Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (március 4-10.)


-A A+

A Kétnyelvű Dél-Szlovákia civil csoport: a szlovák állam nem kizárólag a többségi nemzet tulajdona

Megszólalt a héten a Magyar Nemzetben a Kétnyelvű Dél-Szlovákia civil csoport névtelenséget kérő egyik aktivistája és beszámol arról, hogy „a szlovák hatóságok börtönnel, a szlovák internethuszárok veréssel fenyegetik őket – mégis újra és újra feltűnnek piros overálljukban a Felvidék profi gerillái, villámgyorsan kétnyelvűekre cserélik a szlovák nyelvű táblákat, feliratokat, majd újra nyomuk vész – ja, és szlovák támogatóik is vannak.”

„Az emberek úgy nézik a dolgokat, ahogy vannak, és azt kérdezik: miért? Én úgy nézem a dolgokat, ahogy lenniük kellene, és azt kérdezem: miért ne?”

Robert Kennedynek fenti, G. B. Shaw Vissza Matuzsálemhez című színművéből kölcsönzött elhíresült mondása három nyelven, magyarul, szlovákul és angolul jelenik meg abban a videófilmben, melyet eddig több mint 21 ezren tekintettek meg a You Tube megosztón. A Queen együttes nemkevésbé népszerű Don't Stop Me Now (Ne állítts le) slágere zenei aláfestésével megalkotott, remek érzékről és nem kevés, már-már profikra valló tehetségről tanúskodó ötletes videó készítői azok a rokonszenves felvidéki magyar fiatalok, akik szokatlan és nagy feltűnést kiváltó nyelvi gerillaakcióikkal 2011 nyarától kezdve kavarják fel a közéletet Szlovákiában.

Róluk, a Kétnyelvű Dél-Szlovákia mozgalom (KDSZ, Dvojjazyčné Južné Slovensko) civiljeiről vajmi keveset lehet tudni. A név nélküli akciózás hátterében tetten érhető a távolságtartás a politikától, de ennél sokkal többet nyom a latban, hogy az anonimitás számukra kényszerűség. Tudják: aki a kisebbségi létben saját közössége közérzetének javítására az anyanyelv használatáért látványosan és formabontó módon akar tenni és tesz is, mint ők, az biztosan szembesülni fog az intoleráns hatalom válaszreakcióival.

A Magyar Nemzet eheti, egy interjút is magába foglaló összeállításában így mutatja be őket: „A szlovák hatóságok börtönnel, a szlovák internethuszárok veréssel fenyegetik őket – mégis újra és újra feltűnnek piros overálljukban a Felvidék profi gerillái, villámgyorsan kétnyelvűekre cserélik a szlovák nyelvű táblákat, feliratokat, majd újra nyomuk vész – ja, és szlovák támogatóik is vannak. Ők a Kétnyelvű Dél-Szlovákia (KDSZ) névtelen aktivistái, akik azért küzdenek, hogy egy olyan, demokratikus országban élhessenek, ahol a többségi nemzet nem akar elpusztítani egy ezeréves kultúrát rövidlátó, szélsőségesen nacionalista paranoia miatt. Számos más eredményük mellett részük volt abban is, hogy a Google térképein ma már Pozsonytól Kassáig, illetve szerte a Kárpát-medencében magyar neveken is szerepelnek a települések.

Az ismeretlenség homályába burkolózó KDSZ civil csoport egyre nagyobb népszerűségnek örvendő kezdeményezéseiről több alkalommal mi is szóltunk. Legutóbb akkor, midőn friss évértékelőjében a magyar miniszterelnök a multikulturalizmusról szólva, nem akarta észrevenni, hogy a fürdővízzel együtt képes kiönteni a gyermeket, és az általunk is kárhoztatott meggondolatlan multikulti ellenes kirohanásában hadat üzent a KDSZ mozgalomnak éppúgy, mint az Igen-tessék!, Da, poftiţi!, meg a Musai-Muszáj kezdeményezőinek is.

Korábban annak kapcsán tartottuk fontosnak róluk szólni, hogy egy közel felerészben magyarok lakta város, Galánta autóbuszpályaudvarán „kétnyelvűsítették" az információs táblákat, majd akkor is, amikor azért újították fel Ekel tönkrement vasútállomását, hogy egy zömében magyarok lakta település neve ne csak szlovákul, hanem magyarul is olvasható legyen.

