Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (március 19-24.)


-A A+

Olykor túl optimista, olykor kifejezetten diplomatikus, de hajlandó leszámolni fölöslegesen táplált illúziókkal is – Potápi Árpád János a Népszabadságban

Megszólalt a héten a Népszabadságban Potápi Árpád János a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára és nyilatkozva Vári Györgynek többek közt elmondta: a határon túli magyarok elvándorlását csak olyan gazdasági ösztönzők akadályozhatják meg, melyeket Budapest aligha biztosíthat a kívánatos mértékben. Szólt arról is, hogy miért mondott le a magyar kormány a tervezett Szabadkai Egyetem létrehozásáról, arról hogy szerinte csak a bürokrácia tehető felelőssé a kulturális áruforgalom akadozásáért a Kárpát-medencében. A soha nyugvópontra nem jutó nemzetpolitikai vitatémát illetően pedig felettébb lakonikusnak bizonyult: „azt a sűrűn tárgyalt kérdést, hogy szabad-e a magyar kormánynak a kisebbségi magyar pártok versenyébe beavatkoznia valamelyik oldalon, nem látja aktuálisnak.”

A kettős állampolgárság veszélyezteti a fennmaradást címmel számolt be pénteken a Népszabadság munkatársa, Vári György arról a beszélgetéséről, melyet Potápi Árpád Jánossal, a magyar kormány nemzetpolitikai ügyekben illetékes államtitkárával folytatott.

Vári, akinek ihletett tanítványi-tisztelői méltatását a 80 éves Ilia Mihályról, a Kárpát-medence magyar irodalmi életének intézményemberéről, a „láthatatlan óriásról”, aki nélkül „talán már régen szétesett volna végképp a mind irányvesztettebbé váló magyar szellemi élet” tavaly e helyen ismertettük, most a Potápival folytatott diskurzusában több olyan magyarságpolitikai kérdést próbált tisztázni, melyekkel vissza-visszatérően lapja hétvégi számaiban egyre többször  találkozhattunk. Már csak ezért sem volt fölösleges lapjának a kormányzat illetékesének véleményét megismerni.

A Népszabadság szombatonkénti mellékletének Kentaurbeszéd sorozatában megjelent írások szerzői között nemcsak a pannóniai értelmiség jeleseit fedezhetjük fel, akik a magyarországi társadalom kiútkereséséről, hatalomról, erkölcsről, politikáról, gazdaságról és megannyi más, a szó igazi értelmében vett közügyről értekeznek, hanem rendszeresen publikálnak e rovatban olyan avatott külhoni magyar írástudók is, akik sorskérdésekről, saját közösségeik jelenét és jövőjét befolyásoló dilemmákról adnak számot, és akiknek a szűkebb pátriájukban közvélemény-formáló szerepük van. A március 15.-i hétvégének mellékletében, amint arról mi is beszámoltunk, ilyen tartalmú publicisztikával örvendezette meg az olvasót az újvidéki Végel László, most szombaton pedig hasonlóra Hunčik Péter a Dunaszerdahelyen élő neves pszichiáter és író, Václav Havel egykori tanácsadója vállalkozott.

Munícióval tehát a kérdező bőven el volt látva, de a Potápi-Vári dialógus mostanra időzítése más szempontból sem tűnik véletlennek. A cikk megjelenése előtti napon került sor ugyanis a budapesti parlamentben a Bethlen Gábor Alap 2013-as beszámolójára és az annak elfogadásáról szóló országgyűlési határozati javaslat országgyűlési vitájára, mely régen, túl régen váratott magára. Elmaradását sokan és sokszor szóvá tették az elmúlt hónapokban ellenzéki oldalról, hiszen törvény írja elő, hogy ennek már sokkal korábban, csaknem egy esztendeje meg kellett volna történnie.

