Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (december 24-29.)


-A A+

Megszólalt a héten a vajdasági Magyar Szóban Varjú Márta, a délvidéki magyarság egyetlen magyar napilapjának a főszerkesztője és elmondja, hogy mit jelentett számára az élet ajándékának tekintett újságredakció, ahol évtizedek óta dolgozik, majd szól a tervekről, a hagyományőrzés és az elkerülhetetlen megújulás kényes egyensúlyának megteremtéséről, a bulvárosodás elleni küzdelemről meg arról, hogy szerinte a lap mentes a politikai nyomásgyakorlástól. Pályafutása csúcspontját jelentette az, hogy átvehette Orbán Viktor miniszterelnöktől az idén a Külhoni Magyarságért Díjat és erre gondolva mindig elérzékenyül, de mint látni fogjuk, e kijelentése némi pontosításra szorul.

Hét évtizedes jubileumát ünnepelte karácsony előestéjén, kedden a Vajdaság legnagyobb példányszámban megjelenő és legolvasottabb napilapjának számító Magyar Szó. A hetvenedik születésnapon az évfordulóhoz gratulálókhoz csatlakozva, hadd mondjunk itt, e helyen, mi is egy szívből jövő „ad multos annos” jókívánságot a Kárpát-medencei „magyar szók” közül a legidősebb testvérlapnak, mely első száma még a második világháború alatt, 1944. december 24-én jelent meg. Az induló cím a Szabad Vajdaság volt, ezt változtatták meg rövid időn belül, 1945. szeptember 27-én Magyar Szóra. (Csak a pontosság kedvéért: a mi elődünk, a Romániai Magyar Szó első száma 1947. szeptember 1-én jelent meg, a pozsonyi Új Szó indulásának dátuma 1948. december 15 volt, míg a legmostohább sorsra kárhoztatott „magyar szó”-testvérnek, a  Kárpáti Igaz Szónak önállóvá válnia csak 1965 után sikerült, mert addig az e címmel megjelenő kárpátaljai magyar újság a siralmas tartalmú és silány szerkesztésű Zakarpatszka Pravda ukrán pártlap tükörfordítása volt.)

Az Újvidéki Színházban megrendezett jubileumi esten sokan és jó hangulatban ünnepelték a hetvenedik születésnapot. Az ünnepi hangulat létrejöttében szerepe volt a színes, humoros betűzdelésekkel tarkított műsornak, a zseniális Lajkó Félix fergeteges koncertjének, más művészek fellépésének meg a lap munkatársai prezentálta, az alkalomhoz illő produkcióknak, és persze annak is, hogy a Magyar Szó mai és egykori munkatársai ekkor rangos elismerésekben részesültek. És persze voltak „szárazabb betétek” is e gálaesten, megvoltak a kötelező protokolláris üzenetek honból és külhonból is egyaránt.

A hírek szerint viszont a jó közérzet létrejötte mindenekelőtt a lapigazgató Ökrész Rozália és a főszerkesztő, Varjú Márta érdemének tudható be, akik másképpen akartak ünnepelni, mint sokan szokták tájainkon az ínséges időkben a mindenkori évforduló-jubilálók. Ők nem panaszkodtak és még csak nem is keseregtek, ők nem újság-szenvedéstörténetet adtak elő. Nem tettek említést a Magyar Szó mindennapos vesződségeiről, nem szóltak riasztó számadatokról, nem beszéltek növekvő adósságokról és csökkenő nyereségekről, nehezen vagy egyáltalán nem behajtható kinnlevőségekről és hallgattak a magukat így észrevetetni akaró ottani hámozott léggömb-jellegű vajdasági magyar pártok politikusainak nem is oly ritka támadásairól – egyszóval nem szándékoztak ünneprontók lenni és az újságcsinálás korántsem kis napi gondjait együttérző könnyzacskókra és netán megnyíló bugyellárisokra apellálva, szívhez szólóan ecsetelni.

