Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (október 29.-november 4.)


-A A+

Grendel Lajos: „a lengyelek tényleg szeretik a magyarokat. Szerintem jobban, mint a magyarok a lengyeleket.”

Megszólalt a héten a pozsonyi Új szóban Grendel Lajos Kossuth-díjas felvidéki magyar író és megosztotta az őt kérdező Juhász Katalinnal a nemrég megrendezett, 18. Krakkói Könyvvásáron szerzett benyomásait, melyek lényegét az interjú címe így sommázza: „Négy napon át jó volt magyarnak lenni.” A Kossuth-díjas felvidéki magyar író, akinek Vezéráldozat című novelláskötete ebből az alkalomból jelent meg lengyel fordításban, beszámolt arról, hogy a lengyelek „imádják” Márai Sándort, akinek most jelent meg huszonkettedik kötete lengyel fordításban, majd vall meghatározó krakkói élményéről is: jó volt ott magyar írónak lenni, már-már jobb, mint Budapesten vagy Pozsonyban.

Huszonöt évvel ezelőtt, 1989 novemberében a csehszlovákiai „bársonyos forradalomnak” legemblematikusabb magyar alakja volt a most 66 éves szlovákiai magyar író, kritikus, egyetemi tanár, aki alapítója volt a rendszerváltó Független Magyar Kezdeményezésnek (FMK) és a forradalom szlovákiai vezérmozgalma, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen (Verejnosť proti násiliu – VPN) egyik vezetőjeként a soktízezres tömegeket vonzó pozsonyi nagygyűlések egyik ünnepelt és népszerű szónoka volt.

Egyik tisztelő pályatársa így idézte fel a számára soha nem felejthető, életre szóló, csaknem napra pontosan negyedszázaddal ezelőtti, örökbecsű emléket, amikor az akkori demonstrációk idején Grendel „ott és akkor magyarul is mondott szavait tömegováció fogadta; tíz- meg tízezrek skandálták lelkesen: „Köszönöm, köszönöm! Ďakujeme, köszönöm!”

Igaz, neve a hatalmas sokadalom számára nem volt egészen idegen, – szólt Miklósi Péter a ’89-es, ma már hihetetlennek tűnő egykori „csodáról”, arról, hogy szlovákok tízezrei Pozsony legnagyobb terén egy magyar felszólalót, aki anyanyelvén is szólt a döntően szlovákokból álló tömeghez, a többségiek vastapssal ünnepeljenek – hiszen akkor már nemcsak a szlovák reform- és ellenzéki értelmiség köreiben ismerték, hanem prózájának szlovák nyelvű fordításai révén hazai magyar íróként is élt az országos köztudatban. A Szlovák Nemzeti Felkelés terének forradalmi tribünjén azonban egyik napról a másikra botcsinálta politikus is lett.

De valóban csak tiszavirág-életű politikus (még ha az FMK egyik vezető embereként 1990 februárjában pár hónapra parlamenti képviselővé kooptálták is), mert miként az a pártfegyelem vaskalaposságától irtózó, függetlenül gondolkodó értelmiségiek sajátja, ő már a rendszerváltás „másnapján” a VPN-t azért korholta, mert nem volt kellőképpen empatikus a magyarkérdéssel szemben; az FMK-ban pedig a sajátjait bírálta azért, mert az, épp a nemzeti kérdés dolgában, nem állt keményebben a sarkára.”

Grendel Lajos nagyon hamar, 1990 nyarán lemondott „a gyakorlati politizálás talmi tündökléséről, röviddel a rendszerváltás első hulláma után határozottan különválasztotta magában a politikusi és az írói énjét – az utóbbi javára. Amiről viszont napjainkig sem mondott le, hogy időről időre meg-megszólaltassa a közéleti énjét.”

Ennek a „közélet énnek” az emlékezetes megszólalása volt tavalyi, nagylélegzetű vallomása arról, hogy a „liberális és nemzeti nem állhat egymással szemben”. Előtte, mert „a hamisnótásoktól vagy jóindulatúan és egyszerűsítően megtévedtektől tele a hócipőm”,– megírta a szűkebb pátriáján kívül máshol kellő odafigyelést nem kiváltó Mi a magyar most?-röpiratát, amelyben kifejtette: „Csak az autonómia menthet meg bennünket, az autonómia nélkül iszonyúan nehéz lesz megmaradnunk… Meggyőződésem, hogy az autonómia útja vezet el a szlovák-magyar kibéküléshez. Minden egyéb csak ragtapasz, a betegséget nem gyógyítja. Az autonómia az az út, ahol mindenki jól jár, a szlovákoktól nem von el annyi energiát, hogy veszélyeztetve érezhessék magukat, a magyarságnak biztos garanciát jelent a megmaradásra. Egyébként örök civakodás vár mindannyiunkra, s ki tudja… Hol szlovák, hol magyar lépéselőnnyel? Ugyan már! Tegyünk egyszer pontot a végére. Ha valaki lemond az autonómiáról, a lassú öngyilkosságot választja.”

