Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (2014. december 31.-2015. január 6. )


-A A+

Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát: „a nagyszombati érsek radikális és frontális támadást intézett a magyar bencés kongregáció ellen”

Megszólalt a héten Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát és a Bumm portálnak adott interjújában elmondta annak az  „arculcsapásnak" a hiteles történetét, melyben „a szeretet ünnepén”, karácsonykor részesítette őt Nagyszombat szlovák érseke: azzal szembesült, hogy Orosch érsek fel akarja oszlatni a 800 éves múltra visszatekintő komáromi rendházukat, ahol eddig a felvidéki magyaroknak magyarul hirdették az igét, itt magyarul gyónhattak, itt magyarul folytak a lelkigyakorlatok és az itteni fiatalok magyar cserkészetre járhattak.

A magyar és szlovák nemzet történelmi kiegyezésének szükségességéről, a két nép egymásrautaltságáról gyakran érvelő politikusoknak példát mutatva, majd kilenc esztendeje, 2006. június 29-én a Szlovák és a Magyar Katolikus Püspöki Konferenciák állandó tanácsainak tagjai a kölcsönös kiengesztelődés jegyében közös szentmisét mutattak be az esztergomi bazilikában.   A szentmisén az evangélium után felolvasták, majd a két testület elnöke, Erdő Péter bíboros és František Tondra püspök ünnepélyesen az oltárnál aláírták a két püspöki konferencia levelét, amelyben kölcsönösen kifejezik: „Megbocsátunk és bocsánatot kérünk”. (A dokumentum ide kattintva olvasható.) Az esztergomi történelmi megbékélést Vatikán is nagyra értékelte, XVI. Benedek pápa üdvözlő szavait és pápai áldását akkor Angelo Sodano érsek aláírásával juttatta el a budapesti nunciatúrára. „A fontos találkozó iránti megbecsülését kifejezendő, Őszentsége kívánja, hogy ez az alkalom újítsa meg az illető közösségek elkötelezettségét a keresztény értékek előmozdításában mindkét közösség javára ” – írta XVI. Benedek. Az oltár előtti fogadalom, „történelmi megbékélés” szándékának ilyen különleges körülmények között tett kinyilvánítása, illetve a pápai áldás után a magyarok, a Duna mindkét partján, őszintén remélhették, hogy a 372 ezer szlovákiai magyar ajkú katolikus számára (ők az itt élő magyarok 65 százalékát alkotják) új időszámítás kezdődik. Hitték, hogy ha egyháznagyok „Isten színe előtt a tisztelet és kiengesztelődés érzését újítják meg, azét a megbocsátó szeretetét, amelyet népünknek is át kell éreznie a múlt egyes időszakaiban elszenvedett egyéni és közösségi sérelmek miatt”, akkor a testvéri keresztényi szeretetbe belefér magyar főpásztor kinevezése Szlovákiában és az is, hogy a felvidéki magyarok magyar papokat kaphatnak.

Keveseknek tűnt fel az akkori, az esztergomi oltár előtti testvéri csókkal is megpecsételt ünnepélyes gesztust követő lelkes hangulatban az, amire most, amikor nyílt konfliktus alakult ki a pannonhalmi bencés főapátság és a nagyszombati érsekség között, és amiről Várszegi Asztrik főapát Orosch János nagyszombati érsek el akarja lehetetleníteni a bencések Komáromi Rendházának működését? címmel egy interjúban beszámolt a napokban a Bumm portálnak, Csáky Pál egykori szlovák miniszterelnök-helyettes és volt MKP elnök egy más helyen, egy remekbeszabott karácsonyi publicisztikájában így emlékezett vissza:

Pár évvel ezelőtt a magyarországi médiát – s hangsúlyosan a katolikus médiát – bejárta a hír, hogy a Magyar Püspöki Kar és a Szlovák Püspöki Kar tagjai együtt szolgáltattak szentmisét az esztergomi bazilikában, majd egy közös dokumentumban kölcsönösen bocsánatot kértek egymástól az elmúlt ezer évben egymással szemben elkövetett hibákért, s kinyilvánították, hogy békében és szeretetben akarnak együtt élni. A magyar sajtó ezt az aktust is a megbékélés nagy mérföldkövének aposztrofálta.