Ehelyett inkább a múltról, a hőskorról, a máig legendás „nagy négyesről”, Kek Zsigmond, református lelkészről, az első főszerkesztőről és társairól, Gál László, Lévay Endre és Majtényi Mihály írókról, az úttörő lapalapítókról kívántak szólni. Meg arról, hogy hetven esztendő alatt a Magyar Szó 638 eddigi és jelenlegi dolgozójának köszönhetően az ÚJSÁG „barát és családtag” lett a délvidéki nemzettársaink számára, „az elmúlt hét évtized alatt beágyazódott a vajdasági magyarság tudatába, olvasóink naponta várják megjelenését.”

Hogy ez a legnagyobb múlttal rendelkező vajdasági magyar közszolgálati médium ismertsége mennyire mélyen beívódott az elmúlt évtizedek folyamán a vajdasági magyar közösségbe, annak érzékeltetésére álljon itt egy, a lap 48 éve hűséges olvasójának, Pásztor Istvánnak, a VMSZ és a  vajdasági parlament elnökének véleménye: „Én valamikor tízéves korom környékén kezdtem el lapozgatni és olvasgatni, először a Sport rovatot, és onnantól merészkedtem előbbre és előbbre, nagyon hosszú ideig hátulról kezdtem olvasni Magyar Szót, nem tudom, hogy mikor változott meg ez a szokásom, most már a címoldallal kezdem, de azt gondolom, hogy bárhonnan is kezdi az ember olvasni, rengeteg magyar embernek és magyar családnak tartozik a mindennapi eleméhez.”

A lap igazgatónője és a főszerkesztő asszony, akik külön is köszönetet mondtak a hajdani és a mostani alapítónak, azaz a Vajdasági Képviselőháznak és a Magyar Nemzeti Tanácsnak, ezek szerint leginkább a dicső múlt és az elődök iránti nagyrabecsülés kifejezésére tartotta alkalmasnak a jubileumi gálát. Ez, a felmenők iránti megkülönböztetett tisztelet, a hála és elismerés fedezhető fel a karácsonyi, ünnepi 70 oldalas lapszám főszerkesztői számvetésében is, melyet elsőként a születésnapi ünnepség résztvevői ismerhettek meg, mivel az Újvidéki Színházban a megjelenteket Varjú Márta ünnepi vezércikkének ismertetésével köszöntötte. Ő ebben hetven esztendő tömör összegzésével próbálkozott és ez sikerült is neki. Érdemes tőle idéznünk:

„Az újság átélt mindent, s vele együtt mi is, az itt dolgozók. A kezdeti négyoldalas terjedelem hamarosan megduplázódott, ahogy nőtt az igény, változott a helyzet, egyre terebélyesedett, műszakilag, küllemre, tartalmilag rohamosan javult, és folyton építkezett, szépült. Felvette a kesztyűt, eleget tett a kihívásoknak, korszerűsödött, fejlődött, mígnem eljutott a mai külcsínhez, a korszerű újságírás diktálta feltételeknek eleget tevő megjelenési, papíralapú és elektronikus formához és tartalomhoz.

A hetven év során volt sok öröm, vidámság, pezsgő szerkesztőségi élet, de akadtak lehangoló, borús, sőt bánatos időszakok is. A kezdeti lendületes építkezés a kilencvenes évek elejéig majdhogynem töretlen volt. Már a Magyar Szó megjelenését követő évben napvilágot látott a nyolcvan oldalas könyvnaptár – egyetlen olyan kiadványa maradt a lapnak, amely ma is létezik. Az újság megjelenésének tízedik évfordulójára élőújság-sorozatot szervezett a szerkesztőség, amely sajátos kapoccsá az olvasó és az újság között. Nyugodtan állíthatjuk, Magyar Szó-s találmánnyá vált. Három hónap alatt 49 vajdasági településen járt a szerkesztőségi csapat, és mutatkozott be élő szóban a Magyar Szó. Ezt fenntartottuk mostanáig. A huszadik évfordulóra érte el a legnagyobb átlagpéldányszámát az újság, és erre az időszakra tehető a vasárnapi Magyar Szó legnagyobb példányszáma, melyet tíz éven át meg tudott tartani. Az egykori Jugoszlávia összeomlásáig – a mutatók alapján – a vásárlók számát tekintve az ország legolvasottabb napilapja volt.

