Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (március 11-17.)


-A A+

Végel László: „A vajdasági magyar jobboldal alapítóinak nagy többsége a Jugoszláv Kommunista Szövetség soraiból került ki, ezért többszörösen bizonyítani kellett új eszmei hovatartozását.”

Megszólalt a héten a Népszabadságban, a napilap március 15-ének   szentelt ünnepi számában az újvidéki Végel László és a Félelem a baloldaltól címmel közreadott esszéjében arról értekezik, hogy miért nincsenek a határon túli magyar pártpalettán baloldali vagy liberális politikai pártok. Miközben a  jelenségre könnyen magyarázatot talál Erdély vagy Felvidék vonatkozásában, szűkebb pátriáját, a Vajdaságot illetően ezt a hiányt sokkal összetettebbnek és ellentmondásokkal megterheltnek látja, már csak azért is, mert a szerbiai magyarság „azt ítélte el, amiért harcolt” . Irásból felsejlik a paradox helyzet háttere: az itt élő magyar közösség „a szerzett jogok révén a szocialista korszak jogait és előnyeit próbálta megőrizni, ugyanakkor saját múltjának megítéléséhez a magyar jobboldal szótárát alkalmazta”.

Közel egy esztendeje, 2014 áprilisában Végel Lászlót annak kapcsán szólaltattuk meg e rovatban, hogy az Újvidéken élő író, akiben a vajdasági magyar irodalom és közélet emblematikus személyiségét tisztelhetjük, alig néhány nappal a magyarországi parlamenti választások után feladatának érezte a külhoni magyarok voksolási eredményének tárgyilagos elemzését és a meg nem kerülhető következtetések levonását. A szép- és közírói életművéért Kossuth-, Pulitzer-, Hazám-díjjal kitüntetett, továbbá számos más magyarországi és szerbiai elismeréssel is díjazott drámaírót, esszéistát és közvélemény-formálót bemutatva, akkor elmondtuk, hogy a szűkebb pátriájának elkötelezett írástudó egyaránt magáénak vallja a magyar és délszláv kultúrát is, mert „egyikhez a nyelv köti, másikhoz pedig a valóság.”

Az általunk részletekre terjedően ismertetett tavalyi esszéjében, a Kisebbségi tájkép – csata után-ban, Végel László nemcsak azt nehezményezte, hogy az országgyűlési választások után nem szűnik a magyarországi közéleti feszültség (az itt elérhető friss, március 15-i videófelvétel azt bizonyítja, hogy ma ez a szembefeszülés jobban mételyez, mint akkoriban), amely teljesen háttérbe szorította a külhoni magyarok választási eredményének értékelését, hanem levont több tanulságot. Köztük a talán legfontosabbnak tekinthetőt is: „Lehet a Fidesszel rokonszenvezni vagy nem, de biztos, hogy a kisebbség részére a két ország közötti jó viszony megnyugtatóan hat.”

Végel azóta a Népszabadság hétvégéken mindig szellemi élményt nyújtó Kentaurbeszéd rovatában újra és újra megszólalt és a kisebbségi lét sorskérdéseit felvetve, eleven lelkiismeretként nem szűnik az olvasóit reflexiókra ösztökélve őket folyamatos töprengésre késztetni. Nem tagadva meg az említett konklúzióját, mely a Fidesz tavalyi elsöprő győzelme és annak a vajdasági magyar közérzet számára meg a kétoldalú magyar-szerb kapcsolatokra gyakorolt jótékony hatására vonatkozott, nemrég például aggódva tette szóvá az Elnémulnak az utcasorok címmel közreadott esszéjében, hogy mennyire veszélyes vizekre evezett a vajdasági magyar sajtó, amikor egy rutinjellegű belgrádi, magyar-szerb külügyminiszteri konzultációt követően a tényekre és a józan realitásérzékre fittyet hányva, a hurráoptimizmus jegyében már „elragadtatással nyugtázta, hogy a magyar–szerb kapcsolatok elérték a történelmi maximumot, többé nincsenek napirenden kínos, kényes kérdések, ami alatt nyilvánvalóan a magyar kisebbség helyzetét is értik.” Hasonlóképpen megrótta a tárcaíró a derűlátásban jeleskedő VMSZ-es politikai elitet is, mivel a kormányzásba bevont egyetlen fajsúlyos vajdasági magyar párt a sikerekről szívesen és lelkendezve, a gondokról és kudarcokról már kevésbé, s ha netán megteszi, inkább visszafogottan szokott kommunikálni.