A Bethlen Gábor Alapról szóló 2010. évi CLXXXII. törvény előírásai szerint „a nemzetpolitikáért felelős miniszter szükség szerint, de legalább évente egyszer, május 31-ig tájékoztatja a Kormányt, a Kormány ezt követően beszámol az Országgyűlésnek az Alap előző évi tevékenységéről és működéséről, valamint e törvény alkalmazásának tapasztalatairól.” Mint látható, törvénysértés ide, törvénysértés oda, a kormány nemzetpolitikai illetékesei nem siették el a dolgot. Az unortodoxiák világában ezt a példátlan mulasztást is szokatlan módon indokolták, abból nem egy lóláb lógott ki, hanem felsejlett egy egész ménes: azt a mulatságosnak ható érvelését Pánczél Károlynak, a nemzeti összetartozás bizottság fideszes elnökének, hogy mivel 2014 választási év volt, elcsúszott annak parlamenti megvitatása”, vélhetően az se gondolta komolyan, aki kimondta. Ahol, ha akarják, akár sarkalatos törvények is megszülethetnek Guinness rekordereket megszégyenítő gyorsasággal, ott az effajta érv felettébb gyöngécske lábakon áll. Inkább az tűnik valószínűnek, hogy a törvényt a pénzosztásra hivatottak és beszámolásra kötelezettek, valamilyen rejtélyes, a törvényhozók orrára nem köthető okból vagy nem tudták vagy talán nem is akarták betartani.

A csütörtöki parlamenti vitában a megszólalók politikai hovatartozását tükrözve az Orbán-kormány nemzetpolitikája kapott egyaránt hideget is, meleget is.

A kormányoldal képviselői természetesen a nagyszerű eredményekkel hozakodtak elő és a 2010-ben bekövetkezett magyarságpolitikai paradigmaváltást magasztalták. Az oktatási-nevelési támogatásban részesülők növekvő számáról értekeztek és a különböző néven futó vagy már lezárt illetve frissen kezdeményezett programokat (Határtalanul!, Magyar Kisiskolások Éve, Kőrösi Csoma Sándor-projekt, Szász Pál-ösztöndíjpályázat, Petőfi Sándor Program, Mikes Kelemen Program, a határokon túli felsőoktatási intézmények és ott tanuló támogatása stb., stb., stb.) dicsérték. Közben nem mulasztották el méltatni többször azt sem, hogy a kettős állampolgárság megteremtésével közjogi értelemben is egyesült a magyar nemzet, újraindult a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) és a nemzetpolitikai intézményrendszer kiépítése is megkezdődött.

Az ellenzékiek inkább e sikertörténetnek beállított nemzetpolitika árnyoldalaira mutattak rá. Bírálták, hogy politikai szempontok dominálnak a külhoni támogatások szétosztásánál, felrótták, hogy a támogatáspolitika nélkülözi a nyilvánosságot, rámutatva, hogy az alap teljes, 15 milliárdot meghaladó keretéből mindössze 600 millióra hirdettek nyilvános pályázatot. Hasonlóképpen nehezményezték az uram-bátyám gyakorlatot is, aminek lényegét egyikük tömören szó szerint így fogalmazott meg: „a fájóan kevés támogatás 99 százalékát kizárólag a kormány >külhoni haverjai< viszik el, ráadásul nagyrészt pályáztatás nélkül.”

A kritikus ellenzéki honatyák azt sem hagyták szó nélkül, hogy érthetetlennek tartják, miért nem szerepelt a MÁÉRT napirendjén a támogatáspolitika irányvonalának megvitatása, miért zárják ki a határon túli szakértőket a pályázatok értékeléséből, miért csúsznak a pályázati kiírások és a támogatások kifizetései, miért marad el most is a rég  beígért átláthatóság, és főleg azt, hogy miközben a beszámolóban csak úgy röpködnek a milliók és milliárdok, miért nem ismeri be a kormány a pőre igazságot:  „2013 óta már nominálértéken is csökkennek a támogatások.” Utóbbit amúgy tényszerűen is bizonyítja, s ezt megtapasztalhatta több mint negyedmillió külhoni magyar iskolába járó gyermek és szülője, hogy 22 ezer forintról 17 ezerre csökkentették az egy főre jutó oktatási-nevelési összeget 2013-ban és 2014-ben is.

A törvényes határidő lejárta után pontosan 292 nappal később megtartott országgyűlési plenáris vita kormányzati főszereplője Potápi államtitkár volt, mert az illetékes miniszter, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, mindenki legnagyobb meglepetésére, nem volt jelen a plenáris ülésen. Távolmaradását joggal kérték számon, már csak azért is, mert a 2011-es és 2012-es parlamenti viták idején még személyesen tett eleget a beszámolási kötelezettségének és nem küldött maga helyett mást az akkori színvallatásokra. 

Magyarázatadással azóta se tisztelte meg a honatyákat, így csak találgatni lehetett az igazolatlan hiányzása okát.

