Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (március 25-31.)


-A A+

Markó Béla: „a tolerancia nem istenadta képességünk, hanem megtanulható és elfelejthető”

Megszólalt a héten Markó Béla és a Népszabadságban közreadott Emlékezés egy gyógyszertárra című vallomásában elmondja, hogy miért keltett benne felemás érzelmeket egy látványos, üzenetértékűnek szánt demonstráció, miért is érzi sokszor inkább gyengeségnek és nem igazi erőnek a kart karba öltő európai szolidaritást és miért gondolja úgy: „az intolerancia végül is gyógyítható.” Úgy véli, „emlékezni muszáj, éppen egy toleránsabb jövő érdekében”. Szól arról, hogy „néhány éve ismét azzal kell szembenéznünk Erdély-szerte, hogy a már kivívott jogokat próbálják sokam visszavenni tőlünk” és azt hiszi, Magyarország sokban segíthetne nekünk, de „ehhez viszont egy sokkal következetesebb szomszédságpolitikára lenne szükség és minden bizonnyal el kellene felejteni azt az egészen különös külpolitikai koncepciót, amely elsősorban gazdaságról szól, és másodsorban sem igazán arról, ami minket nyomorít.”

A gyógyszertár, amire emlékezni és emlékeztetni akart eheti megszólalásában Markó Béla az Erdély legújabbkori históriájának elhíresült marosvásárhelyi apotékája. Az a bizonyos Tudor negyedbeli 28-as számú patika, ahol egy negyedszázada, 1990. március 16-án, pénteken, 11 óra körül az egyik kirakatban a meglévő öt román felirat mellé felfestették magyarul is a „gyógyszertár” szabványfeliratot, amit a bejárati ajtóra is kitettek.

Ami ezután bekövetkezett, annak ma már kötetnyi az irodalma. Legteljesebb körű eligazítást a folytatásról az a tudományos monográfia ad, mely annak a március 16 és március 21 közötti hat napnak az autentikus forrásokra támaszkodó történetét mutatja be, mely megrengette az erdélyi magyar világot és csúfot űzött ’89 decemberéből, de a 422 esztendővel ezelőtti, Európa leghaladóbb elméi által irigyelt, Erdélyt a tolerancia földjévé nemesítő tordai országgyűlési határozatból is. László Márton és Novák Csaba Zoltán percről percre rekonstruálta az akkor történteket, melyek a szemközti vendéglőből odasereglett alig tucatnyi, szemmel láthatóan ittas román nemzetféltője spontán akciójától indultak, tömeghisztériát okoztak és a karhatalmi segédletnek „köszönhetően” viharos gyorsasággal elvezettek ahhoz az államilag menedzselt tragédiához, melynek következtében Marosvásárhely szimbólumává válhatott az intoleranciának.

Huszonöt év elmúltával Markó Béla azt a dilemmáját osztja meg velünk, hogy vajon ’90 márciusa óta ment-e a világ elébb tolerancia ügyben, a szűkebb pátriában meg másutt is. Következtetése pedig az, hogy „a tolerancia nem istenadta képességünk, hanem megtanulható és elfelejthető”, a mások, a másság iránti türelmet és megértést „tulajdonképpen minden új helyzetben ismét el kell sajátítani.”

Hogy miként jut el erre a felismerésre a most közreadott esszéjében, azt e tallózó rovat követelményeihez híven természetesen szemlénkben bemutatjuk. Előtte viszont egy kitérőt már csak azért is meg kell tennünk, mert a tolerancia okán most eltöprengő Markó Béla írása a szerző egy másik, huszonöt évvel ezelőtti megszólalását idézi fel bennünk. Mi több, újraolvasva az egykori szöveget, megerősödött a meggyőződésünk: a szűk körű kerekasztal beszélgetés keretében, 1990 márciusában Budapesten elhangzott felszólalás már csak azért is nagyon kevesek számára ismert, mert az akkori, félszázat alig meghaladó meghallgatói közül jó néhányan sajnos már nincsenek közöttünk – a mostani Emlékezés egy gyógyszertárra címmel közreadott publicisztika előzményének tekinthető, a maga máig érvényes tanulságaival.

