Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (november 5–11.)


-A A+

70 év után kikerült a kollektív bűnösség elve a szerbiai jogrendből

Megszólalt a héten Pásztor Bálint a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) parlamenti frakciójának vezetője és a Vajdaság.ma portálon közreadott belgrádi nyilatkozatában arról számolt be, hogy „komoly politikai és gyakorlati következménye is van annak, hogy a szerb kormány hét évtized után eltörölte a vajdasági Csúrog, Mozsor és Zsablya magyar lakosságának kollektív bűnösségét kimondó határozatot”. Ezzel a döntésével a Vučić-kormány „végérvényesen és maradéktalanul” száműzte a kollektív bűnösség elvét országa jogrendjéből és pozitívan akarja befolyásolni a túlélők és a hozzátartozók által eddig joggal sérelmezett nehézkes rehabilitációs eljárásokat. Ugyanakkor Belgrád, az október 30-i kormányrendeletével, illetve az ezt megelőző parlamenti határozatával példát mutatott Bukarestnek, Pozsonynak és Kijevnek is. Romániában, Szlovákiában és Ukrajnában az ilyen többségi hozzáállás még várat magára, enélkül pedig nem történhet meg az őszinte megbékélés kisebbség és többség között.

Honlapjának tanúsága szerint cikkünk írásának időpontjáig már csaknem két millióan, egész pontosan 1 958 117-en látogatták meg a Dél-bácskai Szenttamáson működő civil szervezet, az Emberi Jogi Központ (EJK) Atrocitások és jogsértések a délvidéki magyarság ellen weboldalát. Az EJK, melynek jogvédő, dokumentáló és tájékoztató tevékenységét öt évvel ezelőtt az Európai Parlament Európai Polgár Díjjal ismerte el és legfőbb célkitűzése a délvidéki magyarság jogvédelme, esélyegyenlőségének kiharcolása, a médiában megjelent beszámolókat gyűjti egybe, de olyan magyarellenes atrocitásokról és jogsértésekről is beszámol, amelyeket az Emberi Jogi Központ munkatársai dokumentálnak.

A közel kétmilliós látogatószám mindenekelőtt az itt elérhető dokumentum-gyűjteménynek köszönhető, melynek az 1944-45-ös bácskai vérbosszúról szóló írásai döbbenetes erejű kordokumentumok. Arról tanúskodnak, hogy a második világháború idején a kegyetlenségben és embertelenségben Tito hadseregének partizánjai képesek voltak felülmúlni az utóbb népellenes bűntettek miatt, joggal elmarasztalt ellenfeleik rémtetteit is. Mintegy válaszként az újvidéki „hideg napokra” képesek voltak ártatlan magyarok ezreit, a pólyástól aggastyánokig, válogatás nélkül és különös kegyetlenséggel legyilkolni. Képesek voltak „ihletődni” a náciktól és Sztálintól is egyaránt és koncentrációs táborokat létrehozni, ahol 1944 őszétől 1945 szeptemberéig, a szadista vérengzők által bestiális módon kivégzett ártatlan férjek, apák és nagyapák asszonyaira, lányaira és unokáira, a megcsonkított családokra és a lélekben összetörtekre és megalázottakra, embertelenül kegyetlen sors várt.

Különösen megrázóak Teleki Júlia vallomásai, aki 1943 decemberében született Csúrogon, alig 10 hónapos volt amikor ’44 őszén a partizánok elvitték édesapját a többi falubéli magyar férfival együtt, és valamennyiüket kivégezték. Ő az, aki e forrásértékű dokumentumgyűjtemény egyikében elmondja: „A falubeli magyarokat, édesanyámat, nővéremet, nagyapámat 1945. január 23-án űzték ki otthonából, a szülőfalunkból, és Járekon koncentrációs táborba zárták. Erre a sorsa jutottak a zsablyai és a mozsori magyarok is. Később e három kis község magyar lakosságát kollektív bűnösnek nyilvánították. És minden ingó és ingatlan vagyonától megfosztották. Így lettem én egyévesen háborús bűnös, és váltam hontalanná, földönfutóvá a családommal és egész rokonságommal együtt.”

