Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (január 28.-február 3.)


-A A+

A kürtöskalács miatt egymást szapulja a Magyar Nemzet és az Orbán kormány egyik minisztériuma

Megszólalt a héten a Magyar Nemzetben Nánási Tamás és a Minisztérium eltévedt címmel közreadott írásában egészpályás letámadást intézett a Fazekas Sándor által irányított budapesti földművelésügyi tárca ellen. A „lehet-e vagy sem hungarikum a kürtöskalácsból? nyögve-nyelős históriának friss fejleményeként immár nyílt hadiállapot következett be a kormányközeli napilap és az agrárminisztérium között. A Magyar Nemzet, mely egy nappal korábban arról cikkezett, hogy Mikor érhet véget a kürtöskalács kálváriája?, az erre az írásra reagáló kioktató, mellébeszélésben jeleskedő, szokatlanul durva hangú tárcaközlemény nyomán hazugnak nevezte és szándékos lejáratással vádolta meg a Földművelésügyi Minisztériumot. Úgy ítélte meg: Fazekas miniszter valótlanságokat állító munkatársai ellenségnek tekintik a lapot, a tisztességtelenség útját látják üdvözítőnek, és különben is, meg sem érdemlik azt a fizetést, amit az adófizetők pénzéből kapnak.    

„Három tétellel bővítette a Hungarikumok Gyűjteményét és kilenc tétellel a Magyar Értéktárat a Hungarikum Bizottság” – közölte az MTI-vel Fazekas Sándor földművelésügyi miniszter 2015. január 29-én, Budapesten, a választások után újjáalakult testület második ülését követő sajtótájékoztatón.(Fazekas miniszter ez alkalomból adott videóinterjúja ide kattintva elérhető.)

Hungarikummá minősítette a „nemzeti zsűri” a vizsolyi Bibliát, a magyar harcosok által a IX. és a XI. század között használt íjat és a szegedi fűszerpaprika őrleményt.     A miniszter az MTI kérdésére azt is elmondta: a Magyar Értéktárba került az Unicum keserűlikőr, a kürtős kalács, a Piros Arany, valamint az Erős Pista ételízesítő. Szintén bekerült a tárba a szatmári szilvalekvár, a Hévízi-tó az ottani hagyományos gyógyászattal együtt, továbbá Neumann János életműve, különös tekintettel számítástechnikai hagyatékára. Végül a bocskai viselet és a bajai halászlé is magyar érték lett – tájékoztatta a távirati irodát Fazekas Sándor. „A mostani döntéssel a Hungarikumok Gyűjteményébe már 45 tétel tartozik, a Magyar Nemzeti Értéktár pedig mintegy 210 tagúra bővült.” – zárult a múlt csütörtökön, 16 óra 14 perckor kiadott MTI közlemény.

Alig 17 perccel később újabb MTI közlemény látott napvilágot, mely helyesbítette a korábbi anyagot. Eszerint: „A mostani döntéssel a Hungarikumok Gyűjteményébe már 45 tétel tartozik, a Magyar Nemzeti Értéktár pedig mintegy 120 (sic!) tagúra bővült.”

Ezzel egy időben, a Fazekas miniszter tárcája, hungarikumügyek kormányzati főfelelőse, szintén nyilvánosságra hozta a magyar nemzetpolitika és magyar identitás megőrzés és fejlesztés számára oly kiemelt jelentőségű eheti döntés tényét. Örömmel tette közhírré a Hungarikum Bizottság által működtetett hungarikum.hu weboldalon, pontosan 16 óra 31-kor: „A mostani döntéssel a Hungarikumok Gyűjteményébe már 45 tétel tartozik, a Magyar Nemzeti Értéktár pedig mintegy 115 (sic!) tagúra bővült.”

