Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (május 6-12.)


-A A+

Miért is rémültek meg – és nem alaptalanul – Felvidéken, a múltheti magyar-román külügyminiszteri találkozó után?

Megszólalt a héten a Felvidék.mában Sztakó Zsolt és a minapi magyar-román külügyminiszteri találkozó kapcsán döbbenetének ad hangot, a Megnyugtató? címmel közreadott cikkében, hogy Szijjártó Péter magyar külgazdasági és külügyminiszter úgy értékelte a köztévében a Bogdan Aurescuval folytatott tárgyalásait, hogy „bár a magyar-román kapcsolatokat súlyos konfliktusok terhelik, de reméli, hogy ezeket a problémákat is sikerül olyan MEGNYUGTATÓAN rendezni, mint ahogyan a magyar-szlovák viszonyt, és a két ország között hasonlóan KITÜNŐ lesz a kapcsolat”.

Amikor minap, pontosabban május 8-án este meghallottam a csekély 80 és fél milliárddal kistafírozott, de egyre kevesebbek által nézett budapesti köztelevízió hírműsorában a Nemzetstratégiai Kutatóintézet, a kecskeméti önkormányzat és a Kecskeméti Főiskola által szervezett, a Kárpát-haza jövője címmel megtartott, szakajtónyi államtitkárt és helyettes államtitkárt meg egyéb fontos főembert felvonultató monstre konferenciáról szóló helyszíni tudósítás egy mondatát, ledöbbentem.

A tudósító ugyanis arról számolt be, hogy a tanácskozáson elhangzott: gazdasági együttműködésekre van szükség Magyarország és Kárpátalja között, majd idézte a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnökét, aki szerint a Magyarországon lábat vetett multinacionális cégeknek kárpátaljai magyar beszállítókat is alkalmazniuk kellene. Eddig rendben is lett volna a dolog, de következett a csattanó. A megdöbbenésemet a hírolvasó következő mondata okozta: „Szász Jenő becslései szerint az elmúlt 25 évben a közel kétmilliós kárpátaljai magyarság harmada vándorolt el, és sajnos az utóbbi időben már nem Magyarország, hanem más országok jelentik a célpontot.” Félrehallás kizárva, hiszen utóbb megnéztem a helyszíni riport itt elérhető változatát, s az ominózus mondat 1 p. 11 mp.-től hallható, sőt ugyanez olvasható a videós riport leiratában is.

Akkor, szembesülve a mangalicatenyésztésben, a galád módon csak kérdezni képes újságírók törvény általi megrekcumoztatásában, autonómia-focitornákban, tűzoltó-egyesületi dzsemborik összehozásában, mikulásünnepségek gründolásában, tiszteletbeli székely-avatásokban, román nyelvtanításban és a magyar szórványoktatás szétverésében jeleskedő nagy magyar nemzetstratéga, nyílván saját intézetének demográfiai kutatásaira támaszkodó kijelentésével, mely szerint negyedszázada még 6 millió magyar élt Kárpátalján, az elképedés után rögtön legyintettem: ugyan már, kár is lenne hosszasan zsörtölődni ezen az orbitális szamárságon, hisz ez a megfogalmazás csak a kinevezett „tudóst”, és nem mellesleg egy közszolgálati tévécsatorna riporterét meg adásszerkesztőjét minősíti.  Úgy gondoltam, az elhangzottakhoz csak Bajor Andor módjára lehet viszonyulni: „Főúr, írja a többihez!” Meg aztán kérje számon Szásztól ezt a kacajgerjesztő tájékozatlanságot a munkáltatója. Elvégre ő az, aki –, mint azt egy eheti másik tévéadásból megtudtam –, a Nemzetstratégiai Kutatóintézetet a „kormány legfontosabb háttérintézményének nevezte.”  