Végel László ebben a tárcájában a Nagybecskerekhez ezer szállal kötődő jeles művészettörténésznek és művészetfilozófusnak, Fülep Lajos zengővárkonyi lelkésznek lármafa-mondatát, az „Elcsendesednek a házak – és elnémulnak egész utcasorok, egész utcák”-kat olvasta fejére a túlzásba oly könnyen esőknek: „Szinte nem múlik el nap, hogy ne szembesüljek ilyen esetekkel. Mind többen ismerik be, hogy a menni vagy maradni kérdése eldőlt, mert a vajdasági magyarság jelentős számban a kivándorlást választotta.”

Miközben felidézte a legmagyarabb délvidéki város, Zenta egy gimnáziumi tanárával folytatott beszélgetését, aki megkeseredve számolt be neki arról, hogy a végzős gimnazisták majdnem száz százaléka Magyarországon kívánja folytatni tanulmányait, rámutatott a hurráoptimista honosítási győzelmi jelentések „szemérmesen” elhallgatott árnyoldalára: a nemzetegyesítés szándékával meghirdetett és mindenki által üdvözölt állampolgárság-kiterjesztés végzetes következményekkel járhat Vajdaságban, mert mára tömegmétereteket öltött a gyakorlat, hogy a magyar állampolgárság megszerzését rögtön követi az útlevéligénylés, majd a költözés Magyarországra, Svédországba, Ausztráliába, Amerikába, Kanadába…

A Firenzét majd Budapestet odahagyó, az önkéntes száműzetést a falusi parókián vállaló XX. századi szellemóriásunk, Fülep Lajos egy másik megállapítása nyomán, mely szerint a gazdaságiak mellett az egykézésnek és az elvándorlásnak lelki okai is vannak, Végel maga is eltöpreng: vajon vannak-e lelki okai a vajdasági magyarság vészjósló elvándorlásának?  A válasza a határozott igen. Az okok között szerinte éppúgy szerepel az, hogy a vajdasági magyarság, az ország más nyelvű lakóihoz hasonlóan jelenleg igen sérült regionális öntudattal rendelkezik, hisz „a jugoszláv időkben” könnyebben azonosulhatott Jugoszláviával, mint most Szerbiával”, mint az anyaországból érkező lélekrombolóan kártékony üzenetek.

Úgy véli, „hasonló lelki megingást idéztek elő az újabban egyre markánsabban kibontakozó nemzetpolitikai jelszavak. Az a jelszó, hogy „Magyarország a magyaroké”, látszatra kedves a kisebbségi polgár szívének, ám a mindennapi élet reflexeiben baljós visszahatást produkál.”

„Ha az előbbi állítás igaz (ezt az anyaországi hitvallást nem merészelik kétségbe vonni a kisebbségben), – mondja ki Végel – akkor igaz az is, hogy „Szerbia a szerbeké”, ami akarva-akaratlanul megingatja a regionális öntudatot, erősíti a hazátlanság érzését, és indokolttá teszi az elvándorlást azokban az esetekben is, amikor a gazdasági kényszer nem tenné.”