Teleki Júlia helytörténet-kutatóként az 1990-es évek elejétől foglalkozik a vajdasági magyarok 1944-45-ös tragédiájával, neki köszönhető a csúrogi, zsablyai, óbecsei magyar áldozatok adatainak összegyűjtése, kutatásait azóta is töretlenül folytatja, gyűjtésének eredményeit már több kötetben összegezte. Ő az a hiteles túlélő-tanú, aki megszállottan küzd az igazság felderítéséért, a kollektív bűnösség bélyegének eltörléséért, a holtak méltatlan sírjának méltó megjelöléséért. Ő az a hiteles túlélő-tanú, aki konok következetességgel hisz abban, hogy a szerb-magyar kiegyezés sine qua non-ja a kölcsönös bűnök bevallása. Ő az, aki negyedszázada int és figyelmeztet: a viszonzott múltbevallásra és megbékélésre mindenkit kötelez a közös tragédia, az hogy Vajdaságban több mint 110 000-en estek áldozatául a fasiszta, majd a kommunista gaztetteknek.

E kötetek egyikével, a Keresem az apám sírját–visszatekintés a múltba-tanúságtétellel Teleki Júlia a visszaemlékezések egy csokrát kívánta az olvasók elé tárni, hogy azokból kíséreljen meg képet alkotni a ’44-’45-ös eseményekről, a vajdasági magyarság történelmének eddigi fehér foltjairól. Ennek bevezetőjéből idéznénk előbb, majd megszólaltatjuk az Óbecsén élő helytörténész két adatközlőjét, akik vallanak a 70 évvel ezelőtti, általuk megélt tragédiáról.

Tesszük ezt abban a meggyőződésben, mert hisszük, e megrázó vallomások révén lesz inkább érthető, hogy hét évtizedes hallgatás, ódzkodás és felelősséghárítás után miért tekinthető történelmi jelentőségű tettnek a belgrádi törvényhozás tavalyi, a ’44-’45-ös magyarellenes atrocitásokat elitélő nyilatkozata után a mostani, politikai-gyakorlati konzekvenciákkal járó belgrádi kormányhatározat.

Hisszük, hogy e tanúságtételek révén az is érzéklehetőbbé válik: miért is volt Szabadkán rendkívülinek és egyben reményekre feljogosítónak tekintett gesztus az, hogy Aleksandar Vučić szerb miniszterelnök a múlt vasárnap Szabadkán, elsőként a szerbiai vezetők közül a Zentai úti temetőben lerótta kegyeletét az 1944-1945-ben kivégzett ártatlan áldozatok tiszteletére rendezett megemlékezésen?

Ott, ahol a túlélők, a szemtanúk közül még ma is sokan rettegnek és félnek beszélni arról, ami velük és családtagjaikkal történt 70 évvel ezelőtt , ahol Teleki Júliának azt kellett bevallania a könyvében: „azt szerettem volna, ha a vallomások névvel és pontos címmel lennének ellátva, azonban többen is kérték, ne áruljam el jelenlegi lakhelyüket, de volt olyan is, aki csak akkor kezdett beszélni, amikor megígértem, nevét sem fogom említeni”, ahol a halottakra emlékezés keresztjeit vandál támadások pusztították el még a közelmúltban is, valóban  bátor tettnek számít, ha egy szerb kormányfő elzarándokol a Szabadkáról és környékéről elhurcolt és itt, a temetőben kivégzett 852, főleg magyar, horvát és német embernek emléket állító emlékműhöz és ott ki meri végre mondani: „olyan bűncselekmények is történtek az idők során, amelyekre nem lehetünk büszkék. Egy hét éves kislány meggyilkolása nem lehet büszkeségre okot adó tett, mint azt egyesek gondolják.”

Következzen elsőként az ígért részlet a Teleki Júlia kötetből:

„A háborúk mindig kegyetlenek, szedik áldozataikat, eközben nem válogatnak, nem kímélik az ártatlanokat sem. A katonák a felettesek parancsait teljesítik, így volt ez 1942-ben is, amikor a magyar hatóságok sok szerbet, zsidót, de magyart is kivégeztek. Az 1942-es razzia Csúrogon is áldozatokat szedett, ez tudott dolog, hiszen minden évben megemlékezünk a "hideg napok"-ról. Azt viszont nagyon kevesen tudják, hogy 1944-ben milyen szörnyű megtorlás volt a válasz. Ezekről a véres napokról nem volt szabad megemlékezni, ötven éven keresztül belénk táplálták a kollektív bűnösség érzetét, pedig l944-ben már nálunk nem volt „idegen, megszálló" hadsereg; akik a két évvel előbbi vérengzésért bűnösök voltak, már régen messze jártak. Mégis a helybeli ártatlanokon álltak bosszút, talán felsőbb parancsra tették, és ebben a helyi szerb lakosok jeleskedtek.