Ugyanakkor a következő történt: a szlovák közszolgálati televízió filmtárában ma is megtekinthető, alig 50 másodperces beszámoló szerint a szlovák püspökök elfogadták a magyar püspökök meghívását Esztergomba, ahol együtt celebrálták az ünnepélyes szentmisét (a narrátorszöveg alatt mutatják a bazilikában felvett képeket), a szentmise után közös konferenciára is sor került (képek az Albertinumból), amelynek keretében a két püspöki kar elnöke egy közös dokumentumot is kicserélt egymással (mutatják a dokumentumcserét). „A dokumentumban a magyar püspökök bocsánatot kértek mindazokért a bűnökért, amelyeket az elmúlt évszázadokban a szlovákokkal szemben elkövettek. A szlovák püspökök a bocsánatkérést tudomásul vették." (pontos idézet a narrátorszövegből)”

A ma EP-képviselő Csáky karácsonyi, a Felvidék.mában megjelent nagyívű esszéjéből azért is érdemes bővebben idéznünk, mert abban kimondja azt, amit egy magyar katolikus főpapnak az egyháza nem enged meg: „Tudom tehát, miről beszélek, s azt is tudom, nem helytelen a kérdés: tényleg ez a megbékélés útja vagy a naiv magyar püspökök orruknál fogva vezetése csupán?” 

Cikkében Csáky „az eredetileg nemes tartalmú, oly sokszor emlegetett, oly sokszor piedesztálra emelt, de legalább annyiszor meggyalázott” megbékélés szavunkat értelmezi a közelmúlt szlovák-magyar viszonylatában.  Egyháznagyok meg politikusok retorikáját és cselekedeteit lajstromba véve, keserűen kell következtetését levonnia: a kiengesztelődés fogalma hiába emelné a magasba és csillogtatná meg a jobbik énünket, az már elkopott a sokszori, hamis használattól és e fogalommal való gyakori visszaélés immár inkább csak ellenérzéseket szül.

Csáky megkérdőjelezhetetlen érvekkel és bizonyítékokkal támasztja alá, hogy mi is a gond a szlovákiai magyar valóságban itt-ott mindegyre felbukkanó „megbékélés szövegekkel”: „Az, hogy nem igazak. Az, hogy hazugságon alapulnak, s így sok kárt okoznak nekünk. Megbékélésre ugyanis értelemszerűen akkor van szükség, ha valami rossz, valami bántó, elítélendő történt két vagy több partner között, s ezt akarjuk helyrehozni. Ám igazi megbékélés csak akkor jöhet létre, ha azt őszinte akarás hajtja MINDKÉT RÉSZRŐL. A fogalom csupán egyik oldalról való, üres ismételgetése csak hazudozáshoz vezethet és nem egy igazi új minőség eléréséhez.”

Éppúgy nem volt őszinte és hazudozáshoz vezetett a megbékélésre való törekvés hangoztatása a szlovák politikusok részéről, ahogyan csak üres lózung volt a kiengesztelődés kinyilvánítása a szlovák katolikus egyház részéről is. Utóbbiról már fentebb ízelítőt kaphattunk és további, önmagukért beszélő példákat is megismerhet az, aki Csáky Pál cikkét elolvassa. Meg kell tennünk itt egy kitérőt, ami minden bizonnyal nem fölösleges. Mert ami a politika világát illeti, a karácsonyi leltárkészítő példázatai legalább annyira lehangolóak, mint amennyire azok az egyházi példázatok.