Hogy a „Magyar Nemzeti Értéktárban” ezidőtájt ténylegesen 115, 120 vagy netán éppen 210 db. az ún. „nemzeti értékek” száma vagy netán nemsokára merőben más számadatokkal áll elő a fenti képünkön látható testület, egy újabb, nyilván akkor is nagyon precíz, nemzeti büszkeség-erősítő hivatalos közleménnyel, arra ezúttal túl sok szót nem vesztegetnénk. de egyébről viszont szólni kell.

E rovatban már két ízben, 2013 júliusában, majd az év októberében is szóvá tettük azokat a hol kacajra gerjesztő, hol pedig szégyellnivalón siralmas anomáliákat, amelyek köznevetség tárgyává teszi a Hungarikum Bizottságot. Megállapítottuk: mindaz, ami az ún. Magyar Nemzeti Értékek Piramisépítésében (kérjük nem kuncogni, tényleg ez a neve!) történt, ahol éppúgy hungarikum Puskás Ferenc életműve, mint a karlócai béke, a vajdasági kései szegfű és a fekete kökörcsin meg az ottani Tisza mente, silány produkció, politikusokat meg tudósokat minősít ez nem más, mint forintmillókba kerülő zabhegyezés. Csak egykedvűen vesszük tudomásul, hogy a Hungarikum Bizottság  tagjai, mint például Fazekas miniszter, Lezsák házalelnök, Simicskó államtitkár, Brenzovics KMKSZ elnök vagy éppen az MTA tag, etnográfus Paládi-Kovács Attila, sem két évvel ezelőtt, sem pedig azóta, el sem olvasták azt a lajstromot, aminek „hitelességéhez” a nevüket adták. Ha ezt megtették volna, bizonyára feltűnik e lista megannyi, derűt és haragot egyszerre kiváltó képtelensége, köztük talán még az is, hogy a „Lendvai népmesemondás” már csak azért sem lehetne vajdasági hungarikum, mert Lendva… történetesen nem vajdasági település, hanem a szlovéniai Muravidék központja.

Szánalmassá és nevetségessé sikeredett ez a magyarságpolitikai produkció, ennél a zabhegyezés is hasznosabb lett volna – fogalmaztunk akkoriban – és mi tagadás, gondolni se mertük, hogy a „hungarikumhigulásban”, lehet még ennél is alább adni. Pedig sikerült, hisz azóta sikerült hungarikummá kinevezni olyan nemzeti sajátosságokat, mint a sohanemvolt magyar növény, a magyar akácfa, a csak miránk jellemző magyar akácméz, a magyar nóta és „Molnár Dánielné, Ilcsi néni 1958-2013 tartó szakmai munkásságának terméke, az Ilcsi szépítő fűvek.  Ezekkel egy időben tavaly májusban arról is döntés született, hogy a Magyar Értéktár a Teodora Kékkúti és a Kereki ásványvizekkel, „a kizárólag itthon működő magyar védőnői szolgálattal”, a vizsolyi bibliával és a református templommal, valamint nemzeti fegyverünkkel, a honfoglaláskori nyíllal bővül.(Megjegyezzük, a vizsolyi bibliát most előléptették, a vizsolyi templom még nem érett meg erre.)  

A felelősségteljes nemzeti döntéshozókat úgy tűnik, cseppet sem zavarja, hogy ha egy futballegenda életműve lehet hungarikum, akkor miért nem az, mondjuk a Szent Istváné, a Mátyás királyé, a Bethlen Gáboré, a Kossuthé, a Petőfié, az Irinyi Dánielé és Puskás Tivadaré, a Bartóké és Kodályé, a József Atilláé, a Szent-Györgyi Alberté vagy éppen a Rubik Ernőé stb., stb., stb.? Az sem ejtette ezt a nagyérdemű testületet gondolkodóba, hogy az akác (lat. Robinia) Észak-Amerikából került az öreg kontinensre, azt egy bizonyos Jean Robin nevű francia kertész honosította meg 1601-ben, Magyarországon pedig alig kétszáz éve kezdték csak telepíteni a futóhomok megkötésére. Sőt, korunk nem kisebb nagyívű gondolkodója, mint Kövér László mondta el róla, amúgy teljes joggal, hogy „az akác egy súlyos történelmi tévedés” meg azt is: „az akácfa a magyar tájtól, a Kárpát-medencétől idegen, rendkívül kártékony és agresszív növény, amelynek elterjedése kipusztulással fenyegeti őshonos erdeinket.”