Később jöttek a sztrájkok, majd a politikai és a gazdasági nyomásgyakorlás, a négyoldalas újság, a szórólap, a heti kétszeri megjelenés a papírhiány miatt – éppen az ötvenedik, jubiláris évben – majd a kollégák külföldre szállingózása, a pénzforrás elzárása. Ennyi keserűség után végre elérkezett a fordulat, az alapítócsere, és lassan kibontakozó folyamatként a fellendülés, a megújulás, a mellékletek visszatérése, az újság modernizálása tartalmilag és külsőleg, az elektronikus megjelenés és a kor kihívásainak eleget tevő állandó megújulására készen álló szerkesztőség kialakítása.”

Mielőtt bemutatnánk a főszerkesztő asszony újabb, lapbéli megszólalását, a Kárpát-medencében merőben szokatlan lapcsinálói optimizmust tükröző, a Nem aggódom a nyomtatott sajtó jövőjéért” címet viselő interjút, melyben immár kevésbé a múltról, és inkább a lap jelenéről és jövőjéről is faggatják, talán nem fölösleges nekünk is szólni, bár vázlatosan, a lap múltjáról. Tesszük ezt azért is, mert, mint láttuk, a Magyar Szóhoz egyedülálló és minden bizonnyal utolérhetetlen teljesítmény kötődik: egy kisebbségben élő magyar közösség legnagyobb média fegyvertényét tudhatta magáénak, ráadásul hosszú időn keresztül, azzal, hogy a közel 24 milliós Jugoszláviában az ország legolvasottabb újságja volt. 

„Beindításával az akkori Jugoszláv Kommunista Párt vezetősége, többek között az első számnak a katolikus karácsonyra való időzítésével is, azt kívánta szemléltetni, hogy a testvériség-egység politikáját valóra váltja. olvashatjuk egy értő történészi értékelésben a nem kis cinizmusról tanúskodó módon, épp a Megváltó világra jöttének pillanatához ütemezett ’44-es lapindításról. A historikus így folytatja: Az első szám Josip Broz Tito üzenetét közvetítette: A békülés baráti jobbját nyújtjuk minden becsületes polgárnak, aki kész arra, hogy velünk együtt felépítse összerombolt hazánkat.” Az alig néhány héttel korábban lezajlott magyarellenes kivégzési hullám után ezt sokan kételkedve fogadták. Joggal, hiszen 1945 januárjában kezdődött meg a zsablyai és csúrogi magyarok lágerekbe hurcolása. Ebben a korszakban (1944–1945) a lap tulajdonképpen a katonai közigazgatás és a pártpropaganda lapja volt, a szerb nyelvű és azonos című Szabad Vajdaság (Slobodna Vojvodina) magyar testvérlapja. A lap élére a párt Agitprop szerve Kek Zsigmond egykori szabadkai református lelkipásztort állította. Miután 1951. július 1.-jén a lap önálló céggé válik Magyar Szó Lapkiadó Vállalat néven, a lap az aranykorát éli. „.. a ’60-as és ‘70-es években a Magyar Szó volt a világ legjobb magyar nyelvű napilapja” lesz.”

Az hogy a Magyar Szó „szürke közlönyből, hírközlönyből olvasmányos napilap lett minden vajdasági magyar számára”, sőt az egykor Jugoszlávia határain kívül is sokfele keresték és olvasták, elsősorban a jó tollú és jó szemű újságírók és lapszerkesztők munkáját dicsérte. A sikerességhez viszont nemcsak ennyi kellett, szükség volt a kreativitásra, a jó helyezkedésre és az ennek az esélyét megadó sajátos külső körülményekre is.

