Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (december 17-23.)


-A A+

„Két egzisztenciálisan ezerszeresen összefonódott nép él egymás mellett és tudomást se vesz egymásról” – Tamás Gáspár Miklós a magyar-román viszonyról

Megszólalt a héten az Élet és irodalom karácsonyi számában Tamás Gáspár Miklós filozófus és Magyarok és románok címmel közreadott nagylélegzetű esszéjében arról ír, hogy a két nép között „két évszázad gyűlölködése és elfelejtett (jelképesen az elegyes kitalációkkal és füllentésekkel helyettesített) csatái után a konfliktus – talán csak időlegesen – eltompulni látszik.” Ez a csönd viszont korántsem megnyugtató, mert a szembefeszülés helyét „nem a kibékülés és az együttműködés vette át, hanem a tudatlanság és a közöny.”

„Magyarok és románok nem értik egymást, mert nem ismerik egymást.” E megállapítás lelőhelye a budapesti Történettudományi Intézet 1947/48. évi jelentése és a jeles XX. századi, kellően nem ismert, de a szakma által magyar tekintélyei és román kiválóságai által egyaránt nagyra értékelt történészünktől, I. Tóth Zoltántól származik, akinek bánsági szülőföldje, temesvári, kolozsvári és párizsi iskolái, az Erdélyi Fiatalok mozgalmához való kötödése döntően befolyásolták pályáját, egész életműve és történetírói munkássága pedig az a megbékélésnek, a Kárpát-medencei népek közelítésének jegyében fogant.

A bánsági táj és származás kötöttségét – a szót jó értelemben használva – egész életében magával hordó, a románság történelmét is kitűnően ismerő és román historiográfia számára is megkerülhetetlen jelentőségű történetírónk emléke előtt tisztelegve, aki 1956-ban az önként vállalt békéltető küldetése közben a Kossuth téren lett a magyar forradalom mártírja, tanítványai a professzor halálának tízéves évfordulóján kötetbe szerkesztették I. Tóth Zoltán legjobb tanulmányait. Az Akadémiai kiadó gondozásában 1966-ban megjelent, mára könyvritkaságnak számító alapmű ugyanazt a címet viselte, mint az Élet és irodalom mostani, a karácsonyi dupla számban közreadott Tamás Gáspár Miklós esszé: Magyarok és románok

A friss ÉS-ben TGM publicisztikáját olvasva nem elsősorban a címazonosságnak köszönhetően ötlött fel bennünk a számos ponton Kolozsvárhoz kötődő tudós történetírónk életművének egészét bemutatni hivatott Magyarok és románok címet viselő ’66-os tanulmánygyűjtemény és szerzője, az alig 45 éves korában, ’56 október 25-én, halálos golyót kapott egykori ELTE tanszékvezető és akadémikus. (I. Tóth Zoltán Kolozsváron szerzett tanári diplomát és nyert református lelkészi képesítést, itt lett utóbb „segédőrként” az Egyetemi Könyvtár kutatója, majd az Erdélyi Tudományos Intézet tanára, ahol feladata egy nagy nemzetiségi bibliográfia összegyűjtésének megszervezése és vezetése volt, mert, mint maga 1942-ben megírta: „A legfontosabb a nemzetiségek múltjának legszélesebb, minél több szempontból való megismerése”).

Képzetünket inkább az ragadta meg, hogy, hogy 68 esztendővel azt követően, hogy I. Tóth papírra vetette az idézett fájó tapasztalatot, ma egy kortárs gondolkodónknak ugyanazt kellett megtennie: felróni magyaroknak és románoknak, hogy nem értjük egymást, mert nem ismerjük egymást!

Ha már szóbahoztuk ezt a kiváló, a Kárpát-medence népeinek sorsközösségét valló és az egymásrautaltságunkat a történettudomány megkérdőjelezhetetlen hitelességű forrásaival is meggyőzően bizonyító tudós férfiút, akinek  2006 óta a Magyar Tudományos Akadémia impozáns székháza előtt, végre szobor is őrzi az emlékezetét, hadd idézzünk még I. Tóth Zoltánnak egy másik, letaglózóan ma is időszerű  fejtegetéséből, melynek forrása az említett gyűjteményes kötet előszó gyanánt közreadott 1947-es tanulmánya: „Ha őszintén megvizsgáljuk a nacionalizmus korszakában nevelkedett magyar vagy román ember szemléletét a maga nemzete vagy a szomszéd nép történetéről, akkor meglepő hasonlóságot, majdnem azonosságot tapasztalunk… A maga múltját mindkét fél nagynak, fényesnek, dicsőnek, szinte árnyoldalaktól mentesnek látta. Az ősök csodálatos mintaképei a hősiességnek, nagyságnak, tehetségnek, cselekedeteik az antik hősök tetteinél nagyobbaknak mutatják őket. Ezzel szemben a közvetlen szomszédokat ez a szemlélet rendkívül kedvezőtlen színben tűntette fel. Nem kétséges, hogy egyik szemlélet sem táplálkozott a valóságból, tehát egyiküknek sem volt igaza. Józan szemmel tekintve a két népet, semmi olyan különbséget nem lehet felfedezni rajtuk, ami egyiket vagy másikat lényegesen felülemelné a másikon. Végzetes optikai csalódásunknak természetesen oka volt, s ez a túlhajtott, rosszul értelmezett nemzeti érzés.”