Végelnek az eszmefuttatása, bármennyire is átsejlik rajta a szűkebb pátria kiüresedésétől való félelem és az olyannyira szeretett Vajdaságért érzett aggodalma, mégsem a lemondásról szól és nem is a pusztulást vizionálja. A baljós jelek mellett látja a sokat próbált közössége túlélésének esélyét is és kimondja: a politikának és a közbeszédnek váltani kell, lejárt az ideje az optimista szólamoknak meg a felelősségáthárításnak, nem kell visszariadni akár a tetszetősnek tűnő, de a jelek szerint pótvizsgára kényszerült nemzeti együttműködés rendszerének az újragondolásától sem:

„A magyar–szerb viszony ugyan nem olyan idillikus, mint ahogy a politikusok feltüntetik, de üdvözlendő, hogy legalább annak látják. Bizonyos pozitív jelek derengenek. Egyre kevesebb olyan politikai szöveg jelenik meg, amely minden kudarcunkért a szerbeket teszi felelőssé.

Ez nemcsak a két állam javuló viszonyával magyarázható, hanem azzal is, hogy a VMSZ jelenleg a kormánykoalíció tagja. Ez a szerb nemzeti jobbközép kormány olyan, amilyen, ám a VMSZ vállalja a felelősséget a munkájáért. A politikai játéktér részesei lettünk. Ez pedig azt jelenti, hogy többé nem lehet minden kudarc okát a többségi nemzetben keresni. Ha például a közintézetekben, a rendőrségen, a bíróságokon, a közvállalatoknál nem érvényesül a munkahelyek arányos elosztása, akkor nem csoda, ha a kisebbségi polgárok nagyobb számban vándorolnak el, hiszen ez rossz üzenet a számukra.

Ezúttal nemcsak „ők” felelősek, hanem „mi” is. A tét nem csekély! Az optimista szólamok nem segítenek. Ha a nemzeti együttműködés rendszerének egyik fontos, sajnos nem eléggé hangoztatott próbaköve, hogy a kisebbség lélekszámcsökkenésének mutatóját legalább a „szocialista idők” szintjére szorítsuk le (ez, bizony, nagy paradoxon!), akkor ez a program pótvizsgára kényszerül. Ha lesz még rá időnk.  Mert a hangzatos jelmondatok csak szavak, a tények pedig tények. Már csak azzal mentegetőzhetünk, hogy annál rosszabb a tényekre nézve.”

Eheti „kentaurbeszédében”, melyet Félelem a baloldaltól címmel adott közre a március 15-ét köszöntő ünnepi Népszabadságban, Végel László újra maradandó szellemi élményben részesíti az olvasót: úgy töpreng, hogy bennünket is töprengésre, felvetéseinek a továbbgondolására ösztökél.

A „földobott kő” ezúttal egy kérdés, melyet szerzőnk magától értetődően vajdasági nézőpontból jár körül. Viszont már maga a kérdésfeltevés is jelzi, negyedszázaddal a rendszerváltás után korántsem csak Délvidéken érdemes eltűnődni afölött: vajon miért is nincsenek a határon túli magyarság köreiben baloldali vagy liberális politikai pártok?

Esszéje indításaként siet tudtunkra hozni: „Természetesen nem a magyarországi pártviszonyok leképzésére, nem a szokványos politikai felosztásokra gondolok, hiszen más alkalommal már kifejtettem, hogy a határon túli magyar közösségekben szinte lehetetlennek tűnik a határozott profilú szociális dominanciájú baloldal, a határozottan nemzeti jobboldal, valamint a liberális értékrend Magyarországon meghonosodott változata.”

A „szolgálati közlemény” után az esszéíró rögtön a dolgok sűrűjébe vág.

A határokon túl élő magyar polgár többsége számára a nemzeti eszme természetesen vonzó, hisz az meghatározza a mindennapi életét és a világszemléletéhez is közel áll. Mindeközben, már e tétel mentén felfedezhető egy bökkenő: „csakhogy ugyanezt a fogalomtárat ismeri fel az ő értékrendjét keresztező többségi nemzet jobboldali diskurzusában, tehát akarva-akaratlanul is kénytelen a nemzeti eszméket bizonyos kritikával szemlélni, ha nem kíván skizofrén helyzetbe kerülni. Vannak olyan önáltató nézetek, – teszi hozzá Végel – melyek szerint a kisebbségi és a többségi etnicista jobboldal szót ért és rendezi a vitás dolgokat, ami előfordulhat az elitek szintjén, a társadalom mélyében azonban represszív indulatokat gerjeszt.”