Mint olyasvalakit, akit némelyek kapitális ostobaságai már nem is tudnak meglepni, az effajta egyre jobban teljesítők világában, egykedvűen tudomásul vettem, hogy most, amikor „értő szakemberekkel” Pannóniában már Dunát is lehet rekeszteni, akkor közöttük szót kapott egy olyan valaki, állítólag „tudós férfiú”, aki szerint riasztó elvándorlás ide, polgárháború oda, de még mindig legalább 4 millió nemzettársunk él Kárpátalján.

Kísértetiesen hasonló, ha nem éppen ennél is siralmasabb „élményben” volt része Felvidéken Sztakó Zsolt kollégának is a héten, amikor botor módon a magyar televízió egyik reggeli hírműsorának megtekintésére adta a fejét. Ő történetesen nem a nemzet stratégáját hallgatta meg riporteri közvetítéssel, mint jómagam, hanem magát a magyar diplomácia egyes számú irányítóját. Neki is megütötte a fülét egy olyan mondat, amely hallatán úgy érezte, amit hallott, az égbekiáltóan felháborító.

Ő viszont nem törődött bele abba, hogy bármi büntetlenül elhangozhat a köztévében, azonnal tollat (billentyűt) ragadott és megírta cikkét, a Megnyugtató? címűt, ami ugyan sok mindenre alkalmas, csak a közérzet megnyugtatásra nem. És üzent is vele rögtön nekünk, Erdélybe, cseppet sem túl bíztatót. 

Aki Sztakó Zsolttal egy időben láthatta Felvidéken, de nemcsak ott, ahogyan a reggeli tévés műsorban Szijjártó Péter magyar külgazdasági és külügyminiszter beszámolt a Bogdan Aurescu román külügyi tárcavezetővel folytatott tárgyalásairól, minden bizonnyal levegő után kapkodott, éppúgy, mint a Felvidék.ma újságírója.

Lássuk mi is történt valójában? Maga a tévés miniszteri tájékoztató amúgy a szokványos mederben kezdődött és Szijjártó a diplomácia óvatos nyelvén fogalmazva, nem is titkolta, hogy a találkozó messze nem volt egy sikertörténet. Gyakorlatilag beismerte azt, amiről mi, lapunkban már részletekre terjedően is szóltunk. Mivel pedig bennünket nem kötelez a diplomatikus nyelvezet, fogalmazzunk hát tömören: kiderült, hogy a budapesti magyar-román külügyminiszteri tárgyalás eredménytelen volt, a rég várt kétoldali konzultáció fiaskó volt a javából.

Volt szó persze ezt követően a külügyéri nyilatkozatban arról, hogy ésszerű együttműködésre van szükség Magyarország és Románia között, meg arról, hogy a vitákat ésszerű mederben kell tartani, hogy majd ésszerűen meg lehessen oldani őket. Majd bekövetkezett annak az „ésszerűségnek” a kinyilvánítása, melyet másként, mint pofont nem élhet meg Felvidéken egyetlen magyar sem.

Szijjártó külgazdasági és külügyminiszter ugyanis szóbahozott egy követendő jó példát és ezzel felcsillantotta a „bíztató reményt” is a kétoldalú kapcsolatok gyümölcsözővé tétele érdekében. Kimondta, lát esélyt arra, hogy a magyar-román nézeteltérések megoldódjanak majd rögtön recepttel is szolgált. Csupán arra kell törekedni, szólt a bölcs megközelítés, hogy a két szomszéd ország viszonya olyan problémamentessé és harmonikussá váljon, amilyenné az Orbán és a Fico-kormány tette Budapest és Pozsony kapcsolatát.

Ez volt az a kijelentés, ami a felvidéki kollégát áramütésként érte. Az olvasónak a legjobb szolgálatot azzal tesszük, ha rögvest át is adjuk a szót neki:

Nézem a televízió reggeli műsorát, éppen Szijjártó Péter, magyar külügyminiszter szerepel, aki május 7-én román kollégájával találkozott. Elmondta, hogy bár a magyar-román kapcsolatokat súlyos konfliktusok terhelik, de reméli, hogy ezeket a problémákat is sikerül olyan MEGNYUGTATÓAN rendezni, mint ahogyan a magyar-szlovák viszonyt, és a két ország között hasonlóan KITŰNŐ lesz a kapcsolat.