Az 1944–1945-ös megtorlások, az etnikai arányok betelepítéssel való erőszakos megváltoztatása és a ’48-as tisztogatások után, Titó Jugoszláviájában már nem jelentett hátrányt, ha valaki magyar vagy más nemzeti kisebbség, nemzetiség tagja volt, sőt (erre e világ és e kor egyik kitűnő ismerője mutatott rá): „A pozitív nemzeti diszkrimináció, a hivatalosan is létező „kulcsrendszer” számos nemzetiségi, magyar elvtársat juttatott vezető pozíciókba, akik képviseltek is bizonyos nemzeti érdekeket, hogy jól vagy rosszul, ez már inkább az egyéntől függött.”  Azok a vajdasági újságírók, aki párttagok voltak, nem hangsúlyozták túlságosan magyar voltukat, nem voltak templombajárók és kellően vigyáztak arra is, hogy a nacionalizmus, a klerikalizmus, az anarcholiberalizmus és a technokrácia bélyegével ne illethessék őket, azok külföldre utazhattak, nemzetközi politikai, sport- és kulturális eseményekről tudósítathattak, olyanná tehették és tették is a lapot, amilyenről sehol máshol a szocialista táborban egyetlen szerkesztőség még nem is álmodhatott. Arról nem is szólva, hogy a Magyar Szóban nem a Pravda, a Rudé Pravo, a Trybuna Ludu, a Granma vagy a Neues Deutschland cikkeiből „épültek”. Ebben a redakcióban  az ihlető forrás a Stern, a Bild, a Neue Zürcher Zeitung, a Frankfurter Allgemeine Zeitung, a Daily Mail, a Sun, a New York Times, a Paris Match, a L'Europeo,  az Oggi  meg többi nyugati lap volt.

Nemrég e rovatban arról cikkeztünk, hogy a ’70-es és ’80-as években az Újvidéki Rádió felvállalta a Magyarországon elfojtott értelmiségiek hangjának a sugárzását és disszidensek, betiltott írók és művészek szólalhattak meg a Kárpát-medence minden szögletében fogható rádióban. Hasonló missziót töltött be ekkortájt a Magyar Szó is ott, ahova eljutott, hisz a „béketáborban” megrendelhető volt és ezzel, egyedülálló módon a magyar lapok közül valóban „ablakot” jelenthetett a világra. Bár a pártot, a munkásönigazgatást, az el nem kötelezett barátokat, a testvériség-egységet és Tito elnököt nem volt szabad bírálni, mégis létezett Jugoszláviában a máshol ismeretlen és irigyelt, viszonylagos sajtószabadság. Ennek köszönhetően élhette a lap „aranykorát”, aminek az ország tragikus széthullása és a Milošević-rezsim elleni élethalálharc vetet véget. (A hatalom önkényeskedése miatt és papír- meg pénzhiány következtében a Magyar Szó, ’93 októbere és ’94 áprilisa között nem, illetve hetente csak kétszer jelent meg.)

Ma a vajdasági magyarság létszámának csökkenése és a máshol is tapasztalható megváltozott újságolvasási szokások miatt a vajdasági Magyar Szó, immár nyomtatott és elektronikus formátumban is megjelenve, a fennmaradásért küzd. Ebben jobbak az esélyei, mint bármely más külhoni magyar sajtóorgánumnak.

Kijelentésünk nem túlzás és van rá indok is. Olyan, amivel sajnos másfele, egy kissebségben élő magyar közösség napilapja számára a megoldás nem adatott meg és mifelénk is ez még csak óhaj: a Magyar Szó mögött a vajdasági magyarság törvényes jogosítványokkal rendelkező országos kisebbségi önkormányzati szerve, az alapítói és tulajdonosi jogokat gyakorló Magyar Nemzeti Tanács áll.

