Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (február 4-10.)


-A A+

Kántor Zoltán mérlege a Mandinerben: „Ötven rendezvényünk volt három év alatt, amelyeken körülbelül kétszáz előadó tarthatott előadást.”

Megszólalt a héten  Kántor Zoltán a budapesti Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója és a Mandinerben közreadott, Nem fognak elenyészni a nemzetek címmel megjelent interjújában az őt kérdező Szilvay Gergelynek bemutatta az általa irányított tudományos műhelyt, mely „a közigazgatási és a politikai szféra mezsgyéjén mozog”, elárulta, hogy közel dolgozva a közigazgatáshoz és a politikához megérti a mai magyar politikai gondolkodás logikáját és vallott a temesvári indíttatásáról, a „multikulturális agy” korlátairól meg arról, hogy miért gondolja, igaza lehet Max Webernek abban, „hogy az ember nem lehet objektív a tudományos témájának a kiválasztásában.”

Kántor Zoltán és az általa vezetett Nemzetpolitikai Kutatóintézet (NPKI) tevékenysége a Temesvárról elszármazott igazgatónak a Mandinerben megjelent interjújával másodszorra kerülhetett az elmúlt napokban a magyar nemzetpolitika és általában a kisebbségpolitika kérdései iránt érdeklődők figyelmébe. A szombaton napvilágot látott párbeszédét Szilvay Gergellyel megelőzte egy szerdai pozsonyi „vendégszereplése”, ahol a somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet és a Pozsonyi Magyar Intézet közös rendezésében tartott, a területi autonómia, mint lehetséges és sokfele bevált konfliktuskezelő eszköz kérdéskörének szentelt tanácskozáson bemutatta intézete legfrissebb kiadványát, az Autonomies in Europe: Solutions and Challenges című kötetet.

A Pozsonyban most prezentált kötet szerzői az NPKI által 2013 áprilisában szervezett, azonos című nemzetközi konferencia előadói, az abban helyet kapó tanulmányok az akkor elhangzott előadások kibővített változatai, melyek mindegyike ide kattintva megismerhető.

A múlt heti pozsonyi autonómiakonferencia, ahol nemzetközi példákkal is igazolta például az autonómia kérdés kiváló brit kutatója Dr. Soeren Keil professzor, a Canterbury Christ Church University oktatója hogy „az autonómia nem jelenti a kisebbségek számára a Kánaánt, de a többség számára sem egyenlő a pokollal”, meg azt, hogy „a területi önrendelkezés pont az országtól való elszakadás megakadályozásának eszköze lehetne, hiszen ha az emberek maguk dönthetnek saját ügyeikről, nincs ok a leválásra”, tovább azt is, hogy „nincs is aktuálisabb kérdés a kisebbségek önkormányzatisághoz való jogánál egy olyan időszakban, amikor kelet-ukrajnai háború egyik szereplője az országban élő orosz etnikum” maga is önálló értekezés tárgya lehetne, hisz ott az említettek mellett elhangzott még számos olyan más felvetés és magvas gondolat, melyek a bárhol élő magyarok számára is tanulságokkal szolgálhatnak. Ezekre itt nem térnénk ki, csupán közbevetőleg jegyezzük meg: a részletekre terjedően a Bumm portál itt elérhető cikkében érdekes, továbbgondolásra alkalmas helyszíni tudósítás jelent meg, mellyel a téma iránt fogékonyaknak érdemes megismerkednie.

Mi itt inkább azért hoztuk szóba ezt a rangos rendezvényt és azon megtartott Kántor könyvbemutatót, mert úgy látjuk, szerdán a Pozsonyi Magyar Intézet konferenciatermében igazolódott egy, ebben a rovatban tett korábbi megállapításunk: az NPKI valóban az európai tudományos vérkeringésbe bekapcsolódni akaró és rangot kivívni szándékozó intézményként indult és jóleső érzés azt tapasztalni, hogy mára nagykorúvá lett. Nemkülönben azt is, hogy megerősítést nyert annak a kollégának a tavaly júniusi látlelete is, aki a második Orbán kormány által alapított, közvetlenül a Miniszterelnökségnek alárendelt, több mint féltucat tudományos intézet működését szúrós szemmel, töviről-hegyire megvizsgálva így sommázta véleményét a Kántor Zoltán vezette tudományos műhelyről: „Szinte az egyedüli olyan szatellitintézet, amely folyamatos munkakapcsolatban van az akadémiai intézetekkel és nemzetközi fórumokkal.”