Arról sem feledkeztünk meg, hogy a legnagyobb visszhangot kiváltó „gerillaakciójukról” is értesüljenek az olvasóink és beszámoltunk arról az országos üggyé terebélyesedett KDSZ „gordiuszi csomó”-átvágásról is, melynek apropóját az adta, hogy a Fico-kormány  semmibe vette a többségében magyarok lakta mátyusföldi település, Pered népszavazással megerősített akaratát, mellyel vissza akarta kapni a szlovákosító kommunista hatalom által ellopott régi helységnevét. 2013 novemberének első napján a KDSZ aktivistái a település nevét jelző táblákat „Tešedíkovo”-ról „Pered” feliratúra cserélték, így szerezve érvényt a helyi lakosok akaratának. A mozgalom ezzel Fico kormányának döntésére reagált, amely a sikeres névszavazás ellenére elutasította, hogy a község visszakapja történelmi nevét.

Erről az akciójukról mondta el a most tevékenységüknek egyfajta összegzését adó és annak számos eddig ismeretlen részletét is feltáró mélyinterjújában, a Hiába a fenyegetés, a felvidéki gerillák kitartanak-ban a Magyar Nemzetnek nyilatkozó KDSZ „gerilla”, hogy a peredi projekt volt a legkockázatosabb, hiszen a hatóságok börtönbüntetéssel fenyegették meg őket. Rendőrségi feljelentés lett az ügyből, lopással, sőt vandalizmussal is megvádolták őket, de meghökkentő, virtigli polgárpukkasztó hatóságpukkasztó leleménnyel sikerült kifogniuk a szelet a vitorlából: a népszavazással feleslegessé vált állami „ajándék névtáblákat” nemcsak leszerelték, hanem egy levél kíséretében postán el is küldték Fico belügyminiszterének. Arról sem feledkeztek meg, amint az a világhálóra feltett videójukon látható, hogy gumikesztyűben csomagolják küldeményűket, megkímélendő a Malina Hedvig ügyében is oly odaadóan szorgalmas illetékeseket, hogy ujjlenyomat kereséssel akadjanak a nyomukra. Gondoskodtak az előremenekülésről is, mert közleményben tudatták honlapjukon a nagyvilággal: „táblákat nem elloptuk, hanem egyszerűen lecseréltük. A legitim peredi népszavazás után a két régi „Tešedíkovo” feliratra már nincs szükség. Állami tulajdonról lévén szó, ezeket a táblákat egy levél kíséretében csütörtökön postáztuk Robert Kaliňák belügyminiszter, valamint Jana Dubovcová ombudsman részére.”

A fricska kiváló ötletnek bizonyult: mivel kárt nem okoztak, jogi értelemben okafogyottá vált a beígért hatósági eljárás.

A KDSZ aktivistái szlovák-magyar kétnyelvű matricázással kezdték, majd kétnyelvű közúti jelzőtáblák állításával folytatták, de olvastak már be hangosbemondón magyarul utastájékoztatót nemzetközi gyorsvonaton is és különböztek már össze Schobert Norbi cégével meg a Nemzeti Együttműködés Rendszerének kedvencével, a CBA-val is. Velük kettőjükkel azért akasztottak bajuszt, mert hiába voltak ugyan „anyaországiak”, ők az országhatáron átlépve rögvest fölösleges koloncnak tekintették a nemzeti szolidaritás odahaza oly szívesen hangoztatott eszméjét és teljesen figyelmen kívül hagyták a magyar vásárlók nyelvi igényeit. Utóbbi, a CBA hajlékony gerincre valló szlovákiai tájbasimulása már csak azért is indulatokat szülhetett, mert ismert volt az üzletlánc otthoni már-már hivalkodó nemzeti elkötelezettsége: kormánypárti „Békemenetek” szervezése idején a CBA tulajdonosok levélben szólították fel a lánchoz tartozó boltok vezetőit dolgozóit, hogy vegyenek rész az effajta „spontán” tüntetéseken.

Ők, a KDSZ fiataljai azok, akik nem akarnak beletörődni abba sem, hogy Szlovákiában 125 vasútállomás és megállóhely található olyan településen, ahol a törvény lehetővé tenné a magyar helységnév-megjelölés vagy egyéb tájékoztató felirat elhelyezését, gyakorlatilag viszont ezt sehol akarják alkalmazni. Amikor pedig a sínek mentén valahol feltűnik egy-egy magyar nyelvű, úgymond „illegálisan” kihelyezett táblájuk éppúgy, mint másutt például a közutakon, autóbuszállomásokon vagy éppen bevásárlóközpontokban, és azokat rendszeresen leszerelik vagy leragasztják, nem bátortalanodnak el, meglepetésszerűen vissza-visszatérnek és helyreállítanak. Mint egyik felvidéki méltatójuk megjegyezte: „fenyegetés ide vagy oda, a KDSZ "gerilláinak" eszük ágában sincs meghátrálni, a jellegzetes piros overall még sokáig fogja kísérteni azokat, akiknek a toleranciaszintjét már meghaladja pár százezer őslakó jelenléte és élni akarása.”