Addig is, amíg bekövetkezik a jó lobbival rendelkező karcagi birkapörkölt és az Ilcsi szépítő füvek után az esztergomi bazilika és a felcsúti Pancho Aréna, esetleg Ópusztaszer és egy mangalicatelep, netán a jáki templom és a tócsni egyidejű, hungarikummá történő minősítése, vessünk egy pillantást a mostani hungarikumháboruskodás eheti csörtéjére, ahol a példátlan hangvételű adok-kapokban, a Fidesz-kormányhoz legközelebb álló sajtóorgánum, a Magyar Nemzet lett az Orbán kormány legkíméletlenebb kritikusa.

Amikor a hétvégén, a Magyar Nemzetben megpillantottuk A minisztérium eltévedt címmel közreadott terjedelmes cikket, bevalljuk: a cím megtévesztett bennünket. Ekkor még fel sem merült bennünk, hogy egy olyan írással szembesülünk majd, aminek helye lehet e rovatban. Eszünkbe sem jutott a cím láttán, hogy Nánási Tamás írása egy olyan „tárca eltévedéséről” szól, amelynek tárgyát a magyar jelen és jövő sorskérdéseinek egyike, a hungarikummá válás folyamatának ágas bogas, minden magyart foglalkoztató kérdése lesz. Arra pedig semmiképpen sem mertünk volna gondolni, hogy egy kormányzati csúcsszerv útvesztését taglaló publicisztikából a „lehet-e vagy sem hungarikum az erdélyi kürtöskalácsból?”-szenvedéstörténet egy újabb, korántsem a magyar-magyar megbékélést tanúsító stációjáról értesülhetünk.

E cím alapján azt hittük, a napilap bizonyára a januárvég magyar sajtójának arra a hatalmas sajtóvisszhangot és kormányzati oldalról mindmáig még magyarázni sem próbált,  botrányos „minisztériumi eltévedését” próbálja meg majd tisztázni, melynek lényege: hogyan történhetett meg az, hogy minap a kecskeméti bíróság kezdeményezésére, vesztegetés és hűtlen kezelés gyanúja miatt letartóztatták Kiss Szilárdot, az Orbán kormány volt miniszteri biztos rangot viselő moszkvai tótumfaktumát? Első látásra – és ezzel bizonyára nem csak mi voltunk így – úgy gondoltuk: az illetékesek felhagytak a titkolózással, a mellébeszéléssel és egy, helyesebben két tárcatévelygés okán, végre tiszta vizet akarnak önteni a pohárba egy számukra nagyon kínos ügyben. Egyszerűen azért, mert belátták: a minisztérium eltévedt.

Hogy miért is gondoltuk így? Annak ismeretében, hogy a Magyar Nemzet általában hamarabb és többet tud az ügyészségi vádakról meg vizsgálatokról, mint maguk az érintettek, miért is ne lett volna természetes, ha arról olvasunk egy ilyen címet viselő cikkben: sajnos két tárca is „eltévedt”, amikor valaki visszaélt a megkapott bizalommal, és most, ha már megtörtént a baj, a miniszterek kötelességüknek érzik a közvélemény tájékoztatását, beismerve azt, tévedtek, amikor kecskére bízták káposztát. 