Aligha tévedünk, ha kimondjuk: amit I. Tóth majd 70 évvel ezelőtt megállapított, az ma is döbbenetesen hat, mert igaz. Ugyanazok a sztereotípiák határozzák meg ma is a két nemzet egymás múltjáról alkotott képét, sőt a valóságtól elrugaszkodott „délibábos” önkép, meg a másikról alkotott vélemény mintha az egykorinál is torzabbnak és hamisnak mutatkozna.

Úgy tűnik, ennek az évtizedekkel ezelőtt is nyilvánvaló „végzetes optikai csalódásunk”, a „rosszul értelmezett nemzeti érzés” kárhoztatása okán ragadott most tollat/ billentyűt TGM is. Ő úgy látja: hiába csillapodtak Erdélyben a magyarok és a románok egymás elleni etnikai szenvedélyei: „Egyáltalán nem haladt előre az ún. kölcsönös megértés vagy a kiengesztelődés. Az etnikai történelem nehéz, vitás kérdéseiről nincs etnikumközi párbeszéd vagy eszmecsere (ha pár elszigetelt és közismeretlen szakembertől eltekintünk). Az etnikus narratívák csöndesen folydogálnak egymás mellett a rég kivájt, jól ismert mederben. Még visszatetszést se keltenek a „másik” oldalon, mert kölcsönösen ismeretlenek.”

E következtetéséhez egy vázlatos leltárkészítést követően jut el a tudós közvélemény formáló filozófus, melynek során listázza az erdélyi magyar politikai osztály által ’89 után elért jelentős eredményeket, melyek eléréséhez kellett – mint megállapítja – az anyaország támogatása is. Ezért külön kiemeli „a nemzeti-konzervatív magyar kormány – főleg kezdetben – nagylelkű és bőkezű segítségét” is, majd szól arról, hogy „az erdélyi magyar politikai osztálynak vannak teljesítetlen és a jelen körülmények között teljesíthetetlen követelései is, ezek keltenek némi nyugtalanságot olykor, de egyelőre ezek a nyugtalankodások többnyire ellanyhulnak.”

„A huszadik század utolsó évtizedéhez képest csönd van” – állapítja meg már a cikke elején, de ez a mostani „csönd-állapot”, szerinte, távolról sem megnyugtató: Még akkor sem, ha ma, mint mondja: „Romániában magyarok és románok között nincs komolyabb feszültség. Van érintkezés és együttélés a munkásnegyedekben és a nagyvárosi lakótelepeken, de az alsóbb néposztályokról a hivatalos kultúrában – ha eltekintünk a hivatásos, szaktudományos szociológia néhány áttekintésétől és kutatásától, amelynek rendszerint semmi hatása az égvilágon – nem esik szó.”

Ez a csönd azért nem értelmezhető pozitívan, mert ez a hidegbéke csöndje, a hallgatás és elhallgatás, a közöny némasága. A gondot abban látja szerzőnk, hogy sehova se vezet a mindkét felet jellemző mostani érdektelenség és érzéketlenség. Ma nemhogy nincs a magyarok és románok meghatározó többségében minimális késztetés sem a korábban berögzült tévképzetek meghaladására és átértékelésére, de még a szándék is hiányzik a hangadó többségben egymás gondolkodásának a megismerésére.

A nem akarás felelőtlenségében TGM szerint fikarcnyi különbség sincs a felek között, a negyedszázaddal ezelőtti rendszerváltás lehetőségét magyarok és románok egyaránt elszalasztották.