„1992-ben nem lebegtetni kellett volna dolgokat és nem Bősre kellett volna kihegyezni a kapcsolatrendszert, hanem a magyar közösség számára lehetett volna elérni bizonyos fokú autonómiát. Zűrzavaros időszak volt az, erős volt a külföldi nyomás az akkori magyar kormányon, elismerem. Ám a kívánalmak asztalra tétele helyett mi történt? Vladimír Mečiar később több alkalommal is elmondta nekem, hogy 1992. szilveszter éjszakáján, az önálló Szlovákia kikiáltása előtt, 22 órától fogadást adott a Pozsonyban akkreditált nagyköveteknek a Miniszterelnöki Hivatalban. Fél 12 után indultak a térre, elkövetni a kikiáltást. „Ekkor két nagykövet lépett oda hozzám, s adott át jegyzéket Szlovákia elismeréséről. Az egyik a magyar ügyvivő volt." Tehát: nem, hogy feltételeket fogalmaztak volna meg vagy tárgyaltak volna, hanem már fél órával a kikiáltás előtt átadták az elismerésről szóló hivatalos jegyzéket. Amikor később alkalmam volt Budapesten, legfelsőbb szinten rákérdezni, miért történt minden így, azt a választ kaptam: „reméltük, hogy a szlovákok majd méltányolni fogják ezt a lépést, és tisztességes politikát fognak folytatni veletek szemben." Nos, a folytatásra mi is emlékszünk: következett a Mečiari korszak, amelyet mindennek lehet nevezni, de velünk szembeni tisztességes politizálásnak nem.”

Az elmúlt tíz esztendő sem hozott érdemi áttörést. A szlovák-magyar megbékélés elmaradt, az kiegyezés helyett a kölcsönös „haragszom rád” és a ki tudja hányadszorra, a budapesti naivok tüsténkedésének korszaka következett be.  Csáky a szlovákiai politikai élet fősodrának szereplőjeként szemtanúként élte meg a történteket, a nagy átverések pillanatait.

Mint elmondja, „a Gyurcsány-kormány az első Fico-korszak második felében megemberelte magát. Otthon, az öszödi beszéd után nehéz helyzetbe került, velünk szemben gesztusokat akart tenni. Gyurcsány a mi kérésünkre Komáromban találkozott Ficóval, s ott nagyon kemény hangot ütött meg vele szemben. Abban az időben az MKP elnöke voltam, Dzurinda is, Hrušovský is (SDKÚ- és KDH- elnökök) felhívtak a miniszterelnökök közös sajtótájékoztatója után, s gratuláltak Fico megleckéztetéséhez. Majd jött a Bajnai-kormány, amely azt mondta, hogy a magyar-szlovák viszony rossz voltáért Budapest is felelős. Új Szlovákia-politikát, békülést ígértek akkor, amikor Ficóék épp megszigorították a nyelvtörvényt. Az új külügyminiszter Besztercebányán találkozott szlovák kollégájával, majd a találkozó után velem is találkozott Paláston, ahol lelkendezve arról számolt be, hogy ő bizony szlovák nyelven köszöntötte partnerét (akkor, amikor nekünk pedig törvénnyel tiltották a magyar nyelv használatát!). Nagyon optimistán azt is elmondta, hogy mennyire nyitott volt szlovák kollégája minden, megbékélést célzó mondatával kapcsolatban. Én csendben kételyeimnek adtam hangot, de persze azokban a percekben nem tudhattam (s ő sem), hogy még vissza sem ér a külügyminiszter úr Budapestre, a szlovák parlament külügyi bizottságának elnöke minden kijelentését nyilvánosan megcáfolja majd, s egyoldalú fantazmagóriának titulálja a magyar külügyminiszter által eredményként értékelt dolgokat. Ott, Paláston azonban a miniszter úr még lelkendezett: új, pozitívabb politika jön majd, meglátod. Az eredményre emlékszünk: újabb magyarellenes megszorítások jöttek. És következett többek között a Sólyom-ügy.”