Egyes „megértő” találgatók szerint a hétvégi KDNP tisztújító kongresszus várható izgalmai akadályozták a megjelenését, amit aligha hihetünk, hisz Semjén egyedüli jelöltje volt a pártelnöki tisztségnek. Más élcelődők úgy gondolták, nagyon is prózai okok húzódhattak meg a távolmaradás háttérben. Ha már a pártja, a mérhetetlen társadalmi támogatottságú kereszténydemokrata párt elrendezte, hogy vasárnap zárva legyenek Magyarországon a boltok, szombaton pedig Semjénnek saját újraválasztásával kell eltöltenie az idejét, a hétfőn kezdődött hosszabb koreai és vietnami útja előtt valamikor csak meg kellett ejteni egy nagybevásárlást…

A magunk részéről inkább adnánk hitelt egy valószínűbb hipotézisnek. Semjén Zsolt vélhetően számított arra, ami aztán meg is történt, hogy a parlament plénuma előtt kap majd egy ütős kérdést: igaz-e vagy sem az a hír, miszerint Szili Katalint a határon túli autonómiatörekvések támogatásával kapcsolatos feladat ellátásával bízta meg? Ő pedig bölcsebbnek találta, ha nem ott a patkóban szembesül e kérdéssel és az esetleges válaszából következő továbbiakkal. Meg aztán egy ilyen bombahír bejelentése után a zsurnaliszták az országházi folyósokon is impertinensek meg bántóak tudnak lenni: például fotóznak, videóznak, s ráadásul még folyton kérdeznek is. Mindenfélét.

E feltételezést alátámasztani látszik, hogy rögtön a parlamenti vita után, csütörtök délután a Miniszterelnöki Sajtóiroda vezetője már kénytelen volt hivatalos közleményben beismerni: Szili Katalin ex-szocialista párti elnökhelyettes, volt házelnök, egykori MSZP államfőjelölt, a marosvásárhelyi demokrácia-központ tiszteletbeli klubtagja, a tavalyi országgyűlési választásokon mindösszesen 11 415 voksot, azaz a szavazatok 0,23 százalékát megszerző, Közösség a Társadalmi Igazságosságért Néppárt (KTI) elnöke Semjén Zsolt felkérésére miniszterelnöki megbízottként a Miniszterelnökség nemzetpolitikai államtitkárságán dolgozik. Itt pedig a Kárpát-medence magyar közösségeinek segít „testre szabott” koncepciókat készíteni és Havasi Bertalan közlése szerint: „Orbán Viktor megtiszteltetésnek tartja, hogy együtt dolgozhat vele".

A Potápit faggató Népszabadság munkatárs a beszélgetésük idején minden bizonnyal még nem tudott a hét nemzetpolitikai szenzációját képező miniszterelnöki megbízotti kinevezésről. Ha ennek már ismeretében lett volna, minden bizonnyal rákérdez több olyan vonatkozásra is, melyek e váratlan döntés lehetséges motivációit feltárják és közben a jövőben meg nem kerülhető kérdéseket is felvetnek. Például olyat, hogy ez a kinevezés nem minősül-e elmarasztaló ítéletnek a határon túli magyar szervezetek elméleti felkészültsége, eddigi kezdeményezéseik és politikai-szellemi képességei fölött? Netán ez a megbízás azt is jelenti-e, hogy az Orbán-kormány ország-világ előtt megkérdőjelezi, vagy egyenesen lenullázza az eddig megtett butuska kezdeményezéseket? Esetleg most jön a tabula rasa, utána pedig Budapest fogja kezébe venni a bukaresti, pozsonyi, belgrádi és kijevi törvényhozás által majd elfogadható „testre szabott” koncepciók kidolgozását, az „ötödik hadoszlop”-teóriákat vallók nagy-nagy örömére?

Ha A kettős állampolgárság veszélyezteti a fennmaradást cikk alapjául szolgáló Potápi Árpád János-Vári György dialógus idején még nem is volt ismert az utóbb hatalmas sajtóvisszhangot kiváltó, vitriolos cikkeket ihlető kinevezés ténye, Vári György számára azért bőven volt kérdeznivaló így is.

Mindenekelőtt arra volt kíváncsi, hogy a cikkcímet is adó kijelentés valóságtartalmát osztja-e vagy sem a beszélgetőpartnere? Tette ezt elsősorban azért, mert úgy látja: „egyes magyar közösségek távlati fennmaradását furcsa módon az Orbán-kormány egyik legelső és legfontosabb szimbolikus intézkedése, a magyar állampolgárság egyszerűsített megszerzésének lehetősége veszélyeztetheti, mégpedig azzal, hogy az Európai Unión kívül rekedt magyarok számára egyfajta belépőjegyet is ígér az EU-ba.”