A véres bosszú, ami végigsöpört Bácskán, Csúrogon, Zsablyán és Mozsoron tetőzött. Ezt a három falut teljesen megtisztították a magyar lakosságtól, mintha a pólyásoktól az aggastyánokig mindenki bűnös lett volna. Ezekről az atrocitásokról hivatalosan nem vagy csak nehezen lehet adatokat szerezni, mind a mai napig a levéltárak ajtajai zárva vannak a kutatók és a túlélők előtt. Áldozataink nagy részéről nem szerezhetünk be halotti anyakönyvi kivonatot, így tehát csakis a túlélők visszaemlékezésére, elbeszéléseire vagyunk utalva, ha bármit is meg szeretnénk tudni a történtekről… Az áldozatok hozzátartozói mesélnek e könyv lapjain, azok, akik megjárták és túlélték a poklok poklát. Ők ötven éven keresztül emlékeik között őrizték azt a keserűséget, fájdalmat és gyászt, ami 1944-ben történt velük. Sokan még a gyermekeiknek sem beszéltek az eseményekről, a szavakkal együtt igyekeztek lenyelni az emlékek hatására feltoluló könnyeket is. Közülük néhányat sikerült megszólaltatni, ők mindnyájan egyként vallják: azért imádkoznak, hogy soha ne ismétlődjön meg az, ami 1942-ben és 1944-ben történt. Nem kívánnak bosszút állni, azt szeretnék, ha nemzetiségtől függetlenül emberhez méltóan együtt tudnánk élni.

A falu szélén állt és ott áll ma is egy szélmalom. Nem messze volt tőle a téglagyár, közöttük pedig a sintérgödör. Ide lettek jeltelen tömegsírokba ideiglenesen elkaparva a csúrogi és a környékbeli magyarok, a gyűlölet és a bosszú áldozatai. Csontjaikat néhány év múlva a szó szoros értelmében kilopatta a gödrökből a tettes: Tito rezsimjének pribék bandája, majd a kulai bőrgyár szeméttelepére szállíttatta azokat. Róluk és a velük történtekről a szélmalom mesélhetne legtöbbet, ha beszélni tudna. A területet ma gaz és fű borítja. Az áldozatoknak nincs fejfájuk, sírjukon nem nyílik virág. Emléküket csak a szívünk őrzi.”

Terjedelmesebb, itt olvasható vallomásában, melyből most csak egy részletet idézünk, a csúrogi megtorlás napjairól így emlékezett az egyik túlélő, Brasnyó József:

Emlékszem, amikor a magyarok bejöttek, a szerbség nem látta őket szívesen. Rájuk lőttek, voltak halottak és sebesültek is. Amikor a magyar katonáknak tudomására jutott, hogy a szerb lázadók 1942-ben a magyar és a német lakosság kiirtását tervezik, akkor Szegedről idehelyezett katonai egységgel leverték őket. Közülük itt sokat kivégeztek. Emiatt következett be a megtorlás.

Apámat háborús bűnösnek tartották, mert szerintük kivégezte Milivoj Milić családját. Ez nem volt igaz, mert a kivégzéseket a katonaság hajtotta végre. 1944 októberében édesapámmal együtt bevittek engemet is. November 4-én kivégezték apámat, én pedig azt a feladatot kaptam, hogy szállítsam a halottakat. Sok fiatalnak ezt kellett tenni; ott volt Gyükér László, Mészáros Gyurka, Gyükér Jani, Polákovics Károly... A többiek neve nem jut eszembe. Első alkalommal tizenketten vittük ki a holttesteket, de csak öten tértünk vissza. A gyilkosságokat a katonaruhába öltözött helyi lakosok végezték, de előtte megkínozták az embereket. A kivégzések nemcsak puskával történtek, legtöbb esetben meggyfa botra kötött kb. 10 kilós ólommal verték agyon az áldozatokat, miután összedrótozták kezeiket. Egy szerb asszony eközben azt mondta, nem kellene ezt a sok embert kivégezni, mire őt is becsukták közénk, majd kivégezték. Pedig nem azt mondta, hogy nem kell, csak azt: nem kellene.