Saját portánk előtt söpörve elmondja: „A magyar történet neve 1989 óta már megint: Trianon… A „történelmi Magyarország” széteséséhez vezető okok között nem (vagy alig és fölöttébb kényszeredetten) szerepel a magyar nemzetet akkor (1918-ig) irányító főnemesi és köznemesi elit elnyomó és kirekesztő nemzetiségi politikája, a súlyos hátrányos megkülönböztetések, „a nemzetiségi agitátorok” (azaz a román nemzeti párt vezetői és a román értelmiségiek) folytonos bebörtönzése, a románság iránt hivatalosan kinyilvánított megvetés és – úgyszólván csak a régi Népszava kivételével – a teljes magyar sajtó mai szemmel hihetetlen soviniszta uszítása, a folytonos megaláztatások. A magyarok nem tudják, s ha tudják, nem értik, hogy az, ami nekünk az 1848-i szabadságharc, az a románoknak miért egyszerűen csak magyar–román háború.”

Az átértékelés és újrakezdés esélyét a román fél is ugyanígy elszalasztotta: „A történelemről elmélkedő román értelmiség nem veszi tudomásul, hogy a Ceaușescu-korszak egyik leggyalázatosabb aspektusa a magyarellenesség és a magyar nemzeti kisebbség a sztálini korszakban megszerzett intézményes részesedésének a visszametszése volt, diszkrimináció, be- és áttelepítések, a kötelező elhelyezésekkel a kisebbségi magyar értelmiség meggyérítése, a Magyarországgal ápolt kapcsolatok de facto megtiltása, a magyar nemzetiségi kultúra csonkolása, a bántó és megalázó sovén propaganda, a szűnni nem akaró paranoiás rágalomhadjáratok és magyarellenes történelemhamisítások. „Mindannyian sokat szenvedtünk” – ez a maximum, amit elismernek. Az a tény, hogy a Ceaușescu-rendszer ideológiai eredményességének egyik titka a magyargyűlölet volt, az amnéziás többség számára elhomályosult. Senki nem védi a diszkriminatív intézkedéseket, mert már senki se emlékszik rájuk.”

A magyar-román egymás melletti kölcsönös elbeszélés történelmi előzményeire utalva a vitairatnak is beillő publicisztikában kitüntetett szerephez jut a mindenkori román és magyar politikacsinálóknak a nagy keleti szomszédhoz való, koronként eltérően változó viszonyulása. TGM arra mutat rá, hogy „a szovjet- és oroszellenesség Romániában ez már az 1970-es évektől kezdve hivatalos világnézet, és 1919 óta összefügg a Besszarábiával és Bukovinával kapcsolatos irredenta érzülettel, amely ma is a román állam hivatalos álláspontja”, míg Magyarországra csak „1989 után érkezett (s nem volt nagy hatása, csak most, amikor ez belpolitikai fegyver Orbánnal szemben, de igen kevéssé autentikus).”

Tévedésben van viszont a reprezentatív román nemzeti ideológia, – véli a szerző – amikor azt hirdeti, hogy „a fasisztoid, etnokratikus rendszer az állítólag internacionalista „szovjet kommunizmus” egyik változatává alakult át, mintha ez a mai nemzeti ideológia a Nyugat-imádatot és oroszellenességet nem Ceaușescutól örökölte volna, aki viszont a Brătianuktól és a Hohenzollern-Sigmaringen dinasztiától örökölte.”

Így aztán a román nacionalizmus számára magától értetődik az, hogy „Magyarország már megint a Romániát megcsonkító erő (ez esetben Oroszország) szövetségese”, melynek jelentőségét a szerző nem kívánja túlértékelni: „De nem túl érdekes, mert Magyarország kicsi, gyönge, elszigetelt; a magyar állam pedig a maga etnokonzervatív kormányával Nyugaton kb. annyira népszerű, mint az észak-koreai vagy iráni kollégák.”

A XX. század derekán I. Tóth Zoltán diagnózisa arról szólt, hogy a „magyarok és románok nem értik egymást, mert nem ismerik egymást”. A súlyos mondat viszont nem zárta ki a változtatás esélyét, aminek szentelte egész munkásságát a historikus. E megállapítása magában hordozta a remény lehetőségét is, hiszen már-már sugallta volna azt is: ez a nem kívánt állapot a jelenre igaz ugyan, de ha volna kölcsönös akarat egymás megismerésére, akkor az örökölt tehertételt, a káros hagyományt talán száműzni lehet.

TGM mostani látlelete az I. Tóth Zoltánénál is lehangolóbb, mert ma kölcsönös indifferenciát tapasztal, ami a fejekben levő torzképek átértékelésének az esélyét is meggátolja. Mondanivalójának lényegét, és magunkra vállalva az I. Tóth Zoltán-i értékítélet parafrazálásának az ódiumát, ekképp fogalmaznánk meg: magyarok és románok nem értik egymást és nem is akarják megismerni egymást.