Az NPKI-ben folyó, általunk már korábban is nagyra értékelt munkának egyik bizonyságtétele volt a most Pozsonyban bemutatott és már megjelenése pillanatában a világhálón is közkinccsé tett konferenciaanyag, akárcsak a többi színvonalas NPKI kiadvány, melyek koncepcióváltást is tükröznek: egyre több közülük angol nyelven is megjelenik. Erény továbbá az is, ami legalább ilyen fontos: a már a megjelenés pillanatában bárki számára az interneten hozzáférhetők, amint arról az olvasó ide kattintva meg is győződhet.

Van végre tehát egy olyan, a magyarságpolitikát szolgáló tudományos háttérintézmény ahol valóban érdemi, nemzetközileg is jegyzett, elismert munka folyik, alig néhány elkötelezett, teljesítményt felmutatni képes munkatárssal és nagyságrendekkel kisebb költségvetési forrásokkal, mint egy soktucat, jól fizetett alkalmazottat foglalkoztató és százmilliókkal kistafírozott, amúgy némiképp hasonló nevet viselő kormányzati placebo-kutatóintézet vagy nevezzük inkább a nevén a torzszülöttet: nemzeti homokozó, ahol pótcselekvéssel próbálják igazolni az igazolhatatlant, a stratégiának becézett intézményes pótcselekvést.

Kántor Zoltán a Mandinernek adott interjújában részletekre terjedően szól az általa irányított intézet helyéről és szerepéről, a célokról, a feladatokról és a törekvésekről egyaránt. A 2011 novemberében létrehívott NPKI küldetésének „a nemzetpolitika szakpolitikává alakítását, a tudományos, a politikai és a közigazgatási szféra tudásának közelítését” tekinti, és csak akkor látja eredményesnek a munkáját, ha „a kutatási eredményeket a politika számára értelmezhető, hasznosítható formában tudja közvetíteni, ezáltal pedig hozzájáruljon a nemzetpolitikai döntések, programok hatékonyságához.” 

Az általa vezette intézményt helyét meghatározva, elmondja a Mandiner számára, hogy az a közigazgatási és a politikai szféra mezsgyéjén mozog, és próbál közöttük összhangot kialakítani, de a legfontosabb cél a tudományos tudás összegzése, transzformálása.” A felhasználható tudás előállítását tekinti fő feladatának, amelyre alapozva dönthet majd a politika a programépítésekről. A „tudás-előállításban” pedig éppúgy támaszkodik az előzményekre, a bel- és külhoni kutatóműhelyek utóbbi 25 évben folytatott munkásságára, mint a saját kutatásokra, a más intézmények szakembereivel történő hatékony együttműködésre és naprakészen figyel a külföldre, a nemzetközi példák megismerésére és hasznosítására.

„Közel dolgozva a közigazgatáshoz, politikához a politikai gondolkodás logikáját is megértjük” – fogalmaz Kántor és fogadjuk el tőle, hogy neki ez sikerül. Magunk némi tapasztalattal a birtokunkban és még inkább látva, hogy mennyi minden megesik a nemzetpolitikában, Magyarhonban, a Kárpát-medencében meg a diaszpórában élő magyar világban, kissé irigyeljük az NPKI igazgatót. Szégyenszemre bevalljuk: nem állunk ennyire jól a kurrens politikai gondolkodás logikájának megértésében. A megértés után jön a megértetés – és mint olvashatjuk – ennek jegyében próbálnak a nemzetpolitika döntéshozói számára háttérinformációkat adni, de nemegyszer konkrét javaslatokat is megfogalmazni. Ezek elsősorban a külhoni magyar társadalmak megerősítését szolgáló kezdeményezések, de éppúgy hangsúlyt kívánnak fektetni a magyar nemzetpolitika megjelenítésére is.