Becslésem szerint háromezer egy-kétszáz embert öltek meg. Ha azt számoljuk, hogy csak az első napon, november 4-én a huszonkilenc egy- és kétlovas szekér háromszor fordult, a kocsikon pedig legalább 10-10 meztelen test volt, nem lehet kevesebbre gondolni. Esténkét agyonverték az embereket, kidobálták őket az udvarra, reggel pedig a havas esővel belepett tetemeket felraktuk a szekerekre és vittük őket a sintérházhoz. Ott már ki voltak ásva a gödrök, oda kellett őket bedobálnunk, majd letakartuk a hullákat földdel. Nemcsak egy tömegsír van, mindegyiket meg tudom pontosan mutatni, hogy hol van. Az öldöklés addig tartott, amíg az oroszok ide nem értek.”

Egy, a nevét még évtizedek után se vállaló adatközlő pedig így emlékezett a történtekre (A vallomás teljes szövege itt elérhető):

„Megkezdődtek a letartóztatások. Szemmel látható volt, hogy az 1942-es kölcsön adódik vissza. Szemet-szemért, fogat fogért, papot papért. Az első letartóztatottak között volt Horváth Péter is, akit becsületes nevén nem is ismerték a faluban, csak ragadvány nevéről Hazug Péternek ismerte mindenki. Ezt az aljas embert a partizánok etették, itatták és koronatanúnak használták. A letartóztatott magyarokra sorra rámondta, hogy vele együtt garázdálkodtak a razziában és százszámra irtották a szerbeket. Az ilyen tanúskodás elég volt ahhoz, hogy a letartóztatott mögött örökre bezáruljon a községháza melletti magtár vagy a szemközti iskolaépület ajtaja, ahová terelték a letartóztatottakat.

Az első kivégzéseket már a következő napokban végrehajtották. Az áldozatok a Makó környékéről otthagyott leventék voltak. Őket a partizánok a leventeotthonban meztelenre vetkőztették, majd kezeiket dróttal szorosan összekötözték. Ezután mintegy két utcahossznyit kellet futólépésben megtenniök a községháza udvaráig. Itt, a WC és a magtár közötti részen lettek kivégezve. A vétkük az volt, hogy magyarok voltak.

Míg a kivégzés előkészületei folytak, addig egy csoport fegyveres a falu északi részéről, a mintegy 300 lakost számláló Gödrök településről, amely területén volt a téglagyár és a gyepmestertelep (sintérház), összeterelte a magyar férfiakat és négy 4m x 4m x 2m-es gödröt ásatott velük a sintérháznál. Amikor a gödrök elkészültek, a magyarokat hazaengedték kettő kivételével, akiket még a gödörben lelőttek. A leventék holttesteit a beidézett magyar parasztok kocsijaira dobálták és erős fegyveres fedezettel a sintérházhoz szállították. Itt a kocsisoknak kellett a tetemeket a gödörbe dobálniuk. A visszahajtott kocsikat és a kivégzés színhelyét a már újabban befogott magyarokkal mosatták meg a vértől.” (…)

„Az első fegyverropogás éjjelén a hangok a magtár felől hallatszottak, majd 17 szekéren szállították a halottakat a sintérház felé. A vásártéren áthaladó göröngyös úton egy meztelen test leesett és négykézláb mászott volna a gödrösi település felé, azonban a hóhérjai észrevették, utána eredtek, majd puskatusokkal agyonverték. Ezután az egyik kocsit odairányították és a holttestet a többi tetemre dobták.

A következő kivégzés volt a legtömegesebb. Ekkor l9 kocsi szállította a holttesteket, amelyeket nem földeltek el mindjárt, mint az előzőeket. A cigányokkal rájuk hordatták a községháza, az iskola és a nagykocsma WC-inek tartalmát, hogy gyorsabban végbemenjen a bomlás, majd utána lett elsimítva a föld felettük. Ezzel a csoporttal lett kivégezve Hazug Péter is.