A most első ízben nyilvánosságot kapó kerekasztali hozzászólásban az íróként és lapszerkesztőként bemutatkozó Markó két ország vezető értelmiségeinek és Horn Gyula akkori magyar külügyminiszternek a jelenlététében figyelmeztette a hallgatóságát a megtanulható és feltétlenül meg is tanulandó, de oly könnyen az emlékezetből kihulló toleranciára. Meg arra is, amit még a román-magyar kiegyezést őszintén gondoló élvonalbeli román írástudók közül többen hajlamosak voltak az akkori újvilágteremtés reménykeltő napjaiban is nem prioritásként kezelni: a tolerancia nem fér össze a félmegoldásokkal, egy nacionálkommunizmus által megpróbált kisebbségi közösség jogos kéréseinek a meg nem értésével és a többségi politika „majd ráérünk arra még”-típusú válaszaival. Félreérthetetlenül kimondta akkor és ott: az igazi tolerancia ismérve csak a romániai magyarok igényeinek teljesítése lehet, az ő türelmükkel való visszaélés biztos tünete a többségi intoleranciának.

Markó Béla azon a Budapesten, 1990 március 19-én és 20-án megrendezett magyar-román értelmiségi találkozón nemcsak utalt mindezekre, hanem érvelt is az időtényező kulcsfontossága mellett, kifejtve azt, hogy a demokráciaépítés és a kisebbségi jogok megadása időben nem elválasztható.

Magáról a találkozóról érdemes tudni: a müncheni Ferenczy-sajtóügynökség vezetőjének kezdeményezésére és az akkori magyar kormány hathatós támogatásával, az egymás jobb megismerésén alapuló tolerancia jegyében, erdélyi és magyarországi magyar, illetve román értelmiségiek, jobbára az irodalmi és művészi élet prominensei folytattak dialógust arról, hogy „a nemzeti gyűlölködés soha többé ne válassza el népeinket, s a román-magyar viszonyt a nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív jogainak maradéktalan tiszteletben tartásán alapuló európai normák határozzák meg.”

Az ígéretes kezdetnek szánt és épp a marosvásárhelyi történések miatt soha sem folytatott eszmecserének résztvevői között Markó mellett olyan ismert személyiségek voltak jelen, mint Domokos Géza, akkor az RMDSZ elnöke, Kányádi Sándor, Cs. Gyimesi Éva, Kántor Lajos, Bodor Pál, Szőcs Géza, Ara-Kovács Attila, Demény Lajos, Pálfalvi Attila, Gálfalvi Zsolt, Egyed Péter, Balázs Sándor, Molnár Gusztáv, Sylvester Lajos, Béres András Lányi Szabolcs, Csoóri Sándor, Cseres Tibor, Konrád György, Hegedűs B. András, Köteles Pál, Fekete Sándor, Sinkovics Imre, Pomogáts Béla, Kozma Imre, Tamás Gáspár Miklós, Zöld Ferenc, Fülöp Mihály, Marius Tabacu, Mircea Dinescu, Gabriel Liiceanu, Ioan Alexandru, Smaranda Enache, Gabriela Adameșteanu, Alin Teodorescu, Ion Aluaş, Ion Pop, Dorel Vișan, Dan Petrescu és mások.

(Ma már tudható, hogy utólag méltatlanná bizonyultak is ott voltak a Béla király úti kormányrezidencia tanácskozótermében. Azóta már ismertté vált két, az értelmiségi fórumon amúgy kifejezetten építő tartalmú felszólalásokkal jeleskedőről, Heltai Péterről és Sorin Antohiról, hogy "Hegel", illetve "Valentin" fedőnéven korábban egészen más közegben is tudtak „jeleskedni”. Tették ezt azok szolgálatában, akik Marosvásárhely és Erdély magyarsága ’90-es márciusi gerincroppantási kísérletének értelmi felelősei voltak.)