A hamisnótásoknak meg a megtévedteknek pedig az Autonómiakérdésben nincs kompromisszum-confessióban némiképp ingerülten így üzent szintén még tavaly:

„Én liberális vagyok, magyar liberálisként nem hogy fontosnak, hanem elengedhetetlenül fontosnak tartom az autonómiát, a nemzeti önrendelkezés eme formájának a felvállalását. Az, hogy magyar és liberális nem állhat szemben egymással. Valahogy úgy alakult a közfelfogás, hogy a liberális fütyül a nemzeti kérdésre, a szembenálló oldal meg túlságosan nemzeti. A liberális és nemzeti között valójában nincs konfliktus, hanem csak egy erővel gerjesztett konfliktus. Kossuth, Deák, Széchenyi egyszerre voltak liberálisak és nemzetiek. A liberális és a nemzeti szembeállítása egy huszadik századi jelenség.”

A rá mindig jellemző „közéleti én megszólalás” érhető tetten most is, mint annyiszor az elmúlt negyedszázadban, midőn hazatérve a 18. Krakkói Könyvvásárról, melynek Magyarország volt a díszvendége és ebből az alkalomból számos magyar vonatkozású könyv és fordítás jelent meg a lengyel piacon – köztük az ő Vezéráldozat című novelláskötetének lengyel kiadása is – interjút adott az Új Szónak.

Közéleti megszólalás ez a mostani is javából, mert elmondja benne: „négy napon át jó volt magyarnak lenni”. Viszont nem áll meg e megállapításnál, hanem rögtön rátapint a keserűen megélt tapasztalatra is: a legendásnak hitt hagyományos magyar lengyel barátságban mára az egyensúly mintha megbillent volna. Úgy látja, a kölcsönös szeretetben és nagyrabecsülésben, a másik tiszteletében, az egyik fél jobban teljesít és az – legnagyobb sajnálatára – nem a saját nemzete.

Hogy miért láthatja ezt így Grendel 2014 őszén?

Mert a kimondatlanul is a „jobban teljesítés”, a másik tisztelete és nagyrabecsülése, melynek – tegyük hozzá mi – az elkoptatott jelszava másutt már önmaga karikatúrájává vált, Lengyelországban azt jelenti, hogy a magyar kultúra megismerésére össztársadalmi igény van. Ez, a szó legnemesebb értelmében lengyel közügy, rá mindig van „pénz-paripa-fegyver”. Ezért válhatott kedvenc írójává a lengyeleknek Márai, és ennek köszönhetően adatik meg egy felvidéki magyar író számára az a keser-édes élmény, hogy többen kíváncsiak Krakkóban, rá meg a könyvére, mint Budapesten vagy Pozsonyban:

„A lengyelek imádják Márai Sándort. Most jelent meg a huszonkettedik Márai-kötet lengyel fordításban, ami egyértelmű rekord. Volt egy kerekasztal-beszélgetés is, amelyen Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténész képviselte Magyarországot, és elképesztő tömeg gyűlt össze. De az egész könyvvásárt hatalmas érdeklődés kísérte, néha alig lehetett mozdulni a standok között. Az én könyvbemutatómat egy belvárosi kávéházban rendezték, ahol többen gyűltek össze, mint akár Budapesten, akár Pozsonyban. Ráadásul kérdeztek is, szóval rendkívül aktívak voltak.”

A magyar értékek iránti kíváncsiság pedig Lengyelhonban nem fesztiválfüggő külsőség, nem alkalmi és a nyom nélkül múló kirakatrendezvények felületes máza, az érdeklődés őszinte és tömeges. Ennek bizonyítékául is szolgál az interjúalany, hiszen a Grendel-novelláskötetnek a személyesen csak most megismert lengyel tolmácsolója elmondta neki: már javában készül az író Einstein harangjai című regényének fordítására.

Hogy miért teljesítenek jobban ezidőtájt a lengyelek, azt egy személyes tapasztalat felidézésével láttatja Grendel, amikor rákérdeznek: Mi volt a legerősebb krakkói élménye?