Csákyt olvasva az is kiderül: napjainkban, bár legmagasabb szintű lelkendezésekben nincs hiány, a szlovák-magyar megbékélés kérdésében jottányi változás sem történt. Ha nem volt helytelen a katolikus kiengesztelődés okán a „naiv magyar püspökök orruknál fogva vezetéséről” értekeznie, akkor ne lepődjünk meg azon sem, ha Pozsony és Budapest viszonyában a naivokról szólva a „püspökök” szó bármikor behelyettesíthető a „politikusok” szóval. Mert „Budapesten pedig (némi kivételt leszámítva) immár lassan száz éve nem tanulták meg, mi az a bizánci politizálási stílus. S azt sem, hogy ha fedezetlenül dicsérgetik az ilyen politizálási stílust megvalósító partnerek munkáját, az nem, hogy nagyvonalú viszonzást, de a magyar fél kiröhögését és a magyarellenes lépésekben való felbátorodást hívja csak elő. Mert ugyan ki tisztelne egy olyan politikai partnert, akivel mindent meg lehet tenni, aki úgyis fedezet nélkül és indokolatlanul dicsér mindent?”

Csáky Pálnak, a legnagyobb tapasztalatokkal rendelkező szlovákiai magyar politikusok egyikének, lesújtó a véleménye az Orbán-kormány teljesítményétől is: „2011-ben nem győztem kapkodni a fejem: a miniszterelnökök találkozója után azt mondták, hogy a közeljövőben megoldódik majd az állampolgárság kérdése is. A kisebbségi vegyesbizottság szakértői dolgozzák majd ki a megoldást. Szlovák oldalról az a szakértő, aki négy évig anno az egyik beosztottam volt, s akiről tudom, hogy politikai jóváhagyás nélkül egy lépést sem fog megtenni.

Zeng a sajtó, hirdeti az új szlovák-magyar viszonyt, mondják, hogy hány új határátkelő-hely nyílik majd (a schengeni határon!!!???). A szegény szakértők pedig vagy nem is találkoznak, vagy ha igen, akkor beszélgetnek egyet az időjárásról. Mert azt tudják, hogy az állampolgárság kérdése politikai kérdés, s mint ilyen, politikai megoldást igényel, amit csakis miniszterelnöki szinten lehet meghozni. Radičová kormánya pedig ugyanúgy fütyült erre, mint Fico kormánya. „Az lehet, hogy nekünk ez nem igazán jó törvény. De ha a magyaroknak rossz, akkor nekünk mégiscsak jó kell, hogy legyen" – hangzik a ki nem mondott, agybajos filozófia.”

Végül pedig következzen egy utolsó gondolat a felvidéki magyar katolikusoknak magyar főpapot és magyar papokat kérő, az idén már huszonötödszörre megrendezett komáromi imanapokon rendszeresen megjelenő Csáky Páltól, aki számára, magyarként a megbékélésről ott beszélni ahol „az asszimiláció nyílt vagy csendes támogatása az egyetlen szlovák közéleti habitus” nem lehet más, mint önbecsapás:

„Napjainkban is vannak budapesti nyugalmazott politikusok, akik szlovákiai magyar partereikkel együtt most az ügyben házalnak a szlovákiai magyarok körében, minél többen írják alá, hogy meg szeretnének békülni a szlovákokkal. De ki ne szeretne megbékülni velük? Ám feltették ezek az urak önmaguknak is a kérdést: és a szlovákok is meg akarnak békélni velünk? Hány olyan komoly szlovák értelmiségi van, aki szintén házal szlovák körökben azért, hogy béküljenek meg már a magyarokkal? S miért van az, hogy a felvidéki magyarok már a sokadik megoldási lehetőséget dolgozzák ki helyzetük rendezésére, de 1989 óta EGYETLEN ILYEN SZLOVÁK ÜZENET SEM SZÜLETETT!”…. AMÍG UGYANIS A SZLOVÁK OLDALON IS NEM LESZ MEG AZ ŐSZINTE AKARAT A VALÓDI MEGBÉKÉLÉSRE, ADDIG EGY VALÓS KIEGYEZÉSRE NINCS ESÉLY. Csak az egyik oldalról beszélni erről önbecsapás.”