A tanácskozás teljes anyagát, annak zárónyilatkozatát (ennek megszövegezői Domokos Géza, Demény Lajos, Markó Béla, Marius Tabacu, Smaranda Enache, Konrád György, Ion Aluaş és Sorin Antohi voltak) és a nemzetközi sajtóértekezleten elhangzottakat, ahol Konrád György és Mircea Dinescu volt a főszereplő, a szervezők kötetben kívánták kiadni még a félévvel későbbre tervezett következő, Bukarestben esedékes második magyar-román értelmiségi találkozó előtt. (Domokos Géza helyszínnek Temesvárt javasolta, de ezt az indítványt a bukarestiek nem fogadták el.) Ahogyan a következő fórumra és az akkor elhatározott közös magyar-román alapítvány létrehozására sem került sor soha (pedig a fórum két társelnökének, Csoóri Sándornak és Gabriel Liiceanunak a személyében már megegyezés is volt a kuratóriumi elnököket illetően), ugyanúgy nem lett semmi a tervezett konferenciakötet megjelentetéséből sem. A magnószalagon rögzített konferenciaanyag viszont gépiratban fennmaradt. Ebből következzen most az ott elhangzott s már hivatkozott Markó felszólalás. A szöveghű közlés előtt még meg kell jegyeznünk, hogy annak elhangzása időpontjában a találkozó résztvevői még nem tudták, hogy Marosvásárhelyen azon a március 19-i nap délutánján már erőszakba csaptak át az indulatok.

„Markó Béla (Marosvásárhely): Író, szerkesztő vagyok. Örülök, hogy eljutottunk néhány konkrét kérdéshez. Mégis szeretnék egy néhány mondattal az általánosságokhoz visszatérni.

Az úgynevezett időtényezőről van szó, és az általunk tárgyalt kérdés helyéről a romániai demokratizálódás folyamatában. Mircea Dinescu mondta az elején – és érzésem szerint más kiváló román barátaink is osztják ezt az álláspontot –, hogy a kisebbségi kérdésnek a megoldása csak akkor történhet meg megnyugtatóan, ha sikerül megnyugtató módon demokratizálni az egész román társadalmat. Ez elvben így van, ami a kérdés megnyugtató megoldását illeti; ebben nyílván mindannyian egyetértünk.

Én mégis úgy látom – és nem hiszem, hogy csak azért látnám úgy, mert mi erdélyi magyarok a saját nemzetiségi problémáink torz tükrén át szemlélnénk az egész romániai társadalom ügyét –, hogy ennek a kérdésnek valamiféle megoldásának, legalábbis a megoldás megkezdésének valamiféle prioritása vagy legalábbis egyidejűsége (ez itt már elhangzott) kell, hogy legyen a romániai demokratizálás általános folyamatában vagy folyamatával. Kétféle érvem van ehhez.

Az egyik érv érzelmi, bár nem szívesen folyamodom érzelmi érvekhez. Cs. Gyimesi Éva fontos kérdést érintett, amikor azt mondta, hogy nem morális és nem is érzelmi kérdésekről van szó, amikor meg akarjuk oldani a nemzetiségi problémát, hanem jogi keretek kérdése ez. Az érzelmi érvem ennek ellenére, hogy szombaton, amikor Marosvásárhelyről eljöttem, szorongva hagytam ott a családomat – kislányomat, kisfiamat, feleségemet –, mert olyan feszültségek alakultak ki abban a zónában, hogy bizonyos intézkedések megtétele nem halogatható, talán még hetekre sem.