Íme, a válasz, amin elgondolkodni, sőt továbbgondolni, nem csak Felvidéken lenne érdemes:

„Az, hogy a lengyelek tényleg szeretik a magyarokat. Szerintem jobban, mint a magyarok a lengyeleket. Mondok egy személyes példát. Volt egy magyar katona, akit a második világháborúban az oroszok főbe lőttek, negyven társával együtt. Grendel Lajosnak hívták. Valószínűleg nagyapám testvérének a fia volt. Elvittek engem abba a Katowice melletti faluba, ahol a lengyelek 2012-ben gyönyörű emlékművet emeltek ezeknek a katonáknak. Előtte hatvan évig őrizték az emléküket, és virágot vittek a hegyoldalba, ahol kivégezték őket.

Két éve a varsói követségről hívtak fel, hogy nem az apám volt-e az illető. Ottjártam előtt két nappal koszorúzták meg az emlékművet. Hangsúlyozom: a lengyelek. Megható és felemelő érzés volt ott állni. És négy napon át jó volt magyarnak lenni. Mindenütt mosolygó arcok fogadtak, tényleg éreztük a szeretetet írótársaimmal, Tóth Krisztinával és Horváth Viktorral. Rajtunk kívül Dragomán György és Bodor Ádám volt a magyarországi vendég, velük azonban nem találkoztam, mert hazamentek, mire mi odaértünk. Soha még ennyi magyar könyv nem jelent meg lengyel fordításban, mint idén. Nemcsak kortársak, hanem néhány klasszikus mű is.”

Mindehhez csak annyit tennénk hozzá, hogy a négynapos 18. Krakkói Könyvvásáron, melyet a mifelénk jól ismert, volt bukaresti nagykövet, Íjgyártó István mostani kulturális diplomáciáért felelős államtitkár nyitott meg, a Grendel-kötet és az általa említett szerzők könyveivel együtt új fordításban megjelent Madách Ember tragédiája, továbbá kiadták lengyel nyelven, káprázatos egyedi kiadásban Molnár Ferenc Egy haditudósító naplóját valamint Ottlik Géza Iskola a határon és Nádas Péter Szerelem című regényét, illetve Móser Zoltán Félbehagyott vallomás – Lengyelország esőben, fényben című albumát is.

Jeszenszky Géza lemondott, mert az Orbán-kormány nagyköveteként nem volt jó magyarnak lenni Norvégiában.

Megszólalt a héten Jeszenszky Géza lemondott norvégiai nagykövet, az Antall-kormány egykori külügyminisztere, az első Orbán-kormány washingtoni nagykövete és a Heteknek adott, „Semmi közöm az egészhez" címmel közölt interjújában, diplomatikus szavakkal ugyan, de félreérthetetlenül tudtunkra adja, hogy miért kényszerült megbízatása félidejében távozni skandináviai állomáshelyéről. Elmondja és érthet a szóból, aki akar: „egy nagykövet feladata mindenekelőtt a küldő és fogadó ország viszonyának minél jobbá, meghitté tétele. Ez a helyzet most nem áll fenn Magyarország és Norvégia között”

Aligha kell bővebb magyarázat ahhoz, hogy miért is kér helyet a hét magyarságpolitikai írásaiból tallózó rovatunkban Jeszenszky Géza október 31-i hatállyal távozó oslói magyar nagykövetnek eheti interjúja, melyben a negyedszázaddal ezelőtti rendszerváltó Antall-kormány diplomáciájának irányítója, mostani kényszerű lemondásának hátterét kívánta megvilágítani. Ha Grendel Lajos Krakkóból hazatérve elmondhatta, hogy magyar íróként „négy napon át jó volt magyarnak lenni” 2014 októberében, Lengyelországban, Jeszenszky Géza, egy diplomatához illő csomagolásban ugyan, de azt kellett az olvasó tudtára adja: az Orbán-kormány nagyköveteként, nem volt jó magyarnak lenni Norvégiában.

Márpedig, ha egy, az országa  külföldi képviseletét ellátó nagykövetet abba a helyzetbe hoz a Norvég Alap magyarországi civiljei elleni hajszával az őt delegáló kormány, hogy csak átnéz fölötte, az amúgy a nagyköveti tisztségéből kötelezően fakadó, közvetítési szándékát  semmibe veszi, a konfliktust enyhítő kezdeményezésben tett felajánlását lesöpöri, sőt az illetékes miniszter még szóba se kíván vele állni, az már az „unotodox- megoldás” divatos lózungjával sem minősíthető. Az már nem csak egy hivatali adminisztráció zavarát tükrözi és távolról sem a politikusi-emberi arroganciák világába tartozik csupán, hanem kimondható róla: „Ez több mint bűn: ez hiba.”