A „miért minden kisebbségi párt jobboldali kötődésű”-kérdéskör tisztázását a fenti nyilvánvaló ellentmondás mellett, aligha megkérdőjelezhetően, további „érdekességek” is nehezítik. Mi tagadás, való igaz: egy külső szemlélő joggal kérdezhetné, miért is nincsenek a határon túli magyaroknak liberális vagy baloldali politikai pártjai, ha az önazonosságot érintő kérdéseken túlmenően számukra a valódi hívószó csak a liberalizmus lehet, míg a hátrányos szociális helyzetük leginkább egy baloldali ideológia hívévé tehetné őket?

 „A kisebbségi polgár ugyanakkor az identitáson túli problémákkal szembesülve a liberális eszmék hangoztatására is ítélve van, például szabadságjogok, a munkahelyi esélyek tekintetében. A baloldali, a szociális egyenlőséget pártoló eszmerendszer hívévé viszont azt teszi, hogy az 1990 után lejátszódó privatizációs folyamatban a kisebbségi közösségek hátrányos helyzetbe kerültek, amit utólag egy igazságosabb kisebbségpolitika sem tud helyrehozni.”

Végel László érvelése szerint az amúgy is ellentmondásokkal terhelt összképet tovább bonyolítja még egy kontraszt: sem a jobbközép Fidesz-KDNP magyar kormány, sem pedig a Kárpát-medence magyar pártjai nem feszegetik különösebben a kisebbségi közösségek szociális státusát. Megítélése szerint ez pedig sorsbefolyásoló tényező, hiszen „a jelen helyzet végzetesen meghatározza az utóbbi időben vészesen fogyatkozó vajdasági magyarság jövőjét.”

E logika mentén következne, hogy „a vajdasági pártpalettának igencsak hibridnek kell(ene) lennie, ám a gyakorlatban ez nem így van. Csak az elmúlt hat-hét évben legalább hat kisebbségi párt lépett színre, közülük egy időközben már meg is szűnt. Ezek egyike sem kívánta vállalni a szabadelvű eszméket, sem pedig a baloldal eszmevilágát, és mint olvashatjuk: Mindegyik jobbról kerülte volna a másikat, legtöbbjük a Fidesz kegyeiért esengve, a jobbközépen határozta meg magát. A Fidesz természetesen a legbefolyásosabbat, a legtömegesebbet, a Vajdasági Magyar Szövetséget (VMSZ) választotta, bár a Jobbikkal rokonszenvező párt kivételével a „nemzeti egység” jegyében választhatta volna mindegyiket. Az anyaországi választások végeredményei is ezt a helyzetet tükrözték, noha a részvételi arány meglepően alacsony volt, a Vajdaságban a Fidesz mégis legalább kilenctizedes többségre tett szert.”

Hogy a baloldali értékrend miért nem elfogadható a Vajdaságon kívüli, többi régióbeli magyar érdekvédelmi párt számára, az Végel számára nem okoz értelmezési problémát. Véleménye szerint, és ebben aligha lehetne tévedéssel vádolni, az ok a ’89 előtti viszonyokban és közállapotokban keresendő. Ugyanakkor ténykérdés: ami igaz volt Ceaușescu Romániájában vagy Husák Csehszlovákiájában, az messze nem állja meg a helyét a titói Jugoszlávia esetében:

„A baloldali értékek kiesésének oka természetesen kereshető a múltban is, abban a tényben, hogy az egypártrendszer időszakában a baloldal jobban kompromittálta magát a kisebbségi közösségekben, mint a nemzeti többségben. A szlovákiai és a romániai magyarok esetében ez esetleg lehet racionális érv, ám a jugoszláviai, illetve a szerbiai magyarok esetében összetettebb jelenségről van szó. Igaz, az 1944–45-ös atrocitások elfojtott traumával jártak, ám az is igaz, hogy utána a titói kisebbségpolitika határozott fordulatot vett, a jugoszláviai magyarok sokkal jobb helyzetbe kerültek, mint a romániai vagy a csehszlovákiai magyar kisebbségek.”