Ez annyiban tartozik a megbeszélésünk résztvevőire, hogy nekünk is föl kell ismernünk, mennyire sürgős és mennyire felelősségteljes a mi viszonyulásunk a romániai nemzeti kisebbségi kérdés megoldásához. Ez volna – talán csak számomra, bár nem biztos, hogy csak számomra fontos – érzelmi érvem.

A másik – nem érzelmi jellegű – érv a prioritást illeti. Én magam és otthoni magyar barátaim úgy látjuk, hogy a kisebbségi kérdés megoldatlansága, adott esetben, az egész román társadalom demokratikus átalakulásának a legfőbb akadálya is lehet. Ezért nem egyenrangú ez a kérdés más – szintén fontos – demokratizálódási problémáknak a megoldásával. Tudniillik tapasztaljuk – de tapasztaltuk az elmúlt évtizedekben is –, hogy a Ceaușescu-diktatúrának két összetevője volt. Az egyik egy sztálinista-posztsztálinista ideológia, melyre ráépült egy nacionalista ideológia, melynek eleme a felnagyított és nyilvánvalóan meghamisított nemzettudat, másrészt az állandó fenyegetettség érzésének az ébren tartása. A diktatúra elmúltával, meggyőződésem szerint, ez a sztálinista-posztsztálinista ideológia végképp teret veszített Romániában. Viszont egyáltalán nem veszített teret a másik összetevő, a nacionalizmus. Újból fel lehet ébreszteni, ébren lehet tartani a hamis nemzettudatot, és éberen lehet tartani a fenyegetettség érzetét; és ezzel meg lehet teremteni egy újabb totalitárius rendszer, egy újabb diktatúra lehetőségét. Ennek legjobb eszköze a nemzetiségi kérdés felfokozása, a megoldás megkezdésének megakadályozása, és ezzel az egész romániai társadalom beletaszítása egy újabb diktatúra sötétjébe. Ezért fontosnak és elsőrendűnek tartom ennek a kérdésnek a megoldását.

Még valamire kitérnék: az értelmiség felelősségére, a sajtó és a kommunikáció felelősségére. Annak az értelmiségnek, mely itt jelen van, semmit a szemére hányni nem lehet; sőt azok vannak itt jelen, akik szembefordultak a Ceaușescu-diktatúrával. Viszont vigyáznunk kell arra mindannyiunknak, hogy esetleg tíz-tizenöt esztendő múlva se tehessenek nekünk szemrehányást a gyermekeink azért, hogy nem ismertük fel ennek a kérdésnek a sürgősségét, elmulasztottuk – minden jóindulatunk mellett – a megfelelő pillanatot. Köszönöm a figyelmüket.”

Az értelmiség felelősségére, a sajtó és a kommunikáció felelősségére intett és a tíz-tizenöt év múlva bekövetkező és megjósolható szemrehányásoktól féltette Markó Béla 1990 március 19-ének kora délutánján a magyar és román megbékélésre igyekvő írótársakat, művészeket és más írástudókat. És most, immár huszonöt esztendő elmúltával milyen lehet ez a mérlegmegvonás?

Az Emlékezés egy gyógyszertárra címet viselő konfesszió szerzője számvetésének eredményét már bevezető sorainkban megelőlegeztük. A saját tapasztalatai meg a világban történtek ismeretében és megkülönböztetett módon napjaink lélekbénító fejleményei nyomán immár bizonyossággá vált Markó számára, hogy a mások és másság iránti megértés korunk nagy hiánycikke, még ott is, ahol veleszületett képességként véltük tudni a toleráns magatartás meglétét. Markó Béla meggyőződése: a tolerancia nem adottság, az nem más, mint nehezen elsajátítható, de nagyon könnyen felejthető emberi tulajdonság. Toleranciatudattal születni sehol, még a nemzeti, vallási és bármilyen másság iránt türelmet és megértést zászlókra tűző boldogabb országokban sem lehet, a tolerancia valójában olyan magatartásformát jelent, amire törekedni lehet, és mindig törekedni kell.