Én pedig csak pislogok, mint Pisti a moziban, aki életében először lát felnőttfilmet. Mi van?! Nézem, de nem látom, hogy rózsaszín szemüveget vett volna fel, mielőtt belépett a stúdióba.
Akkor meg miféle megnyugtatóan rendezett problémákról beszél ez az ember? Malina Hedvig ügyére gondol, vagy az állampolgárságuktól jogtalanul megfosztott szlovákiai magyarokra? Netán, arra a tiltakozó petícióra, ami éppen most aktuális, hogy a mi gyerekeink se tanulják kevesebb órában, anyanyelvükön az írás, olvasást, mint szlovák kortársaik?

Vagy esetleg, merül fel bennem az újabb lehetőség... Szóval, lehetséges, elképzelhető, hogy a magyar külügy egy külön szótárat használ, amiben minden szó pont az ellenkezőjét jelenti annak, amit jelent. De akkor nem kellene ezt valamiképpen jelezni? Legalább kacsintson, hogy gyerekek, nem kell ezt túl komolyan venni, és mikor azt mondom, hogy „megnyugtatóan rendeztük a problémákat" valójában pont az ellenkezőjét gondolom.

Ez is egy lehetséges magyarázat, de kevéssé valószínű. Úgyhogy, kedves romániai magyar barátaim, én már most elkezdenék aggódni.”

Mindehhez csak egy személyes megjegyzés: a „megnyugtatóan rendezett” állampolgárságú rimaszombati Tamás Aladárné, született Szűcs Ilona, holnapután, május 16-án tölti be a 103. életévét…

Kanada Világa: „Burka Attila nélkül ma Torontó nem így nézne ki”

Megszólalt a héten a Kanada Világában Burka Attila építész, aki negyvenévi munkássága alatt több mint 7 millió négyzetméternyi lakást tervezett és szinte nincs is olyan lakóépület Torontóban, amelyhez ne lenne köze. Nevéhez fűződik a Toronto gyorsan fejlődő peremvárosában, Mississaugában magasodó Marilyn Monroe-tornyoknak becézett, hivatalosan Absolute Towers névre hallgató felhőkarcoló páros, mely 2012-ben elnyerte az Amerika legjobb magas épülete címet. A Csepelről ’56-ban, 18 évesen szüleivel együtt Kanadába emigráló egykori gépipari technikumi tanuló, ma választott hazájának nagy tekintélyű építésze, akinek Torontón kívül irodája van Pekingben is, a Simó Szabolcsnak adott interjújában vall életéről, munkásságáról és arról is, hogy a jövőben szeretne minél több időt Budapesten tölteni, ahol viszont nem igazán tud felhőkarcolókat elképzelni.

„Jó harminc éve nem épült olyan lakás Torontóban, amelyhez Burka Attilának ne lenne valami köze. Vagy ő maga tervezte, vagy az általa bevezetett lakástervezési elvek érvényesülnek az építésben. Ezt persze egy kollégája meséli - a magyar származású kanadai építész ennél szerényebb.”

Szászi Júlia hét évvel ezelőtt, 2008 januárjában Torontóból keltezett tudósításában e szavakkal vezette fel portréját a Népszabadságban Burka Attila építészről, aki 56-os magyarként, tizennyolc évesen, végzős gépipari technikumi tanulóként került ki szüleivel Winnipegbe, ahol „szerencséje volt, hogy elfogadta a tanácsot, és Kanadában megismételte a gimnázium utolsó évét; éppen ennyi idő kellett az angol nyelv elsajátításához és ismeretségek kötéséhez.” Abban is szerencséje volt, hogy mint a többi ’56-os menekült bevándorlóhoz, hozzá is messzemenően pozitív volt a hivatalos viszonyulás, mert rögtön esélyt kapott a winnipegi egyetem építészmérnöki karának elvégzésére, ahol a legjobbaknak kijáró kitüntetéssel, az universitas aranyérmével zárta tanulmányait. (Merő véletlen, de erről eszünkbe jut: épp a minap fejezte ki aggodalmát az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága a magyar kormány azon törekvése miatt, hogy az úgynevezett nemzeti konzultáció rávezető jellegű kérdéseiben a menekülteket veszélyforrásként tüntesse fel és fogalmazott félre nem érthetően: „Ezeknek az embereknek ma ugyanúgy menekülniük kell az országukból, ahogyan 1956-ban kétszázezer magyarnak kellett.")