A saját útját járó és a szovjet blokkba kényszerített diktatúrák minden egyes lakója által olyannyira irigyelt egykori Jugoszláviának a Végel prezentálta állapot-felmérése valóban érthetetlenné teszi, hogy Vajdaságban miért is lett éppoly népszerűtlen a baloldal, mint más magyaroklakta tájakon. Főleg annak ismeretében, hogy itt a baloldal nem járatta le magát. Mi több, épp neki köszönhetően teremtődtek meg azok a szerzett jogok, melyeket a vajdasági magyar pártok a zászlójukra tűznek.

 „A szabadságjogok jelentősek voltak, az életszínvonal is magasabb volt. A kisebbségi jogok is valóságos tartalmat nyertek. Manapság a szerb nacionalisták azzal vádolják Titót, hogy túl kiterjedt jogokat biztosított a kisebbségeknek. Bár a rendszer tiltotta a vertikális alapú nemzeti szervezkedést, mégis olyan intézményrendszer, törvényi háttér született, amelynek megőrzését manapság a kisebbségi pártok döntő fontosságúnak tartják. Olyannyira, hogy a szerbiai kisebbségvédelmi törvény egyik fontos kitétele a szerzett jogok megőrzése. Azokról a szerzett jogokról van szó, amelyek a titói rendszerben születtek.

Jelenleg ugyan engedélyezett a vertikális szerveződés, ám a szerzett jogok egy része csak papíron létezik, ennek ellenére a szerbiai példát a helyi kisebbségi elit és a magyar kormány is sikertörténetnek tartja. Ez a példa tehát egyértelműen arról szól, hogy Szerbiában a vajdasági magyar kisebbség körében a baloldal nem járatta le úgy magát, mint a többi szocialista országban, mi több, vívmányai a mai kisebbségi jobboldal számára is példaként szolgálnak.”

Mindennek ismeretében már csak azért is jogos Végel törekvése, hogy a baloldal mai vajdasági népszerűtlenségének magyarázatát megtalálja, hisz közkeletű tény, „a szocializmus bukása után a népességfogyatkozás felgyorsult, az intézmények erodálódtak, a szakképzett értelmiségiek elvándorlása folyamatos, a kulturális élet pedig az anyaország anyagi támogatása nélkül lebénulna.”

A dilemmára a választ a ’90-es évek végzetesnek bizonyuló Milošević nevével fémjelezett, ostoba, vérontást és tömeghalált hozó, polgárháborúba torkollott ultranacionalista politizálása adja meg és mindaz, ami e társadalmi kataklizma nyomán történt a kiszolgáltatott helyzetű, vákuumba került vajdasági magyarsággal. Végel publicisztikájának alább közreadott, terjedelmesebb zárómondataiban megismerkedhetünk a vajdasági „kis magyar abszurd” világgal, ahol kígyót-békát mondanak a baloldalra a többségükben mára jobboldalivá „kikeresztelkedett” ex-baloldaliak. Teszik ezt hangzatos jobboldali retorikával, közben pedig nem kevés pragmatizmustól vezérelve, az amúgy megtagadott, de Istennek hála, ma is érvényes baloldali értékekhez és szerzett előnyökhöz ragaszkodnak.