Ezért véltük azt, hogy a cikk bizonyára magyarázatot ad a malőrre, arra, hogy történt meg egy fatális „eltévedés” a Bem-rakparton és a magyar külügy tovább már nem akar tovább hallgatni „a keleti nyitás simlis lobbistájáról”, akit Szijjártó Péter miniszter nagyon jól, személyesen is ismer, hiszen vele együtt nyitotta meg a moszkvai kereskedőházat. Meg arra is gondoltunk a figyelemfelkeltő címet olvasva, hogy a Magyar Nemzet írása az agrárminiszter, Fazekas Sándor tévedéséről szólhat, aki végre belátta, nem okos dolog a sajtó kérdéseit válasz nélkül hagyni és jobb kiállni ország-világ elé meg elismerni a baklövést: sajnos „eltévedés” volt a korábbi döntése, hiba volt Kiss Szilárdot a keleti gazdasági kapcsolatokért felelős miniszteri biztosnak kinevezni. Esetleg most kimondja a már tudottat: „eltévedés” volt még ki is tüntetni a magyar-orosz agrárkapcsolatok fejlesztéséért a kormány most letartóztatott „moszkvai emberét”.

A sejtésünket, hogy egy ilyen címet megpillantva, inkább a nagyon „jól bekötött”, magát mindig kitűnően menedzselő, most lebukott kormánylobbista kapcsán született meg az ominózus cikk, már csak azért is jogosnak véltük, hisz időközben kitudódott és sajtó számára slágertéma lett a nagy port kavart minisztériumi „megtévedés-sorozat” előzménye is. Kiderült: a most őrizetbe vett ex-miniszteri biztosnak felettébb kétes előélete van, korábban „egy orosz bíróság elítélte, amiért egy egymillió eurós kölcsönnek csak egy kis részét tudta megadni, és az ítéletből derül ki az is, hogy pénzért intézett orosz üzletembereknek magyar vízumot, még mielőtt diplomata nem lett.”

Aztán bekövetkezett, amire nem számítottunk. A cím után, rögtön, már az első mondatokból kitűnt, hogy egészen más „eltévedés” áll a Nánási cikk hátterében. Szó sincs itt arról a minisztériumi „eltévedésről”, aminek érintettje a két említett tárca vezetőivel kapcsolatba hozott most letartóztatott, a jelek szerint ragadós kezű „moszkvai emberünk”. Azzal szembesültünk: ebben a tévelygésben egészen másról van szó, amitől amúgy szintén ragad a kéz, de nem úgy, mint a fő-fő emberek említett, ezidőtájt rendőri oltalom alá helyezett patronáltjának. Ez esetben is oltalom képbe kerül, de az egészen másféle, mint amilyen jelenleg a Szijjártó és Fazekas miniszterek korábbi patronáltjának kijár. A cikkcímben szereplő minisztériumi eltévedés okozója az erdélyi, közelebbről székelyföldi kürtöskalács és ennek a nemzeti oltalom alá helyezése körül alakultak újabb bonyodalmak a Hungarikum Bizottság házatáján. (E testület feladata a 2012. évi XXX. törvény betűjéhez és szelleméhez híven, a közösségi oltalom alá helyezése és hungarikum tanúsító védjeggyel történő ellátása”.)

A minisztériumi „eltévedésben” tehát az erdélyi kürtöskalács lett a főszereplő. Történt ez annak okán, mert az az agrártárca, amely a nemzeti gúlaépítés letéteményeseként, az össznemzeti Hungarikum Bizottságot működteti „az összetartozás, az egység és a nemzeti tudat erősítése érdekében”, és arra hivatott törvényileg, hogy „nemzetünk értékeit összegyűjtse, dokumentálja a kedvelt és a Székelyföld védjegyének is tekintett jellegzetes sütemény miatt parázs összetűzésbe keveredett a kormányellenességgel aligha vádolható napilappal, a Magyar Nemzettel. Nem kicsit, nagyon.