Az újság hetven évének csaknem fele összefonódott a jelenlegi főszerkesztő, Varjú Márta életével, aki előbb gyakornokként, majd az egyetemi tanulmányai befejezését követően már „rendes”, főállású újságíróként lett a Magyar Szó munkatársa. Most, lapirányítói mandátumának félidejében az interjúkészítő Virág Árpádnak elmondja: 1985-ös elszegődését és soha meg nem ingó hűségét a hírlaphoz a szerkesztőségen belüli mindenkori pozitív hangulatnak köszönheti. Bár a napilap életében békés és meglehetősen viharos időszakok váltogatták egymást, az őt és az egész redakciót jellemző elkötelezettség, a csak bizakodást sugalló itteni légkör és persze, az újságírás iránti szeretete volt az, ami mindig felülkerekedett a külső tényezőkön. Ennek az erőt adó szellemiségnek jegyében sikerült átvészelni korábban a Magyar Szónak a politika generálta krízishelyzeteket és ez jelent most számára is fogódzót a jövőtervezéshez.

Az idei évét meghatározta az az arculatváltás, amely húsvét óta jellemzi a lapot. A legnagyobb kihívást az jelentette számára, hogy egyszerre kellett megfelelni a hagyománymegőrzés és az elkerülhetetlen megújulás kettős elvárásának. A főszerkesztő olvasatában a változás nem lehet radikális:

„Az arculatváltást én egy folyamatként képzeltem el, nem úgy, hogy egy varázspálca legyintésre változik meg minden. Állandóan épülnie kell, változnia kell, mindig hozzá kell tenni valami újat. Az olvasóktól olyan visszajelzéseket kaptam, hogy modernebb, áttekinthetőbb az újság. Jobb. Az átállás azért sem lehet azonnali, mert a szerkesztőknek és az újságíróknak is másként kell gondolkodniuk arról, hova, milyen, mekkora anyag férhet be. Mára már az új arculat elnyerte a véglegesnek mondható formáját. Most a tartalmak bővítésén kell dolgoznunk, több kommentárt, jegyzetet, tárcát akarunk megjelentetni. Fontosabb szerepet kapott a képi megjelenítés, az illusztrációk. Mutatósabb lett a lap. A hagyományokhoz ragaszkodunk, de ez nem jelenti azt, hogy nem lehet korszerűsíteni.”

Egy másfajta kihívás éppúgy érinti a Magyar Szót, mint bármely magyar és nem magyar napilapot korunkban. A szerbiai médiateret is nagyban szennyezi a bulvársajtó, a lapok által közölt szenzációhajhász cikkek, a befeketítő írások. A Magyar Szó viszont sohasem volt az effajta megközelítés híve és ennek ismeretében óhatatlanul adódik a kérdés: hogyan látja ezt a világot Varjú Márta és akar-e, tud-e ez ellen fellépni?

A Magyar Szó soha sem fog a bulvárosodás irányába elmozdulni, ahogyan ezt korábban sem tette meg. A főszerkesztő álláspontja ez ügyben nem hagy helyet a kételyeknek. Az olvasók megtartásának feladata ilyen körülmények között cseppet sem ígérkezik könnyűnek, de – mint mondja – a Magyar Szó esetében azt is figyelembe kell venni, hogy egyetlen napilapunk a vajdasági magyarok tájékoztatásában. Az is igaz, hogy ez a bulvársajtó, melyhez aprópénzért hozzájuthatunk, valóban elcsábíthatja az olvasóközönség egy részét. Hozzájárul mindehhez a televízió is, mely többségében ugyancsak az efféle tartalmak követésére serkenti a polgárokat, mintha el akarnák butítani őket. A mi szerkesztőségünk igyekszik küzdeni ez ellen. Az olvasók bizonyára azt is észrevették, hogy nem helyezünk szenzációhajhász történeteket, rémsztorikat a címoldalra. A gyilkosságokat, baleseteket se szívesen közöljük az első oldalon, legfeljebb akkor, ha olyan méretűek, hogy azzal mindenképp ott kell foglalkozni. Csak a szenzáció érdekében nem tesszük. Igyekszünk egyensúlyt tartani, nem akarunk átbillenni a másik oldalra. Azzal vigasztalom magam, hogy a mi olvasótáborunkat azért mégis jobban érdeklik azok a problémák, amelyek saját berkeinkben, közösségünkön belül történnek, vagy nagy kihatással vannak rá. Igyekszünk elsősorban ezekre a témákra rávilágítani.”