A későbbiekben már csak egyéni, szadista gyilkosságok voltak. F. Lászlót saját udvarában, kiskorú fia szeme láttára verték agyon. J. Szilvesztert betegen, a kemence melletti kiságyon verték agyon; testvéréhez, Jánoshoz a szerb szomszédja a kerítésen átdobta a fegyverét, majd cinkosával megjelentek nála fegyvert keresni. Miután "megtalálták" azt, Jánost a helyszínen agyonverték A hitközség tanyáján alkalmazott cseléd megkísérelte a szökést, kísérői vadászpuskából lőttek rá, majd amikor a sörétektől megroggyant, agyonverték: K. András kövér embernek a hasán ugráltak, így oltották ki életét. W. Imre a megrongált telefonhálózatot javította, amikor értesült arról, hogy milyen kínhalált szántak neki. Aznap éjjel borotvával felmetszette ereit és átvágta saját torkát. Dupp Bálint katolikus plébános nem akarta elhagyni a falut. Azt mondta, hogy a pásztornak a nyáj között a helye. Le is tartóztatták, majd feltételesen szabadon engedték napi többszöri jelentkezésre kötelezve. November derekán elhurcolták, majd Csúrogon, Zsablyán és Újvidéken nagyon megkínozták. Végül a Hadbíróság nyilvános, golyó általi halálbüntetésre ítélte. Decemberben negyedmagával a központi iskola déli, templom felőli oldalán kivégezték. A valamikori 90 kilós lelkipásztor alig volt több mint 40. Amikor a kivégzést vezénylő tiszt felolvasta a vádiratot és az ítéletet, fejét a templom felé fordította, a vádpontokra tagadólag ingatta a fejét. Idős édesanyja sohasem tudta meg, mi történt vele, a lágerben állandóan azt várta, mikor jön érte a fia.”

Ezév januárjában egy kitüntetése alkalmával Teleki Júlia, aki az általunk korábban e rovatban bemutatott Matuska Márton és a történész A. Sajti Enikő mellett a legtöbbet tette a vajdasági magyar elhallgatott múlt megismertetéséért, az elismerés átvételét követően elmondta: már egyéves korában háborús bűnös volt, és az is maradt a mai napig. Külön hangsúlyozta azt is, életét arra tette fel, hogy azon a helyen, ahol édesapját kivégezték, emlékmű álljon, ez el is készült. Ez azonban nem elég, szükség lenne arra, hogy a szerb elnök vagy miniszterelnök bocsánatot kérjen, mert enélkül nem lehet megbocsátani.

Ez a bocsánatkérés történt meg végre a múlt hét végén, amikor hetven év után megszületett az a szerbiai rendelet, amely eltörölte a Csúrog, Zsablya és Mozsor magyar lakóinak kollektív bűnösségét kimondó jogszabályt. Ezt Aleksandar Vučić szerb miniszterelnök Szabadkán jelentette be, amikor – mint már említettük – fejet hajtott a titói partizánok által kivégzett ártatlan áldozatok emlékhelyén.

Az MTI belgrádi tudósítójának, Markovics Annamáriának most nyilatkozó VMSZ parlamenti frakcióvezető, Pásztor Bálint szerint Komoly politikai és gyakorlati következménye is van annak, hogy a szerb kormány hét évtized után eltörölte a vajdasági Csúrog, Mozsor és Zsablya magyar lakosságának kollektív bűnösségét kimondó határozatot.”

Ami a politikai konzekvenciákat illeti, úgy látja: az október 30-án meghozott kormányhatározattal végérvényesen és maradéktalanul kikerült a kollektív bűnösség elve a szerbiai jogrendből.” Hozzátette azt is: „parlamenti nyilatkozat volt, amellyel a szerbiai képviselőház elítélte az 1944-1945-ös magyarellenes atrocitásokat, majd ennek folytatásaként Áder János magyar és Tomislav Nikolić szerb elnök Csúrogon koszorúzott azon a két emlékhelyen, amelyet a második világháborúban és azt követően ártatlanul kivégzett magyar és szerb áldozatok emlékére állítottak fel.” Pásztor Bálint e kiegyezést szolgáló gesztusok között megkülönböztetett jelentőséget látott abban, és tegyük hozzá, teljes joggal: a szerb emlékhelyet a magyar állam, a magyar emlékművet pedig a szerb állam pénzéből emelték.”

Az államfői szinten megtett kölcsönös gesztusok megtételét lehetővé az a 2012 novemberi, budapesti Áder- Nikolić közös nyilatkozat alapozta meg, melyet a most harmadik évébe lépő Megszólalt héten… rovat legelső számában mi magunk áttörésként értékeltünk. Alátámasztandó akkor e véleményt, Pásztor Bálint megszólalását idéztük, aki így értékelte a Sándor palotában megtett első lépést a magyar-szerb történelmi megbékélés felé: a szerb elnök, Tomislav Nikolić e lépésével bátrabbnak bizonyult, mint elődje, Tadić, aki „Szarajevóban bocsánatot kért, de Szabadkán nem. Srebrenicában jelképesen főt hajtott, de Adorjánon nem. Ovčariban megkövette a lemészároltak hozzátartozóit, de Csúrogon nem...”