„Új műfaj született a magyar sajtótörténetben – szólt a Nánási felvezető mondata és a java csak ezután következett: Az a fajta minisztériumi közlemény, amelyik nem a témával és a tárggyal foglalkozik, nem a tájékoztatás a célja, hanem egy ellenségnek tekintett lap – jelen esetben a Magyar Nemzet – lejáratása.

Mint látjuk már maga az alaphang is szokatlan volt, de a folytatásban a cikkíró további „ínyencségekkel” színesítette a merőben szokatlan hangvételű filippikáját. A Fazekas Sándor vezette minisztérium szapulásban a lejárató szándék tételes megfogalmazása után következtek a hazug szó szinonimái, a minisztérium illetékeseinek csepülése pedig oly „választékosan” történt, amilyenre példa még nem volt a Magyar Nemzet házatáján, ha a lap egy cikke az Orbán kormány egy minisztériumának ügyeivel foglalkozott.

A Földművelésügyi Minisztérium ócsárolt bennünket – így a napilap – Méghozzá olyan eszközökkel, amelyek egy magára valamit is adó kormányzati szervezetnél nem megengedhetők: csúsztatásokkal, valótlanságok állításával, a cikk szerzője és az írásának helyet adó kiadvány rágalmazásával. A közlemény azt bizonyítja, hogy az abban foglaltakat jóváhagyó minisztériumi munkatársak, és különösen a szaktárca sajtóirodája azzal sincsenek tisztában, hogy mi a feladata egy sajtóterméknek és hogyan zajlik egy cikk megírása. A baj csak az, hogy az utóbbi közigazgatási egységhez tartozók ezért kapják a fizetésüket, méghozzá az adófizetők pénzéből.”

De mi is történt valójában, miért is került a Magyar Nemzet célkeresztjébe a Földművelésügyi Minisztérium és miért zúdult ez az előzménytelen össztűz a tárcára, különösen annak sajtósaira?

Az egymásnak esés kiváltó oka a Magyar Nemzet egy eheti megszólalása, a Mikor érhet véget a kürtőskalács kálváriája? címet viselő cikk megjelenése volt. Ebben a számonkérő jellegű publikációban a szerző, Köpöncei Csilla megunva azt a szabotázsgyanús huzavonát, amit a Hungarikum Bizottság művelt a kürtöskalács hungarikummá történő előléptetése kérdésében és – tegyük hozzá teljes joggal – azonosulva a Nemzetközi Kürtöskalács Szaktestületének friss közleményében foglaltakkal, nemcsak azt nehezményezte, hogy az agrártárca által működtetett Hungarikum Bizottság mondvacsinált ürügyekre hivatkozva hátráltatja a jellegzetes székely termék hungarikummá minősítését, hanem még abban se partnere az erdélyi kezdeményezőknek, hogy a süteményt magyar termékként jegyezzék be az EU-ban.  

A Hungarikum Bizottság január 29-i ülésének napján megjelenő publicisztika alaposan körüljárta a többéves erdélyi kezdeményezés fontosabb állomásait, rámutatott a minősítő testület szakmainak mondott, de életidegen elvárásaira és érveire, majd a minden érdekelttől megszerzett információk birtokában levonta a következtetést: „Román termékként jegyezheti be az Európai Unió az egyik legismertebb magyar édességet. A Nemzetközi Kürtőskalács-szaktestület ugyanis évek óta nem tud dűlőre jutni a magyar hatóságokkal az engedélyezés ügyében. A termék épp ma kerülhet be a hungarikum minősítés előszobájának számító Magyar Értéktárba, az előterjesztés azonban említést sem tesz a kürtőskalács székely eredetéről.”

Utóbbiról csak annyit: már olvashattuk a bevezetőben, hogy aznap valóban meg is történt a döntés. Az előterjesztő a komáromi monostori erődben székelő ún. Magyar Pékek Fejedelmi Rendje volt (itt elérhető honlapjuk „naprakész”, azon a legfrissebb hírük 2013 novemberéből származik) és kedvezően elbírált beadványukban nyoma nincs annak a vitathatatlan ténynek, hogy a különleges technikával készülő édesség ezer szállal kötődik a Székelyföldhöz. Ergo: megtörtént, ami szokott, az erősebb magyarországi lobbi győzött az eredeti, erdélyi kezdeményezőkkel szemben.   

