Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (október 1-7.)


-A A+

„Hiába lesznek jók az istállóink, ha a lovaink nem versenyképesek!” – az egyetlen külhoni önálló magyar állami egyetem rektora nyilatkozott az Új Szónak

Megszólalt a héten Tóth János, a tízedik születésnapját nemrégiben ünneplő révkomáromi Selye János Egyetem rektora és a pozsonyi Új Szó munkatársának, Miklósi Péternek adott interjújában mérleget von és terveiről beszél. A „Megtalálta-e mára a helyét a Selye” címmel közreadott, nemes ellenfelek teniszpartijait eszünkbe juttató beszélgetésben szó esik az intézmény létjogosultságát igazoló érvekről, arról, mi igaz és mi nem  abból, hogy „a komáromi Selye miért nem teljesít, miért nem eléggé tudományos, miért nem ilyen meg olyan”, arról, hogy politikai vagy szakmai siker volt-e az egyetemalapítás, és persze a legfontosabbról: most, amikor megkezdődött Szlovákiában a felsőoktatási intézmények átfogó akkreditációs folyamata, „a legfőbb és egyetlen cél: megmaradni egyetemnek.”

Az osztrák apától és magyar anyától született és Révkomáromban felnőtt Selye János, a stresszelmélet megalkotója, aki Prágában lett orvos, ugyanott vegyészként is doktorált, majd tanult Párizsban és Rómában, mielőtt Kanadában lett világhírűvé, az Université de Montréal francia egyetemen, az Institut de Médecine et de Chirurgie Expérimentales kutatóintézet vezetőjeként az intézmény bejárata fölé élete mottóját vésette kőbe, mely mementóként minden belépőt figyelmeztetett a tudományok iránt elkötelezettek egyedüli lehetséges érvényes hitvallására:

„Sem témád fontossága,
sem műszereid teljesítménye,
sem tudásod nagysága,
sem terveid pontossága nem pótolhatják
gondolataid eredetiségét
és megfigyelésed élességét."

Ö volt a Kutató, a kreativitás, eredetiség megtestesítője” vallotta róla egy tanítványa, akinek megadatott, hogy évtizedekkel ezelőtt fiatal szegedi ösztöndíjasként egy évet eltölthetett a világhírű tudós montreali intézetében. Ez a tanítvány osztotta meg mestere születésének centenáriumán a nagy nyilvánossággal a professzor egy gyakran ismételt kedvenc mondását is, amit Selye János szóba hozott, ha magyar származása bárhol is szóba került. Mert a Nobel-díjasnál sokkal nagyobb, nem Nobel-díjas tudósunk mindig utalni akart arra, hogy Komáromot, gyermekkorát meghatározó városát, a trianoni szerződés szakította el Magyarországtól: „Nem én hagytam el Magyarországot, Magyarország hagyott el engem"

Amikor tíz esztendeje a szemleíró egy a második Gyurcsány-kormány által kivégzett intézmény képviseletében jelen lehetett a gyermekkora városát és azt a közösséget ahonnan vétetett, soha nem felejtő világhírű tudós nevét felvevő szlovákiai magyar állami egyetem első évnyitóján, Selye mottója és kedvenc mondása ott, azokban az ünnepi pillanatokban, benne is felötlött. Bevallja: nemcsak a nagy tudóst és nagy magyart tömören jellemző gondolatok jutottak eszébe, hanem egy Selyéhez kapcsolódó, lehangolóan szomorú és kudarcos történet is, aminek érintőlegesen maga is részese volt. Tudott arról, amiről ott senki sem beszélt, talán a legtöbbek számára maga a gyalázatos história ismeretlen is volt, hogy miként semmisült meg a Móricz Zsigmond érdes tollára méltó vidéki Magyarország önző és rövidlátó, ingatlankufár helyi kiskirályainak kicsinyessége miatt a felvidéki magyar egyetem névadójának hagyatéka. És akkor, azokban az ünnepi pillanatokban, mások miatt, nagyon szégyenkezett.

Úgy véljük, talán nem fölösleges ezt a vallomást megtennünk, mert amint az a majd kitérőnkből kitűnik, cseppet sem volt személyes ügy és főleg nem tanulságmentes. Egy, a Selye egyetem mai rektorával készített tízéves mérlegmegvonó interjú olvastán, pedig most is felmerül egy kínzóan ismétlődő kérdés bennünk: mi lett volna, ha a Selye könyvtár számára otthont a kanadai adományozók egykor nem Pannonhonban keresnek, hanem az ő felvidéki városában? Ha nem sietnek annyira, hisz Mečiar és mečiarok idején ott sem „termett volna babér”, de talán egy kicsi később… Talán, ha ott próbálkoztak volna, ahol Selyének mindig feltétlen tisztelete volt a lokálpatrióták között, ott ahol őt mindig a magukénak vallották, ott ahol ’95 óta a nevét viselte Szlovákia legnagyobb diáklétszámmal büszkélkedő magyar gimnáziuma, amelynek tanulója volt 1918 és 1923 között a magyar tudósok egyik leghíresebbike… Talán ott lett volna keresgélnivaló, hol később, amikor már lehetett, szobrot állítottak neki…