Miután a fiatalember lediplomázott – folytatódott a Népszabadságos portrévázlat – „alaposan körülnézett. Kanada a hatvanas években elmaradott ország volt, kivéve Montrealt, de oda francia nyelvtudás nélkül nem mehetett. Az akkor még "földszintes" Torontóról viszont jól látszott, hogy óriási fejlődés előtt áll, és hogy mindennél fontosabb lesz a házépítés. Azt is tudta, hogy emigránsként nincsenek összeköttetései, és hiába nyerte el a winnipegi egyetem arany minősítését, kapcsolatok nélkül nem kap komoly feladatokat. Így egy torontói tervezőirodában helyezkedett el, ez lett a tanulóidő. Azért, hogy a másik oldalról is megismerje egy építészi megbízatás feltételeit, annál a hatóságnál kért és kapott állást, amely az engedélyeket kiadja. Építészszemmel ő nézte át a terveket. Pár év alatt pontosan kiismerte a lehetőségeket. Egy pályázó építész kiszemelte magának és elvitte partnerének - így folytatódott a pálya. Társának nyugdíjba vonulása után pedig átvette az irodát. Ma negyven munkatárssal dolgozik, 2004 óta irodája van Pekingben is.”

Akkor az építész elmondta az őt kérdező Szász Júliának: „Toronto építészetileg izgalmas város. Nem csak a külsőbb kerületekben vannak meg a régi - vagy azok mintájára épült - kisebb családi házak, a belvárosi felhőkarcolók között is megbújik ilyen épület. A toronyházak viszont nem csak irodaépületek, a lakások nagy részét is ezek a „condominium ”-nak nevezett társasházak adják. - A nyolcvanas években valahogy mind egyformán néztek ki ezek az épületek, a lakások se igen tértek el egymástól - meséli. Ha az építtető nagyobb konyhát akart, a tervező széttárta a karját: azt nem lehet, nincs gumiból az épület. Én ezen a szemléleten változtattam, igenis gumiból van! Meg lehet oldani a belső változtatásokat.”

Hogy miként is sikerült forradalmasítania a városépítészetet Burka Atillának oly módon, hogy a gumihatásról mondottak érvényesülhessenek, abba bepillantást nyerhet bárki, aki Burka Attila és építészirodája itt elérhető honlapját felkeresi. Ösztönzésképpen a klikkelésre, álljon itt az alábbi fotóillusztráció a társasházakként szolgáló 50, illetve 56 emeletes, Marilyn Monroe kecses idomaira emlékeztető és a közbeszédben ma már a tragikus sorsú legendás filmsztár nevét viselő tornyokról, melyek építése a Torontói gumitornyok megírása idején alig kezdődött meg.

A 180 illetve 161 méteres felhőkarcoló páros, az építészeti kreativitás és a környezettudatos építkezés világszimbóluma, 2007 és 2012 között készült el és még az átadás évében elnyerte a chicagói Council on Tall Buildings and Urban Habitat-tól az Amerika legjobb magas épülete címet. A csavart alakú felhőkarcolók egyik érdekessége, hogy az épületek szintjei 1-8 foknyi mértékben képesek a tengelyük körül forogni, de csakis egymással összehangolt formában. Épp emiatt, az apró mozgás miatt tűnhet úgy, mintha organikus, mozgó élőlényekkel állnánk szemben.