Az igazgató által készített mérlegmegvonást illetően már nincs okunk a hümmögésre. A tények és a számok önmagukért beszélnek, az elégtétel érzete jogosnak tűnik: „Úgy gondoljuk, hogy a kisebbségi kérdés megjelenítésének egyik központjává sikerült tennünk a Magyarság Házát (ahol a fenntartónk, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., és 2014 óta szakmai felügyelőnk, a Nemzetpolitikai Államtitkárság is itt működik). Ötven rendezvényünk volt három év alatt, amelyeken körülbelül kétszáz előadó tarthatott előadást.”

Terjedelmi korlátok szabnak határt annak, hogy a mélyinterjú valamennyi kérdésére kitérjünk. Csak jelezzük: a beszélgetésben szó esik még a jelenleg zajló intézeti kutatásokról, melyek középpontjában a külhoni magyar oktatás gondjainak enyhítése és a kedvezőtlen demográfiai folyamatok lehetséges visszafordításának ügye áll, de terítékre kerül a székely zászló és a csíki sör körüli hangulatkeltés több lélekromoló anomáliája is és nem maradnak el olyan a meg nem kerülhető aktualitások sem, mint a kárpátaljai magyarok riasztó helyzete, az ukrán kései nemzetépítés több ellentmondása és persze Kijev kisebbségpolitikájának tömör elemzése sem.

Ha mindezekről bővebben nem is szólunk, viszont nem tehetjük meg, hogy ne tárjuk az olvasó elé az igazgatói mérlegmegvonás egy olyan fejezetét még, amit mi az NPKI legnagyobb érdemének vélünk. Tesszük ezt annak ismeretében is, hogy Kántor Zoltánnak és csapatának ott sikerülhet az áttörés, ahol egy negyedszázad kellő nem odafigyelése a legtöbb gondot okozta a mindenkori magyar nemzetpolitikának. Úgy tűnik: ebben a magyarságpolitikai műhelyben megvan az akarat, a cselekvési szándék és persze a szellemi muníció is arra, hogy végre túllépjen a magyar nemzetpolitika 25 esztendő esetlegességein, megannyi hamvába holt kísérleten, botladozáson meg halvány próbálkozáson és azzal foglalkozzon érdemben: gondjaink, törekvéseink és reményeink honi ismerése és értése kevés, azokat szorgalmas és következetes munkával megismertetni és megértetni kell a világgal is.

Az igazgatói mustra e téren bíztató jeleket mutat: „Most jelent meg pár hete az angol nyelvű folyóiratunk, a Minority Studies legújabb száma. Kiadunk angol nyelvű elemzéseket és megjelent egy külföldi és magyar szerzők tanulmányait tartalmazó kötetünk, az Autonomies in Europe. Volt öt nemzetközi konferenciánk: a kettős állampolgárságról és a szavazati jogról, a diaszpórapolitikáról, az etnikai pártokról, az autonómiáról és a jogkiterjesztésről. A célunk az volt, hogy tanuljunk: miként van ez máshol; s hogy mi is bemutassuk nekik, mi hogyan csináljuk. Arra jutottunk, hogy semmi különös nincs a magyar nemzetpolitikában, mindenhol nagyjából ugyanezeket az eszközöket vetik be: vannak etnikai pártok, az anyaországok támogatják a külhoniakat, s többnyire még állampolgárságot és szavazati jogot is biztosítanak nekik. Jó példa az ír vagy az izraeli diaszpóra-politika, amelyekből kiderült: a diaszpóra és az anyaország mindenhol együttműködik. New Yorktól Grazig, Varsótól Uppsaláig az intézet munkatársai is részt vesznek nemzetközi konferenciákon. Egyre inkább jelen van a magyar nemzetpolitika a nemzetközi porondon, de van honnan feljönni. Kiadványok és jelenlét tekintetében is igen rosszul álltunk pár évvel ezelőtt, és még ma is sok munka van ezen a területen. Szinte az összes kiadványunk ingyenesen elérhető a honlapunkon, és igyekszünk eljuttatni őket azokhoz a nyugati tanszékekhez, kutatóintézetekhez, követségekhez, amelyeket fontosnak tartunk.”