Éppúgy, mint a szolidaritásra, melynek az emlékezetes pillanata, a párizsi Charlie Hebdo munkatársait legyilkoló terrorista akció utáni, a világ jobb arcát mutatni akaró élvonalbeli politikusok demonstrálása Markóban felemás érzéseket keltett. Az erőszak ellen tüntetők impozáns tömege láttán a magától értetődő tisztelet és elismerés mellett, felsejlik a kétely is benne: a világra szóló összefogás üzenete vajon hiteles lenyomata-e a mai valóságnak, vagy tekintendő inkább csak egy törekvés kinyilvánításának? A kételkedő dilemmájára a sokak által túllihegett, már-már történelmi mérföldkőként aposztrofált Obama- és Johannis-jelenség továbbgondolása távolról sem ad megnyugtató választ:

„Látszólag erőt sugallt az a demonstráció, de mintha gyengeséget is ugyanakkor, hiszen tiltakozni nem a hatalmon levők szoktak, hanem azok, akik ellenzékben vannak.

Persze, ebben az esetben inkább a teljes szolidaritást kívánták bizonyítani a szervezők, talán az elrettentés szándékával is, viszont nem megy ki a fejemből, hogy sajnos, képmutatás is volt bőven ebben a tényleg világra szóló összefogásban.

Vagy legfeljebb – megengedem – nem a mai valóságot, hanem csak az elhatározást mutatta, hogy ilyennek szeretnénk a jövőt. Toleráns társadalmat, szabadságot, egyenlőséget, testvériséget akarunk utódainknak – üzenték a párizsi felvonulók, és ezzel természetesen mindannyian egyetérthetünk.

Ám azzal az önelégültséggel nincs mit kezdenem, hogy sokak szerint máris ilyenek vagyunk, szemben a világ elvetemült részével, és hogy Európában például, vagy akár az Amerikai Egyesült Államokban máris megvalósult volna az ideológiák, vallások, kultúrák, nyelvek, etnikumok békés együttélésének eszméje. Nem csupán Ukrajnára gondolok, mondjuk, hanem saját néhány évtizedes tapasztalatomra, hogy a tolerancia nem istenadta képességünk, hanem megtanulható és elfelejthető.

Tulajdonképpen minden új helyzetben ismét el kell sajátítani. Hogy ma színes bőrű elnöke van Amerikának, és hogy néhány hónapja Romániában is német származású az államfő? Igen, ezek kétségtelenül fontos előjelei lehetnek egy majdani változásnak.

„De hozott-e valami újat kisebbségjogi kérdésekben a washingtoni politika Barack Obama megválasztása után? Ígért-e szemléletváltást a többség-kisebbség viszonyában a romániai államelnök Klaus Johannis, aki egyelőre csak annyit mondott ország-világ előtt, hogy nálunk minden rendben van.”

Az utólag túlértékeltnek minősülő kedvező előjelekben való csalódásoknak aligha volt nagyobb kárvallottjai a ’89 decembere utáni Romániában, mint Marosvásárhely magyarsága. Az ígéretes kezdet után itt nagyon hamar bekövetkezett a kedvszegő február, majd az illúzióromboló március, aminek az általunk már ismertetett Tudor negyedbeli gyógyszertár gyújtóbombává vált esetét Markó is felidézi. Mint mondja, mert „muszáj, éppen egy toleránsabb jövő reményében.”

A most megfogalmazott tézis akkor is érvényes volt: Marosvásárhely akkori krónikája az élő példa és megcáfolhatatlan bizonyíték arra, hogy a mások megértése elsajátítható, valóban tanulható lehet, de az pillanatok alatt el is felejthető:

„Marosvásárhelynek akkor majdnem százötvenezer lakosa volt, és ennek valamivel több, mint fele magyar. Az általános eufóriával, a román–magyar megbékélés könnyes-romantikus ábrándjával induló újsütetű demokráciában, két és fél hónappal a Ceausescu-diktatúra bukása után, egy ilyen etnikai összetételű városban hiába próbálkoztunk kétnyelvű várostáblákkal, rögtön széttörték vagy lemázolták azokat, és nem volt még sehol – sehol! – egyetlenegy kétnyelvű cégtábla vagy más nyilvános felirat sem Marosvásárhelyen.