A hazugságon alapuló szlovák-magyar katolikus álmegbékélés újabb állomásai, mintha csak előrevetítették volna a mostani, Várszegi Asztrik pannonhalmi bencés főapát által ismertetett nyílt hadiállapotot.

A szlovákiai katolikus egyház két évvel az esztergomi oltár előtt kinyilvánított „történelmi megbékélés” után újraszervezte a római katolikus egyházmegyéket oly módon, hogy megbontsák az egy tömbben élő magyar nemzetiségű hívek természetes egységét. Magyar főpap helyett a felvidéki magyarok magyarul is tudó szlovák segédpüspököt kaptak Ján Orosch személyében, akit a felvidéki magyar hívők jobb híján és átmeneti kényszermegoldásként engedelmesen tudomásul is vettek, annál is inkább, hisz ő korábban fel is vállalta a magyarok pasztorációját. Most viszont, hogy végre sikerült a belső egyházi áskálódások nyomán a 2012-ben botrányosan leváltott és egy olasz kolostorba száműzött, hallatlanul népszerű, fiatal és egyházi megújulást követelő Róbert Bezák nagyszombati érseki székét elfoglalnia és abban kellően megerősödnie, úgy tűnik, újraértékelte a kiengesztelődés és megbékélés üzenetét.

Néhány éve Erdő Péter bíboros még azon kesergett, hogy az Esztergomban aláírt kiengesztelődési dokumentumnak jó híre, kicsit lassan, kicsit nehézkesen terjedt –, de rögtön hozzátette: mégis lassanként azért eljutott sok-sok emberhez. Eljutott Magyarországon és Szlovákián kívül máshova is”, sőt azt is, hogy „esztergomi nyilatkozatnak az évfordulóját mi valamiképpen mindig megünnepeljük.”

A megbékélés évfordulóját azóta is, rendszeresen megünnepli a két Püspöki Konferencia. E találkozókon a főpapok nagyon örülnek, hogy történelmi tettet sikerült megvalósítaniuk, de ennek gyakorlati eredményeiből a felvidéki magyarok vajmi keveset tapasztalnak. Ők inkább arra emlékeznek, hogy 2013 januárjában Alojz Tkáč nyugalmazott kassai érdek „eredeti” javaslattal kívánta szolgálni a szlovák-magyar kiengesztelődés ügyét: szorgalmazta, hogy vitessék el Magyarországra a kassai dómból II. Rákóczi Ferenc földi maradványait, mert „a fejedelem kriptája határozottan nem való a katedrális altemplomába.”

Időközben a Fico kormány is „ráerősített" a megbékélésre: hiába várta évek óta a Pannonhalmi Főapátság, hogy visszakapja jogos tulajdonát, a Pozsony-oroszvári kastélyt, amit még a kommunista hatalom kobzott el, éppen a mai szlovák kormány mondta ki, jogszerű volt (?) az 1948-as eltulajdonítás és meg is tagadta annak visszaadását. Most pedig bekövetkezett a „megbékélés” egy újabb, „őszinte gesztusa”: Ján Orosch nagyszombati érsek el akarja lehetetleníteni a pannonhalmi magyar bencések komáromi rendházának működését.