Végül következzen az interjú két olyan kérdése és az azokra adott válasz, melyekből megismerhetjük a címben szereplő credo, a Nem fognak elenyészni a nemzetek indoklását és azt, hogy miért nyereség, mert az, még akkor is, ha Kántornak akadnak gondjai a „multikulturális aggyal”, hogy a magyar nemzetpolitika tudományos háttérintézménye élén Temesvár szülötte és neveltje áll:

„Folyamatosan közéleti vita tárgya, hogy a nemzetek eltűnnek-e vagy sem, esetleg egyenesen kívánatos-e az eltűnésük, minthogy ezzel egy konfliktusforrás is eltűnne a Föld színéről. Erős még ez a szemlélet?

Igen, egyelőre domináns az a szemlélet, ami szerint a nemzetállamok és a nemzetek idővel elenyésznek. Én nem ezt a nézetet vallom; szerintem, amíg nem bukkan fel egy olyan erős központi érték, amely a nemzet helyébe jön, addig maradnak a nemzetek. Igaza van Ernest Gellnernek, a nacionalizmus hatásos elméletalkotójának abban, hogy a nemzetek feltűnése nem volt logikai szükségszerűség, viszont szociológiai szükségszerűség igen: az iparosodás és kapitalizmus hatására homogenizálódtak a társadalmak, a nyelv és a kultúra, és központi értékké vált a nemzet. Amíg nem jön egy másik érték, ami alapján szerveződhet a társadalom, marad a nemzet. Sokan mondják a nacionalizmus-kutatók közül, hogy a nacionalizmus átvette a vallás szerepét. Ezzel együtt nem tűnt el a vallás. Én mindenesetre nem tudom elképzelni, mi volna az az új érték, ami mentén a nemzet helyett intézményesülnének a társadalmak; de ha lesz is ilyen, a nemzet sem feltétlen fog eltűnni. Sokan mondják, hogy állampolgári alapon kellene társadalmakat szervezni. Ez vágyálom, az empirikus evidencia mást mutat. A katalánok és skótok számára is legalább olyan fontos, ha nem fontosabb a nemzeti tudat, mint a spanyol vagy brit állampolgárság. Mindenki arra vágyakozik, amire szeretne, de én nem írnám le a nemzetet, és nem afelé tartunk, hogy csökkenne a nemzethez tartozás relevanciája.” (…)

„Ön temesvári születésű, Temesvár pedig egy eredendően „multikulturális” város. Mennyiben segítik az ottani tapasztalatok az egész problémahalmaz megértésében?”

Ezen én is sokat gondolkoztam. Édesanyám német, édesapám magyar, a szomszédságban román, zsidó, cigány emberek laktak. Teljesen természetes volt, hogy mindenki három nyelven beszél, és valahogy mindig mindenki tudta, hogy épp milyen nyelven kell beszélni. Én azután kezdtem el ezekkel a kérdésekkel foglalkozni, hogy 1989 után kiderült számomra, ezek a konfliktusok sokkal mélyebbek, mint én gondoltam – tudtam ezekről az ellentétekről, de a mindennapjaimban nem éreztem őket. A temesvári forradalom idején, Temesvár főterén egyáltalán nem számított, ki magyar, román, cigány, német vagy szerb. Közösen voltunk rendszerellenesek, és tényleg azt hittem, itt a nagy testvériség, és csak a politika kreálta ezeket a konfliktusokat. De azóta már tudom, hogy ez nem igaz. Igaza lehet viszont Max Webernek, hogy az ember nem lehet objektív a tudományos témájának a kiválasztásában. Többször is újra kellett gondolnom a válaszokat: sokszor temesvári „multikulturális” aggyal kezdtem el vizsgálni egy kérdést, és rájöttem, hogy ez nem célravezető. A motivációk megértését tartom a legfontosabbnak. Egyre komolyabban vettem a nemzeti, kisebbségi retorikát, kiállást. Így kerültem közelebb ahhoz, hogy megértsem a kisebbségi nemzetépítést – pedig számomra sosem volt kérdés, hogy én magyar vagyok.”

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X