A jogi végzettséggel rendelkező politikus mostani megszólalásában, a továbbiakban azt részletezi, hogy a rehabilitációs eljárásban érdekeltek számára milyen kedvező változásokat hozhat a friss szerb kormányrendelet. Hogy ennek jelentőségét kellően értékelni lehessen, arra talán elegendő visszautalnunk: a csúrogi, mozsori és zsablyai magyarokat kollektív bűnösnek nyilvánító, 1945-ös jugoszláv „törvényes” határozatok olyan jogelven alapultak, amely szemben állnak a mai szerb alkotmány számos alapelvével. Sőt, a rehabilitációra és a restitúcióra vonatkozó előírások közötti létező ellentmondások eddig akadályát képezték a vajdasági magyarok számára az elkobzott vagyonok visszaszármaztatásának.

Pásztor Bálint konkrétumokkal alátámasztott jogi érvelése, melyet itt mi nem ismertetünk, már csak azért is hasznos eligazítást jelentenek a délvidéki érintettek számára, mert a rehabilitáció kérdését illetően a vajdasági és a magyarországi médiában is, az október 30-i kormányhatározat után számos téves információ is napvilágot látott.

Mi inkább e nyilatkozat zárógondolataira koncentrálnánk e helyen, hiszen a VMSZ parlamenti frakcióvezetője fontosnak tartotta kimondani és ezzel üzenni is: Belgrád az október 30-i kormányrendeletével, illetve az ezt megelőző parlamenti határozatával példát mutatott Bukarestnek, Pozsonynak és Kijevnek is. Romániában, Szlovákiában és Ukrajnában az ilyen többségi hozzáállás még várat magára, enélkül pedig nem történhet meg az őszinte megbékélés kisebbség és többség között.

„Magyarellenes atrocitásokra 1944-1945-ben nemcsak a Vajdaságban került sor, hanem Erdélyben, a Felvidéken és Kárpátalján is. Nagyon szurkolunk azért, hogy a bukaresti, a pozsonyi vagy a kijevi parlamentben is olyan nyilatkozatot hozzanak az ottani képviselők, amellyel elítélik az ottani magyarirtást, vagy pedig a bukaresti, pozsonyi vagy kijevi kormány megnyilatkozzon ezekben az ügyekben, esetleg eltörölje a Beneš-dekrétumokat Szlovákia esetében".

Ez a határozott hang aligha van ínyére sokaknak a mai Szerbiában, de bizonyára nem csak ott. A negyedik parlamenti mandátumát töltő Pásztor Bálintot viszont aligha tántorítják el a borítékolható bel- és külhoni fanyalgók, az ellenérdekeltek, a mindig csak a „hideg napokra” és Csúrogra, Mozsorra, Zsablyára meg Srebrenicára pedig soha emlékezni nem akarók. Őt nem fogják visszariasztani a várható sajtótámadások, de azoknak a kétszínűsége sem, kik európai értékekkel kelnek és fekszenek, de ez cseppet sem zavarja őket abban, hogy a kollektív bűnösséget kimondó Beneš-dekrétumok örökérvényűsége mellett kardoskodjanak.

A Pásztor Bálintot jellemző határozottságról és szókimondásról idekívánkozik egy közelmúltba megesett történet, mely üzenetértékű volt, akárcsak e nyilatkozatnak az erdélyi, felvidéki és kárpátaljai magyarok melletti kiállása.

Október derekán a szerb sajtó élesen bírálta Pásztor Bálintot, mert látványos jelét adta annak, két szerb képviselőtársával együtt, hogy nem kedveli Putyint. A Kurir című lap például kinagyított képrészletekkel bizonyította és egyenesen szégyennek nevezte, hogy Belgrád felszabadításának hetvenedik évfordulójára érkező és a VIP-részleg előtt vonuló orosz elnököt Pásztor Bálint rezzenéstelen arccal fogadta és nem volt hajlandó neki tapsolni.

Utóbb az Index újságírója rá is kérdezett, hogy miért tett így? A politikus, egy magyar, aki nem tapsolt Putyinnak, nem habozott megindokolni a döntését: „Ez nem a véletlen műve vagy figyelmetlenség eredménye volt, hanem véleménynyilvánítás. A vendégnek járó tiszteletet megadtam azzal, hogy felálltam, amikor az orosz köztársasági elnök elvonult a dísztribün előtt. A taps, mint tetszésnyilvánítás nem kötelező eleme a protokollnak”

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X