Nemrég a Szlovák Tudományos Akadémia Szociológiai Intézete országos  felmérést készített, azt tudakolva, hogy mire büszkék a szlovákok és Szlovákia polgárai, kitől félnek, hogyan látják országukban a demokrácia működését és külön kitérve a kisebbségekhez való viszonyulásra,  arról is érdeklődtek, hogy „mi lenne a jobb: ha a kisebbségek megtartanák eltérő szokásaikat és hagyományaikat, vagy ha ezt feladva beolvadnának a többségbe?”

Míg 2004-ben csak 30 százaléknyian szavaztak a beolvadásra és 49 százalék az első opciót támogatta, addig most már a válaszadók közel fele, pontosabban 46 százaléka gondolta úgy, hogy a kisebbségeknek asszimilálódniuk kellene, és csak 44 százalékuk vélte úgy, hogy jobb, ha megtartják szokásaikat.

„A szlovákiai társadalom képtelen kezelni a másságot. – értékelte minap a Közbeszédben, A magyarok tankjai, Szlovákia és a szlovákiai magyarok című cikkében Tokár Géza, a magyar civileket tömörítő Szlovákiai Magyarok Kerekasztala szóvivője, majd hozzátette – Ez egyaránt vonatkozik magyarokra, romákra, az új kisebbségek tagjaira és mind a tizennégy tavaly letelepedési engedélyt kapó menekültre. A felmérés rámutatott a kritériumokra: nyelvismeret (64%), szlovák öntudat (54,6%), állampolgárság (52,6%), lojalitás az állami szervekhez (47,6%). Amennyiben valaki nem felel meg ezeknek a kritériumoknak, az könnyen gyanússá válhat – és ez alapvető problémává válik minden magyar érdekérvényesítési törekvésben, nem csak arról van szó, hogy az ország a romákkal vagy a bevándorlókkal nem tudna mit kezdeni.”

Tokár elemzéséből idekívánkozik még egy passzus, mert abban egy, messze nem csak a Szlovákiában élő magyar közösséget érintő jelenség hátterét feszegeti. Némi tanulsággal szolgálhat a mi tájainkon is eszmefuttatása a tömeges intolerancia mozgatórugóiról. És valljuk be, miközben örömmel és reménnyel tudósítunk arról, ha villámcsődület szerveződik Kolozsvár többnyelvű helységnévtábláiért, arról, ha ott egyesülnek magyar és román nemzeti színű lufik meg arról, ha egymással ölelkeznek az előítéleteken végre túllépni képes magyarok és románok, azt is tudjuk, hogy mifelénk, egy hasonló közvélemény-kutatás nyomán szintén kiderülne: tájainkon szintén elsöprő többségben a nemzeti türelmetlenség hívei vannak.

„Az országban uralkodó általános intoleranciát gyakran tévesen értelmezünk nacionalizmusként, a tudatlanság nem feltétlenül egyenlő a rosszindulattal. A feltűnésére viszont sok aktuális példa is akad. A somorjai Kaufland kétnyelvűsítését kérő petíció alatt ijesztő, értetlenkedő vagy a magyar feliratok megjelenését egyenesen veszélyesnek tartó hozzászólások tömege terpeszkedik – a kétnyelvűség lett az új radikalizmus. Az oktatásügy lassan, de fokozatosan és biztosan építi le a kisebbségi divízióját, miközben a társadalomban nincs pánikhangulat. A gazdasági beruházások továbbra is elkerülik a déli régiókat és nem mutatkozik meg az össztársadalmi szolidaritás és a kisebbségi érdekképviseletünk sincs a csúcspontján, a parlamentből az utóbbi években teljesen kiveszett és mellékvágányra került a magyartéma.”