A Magyar Nemzetben közreadott, kétségtelenül – ismételjük csak meg – jogos kritika felbőszítette a szakminisztériumot és terjedelmes, a kormányzati portálon is közzétett sajtóközleményben kérte ki „az egyoldalú tájékozódásnak betudhatóan, valótlan és a Hungarikum Bizottságra nézve sértő megállapításokat.”

A harcias hangú tárcaálláspont megfogalmazói a Magyar Nemzetet dorongolták le. Kioktató hangvételű közleményük aligha lett volna annyira fullánkos, ha minap nem lát napvilágot a kürtőskalács levédetésében és hungarikummá nyilváníttatásában kulcsszerepet vállaló Hantz Péternek levele, a Székelyföld arculcsapása: botrány a kürtőskalács hungarikummá nyilvánítása körül. A tiltakozó közlemény címzettje a napilap volt, de nem kétséges: igazi célpontként a korábban elutasított javaslattevő tudományos kutató került a krédóba, aki  – minő impertinencia – odáig merészkedett, hogy beadványban kérte szülővárosa, Karcag birkapörköltjének érdekében korábban oly sikeresen és bizonyára pártatlanul lobbizó minisztert: tegyen végre rendet a saját portájának „ékkövében”, Hungarikum Bizottságban.

Hogy a „kié a kürtöskalács” méltatlan vita krónikása az igazi ellenség, hamar kiderült a demarsból, hisz a hivatalos kommüniké jóformán csak Hantz Péterrel foglalkozik. A minisztériumi közlemény szerint ő az az engesztelhetetlen bajkeverő, aki egyszemélyben felelős azért, hogy a nemzeti piramis csúcsára ezideig még nem került fel a magyar gasztronómia eme különlegessége. Megtudtuk róla, hogy partnernek alkalmatlan, nem tiszteli a jogszabályokat és a hivatali rendet és főleg a kincstári tekintélyt, összeférhetetlen és makacs, alaptalanul vádaskodó, agresszív kampányokban érdekelt, a becsületsértés határait feszegető akarnok és „szabályos harcot kezdett a Bizottság, annak tagjai és a Minisztérium ellen.”

Mint írják, a Magyar Nemzet a Hantz Péterhez köthető „egyoldalú agresszív kampánynak esett áldozatul”, amikor a kürtöskalács-kálváriáról cikkezett és a tények tisztelete helyett hitelt adott annak, aki „a nemtelen vádakkal megtűzdelt konfrontáció útját választotta.” Sok mindenről szó esik még ebben a közérthetőségre kevésbé, inkább a bürokrataképzők „hogyan beszéjünk mellé”-speciáis tananyagának alkalmas, nem is palástolt hivatali indulatot tükröző és nemzeti szósszal leöntött közleményben, melynek egyetlen a ki nem mondott célja: hogy mi a hungarikum, mi a nemzeti érték, azt mi itt, a minisztériumban, a Kossuth téren mondjuk meg és punktum. Legfeljebb döntés közben hátat fordítunk az ablaknak, mert zavarhat, hogy idelátszik az a fránya kék-sárga lobogó a Parlament ormán, amit a házelnök két éve kitűzetett oda.