Most, hét évvel később abban az interjúban, melynek bevezetőjében visszaköszönnek a Népszabadságban egykor olvasottak, a Kanada világának nyilatkozva Burka részletekre menően is kifejti, hogy miben rejlik a páratlan sikerének titka: számára mindig is a funkció volt a kiindulópont, a külsőt a lakás igényeihez igazítja, és ezért mindig belülről kezdi a tervezést:

„Az én filozófiám az, hogy belülről tervezek kifelé. Nem úgy álmodok meg egy épületet, hogy ez milyen jól fog kinézni, mert nem tudom, hogyan fog kinézni. Az majd abból jön, hogy milyen a belső szerkezete. A mérvadó kritériumok nem kívülről jönnek, hanem a funkcióból, hiszen az épület célja az első. Az emberi testnek is van egy formája. Ha Isten teremtett minket, akkor biztosan nem úgy kezdte, hogy itt van két dolog a fej szélén, hogy mit csinál, azt még nem tudom, de fülnek fogom nevezni. Mindig belülről kell kifelé haladni, a funkció az első és utána jöhetnek a külsőségek.”

Amíg egy kínai építésszel közösen tervezett Marilyn Monroe-tornyokig eljutott, Burka Attilának rögös utat kellett bejárnia. Tudta, hiába az a kitűnő egyetemi diploma, emigránsként, kapcsolatrendszer hiányában aligha kaphat komoly feladatokat. Tudatosan költözött 1966-ban az akkor még kisvárosnak számító Torontóba, mert mint mondja: „Úgy éreztem, hogy ott van a legtöbb lehetőség, ahol a legnagyobb az elmaradottság – s rögtön hozzáteszi – Láttam, hogy óriási lehetőségek rejlenek a városban, mind gazdaságilag, mind politikailag, ráadásul nagyon közel van az Egyesült Államokhoz.”

„Én pont jó időben kerültem jó helyre – mondja szerényen, holott mondandójából hamar kiderül: vajmi keveset értek volna a külső körülmények, ha a csepeli kárpitos fia nem lett volna annyira céltudatos és kreatív. Azt már olvashattuk, hogy milyenek voltak számára a kezdetek, a tanulóévek, a kis tervezőirodával, majd építési hatóságnál töltött évekkel és a mostani interjúban maga is meghatározónak ítéli az akkor szerzett tapasztalatokat. Úgy véli: ha nem ismerte volna meg töviről-hegyire a lehetőségeket, aligha nyílt volna meg számára a sikeres pálya, melyet így sommáz tömören: „csatlakoztam egy építész vállalkozásához, akivel 1966-tól 1988-ig dolgoztam együtt, majd nyugdíjba ment és onnantól átvettem a vezetést.”

Toronto, az elmaradott kisváros a ’60-as években hatalmasat lépett előre. A gazdasági fellendülés nyomán a bevándorlók kedvelt célpontjává vált és soha nem látott mértékben és bekövetkezett a lakásépítési boom. Ezekre az évekre, melyek alig remélt lehetőségeket teremtettek egy építész számára, így emlékezik vissza az interjúalany: „Toronto gazdasági központként elkezdett rohamosan fejlődni és nemsokára Kanada első városa lett, minden bevándorló ide érkezett, rengeteg munka volt és megnőtt a lakásépítések iránt az igény. Ezért kezdtem el én is lakóházakkal foglalkozni, bár akkoriban eléggé lenézték ezt a vonalat az építészek. Tudtam, hogy egyre többen érkeznek majd a városba és a lakóépületek tervezése is megtetszett, mert kívülről bár nagyon hasonlóak, belülről nagyon eltérőek, attól függően, hogy kik laknak ott. Tanulmányozni kellett, hogy milyen környéken van és kik fognak ott élni, ez nagyon emberközelivé tette az egész munkát. El kellett képzelni, hogy az adott család hogyan fogja használni az adott lakást. Mindez egy vonatállomás vagy repülőtér tervezésénél ezerszer izgalmasabb feladat.”