Az ügy és minden, ami körülötte történt és történni fog, kihat, mindannyiunkra, azokra is, ki vajmi keveset tudnak e botor, „megmutatjuk a norvégoknak, hogy ki a Jani”-akcióról. Ez a nagyköveti távozás, mondjuk ki, még akkor is, ha az érintett úriember módjára diplomatikusan fogalmaz, ez már valóban nemzetpolitikát is érinti, hiszen e Jeszenszky muszáj-gesztus része, és nem is jelentéktelen mértékben az országimázsnak és nemzetmegítélésnek. (Jut eszünkbe a magyarországi független civilek elleni akciókat látva, amikor a norvég, izlandi és liechtensteini adófizetők pénze kerül felhasználásra Magyarországon és megfogalmazódik a kormányzati elosztás igénye: vajon elfogadná e Budapest, hogy a külhoni magyar támogatások elosztásában Bukarest, Pozsony, Belgrád vagy Kijev mondja ki a döntő szót?)  

Ma, amikor a bárhol élő magyarságnak azzal kell szembesülnie, hogy évtizedek óta nem volt ilyen kedvezőtlen az anyaország megítélése Európában és az Újvilágban, amikor különösen a diaszpórában élő magyarok számára sokfele a korábbi rokonszenv, az együttérzés, az ’56 és ’89 iránti kiérdemelt tisztelet helyett inkább az ajakbiggyesztés jár ki, keserűen kell tudomásul venni a példa nélküli nagyköveti lemondást. Vesztesége ez a bárhol élő honfitársainknak, veszteség mindannyiunknak az, hogy a határon túli magyarság ügyének régóta elkötelezett és nem politikai-konjunkturális okok miatt annak mutatkozó, a mi gondjainkat ismerő és értő, a mindig nemzetben gondolkodó Jeszenszky Géza most így, méltatlan körülmények között kényszerült „lelépni a színről”.

Távozásáról és annak körülményeiről, melyekről bővebben is beszámolt ide kattintva elérhető ATV-s interjújában is, Jeszenszky Géza így vall a Hetek újságírójának: „egy nagykövet feladata mindenekelőtt a küldő és a fogadó ország viszonyának minél jobbá, meghittebbé tétele. Ez a helyzet most nem áll fenn Magyarország és Norvégia között, s bár én ezt nem tekintem személyes kudarcnak, túlzott örömmel sem tölt el. Sajnos nem látom magam előtt a továbblépés más lehetőségét. Mivel a kialakult helyzethez semmi közöm, ezzel kapcsolatban nem volt semmi teendőm, és nincs befolyásom a későbbi alakulására, ezért nem gondolom, hogy a távozásommal cserben hagyom az országomat. Úgy érzem, sok mindent elértem itt, Norvégiában a két ország viszonyának fejlesztésében. Örömmel és megelégedéssel tölt el, hogy milyen megtisztelő módon búcsúztattak hivatalos norvég részről és a személyes kapcsolatok szintjén is, kollégáim, az itteni magyarok. Az utolsó fogadásunkra alig fért be a sok vendég. Persze még nagyobb öröm lett volna, ha úgy távozhatok, hogy hazám és Norvégia között felhőtlen a viszony.”

Manapság amikor a napokban a Norvég Alap körüli botrány, az amerikai kitiltási ügy és a tervezett internetadó miatt a világlapokban megsokasodtak az Orbán-kormány politizálását bíráló cikkek és ugyanúgy látják a derűre nem sok okot adó fejleményeket a liberálisok,  a konzervatívok és baloldaliak, a New York Times, a Financial Times, a Wall Street Journal, a The Washington Post,  a Neue Zürcher Zeitung, a Frankfurter Allgemeine Zeitung, a The Independent, a Süddeutsche Zeitung, a Die Zeit, a The Guardian, a The Telegraph, a Die Presse, a Le Monde, a Liberation, a Handelsbatt, a Der Spiegel  meg más világlapok hasábjain is, akadnak olyan magyarhoni jobboldali közvélemény-formálók, aki mindebben csak „az internacionalista agresszió salakját” látják, amely „visszahullhat a hadviselők hazai kiszolgálóira”. Mások, itt olvasható cikkeikben ismét „Békemenetet” szerveznének, ezúttal épp külföldről, mert „most, otthon húsz-harmincezer ember éppen kinevezi magát népnek, és a CIA segít nekik.”