Ez a szemforgató, „székely zászló igen, de székely kürtöskalács nem”-felfogás késztette Nánási Tamást arra, hogy nemcsak a mundér becsülete érdekében ragadjon tollat/billentyűt, hanem rámutasson: az értelmes vita esélye se merülhet fel, ha önmaguk bűvkörében élő, valóságtól elrugaszkodott bürokraták a tájékoztató szándékot nem tudják megkülönböztetni az orvtámadástól. Nagyon nincs az rendjén, mondja ki a Magyar Nemzet újságírója, ha egy cikket, mely arra törekszik, hogy egy vitás kérdésben minden érdekelt felet megszólítson és az érintettek kritikájának is hangot adjon, a magasságos minisztérium a lejáratásként, rágalmazásként értékeljen. Annál is meglepőbb volt számára a fennhéjázó reakció, hisz Fazekas minisztériuma előzetesen jelezte: érdemi választ kíván adni a lap által korábban felvetett kérdésekre.

A jelek szerint a sértődöttség „mindent vitt”, a hivatalos sajtóközlemény összegründolói, mindent megtettek, hogy ne adjanak érdemi választ a felmerült kérdésekre. Nánási gyanúja szerint a demarsgyártók talán el sem olvasták a kifogásolt cikket. Bennünk viszont olvasva ezt a szokatlan csörtét, egy más kérdés bujkál. Inkább azt kérdezzük: vajon nem csupán azt a célt szolgálta a nemzeti húrokat is kötelező módon megpengető bükkfanyelven megírt minisztériumi szöveg, hogy elfedje a valóságot: hiába történt a kürtöskalács hungarikummá nyilvánításának a kezdeményezése még 2013-ban Erdélyből és hangsúlyozottan kitérve arra, hogy az egy jellegzetes erdélyi specialitás, a Székelyföld nemzeti süteménye, a pannonhoni lobbisták nagy urak, még akkor is, ha nem kapnak diplomát egy minisztertől. Ők nem diplomavárományosok, csupán „csak” rendfővel és helyettes-rendfővel rendelkező „fejedelmi pékek.” És nem odavalók, ahol egy 1784-es szakácskönyvben látott napvilágot az első ismert receptje a kürtöskalácsnak, hanem csak közelebb, sokkal közelebb vannak a Kossuth térhez meg a Kossuth tériekhez.

Zárásképpen következzen a Nánási Tamás riposzt sommás véleménye a gőgös és arrogáns minisztériumi eltévedésről, amit az általa „a józan ész határait meghaladóként” aposztrofált fércmű tükrözött:

„A vélhetően nagyon ütősnek szánt hivatalos – és más sajtótermékekhez is kiküldött – közleményben mindjárt az első mondatban – személyeskedő módon – a cikk szerzőjét minősítik, aki szerintük sértő „megállapításokat tett”. Csakhogy ilyet egy hírműfaj írója nem tesz, legfeljebb idéz másokat – ez vélhetően az írásunk bármelyik olvasójának egyértelmű, csak az azt minősítő minisztériumi sajtómunkatársaknak nem. Hasonlóan mély szakmai tudásról tesz tanúságot a közlemény két bekezdéssel odébb, amikor arról szól, milyen valótlanságokat állítottunk mi, miközben nem állítottunk semmit, hiszen mindent másoktól idéztünk. S a legszebb a harmadik vád, amiben a Magyar Nemzetet hibás eljárással és az alapvető tények összekeverésével vádolják, miközben írásunkban ennek éppen az ellenkezője olvasható: élesen külön választottuk a Hungarikum Bizottság munkájától a hazai és más tagországok termékeinek eredetvédelmét szolgáló uniós eljárást. Ez a megállapítás már azt a gyanút veti fel – talán nem is megalapozatlanul – hogy cikkünket a bírálók érdemben nem is olvasták.

Több dologgal már nem érdemes foglalkozni, mert a tárca vitája az ügyben szereplő szakértőkkel más lapra tartozik. Szívesen helyet adtunk volna neki részletesebben már a kifogásolt írásunkban is, de a minisztérium illetékes munkatársai – valamilyen okból – egy másik utat láttak üdvözítőnek. Csakhogy ez az út – végtelen sajnálatunkra – nem a tisztesség felé vezet.”

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X