Ha a magukra adó lapok több-kevesebb sikerrel el is tudják hárítani a bulvárosodást, fölöttük, mint Damoklész kardja ott fenyeget a talán ennél is nyomasztóbb fenyegetettség, a politikai nyomásgyakorlás veszélye. Ehhez hozzáadódik még, hogy az EU felé tartó Szerbiában amúgy is folyamatos kritika tárgya, hogy az országban a szólásszabadság terén gondok vannak, a külvilág is számon kéri, hogy nem elég szabad a sajtó.

Arról, hogy mi a helyzet e téren a kisebbségi szerkesztőségekben és a Magyar Szó főszerkesztője mekkora problémának tekinti a politikai nyomásgyakorlást, íme, a határozott válasz: „A mi alapítócserénk, szerencsére tíz évvel ezelőtt megtörtént. Én három évtizede dolgozom a lapnál, s mondhatom, jól tudom, milyen volt újságírással foglalkozni a nyolcvanas vagy a kilencvenes években. Ha nem működött az egyikfajta nyomásgyakorlás, akkor megpróbálkoztak annak másik formájával, például az újságírók kiéheztetésével, vagy egyszerűen nem adtak papírt. A helyzet, meglátásom szerint, sokkal könnyebbé vált, amióta a Magyar Nemzeti Tanács az alapítónk. A nyomásgyakorlás megszűnt. Belgrád felé olyan mértékben nyitunk, amennyire ezt az olvasótáborunk igényli. Soha sem szóltak bele abba, mit miért csináltunk az adott módon.”

Ha már arról esett szó a nyomásgyakorlás kapcsán, hogy lap Belgrád felé olyan mértékben nyit, amennyire azt az olvasótábor igényli, nem lenne megkerülhető az a kérdés sem: milyen a Magyar Szó viszonya Budapesthez?

Ilyen kérdést a főszerkesztő asszony viszont nem kapott. Aki a sorok között is tud olvasni, annak némi támpontként talán elegendő lesz az a válasza, amit akkor adott Varjú Márta, mikor az élete legemlékezetesebb pillanatáról kérdezték: „Úgy érzem, a Magyar Szó-s karrierem csúcspontját jelenti az idén, augusztus 19-én, a Budapesten átvett Külhoni Magyarságért Díj, melyet a hetvenéves Magyar Szónak ítélték oda, amelyet Orbán Viktor miniszterelnöktől vehettem át. Mindannyiunké ez a szép elismerés, nem tudok nem elérzékenyülni, valahányszor csak erre a kitüntetésre gondolok.”

A magunk részéről végül csupán egy apró pontosítást tennénk: a megérdemelt elismerés értékéből mit se von le, hogy Varjú Mártát a legnagyobb életélmény okán megcsalta az emlékezete. A Külhoni Magyarság Díjat nem a „nemzet miniszterelnöke” adta át neki augusztus 19-én, mert ezt nem is tehette meg. Ő ekkortájt egészen másfele tartózkodott: Sopronpusztán, a páneurópai piknik huszonötödik évfordulóján rendezett beszélgetésen volt főszereplő. Gratulációkat és puszikat a Parlament Vadásztermében, ahogyan azt a vajdasági Pannon Híradóból, a Szakál Boglárka és Dóra Andor készítette tudósításból akkor megtudhattuk, Varjú Márta Orbán Viktortól nem, viszont Semjén Zsolttól és Potápi Árpád Jánostól kapott.

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X