A nemzetpolitikáért felelős államtitkár miközben nem cáfolta az állítást és válaszában kizárólag a vajdasági kis magyar világ szemszögéből értékelve a helyzetet, rámutatott: „a tömeges elvándorlás már a 90-es években, a háborúk időszakában megkezdődött a Vajdaságban, és az ottani mobilitásnak komoly hagyományai vannak: a jugoszláv időkben is sok magyar ment Nyugatra.” A következő mondatában sem igazán akarta beismerni a honosítás negatív következményeit, mert így érvelt: „Ezt a folyamatot a kettős állampolgárság valóban nem mérsékelte, de nem is segíti elő, ugyanakkor az ottani magyarok biztonságérzetét növeli, hogy baj, háborúság esetén van hová jönniük.”

A magunk részéről örülnénk, ha igazat tudnánk neki adni a „nem is segíti elő” hitelessége tekintetében, de nem tehetjük. A kincstári optimizmusát sajnos sem Vajdaságban, sem pedig másutt nem támasztják a tények és az adatok. Hadd ne emlegessük fel most újra az általunk korábban felhozott, mindennapos tapasztalatokat tanúsító példázatokat a délvidéki, újabban elnémult utcasorokról, arról a zentai gimnáziumi magyar osztályról melynek csaknem minden egyes végzőse Magyarországon kívánja folytatni tanulmányait. És ne beszéljünk itt a kárpátaljai kőkemény valóságról, ahol a honosítás vagy újrahonosítás után megszerzett uniós útlevél jóval a mostani vérzivataros idők előtt már maga volt sokak számára a túlélés esélye. Tegyük hozzá rögtön: szó sincs itt bárkinek az elmarasztalásáról, sőt… De ne tegyünk már meg azt, hogy homokba dugjuk a fejünket...

Evezzünk most inkább hazai vizekre. Egy, a lapunk által is ismertetett, az erdélyi magyar migráció és a kettős állampolgárság-politika összefüggését is boncolgató, 2012 júniusa és 2014 novembere között végzett kutatás kapcsán hallgassuk meg a tudós-szakember Kiss Tamás véleményét, aki egy nagy feltűnést kiváltó prezentációval bizonyított be múltév novemberében, hogy „a könnyített honosításnak migrációélénkítő hatása van és az erdélyiek közül nagyon jól használható a magyar állampolgárság és útlevél azok számára is, akik nem Magyarországon képzelik el a jövőjüket, hanem Nyugat-Európában vagy épp a tengeren túl.”

A könnyített eljárással megszerzett magyar állampolgárság és a munkaerő-migráció kölcsönhatásainak következményeit a továbbiakban nem is részleteznénk. Ehelyett ismét átadnánk a szót Potápi államtitkárnak, aki maga is óvatosan fogalmaz, ha az oly nagy reményekkel tekintett és minden bajra gyógyírt hozható EU-forrásokat hozza szóba. Nem is titkolja a kételyeit és nem kertel kimondani, az újabb vajdasági, meg máshonnani példájával is: eljött az ideje annak, hogy bizonyos illúziókkal le kell számolni. Íme, miként tükröződik mindaz, amit elmondott Vári György tolmácsolásában:

„A határ menti térségekben élő magyarok számára kiemelkedő lehetőséget kínál, hogy ezek fejlesztésére bizonyos uniós forrásokat is fel lehet használni, mondja Potápi, aki szerint ugyanakkor nagy kérdés, lesz-e mód ezt kiterjeszteni a határtól távolabb fekvő területekre – elsősorban a Székelyföldre – is. Vannak a határ közelében is olyan nagy infrastrukturális beruházások, amelyek kivitelezéséről, úgy tűnik, le kell mondanunk: ilyen például a tervezett Szabadkai Egyetem, amelynek ügye lekerült a napirendről, mivel a mindössze bő negyedmilliós vajdasági magyarság létszáma nem indokolja létrehozását. Ráadásul – jegyzi meg Potápi – Szabadka közvetlen közelében van Szeged, amely jó részben kielégítheti a magyar felsőoktatás iránti vajdasági igényeket. Kárpátalján azért lehetett értelme létrehozni egy magyar főiskolát, mert az ottani népesség kevésbé volt mobilis, de még a szlovákiai magyar nyelvű Selye János Egyetem is komoly létszámgondokkal küzd.”