A Magyar Nemzet Hiába a fenyegetés, a felvidéki gerillák kitartanak cikkében most, az ismert okok miatt névtelenül megszólaló „nyelvi gerilla” maga is Tokárhoz hasonlóan vélekedik: „a szélsőséges nacionalista gondolkodás egyébként gyakran tetten érhető a szlovák átlagemberek szintjén is, például a magyar témájú szlovák nyelvű cikkek, posztok alatti gyűlölködő kommentek formájában, hogy más atrocitásokról ne is beszéljünk. Az egyszeri átlagszlovákra jellemző a tájékozatlanság: nem értik, miért fontos a magyaroknak az anyanyelvhasználat, sőt a szlovák nyelv elleni támadásként élik meg, pedig a kétnyelvűség éppen arról szól, hogy mindkét nép tiszteletben tartja és elismeri a másik jogait. Szerinte e jelenség ellen csak annyit tehetünk, hogy elmagyarázzuk, mik az igényeink – ez az elmúlt húsz év hatalmas mulasztása a szlovákiai magyar politikumtól. A szlovák sajtóból is kiszorult a téma, nem is értik a problémát, és indokolatlan hisztéria kíséri a magyar feliratok kérdését, sok szlovák például összeköti az ország határainak megváltoztatására irányuló szándékkal.”

Nem a békés egymás mellett élést szolgálja a szlovák államnyelv erőltetése – fejti ki a Magyar Nemzet számára nyilatkozó felvidéki tettrekész anyanyelvápoló, majd rámutat: a problémamentes együttélés alapja mindig a kölcsönös tisztelet; az viszont, ha az ország a vizualitás szintjén mellőzi a magyar nyelvet, megalázó, mert alacsonyabb rendűnek tünteti fel, ez pedig feszültséget kelt. Ez ellen szeretne tenni a KDSZ a saját eszközeivel. Különböző gerillaakcióik célja figyelemfelhívás, témagenerálás és nyomásgyakorlás.”

A profizmus és marketing a KDSZ számára a két legfontosabb hívószó – derül ki a folytatásból. Mint elmondta az őt faggató újságírónak, Veczán Zoltánnak, „nagyon igyekeznek a legmodernebb marketingeszközöket felhasználni, hogy minél szélesebb tömeghez eljusson az érvelésük.”

„A hol és mit kell tennünk?”-kérdésre a választ az élet adja meg, „a projektek szinte maguktól alakulnak ki”. A KDSZ önkéntesei az első, 2011. október 15-i akciójukat tekintik a legemlékezetesebbnek, amikor Dunaszerdahely közelében, a várost Pozsonnyal összekötő úton az ország első kétnyelvű, magyar és szlovák útjelző tábláját állították fel és betonozták be. Az interjúalany nem titkolt büszkeséggel emlékezik a kis csapat akkori eufórikus hangulatára: megmutathatták, hogy a magyar nyelvnek igenis van szerepe a nyilvános térben, és nem csak a konyhába való, ahogy a szlovákok, sőt a magyarok egy része is tartja.”

Ekkor lett a közeli boltban véletlenszerűen vásárolt alkalmi munkaruhából, az élénkpiros overállból jellegzetes KDSZ mozgalmi „egyenruha”, ekkor készült el a bevezetőnkben már hivatkozott videó, amely garantálta a marketingsikert is. Bár alig néhány nap múlva a hatóságok visszaállították a korábbi „törvényes rendet”, az akkor történtek utóélete mégis azt bizonyította: az anyanyelvért folytatott küzdelem e merőben szokatlan és látványos akciójával a kétnyelvűség kérdésének szlovákiai rendezetlensége a közbeszéd középpontjába került s közben a nemzetközi visszhang sem maradt el. Sikerült a tudatosan megtervezett kettős célt elérni: egyrészt felhívni a figyelmet, arra, hogy a kétnyelvűsítés a közutakon is nem a civilek, hanem az állam dolga lenne egy toleráns, európai társadalomban másrészt pedig tettekre ösztökélni a szlovákiai magyar civil társadalmat. Utóbbinak kézzel fogható hozadéka lett azzal, hogy „a megmozdulás után egyébként a Szlovákiai Magyar Kerekasztal is elkezdett szakpolitikai javaslatot kidolgozni a kétnyelvű táblákra, feliratokra.”

Egy másik, szintén kézzel fogható eredmény is köthető a nevükhöz, aminek nemcsak Felvidéken, hanem az egész Kárpát-medencében és a világon bárhol máshol élő magyarok is néhány hete megtapasztalhatnak: a Google magyar nyelven is megjeleníti a történelmi Magyarországhoz tartozó települések neveit. „Nyelvi gerillánk” ezt forradalmi változást így látja: „ha túlzásnak is tartaná azt mondani, hogy a KDSZ idézte elő ezt a változást, kérvényostromaikkal minden bizonnyal ők is hozzájárultak ahhoz, hogy ma, akik magyarul használják a Google-t, azok a Felvidék térképén nem Stúrovót, Presovot és Kosicét, hanem Párkányt, Eperjest és Kassát olvashatnak.” Azt csak fejcsóválva tennénk hozzá: a felvidéki magyarok közül sokaknak eszébe jutott, most a Google „magyarosítást” látva a 2012-es őszi tapasztalat, melynek lényegét a következő cikkcím adta a legmeggyőzőbben vissza: A Tesco magyarabb a CBA-nál.