Azt gondolhatták a gyógyszerészek, hogy a kórház vagy a gyógyszertár bejáratánál ki-ki levetkőzi előítéleteit, faji, etnikai, netán nyelvi türelmetlenségét, hiszen a beteg embernek nincsen más identitása, mint a betegsége. Nem így történt. Hatalmas román tömeg gyűlt össze a tömbházak között, a tágas útkereszteződésben, és amikor többedmagammal odarohantunk a hírre, csak tisztes távolságból figyeltük a félelmetesen zúgó darázsfészket. Rémisztő volt.

Máig nem tudjuk, kik szervezték ezeket a tiltakozó akciókat. Viszont, ami a legfontosabb: európai emberek tették ezt a huszadik század végén.

Nem évszázadokkal ezelőtt, nem az inkvizíció, nem a boszorkányüldözések korában. Mint ahogy európai emberek okoztak mérhetetlen szenvedést európai embereknek a második világháborúban, európai emberek küldtek ki európai embereket a frontra, vagy deportáltak és pusztítottak el európai milliókat. Majd a kommunizmusban is hányféle rémségről tudtunk, vagy esetleg nem is tudtunk.”

A folytatásban Markó felidézi az általunk már ismertetett budapesti román–magyar kerekasztal-beszélgetést, ahol, mint elmondja – és mondandóját igazolja a rendelkezésünkre álló gépirat –, biztatóan alakuló kísérlet történt a magyar-román egyetértés megtalálására a nyelvhasználat, az anyanyelvű oktatás és a magyar egyetem kérdésében. Nem véletlenül tartja fontosnak hozzátenni: „Ráadásul – horribile dictu! – Magyarország fővárosában próbáltuk ezt cselekedni, a külügyminiszter Horn Gyula és államtitkára, Szokai Imre jelenlétében.”

A kegyelmi pillanat hamar véget ért, a jó hangulatnak, konstruktív szellemnek a Marosvásárhelyről érkező hírek hatására hamar vége szakadt. Domokos Géza, aki emlékiratában apró részletekre terjedően is beszámol e két napos kerekasztal-konferenciáról, találóan nevezi a második nap reggelén a reményt vesztett, aggodalomtól kialvatlan társaságot „a karikás szeműek grémiumának”. 

Markó Béla így látja ezt a mozzanatot és az elkövetkezőkben történteteket:

Nem volt könnyű, de egy-két kérdésben már-már megegyeztünk,

amikor az első nap estéjén jött a hír: Marosvásárhelyen vér folyik, Sütő András is súlyosan megsebesült. Dugába dőlt minden, csomagoltunk sürgősen, és ki ahogy tudott, utaztunk haza. A folytatás már valószínűleg mindkét országban benne van a történelem-könyvekben, bár más-más konklúziókkal, hiszen egyelőre még a történelmet, a régvolt tényeket sem vagyunk képesek egyformán látni. Hallani is vélem egyik-másik kommentárt: igen, a románok.

Nem mi voltunk az agresszorok, mondhatnánk megkönnyebbülten, mint az európai politikusok Párizsban. Így igaz, akkor Marosvásárhelyen tényleg nem mi voltunk. De tetszik, nem tetszik, akik ütöttek, éppen úgy európaiak voltak, mint akik védekeztek.