Az idézhetetlenül alpári című és stílusú cikk szerzője, a kormánypárt 5-ös számú tagkönyvének birtokosa a jobbközépen szeretné magát láttatni és közben fröcsög.

Jeszenszky Géza viszont nem láttatni akar, mert ő nem széljárások nyomán ide-oda helyezkedő. Ő valóban a jobbközép hiteles reprezentánsa és ráadásul neki volt gyerekszobája is. Tudott viselkedni és következetes lenni majd negyedszázada, 1990 június 4-én is, és most is.  (Csak emlékeztetőül: Orbán Viktor és a Fidesz 1990. június 4-én kivonult a parlamenti ülésteremből a trianoni megemlékezés egyperces néma gyászszünete alatt, az akkori MDF, KDNP, Kisgazda és MSZP frakció legnagyobb megdöbbenésére, akiknek nem derogált akkor a főhajtás.)

A sorok közt kedvtelve olvasók számára hadd idézzünk a Jeszenszky-interjúból egy részletet. Mert így is lehet bírálni, de ehhez kell gyerekszoba, kultúra, felelősségérzet és a belső késztetésből eredő nemzetben gondolkodás:

„–De azért ugye ismeri a nemzetközivé dagadt botrány Magyarországon zajló részleteit?

–Természetesen.

–Nem aggasztotta önt, hogy ez a történet milyen kellemetlen következményekkel jár az országimázsra nézve?

–Erre vonatkozóan konkrét javaslatokat tettem a kormányomnak.

Megszívlelték a javaslatait?

–Találja ki.

–Összefüggésben van-e az ön távozása azzal, hogy idehaza figyelmen kívül hagyták a tanácsait?

 Mivel az előző kérdésre nem adtam konkrét választ, kérem, hogy ezt a kérdést ne így tegye föl.”

Hasonlóképpen és még ennél is tömörebben válaszolt az Egyenes beszédben Kálmán Olgának a távozásának okait firtató kérdésére: „A norvég nagyköveti posztról nem hívtak vissza, nem küldtek el, nem utasítottak ki, egyszerűen nem tudtam folytatni, amiért kiküldtek, hogy a viszony még jobb legyen a két ország között.”

Az ATV-s Jeszenszky-interjú közepén a felvétel kilenc és fél percénél, elhangzik egy mondat, amivel Jeszenszky a lemondás előtt hónapok vesszőfutása idején gyakran kellett szembesüljön, és amin a nemsokára sorra kerülő MÁÉRT-értekezleten is érdemes lenne némiképp eltöprengeni a részvevőknek: „A norvégok azt mondogatták, hogy velük nagyon nehéz összeveszni. Ez csak Magyarországnak sikerült”

És nem lehet megkerülhető egy MÁÉRT-tanácskozáson az sem, hogy a Jeszenszky-lemondással egyidőben történt még egy, szintén előzménytelen kínos lemondás is, melynek nemzetpolitikai jelentőségét aligha kellene bővebben kommentálni főleg annak fényében, ami e lépés hátterében áll.

Október utolsó napján lemondott hivataláról Vass Zoltán, Magyarország vancouveri tiszteletbeli konzulja. Vass közel tíz esztendőn keresztül segítette a kanadai magyarokat, de most úgy döntött, hogy visszaadja megbízatását.

Szokatlan tettét Vass Zoltán meg is indokolta. A Facebookon nyilvánosságra hozott levelében a Vancouver melletti Burnaby-ban élő Vass azt írta, úgy látja, a magyar kormány fokozatosan felszámolta Magyarországon a demokrácia alappilléreit, folyamatosan nyirbálja a szólásszabadságot, a kül- és gazdaságpolitikájában pedig az ország kormánya számos, stratégiailag megkérdőjelezhető lépéseket tett és tesz mind az Európai Uniós tagság, mind a NATO szövetségesi viszony vonatkozásában, amelyek szerinte, szöges ellentétben állnak az igazi magyar érdekekkel.

Mi több, azt is kifejtette: sajnálatos módon azt is érzékeli, hogy magyar kormány békétlenséget szít a kanadai magyarok között is.

„Mindezek tükrében a tiszteletbeli konzuli feladat számomra a jövőben felelősen nem vállalható és nem képviselhető" – írta Vass, majd hozzátette: „a magyarországi politikai csatározások kiköltöztek az ország határain túlra, így a békétlenség láthatóan felütötte a fejét Vancouverben is. A kormány arra törekszik, hogy kifejezetten önös pártpolitikai érdekektől vezérelve elfoglaljon minden egyes bástyát a külhoni magyarság intézményeiben, és ezzel egyre inkább megosztja a magyarokat.”

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X