„Kitűnő” időzítéssel, gyalázatos karácsonyi „ajándékot” küldött Ján Orosch nagyszombati érsek a magyar bencéseknek 2014 decemberében: az őszinte megbékélés jegyében bejelentette, hogy fel kívánja oszlatni komáromi rendházukat. A rendház törlését elrendelő érseki dekrétum mondvacsinált indokokra hivatkozik, egyetlen célja az, hogy a ’89-es rendszerváltás eufóriájában a pannonhalmi bencések által visszakapott és azóta általuk működtetett, szellemiségében magyar intézmény ne lehessen az a hely Komárom és vidéke magyarsága számára, ahol anyanyelven történik az igehirdetés, a gyóntatás, a lelkigyakorlat, a magyar cserkészet és mindaz mi egy magyar közösség vallását gyakorló tagjainak fontos.

A karácsonyi ünnepek után a pannonhalmi bencés monostorban készült interjúban Várszegi Asztrik elmondja: Orosch érsekkel, akárcsak az elődeivel, eddig jó volt a kapcsolata. Megdöbbenve szembesült az övön aluli ütésről, hisz nemrég, novemberben is, találkozott vele, viszont egy szóval nem mondta, hogy milyen lépéseket tervez.” Történt ez annak ellenére, hogy, mint utóbb kiderült, e találkozó idején már elkészült a rendház törlését elrendelő érseki dekrétum.

A nagyszombati érsek álságos módszeréről még csak annyit: Orosch még azt a fáradtságot sem vette, hogy személyesen tájékoztassa a pannonhalmi főapátot, a dokumentumot, mely kimondta, hogy megszűnt a komáromi rendház jogalanyisága és január 15-ig mindent át kell adniuk az új tulajdonosnak, nem neki, hanem a főapátság gazdasági vesztőjének címezték. Az interjúban a bencés főpap elmondja: „A komáromi házunk gazdasági elöljáróját megbénították, a bankszámláinkat lefoglalták, ezzel tulajdonképpen a napi ügymenetet tették lehetetlenné. Már most sok kárt okoztak, mert ha valami nem a napi ütem, kifizetés és bevétel szerint történik, az gazdasági, anyagi károsodást is jelent. Tehát ez egy nagyon radikális és frontális támadás volt a magyar bencés kongregáció ellen.” 

Hogy miért született meg a sunyi módon meghozott, a magyar bencés rendházat megszüntető érseki dekrétum, melyre, minő meglepő, a szlovák kormány gyorsan reagált és a pozsonyi kulturális minisztérium azonnal törölte is a rendházat, Várszegi Asztrik számára nem kérdéses: A cselekedetek azt mutatják, hogy anyagi és presztízs okai lehettek. Az anyagi motívumot erősíti, hogy nem rögtön a ház elvételével kezdték, hanem a földjeink be nem jelentett és felülről oktrojált átírásával. Ebben az volt a döbbenetes, hogy még a kommunisták is értesítették az egyházat, amikor államosítottak. Érsek atya sem személyesen, sem levélben nem tájékoztatott a lépéséről.”

Természetesen Pannonhalma nem törődik bele az őt korántsem csak anyagi kártételként kezelhető szlovák egyházi-állami justizmordba, amivel egy 800 esztendős tulajdonától akarják megfosztani. Várszegi Asztrik nem akar beletörődni a keresztényi megbékélés effajta szlovákiai, torz értelmezésébe. Ahogyan a másik jogos tulajdonról, a kommunisták által elkobzott és a Fico-kormánytól hiába visszakövetelt oroszvári kastélyról sem kíván lemondani („követelésünk most az Európai Unió illetékes fórumai előtt van és ott is folytatjuk a pert és türelemmel várjuk ügyünk előre mozdulását”), hasonlóképpen, most is a legilletékesebb fórumhoz fordul. Ezügyben pedig a Vatikán az illetékes.