Mindeközben – állapítja meg szemrehányóan Végel – kihull az emlékezetpolitikából a két világháború közötti megannyi emlékezetre méltó teljesítmény, büszkén vállalható hagyomány. Ma ahelyett, hogy a Németh László és Illyés Gyula baloldali kötődésű vajdasági tanítványainak példája, az ő életművük jelentenének támpontot és iránytűt, a Bánátban és Bácskában soha semmilyen kötődéssel nem rendelkező Wass Albert lépett elő ikonná, kulturális zsinórmércévé. Ezzel párhuzamosan pedig a megfelelési- és bizonyításkényszer tarol. Groteszk módon pedig olyan Budapestről importált lózung, mint „A baloldal rárontott a nemzetre” nyer polgárjogot a közbeszédben, Vajdaságban is, melyek bántóan igaztalan, hangoztatása vegytiszta történelemhamisítás. E vonatkozásban újra és újra le kell szögezni: az újsütetű jobboldaliak ma a rendszerváltás előtti baloldalnak köszönhető szerzett jogok megtartása érdekében küzdenek. 

„A magyarázat nyilvánvalóan Jugoszlávia véres szétesésében, a háborús állapotokban keresendők. Miközben a szlovákiai és a romániai magyarság békésebb körülmények között készült fel a rendszerváltásra, addig a szerbiai magyarság légüres térben élte át a kapitalizmusba átvezető éveket. A rendszerváltás időszakában az anyaországban keresett támaszt. Ez azt jelenti, hogy saját múltjának megítélésekor átvette az anyaországi politikai szótárat. Groteszk helyzet alakult ki: a szerzett jogok révén a szocialista korszak jogait és előnyeit próbálta megőrizni, ugyanakkor saját múltjának megítéléséhez a magyar jobboldal szótárát alkalmazta.

Azt ítélte el, amiért harcolt! A kisebbségi jobboldal különleges vákuumba került. A legnagyobb paradoxon, hogy a hagyományra áhítozó vajdasági magyar jobboldal nem találta meg saját hagyományát, hiszen a két világháború közötti kisebbségi szerveződés, a Magyar Párt emléke kimosódott a közösség emlékezetpolitikájából.

A vajdasági magyar jobboldal alapítóinak nagy többsége a Jugoszláv Kommunista Szövetség soraiból került ki, ezért többszörösen bizonyítani kellett új eszmei hovatartozását. Miközben a Vajdaságban a Németh László vagy Illyés Gyula nyomán nemzeti értékrendet őrzők inkább balra hajlottak, mint például Herceg János, addig a jobboldalon a helyi beágyazottság nélküli Wass Albert kerül a bácskai piedesztálra. Ha az erdélyi jobboldal hivatkozik Wass Albertre, akkor az iránta kritikusan viszonyulók is elismerik, hogy ennek a jelenségnek létezik erdélyi kontextusa. Ez a Vajdaságban nem áll fenn, hiszen az elmúlt kilencven év másfajta állapotrajzot mutat. Másféle állapotok uralkodtak nemcsak a titói korszakban, hanem a két háború között is. A Híd fiatal kommunistái Illyés Gyulára hivatkozva léptek be a szocializmusba, és ugyanezt a népi mozgalmi hatást lehet felfedezni a jobboldalhoz közelebb álló Kalangya körében is. Volt vitájuk, de voltak közös alapok.

Jugoszlávia felbomlása után, a regionális öntudatát veszítő vákuumhelyzetben, a szerbiai magyar kisebbségi életben a magyarországi megoszlások kerültek előtérbe. A hibriditást a konfrontáció váltotta fel. A kisebbségi párt irányítása alatt megjelenő média a „szoclibeket” bélyegezte meg, miközben nem volt sem szocialista, sem liberális párt vagy pártszerű képződmény, hiszen a pártok jobbról kerülgették egymást. „A baloldal rárontott a nemzetre” jelszó a Vajdaságban groteszkül hatott, hiszen ez a jobboldal az örökölt jogok címén éppen azoknak a kisebbségi jogoknak a megőrzését hangoztatta, amelyet a rendszerváltás előtti baloldal fogalmazott meg.

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X