„A kétnyelvűség érték” – fogalmaz a Magyar Nemzetnek valló felvidéki nyelvi bozótharcos – és a következő mondataiból bővebben is megismerhetjük a rokonszenves civil társaság hitvallását: „A magyar nyelvnek számunkra identitásteremtő ereje van; ha nem használjuk, nem használhatjuk, azzal pusztulásra ítélnek egy ezeréves kultúrát, ezt pedig egyetlen tisztességes polgár sem akarhatja” – hangsúlyozza az aktivista. Emellett a kisebbségi jogok tiszteletben tartása egész Szlovákia érdeke is: európai példák mutatják, hogy amely társadalmakban a kisebbségeket támogatják, ahol magas a demokrácia szintje, és a többnyelvűség érték, ott az életszínvonal is sokkal magasabb – lásd Svájcot vagy Belgiumot.”

Az első emlékezetes akció óta eltelt három és fél esztendőben, ahogyan a KDSZ önkénteseinek a kilétét, úgy a számukat meg társadalmi hovatartozásukat is titok övezte. A napilapnak nyilatkozó, a jelek szerint a mozgalomban vezető szerepet betöltő fiatalembertől most e téren is kapunk többletinformációkat, köztük a mifelénk is egyre inkább teret nyerő rokonkezdeményezések bíztató, talán legfontosabb ismérvével: segítséget nem várt helyről is kapnak, munkájukat szlovákok is támogatják.

Az interjúalany arról is szól, hogy kik ők, majd eloszlatja az eddigi, alig néhány emberből álló kis csapatot feltételező közhiedelmet: „Meglepő, hogy a mozgalmat szlovákok is támogatják. Ahogy a KDSZ-gerilla elmondta, jellemzően értelmiségiek, akik megértették, hogy nincsen semmi félnivaló a kétnyelvűségtől, hiszen a kulturális sokszínűségről és egymás elismeréséről szól. „Sőt, szlovák tagjaink is vannak” – teszi hozzá.

A tagság egyébként nagyon sokféle, világlátott értelmiségiektől dolgos kétkezi munkásokig mindenféle ember jelen van – ez is a siker egyik kulcsa; a mag mintegy 40-50 embert jelent, ehhez csatlakoznak azok, akik helyi szinten érintettek egy-egy projektben.”

Végül, vállalva az ódiumát annak, hogy a Magyar Nemzetben napvilágot látott összeállítás ismertetése nem lesz, mert terjedelmi okokból nem lehet teljeskörű, következzen a szlovákiai nyelvi gerillaháború jelenlegi állapotáról szóló „haditudósításnak” egy megkerülhetetlenül lényeges kérdést részletező fejezete. Ebben a KDSZ és a politika viszonya kerül górcső alá és előtérbe kerül a kívánatos, de sajnos még nagyon távolinak tűnő közös cél, a szlovákiai magyar nemzeti minimum elérésének ügye. A Magyar Nemzet újságírója e szavakkal prezentálja titokzatos interjúalanyának véleményét:

A magyar vizuális nyelvhasználat nálunk nemzeti minimum, amelyet a Magyar Közösség Pártja, a Híd–Most és a civil szféra szereplői egyaránt elfogadnak” – válaszolja, amikor a helyi politikum támogatása felől érdeklődöm. Ugyanakkor, mint mondja, a magyar pártok igazából sokszor konkurenciaként tekintenek a civil szférára, annál is inkább, mert a civilek gyakran felhívják a figyelmet a politikai érdekképviselet hiányosságaira, ami feszültséghez vezet. Ez azonban szükséges ahhoz, hogy ne tunyuljanak el a pártok, és hatékonyan működjön a magyar érdekképviselet, amihez szükség van a pártokra, hiszen a szlovák politikumra csak azok tudtak odahatni a jelenlegi kusza nyelvi szabályozás esetében is. Mint mondta, hiába teszik lehetővé a magyar nyelvhasználatot, a 20. századi történelmi események után ez nem elég, aktívan segíteni és támogatni kell az anyanyelvhasználatot – szögezte le.”

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X