Várszegi főapát elmondja: „A nagyszombati érsek úr egy nem jogos és jogilag nem megalapozott dekrétummal törölt bennünket az egyházi jogalanyok listájából és ennek következtében hatással volt a világi jogi közigazgatásra is, tehát onnan is töröltek minket. Ez egy súlyos méltánytalanság, bántás, egyházjogi tévedés. Így amikor korábban azt nyilatkoztam, hogy egyházi fórumon keresztül keresek orvoslást, azt jelentette, hogy nem a Nagyszombati Egyházmegyével és áttételesen nem a Nagyszombati Egyházmegye által befolyásolt szlovák közigazgatási jogi apparátussal vagyok kapcsolatban, hanem a területileg kivett bencés közösség elöljárójaként a felettes szervhez, egyenesen Rómához, azon belül is a szerzetesi kongregációhoz nyújtottam be a jogorvoslati kérelmemet és tőlük várom a megoldást.”

Mindezek tükrében nem megkerülhető az a kérdés sem, hogy ez az orvtámadás miként befolyásolhatja a magyar és szlovák katolikus egyház kapcsolatát, az évente megünnepelt megbékélés és kölcsönös kiengesztelődés oly gyakran hivatkozott „alapszerződését”? Van-e esély ezek után szlovákiai magyar püspökre vagy az egyházmegyék határainak újragondolására?

Várszegi Asztrik nem azok a főpapok közé tartozik, akik kapcsán – mint olvashattuk – Csáky Pál a naiv magyar püspökök orruknál fogva vezetéséről” értekezhetett. (Jut eszünkbe, csak úgy véletlenül: 2014-ben a Szent István-napi ünnepi szentmisét Erdő Péter bíboros, prímás, Esztergom–budapesti érsek vezetésével mutatták be augusztus 20-án a budapesti Szent István-bazilika előtt, a szentbeszédet pedig Orosch nagyszombati érsek mondta.)

Pannonhalma főapátjának a véleménye határozott és kijózanító: Kár volt ilyen kaliberű ügyekben szembeállítani a két ország két egyházközösségét. Távol áll tőlem ez a fajta egyházi diplomácia, de belátható időn belül nem látok reményt sem a magyar püspökségre, sem az egyházmegyék határainak a magyar közösség számára előnyösebb meghúzására, különösen, ha ilyen gesztusok történnek.”

Végül a szókimondó bencés főapát azt sem hallgatja el, a szlovák főpaptársától kapott „karácsonyi ajándék” nemcsak számára ért fel egy pofonnal. A hátbatámadásnak sajátos értelmet ad, hogy erre a lépésre a Ferenc pápa által meghirdetett Szerzetesi Élet Évében került sor.

„Ferenc pápának nagyon intenzív a kapcsolata a rendekkel. Az elmúlt másfél évben több alkalommal összegyűjtötte az általános elöljárókat és minden formalitás és időkorlát nélkül több órán át nagyon őszintén, közéjük ülve beszélgettek. Ferenc pápa elég jól és tisztán látja, hogy milyen a helyzete a szerzetességnek a katolikus egyházon belül. Nem véletlen, hogy pápaságának második évében az egyház a figyelmét a szerzetesrendekre szeretné irányítani, hiszen ezek a közösségek mindvégig motorjai voltak a katolikus egyháznak. A magyar bencés szerzetesei kongregációt már csak ezért is érte érzékenyebben az Orosch érsek úrtól érkezett arculvágás, mert az ünnepi évet ilyen ügyekkel kellett kezdenie.”

Mindehhez csak annyit tennénk hozzá: magyar katolikusok a Dunától északra meg délre, de nem csak ők, igen nagyra értékelnénk, ha az ügyben, akárcsak az oroszvári jogfosztás ügyében végre megszólalna a budapesti kormány is. Például a magyar nemzetpolitikáért kormányfő-helyettesi rangban felelős illetékes is, aki történetesen egy magát kereszténydemokratának nevező párt elnöke. Annál is inkább, hiszen a romániai egyházi ingatlan nem visszaszolgáltatások kérdésében – joggal és helyesen – kormánya nevében Semjén Zsolt mindegyre hallatja a hangját. Vagy neki és másoknak is csak akkor lehet a szemöldököt összevonni, ha „a románok kukoricáznak ingatlanügyben”?

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X