Markó indító, a párizsi szolidaritási tüntetésre vonatkozó példázatának bemutatása kapcsán a szerző fel-felsejlő kételyeiről szóltunk. Dolgozata folytatásában, majd a záró mondatokba a két kulcsfogalom, a tolerancia és a szolidaritás okán, annak meglétét keresve, de inkább a hiányával találkozva, idehaza és szerte Európában, a kételkedése egyre markánsabbá válik. A fenntartásait megalapozó érveket és példázatokat ismerjük meg és azzal is szembesülünk, hogy miért is véli felfedezni a francia fővárosban a világ elé tárt, kart karba öltő európai szolidaritásban inkább a gyengeséget és nem az igazi erőt. Hogy miért látja úgy, hamis sokszor a tolerancia önkép idehaza (bennünk, magyarokban is), a szomszédságban meg távolabbi tájakon is, kiderül a következőkből:

Vagy beszéljek arról, hogy „mi” magyarok mit gondolunk ma is a cigányokról, akik egyébként ezelőtt huszonöt évvel Marosvásárhelyen mellénk álltak? Hogy egyesek az elmúlt években is milyen szörnyűségeket követtek el velük szemben? Az nem a románok szégyene, hanem a miénk. Vagy egyezzünk meg: általában az európaiaké.

Mint a volt Jugoszlávia etnikai tisztogatásai, az ukrán–orosz konfliktus, az antiszemitizmus, az idegengyűlölet, a szélsőjobb pártok félelmetes előretörése, a lappangó fundamentalizmus, a kollektív jogok ostoba, szűk látókörű tagadása. Hinni szeretnék a német vagy francia vezetők toleranciaakaratában, és Európában minden bizonnyal már ma is sokkal jobb élni, mint a világ más részein, de azért nem felejthetem, hogy 1990-ben sem tudott nekünk hathatósan segíteni az akkori Európa, legfeljebb csak „szelíd” kényszereket próbált alkalmazni Romániával szemben, többek közt az integrációs feltételek megállapításakor.

Magunknak kellett megkeresni a megfelelő eszközöket, és később tényleg újrakezdődött más formában a román–magyar párbeszéd, meg is oldottunk számos vitás ügyet, viszont sokszor inkább gyengeségnek éreztem a kart karba öltő európai szolidaritást, nem igazi erőnek.

Néhány éve ismét azzal kell szembenéznünk Erdély-szerte, hogy a már kivívott jogokat próbálják sokan visszavenni tőlünk.

Mindennaposak a zászló-, felirat- és iskolabotrányok. Bár egyelőre úgy tűnik, Budapest nem fog nekünk román–magyar kerekasztalt szervezni, különben sem ez a dolga Magyarországnak, viszont sok másban segíthetne.

Ehhez viszont egy sokkal következetesebb szomszédságpolitikára lenne szükség, és minden bizonnyal el kellene felejteni azt az egészen különös külpolitikai koncepciót, amely elsősorban gazdaságról szól, és másodsorban sem igazán arról, ami minket nyomorít.

Utána talán Angela Merkeléket is meggyőzhetnénk arról, hogy „vigyázó szemüket” Párizsra vetve, reszkírozzanak néha azért ránk is egy-egy pillantást, mert attól, hogy német anyanyelvű elnöke van ma Romániának, nem oldódtak meg automatikusan oktatási és nyelvhasználati problémáink.

Mi több, sok román úgy érezheti, hogy ezzel a választással egyszer s mindenkorra bizonyította toleranciáját. Mint a párizsi tüntetők. Hogy példát is hozzak az ellentmondásra: egy adott pillanatban úgy tűnt, hogy a marosvásárhelyi gyógyszerészti karon az idéntől nem lesznek magyar helyek a felvételin. Ezt a veszélyt talán sikerült elhárítani, de nem kellene huszonöt év mérlegét a gyógyszerészettel kezdeni, és azzal is befejezni. Az intolerancia végül is gyógyítható. Csak ahhoz el kell ismernünk, hogy mi sem vagyunk immunisak a fertőzésre.”

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X