Hogy miért is mindennél kedvesebb Burka Attila számára az otthonteremtés, a lakóházak építése, azt megtudhatjuk a szakmai hitvallásként értékelhető, következő mondataiból: „Kezdetben olyan embereknek terveztünk, akik nem engedhettek meg sokat maguknak. Itt tanultam meg, hogy hogyan tudnám a legkevesebből a legtöbbet nyújtani. Meg kellett értenem, hogy ki fog erre a környékre jönni, mekkora lakást tudnak megengedni maguknak, mit szeretnének. Van egy mondás, miszerint kétféle lakás van a világon: az egyik, ami tetszik, a másik, amit meg tudunk venni. A kettő sosem egyezik. Én azt tekintettem feladatomnak, hogy ezt a határt minél jobban leépítsem. Próbáltam minél emberibb, élhetőbb otthonokat megalkotni.”

Rokonszenves építészünk sikeres életpályának még megannyi érdekes és tanulságokban bővelkedő állomásait is bemutatni szeretnénk, de e szándéknak gátat szab a terjedelem. Csak annyit tehetünk, hogy arra ösztönözzük az olvasót, érdemes felkeresnie az egyik leglátogatottabb magyar nyelvű internetes közösségi hírújságot, a Kanada Világát és megismerkedni Simó Szabolcs Burka Attila nélkül ma Torontó nem így nézne ki címmel közreadott nagyinterjújával. Ígérjük, nem fog csalódni benne, hisz megtudhat belőle olyan részleteket is, melyek prezentálására itt nem vállalkozhattunk. Például azt, hogy Burka Attila szerencséje ott kezdődött, hogy célt tévesztett ’56 őszén egy szovjet katona golyója, de azt is, a többi szerencsének már ő volt a kovácsa. Szól arról is, hogy azért szereti Torontót, mert ide „szinte a világ minden pontjáról érkeznek népek és békében megélnek egymás mellett” és mert „nagyon biztonságos, békés város.” Továbbá arról is értesülhet majd, aki e nagylélegzetű interjú olvasására adja a fejét, hogy a felhőkarcolók építésze miért nem tartja indokoltnak, de nem is elképzelhetetlennek Budapesten felhőkarcolók építését. Szól arról is, hogy miért kedvenc megvalósítása a 2005-ben átadott nem éppen égig érő épületekben dúskáló torontói Phoebe lakónegyed, majd részletezi azt is: mivel „Budapest gyönyörű város”, ezért nem is kellene ott a várostervezésen változtatni, hanem csak felújítani a létezőt, az elhanyagoltat, és azt feltétlenül mihamarabb. Végül szó esik a tervekről, melyek lényege: szeretne minél több időt a szülővárosában, Budapesten tölteni, ahol lánya otthonra talált.

Ha mindez nem lenne elegendő a kedvcsináláshoz, zárásképpen következzen még egy sokatmondó részlet az interjúból arról, hogy Burka Attila, aki már ötven évvel ezelőtt is szakmájában a járatlan utat választotta és új építészeti szemléletmóddal sikert sikerre halmozott, ma is imponálóan kreatívnak bizonyul:

„Készítettem egy tervezőprogramot is, amelyben azokat az egyenleteket gyűjtöttem össze, amelyek szükségesek ahhoz, hogy egy épületet matematikailag, forma nélkül meg tudjak tervezni. A végén meg tudom mondani, hogy ennyi és ennyi profitot tudok termelni a vállalkozónak. Ekkor még nem tudjuk, hány lakás lesz az épületben és hogyan fog kinézni, az majd az én dolgom lesz utána. Ha azt mondja, hogy ennyi nem elég, akkor a változókon állítok és az épületnek magasabbnak kell lennie, többért kell eladni a lakásokat, olcsóbban kell felhúzni az épületet, kevesebbért kell telket venni. Eleinte 100-200 változóm volt, most már 10 számmal játszunk. Ekkor még semmi rajz nincs, és mindössze 15 perc alatt meg tudom mondani, hogy érdemes-e belevágni a tervezésbe. Különben 3 hónapig csak rajzolnék és utána a vállalkozó azt is mondhatja, hogy hagyjuk az egészet.”

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X