A Potápi nyilatkozat egy másik passzusa viszont megint vitára ingerli a szemlekészítőt. Amikor a beszélgetőpartnerek között a szó „a kulturális áruforgalom évtizedes akadozásának problémájára” terelődik, és a könyvcsere-problematika kerül terítékre, azaz, hogy a kisebbségi magyarság kiadói által kiadott könyvek alig jutnak be Magyarországra és a jelenség fordítva is igaz, mert a Magyarhonban kiadott könyvek alig kerülnek el a kisebbségi közösségekhez, Potápi államtitkár túlságosan is egyszerűsít. A gondot „sürgősen kezelendőnek” nevezi, mert miközben arról szól, hogy „sok helyütt a határok évekkel ezelőtt átjárhatóvá váltak”, megállapítja, e téren nem történt előrelépés. Szerinte „csak bürokratikus akadályai vannak annak, hogy ez az áldatlan helyzet megszűnjön” és rögtön azt is hozzáteszi: „Bár évek óta beszélünk arról, hogy ebben a kérdésben a bürokráciát csökkenteni kell, érezhető sikereket egyelőre nem tudtunk elérni.”

Magunk sem tagadjuk a bürokratikus akadályok meglétét, de mégis úgy véljük, e téren egyre kevésbé a formális gátak okozzák a nehézséget. Magyarország hét szomszédja közül öt uniós tagállam, azaz a kulturális áruforgalomnak – ha reális igény és tényleges kereslet lenne rá – e relációkban könnyen leküzdhetők lehetnének az akadályok. De Szerbia és Ukrajna esetében se hinnénk, hogy a bürokrácia a ludas elsősorban. Ami ennél sokkal súlyosabban esik latba, az a gazdasági helyzet, a lélekölő pénzhiány. Ahol egy tanárember egy hónap alatt csak annyi hrivnyát keres, hogy abból minden nap csak egy kenyeret vásárolhat, de akkor más semmit, ott bürokráciamentesen se fognak magyarországi könyvet venni, folyóiratot, lapot rendelni. Még hazait se nagyon. Bár tudjuk, hogy ez a példánk egy szélsőséges életkörülményt tükröz, nem tűnik túlzásnak, ha azt állítjuk, a határokon túl, másutt sem feltétlenül a bürokraták miatt „akadozik a kulturális áruforgalom.”

Természetesen a beszélgetés során szó esik a régebbi és újabb kezdeményezésekről, a Kőrösi Csoma Sándor Program magyar diaszpóraközösségeket az identitásmegtartásban segítő önkénteseiről és a Magyarországgal szomszédos államokban élő szórványközösségek megmaradását szolgálni kívánó Petőfi Sándor-ösztöndíj Programról is. Ezekre itt nem térnénk ki, mert nemrég részletekre menően is tudósítottunk Potápi Árpád János e témának szentelt sajtótájékoztatójáról.

Végezetül inkább felidéznénk a nemzetpolitikai államtitkár és a Népszabadság újságírója beszélgetéséből azt a cikkrészletet, mely az elmúlt negyedszázad magyar-magyar kapcsolataiban mindig is a leginkább vitatott kérdés volt és a legtöbb fejtörést okozta elsősorban határokon túl: hogyan viszonyul a mindenkori kormány a külhoni magyar közösségek érdekvédelmi szervezeteihez?

Potápi lakonikus válasza egyben diplomatikus is. Nem kell ahhoz különösebb képzelőerő, hogy észrevegyük, az általa elmondottakban benne van az, amiről akar és az is, amiről nem kívánt beszélni. Olvassuk a cikk ominózus vonatkozó részletét, de ne csak a sorokat, hanem olvassunk a sorok között is.

„Azt a sűrűn tárgyalt kérdést, hogy szabad-e a magyar kormánynak a kisebbségi magyar pártok versenyébe beleavatkoznia valamelyik oldalon, nem látja aktuálisnak. „Tavaly volt a választások éve Kárpát-medence-szerte”, amelynek kapcsán az államtitkár jelezte: Felvidéken változatlan a helyzet, a magyar kormány stratégiai partnere továbbra is a Magyar Közösség Pártja, de a Romániai Magyar Demokrata Szövetség és a Vajdasági Magyar Szövetség is világossá tudta tenni, hogy ők képviselik a magyar választók elsöprő többségét.”

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X