Az értő elemző a Magyarok és románok ÉS-publicisztikában megannyi elrettentő konkrét példával – közülük nemegy személyes tapasztalatból eredővel – demonstrálja, hogy a kölcsönös elzárkózás, a ritka és nem szignifikáns, erőtlen, jobbára visszhangtalan kivételtől eltekintve, a domináns társadalmi magatartás mindkét közösségben.

Terjedelmi okok miatt arra e szemle keretében nincs mód, hogy e nagylélegzetű politikai esszé részletesen is elénk tárt példázatait ismertessük. Viszont azért, hogy az olvasó némi képet kaphasson arról, miért is, meg hogyan kárhoztatja TGM a jelen állapotokat oly nagy vehemenciával a két nép közvélemény formálásáért felelőseket, az egymás megismerését nem szükségesnek tartókat, álljon itt a szerző tapasztalatain alapuló és tágabb dimenzióba helyezett megállapításaiból két részlet:

„Egyre kevesebben tudnak románul. Intellektuális vagy kulturális érdeklődés nemigen vesz rá román embert, hogy megtanuljon magyarul; személyes körülményeik folytán némelyek értik a nyelvet, bár egyre kevesebben. A fiatal magyar értelmiségiek – különösen a székelyföldiek és a partiumiak – gyakran angolul csevegnek román nemzedéktársaikkal a kolozsvári kávézókban és diákkocsmákban. Ott voltam: láttam, hallottam. (Mondják, hogy ez Újvidéken sincs másképp szerb és magyar diákok között.)” (…)

„Mit kínál föl az erdélyi magyar kultúra a románoknak?

Semmit.

Azt, amit látszólag mégis – avantgarde színházat, képzőművészetet –, azt a helyi magyar vezető körök nem érzik „magyar”-nak. Tompa Gábor (kolozsvári) színháza és a hasonló kezdeményezések a romániai magyar nemzeti establishment köreiben, úgy tudom, nem túl népszerűek. Közönségük transzetnikus.

A rendkívül viharos román politikai életben magyar szereplők nézetei és javaslatai nem kerülnek elő. Azt mindenki biztosra veszi (többnyire joggal), hogy a romániai magyar választók a román pártok és közéleti emberek közül a jobboldaliakhoz húznak, de ebben nincs nagy jelentősége az illetők magyarokkal kapcsolatos szándékainak: e téma a jelenlegi román vitákban egyáltalán nem szerepel. A legutóbbi, mennydörgős-zivataros romániai elnökválasztásokon a magyarkérdés (a statisztikai esélylatolgatásokon kívül, de ott is ritkán) nem került szóba. Érintőlegesen se. A köztéri magyar rendezvényeken a piros-fehér-zöld zászlóerdő a román szemlélők számára egyre inkább valami folklorisztikus, néprajzi sajátosság – ha a székelyföldi román kisebbség hisztériáit leszámítjuk –, olyasmi, mint a budakeszi közönségnek a sváb bál. Többé-kevésbé ártalmatlan népszokás.

Nincs semmi baj.

De egyéb sincs.”

A remélhetőleg mihamarabb az erdélyi olvasók számára is megismerhető Magyarok és románok cikk konklúziója a következő:

„Két egzisztenciálisan ezerszeresen összefonódott nép él egymás mellett, és tudomást se vesz egymásról. Két évszázad gyűlölködése és elfelejtett (jelképesen az elegyes kitalációkkal és füllentésekkel helyettesített) csatái után a konfliktus – talán csak időlegesen – eltompulni látszik.

Helyét nem a kibékülés és az együttműködés vette át, hanem a tudatlanság és a közöny.”

Javíthatatlan optimisták lévén, kellő tisztelettel, mégis vitatnánk ezt a kilátástalanságot sugalló, lemondó TGM értékítéletet. Hogy miért?

Minap adtuk közre azt az interjút, melyben Szabó Csabát, a Fehér Holló Médiaklub Egyesület vezetőjét, az októberben útjára indult a román-magyar párbeszédet segíteni hivatott corbiialbi.ro portál első heteinek tapasztalatairól faggattuk. Az általa elmondottak óvatos optimizmusra adnak okot. Hinni akarjuk, mert látjuk, végre valakik, magyarok és románok, és számuk növekvőben van, együtt, hadat kívántak üzenni a tudatlanságnak és a közönynek. Hinni akarjuk: "Ebből a portálból történelmet lehetne csinálni". És hinni akarjuk: a huszonöt évvel megkésett kezdeményezés esélyt adhat annak, hogy az etnikus narratívák a jövőben NE csöndesen folydogáljanak egymás mellett a rég kivájt, jól ismert mederben.

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X