európát külügyminiszterként körbemosolygó szenátor, Titus Corlăţean törvénytervezetet nyújtott be a minap ezzel a címmel: Törvény június 4-ének a Trianoni Szerződés napjává nyilvánításáról. Érdemes beleolvasni az indoklásba: „…jelen időszakban számos próbálkozást ismerünk a Trianoni Szerződés jelentésének eltorzítására. Ma az Európai Unióban nem fogadható el semmiféle kísérlet a történelem újraírására…” És így tovább, van szó benne revizionizmusról is, de tulajdonképpen sokkal szárazabban, kevésbé patetikusan, mint ahogyan mi beszélünk a trianoni témáról. (Bizony, könnybe lábadó nemzet vagyunk mostanában.) Amikor megláttam, hogy ezt a törvénykezdeményezést kilencven szenátor írta alá, kormánypártiak és ellenzékiek egyaránt (ennyi szavazat elég a minősített többséghez is a szenátusban, de majd a képviselőházé lesz a döntő szó), úgy éreztem, hogy visszafordult a történelem kereke, és hiába jártuk végig a megértés, a párbeszéd útját az utóbbi két és fél évtizedben, mert kezdődik elölről minden. És közben arra kerestem érveket, hogyan lehetne mégis megakadályozni ennek a törvénynek az elfogadását. Miképpen lépjünk ki ebből a bűvös körből, hogy egyik gyászol, a másik ünnepel? Egyik kitűz egy lobogót, a másik is kitűz egy kétszer akkorát. Egyik is úgy tudja, hogy neki van igaza, a másik is. Közben pedig, ha így folytatjuk, végképp vesztesek leszünk mindannyian. De ahhoz, hogy ezt tisztázzuk, le kellene ülnünk, és meg kellene beszélnünk ezt az egészet. Ha nem, akkor már előre látom: vonulnak a románok győzelmi zászlókkal az egyik utcán, vonulunk mi, magyarok gyászlobogókkal a másik utcán, és még az lesz a jó, ha nem találkozunk.”

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X