Magunk, egykori munkakörünknek köszönhetően kapcsolatban álltunk a ’90-es évek legelején a montreali Selye Alapítvány elnökével, Szabó Sándor professzorral, aki eredetileg Antall Józsefet kereste meg egy tetszetős tervvel: a világhírű endokrinológus hagyatékának tekintett ötmillió kötetes szakkönyvtárat átszállíttatja Kanadából, hogy ezentúl a magyar diákok tanulhassanak belőle.

Az akkori magyar kormány teljes mellszélességgel az ügy mellé állt. Előbb Szeged, később midőn kiderült, hogy az egyetemi városnak nem kell az adomány (sic!), Szentes lett a hagyaték várományosa. Miután 1992 tavaszán megérkezett a „Selye-hagyaték”, amit negyvenkét kamion szállított a hamburgi kikötőből Szentesre, úgy tűnt, minden rendben lesz. Létrejött a Selye-Szabó Alapítvány, Göncz Árpád és Antall József gratulált az ajándékot befogadó város vezetésének, sőt később az államfő a helyszínen is próbálta a jó ügyet előremozdítani. Az Antall-kabinet pedig tette a dolgát: egy kormányhatározat is megszületett, amelynek értelmében Szentes tulajdonába került a volt megyeháza és a laktanya, azzal a kikötéssel, hogy az ingatlanok hasznosítása kizárólag kulturális tevékenységre, azaz a Selye-Szabó Alapítvány tevékenységére korlátozódhat. Itt a volt kormányhivatal közreműködése véget ért és utána – már tudtunk nélkül – bekövetkezett az a szégyenletes huzavona, amit másnak, mint kulturális merényletnek nem lehet nevezni.

Hogy mi történt később arról egy oknyomozó riportban számolt be a Magyar Narancs. A nagy magyar abszurdok részleteivel, a Selye-hagyaték kálváriájának éveken át húzódó, sokszereplős mozzanataival nem terheljük most az olvasót. Legyen itt elég a végeredmény elmondása: „Hét évig rohadt Szentesen, az egykori Esze Tamás laktanya legénységi étkezdéjében az úgynevezett "Selye-hagyaték", amit június 8-án, egy jogerős ítéletet követően árverezett el a bírósági végrehajtó. Az árverésen kizárólag hulladékhasznosításban utazó vállalkozók vettek részt; végül 2,1 millióért kelt el az a több száz tonnányi szakkönyv és tudományos folyóirat, amiről nem is olyan régen egyesek még azt gondolták, világhíressé teheti Szentest.”

Az alföldi város meg sem próbált világhíressé lenni, bár eleinte, úgy tűnt, hogy akart: „tervek készültek, hogyan nézzen majd ki a szentesi Harvard, egy építész például a Louvre bejáratához hasonló üvegpiramist álmodott a megyeháza udvarára.” Egy szó, mint száz: Selye János könyvtára végleg megsemmisült, a hagyatéka zúzdába került.

A keserűség, a soha jóvá nem tehető merénylet felelevenítése után a szó legyen inkább az örömé, hisz a stresszelmélet megalkotójának kedves városa méltónak bizonyult egykori fiához: ma egyetem viseli a nevét Révkomáromban.

Amikor a 2002-es parlamenti választások után a koalíciós partner, a Bugár Béla vezette Magyar Koalíció Pártja nyomására a Dzurinda-kormány hozzájárult az önálló magyar egyetem létrehozásához nem volt kétséges, hogy a szlovákiai magyar állami egyetem csak Selye János nevét kaphatja. 2004 januárjában sor is került az egyetemalapító ünnepségre a Tiszti pavilon dísztermében, amelyen Magyar Bálint magyar és Martin Fronc szlovák oktatási miniszter is részt vett. Három szakiránnyal, 601 hallgatóval azév szeptemberében megkezdődött az oktatás és azóta 5478-an végeztek az universitas gazdaságtudományi, tanárképző és református teológia karain.

Az egyetem első rektora Albert Sándor lett, aki 2009-ig töltötte be ezt a tisztséget. Őt Tóth János, a Selye egyetem tanárképző kara matematikai tanszékének vezetője követte a rektori székben, aki a tízéves jubileum alkalmával adott nagyinterjút a napokban a pozsonyi Új Szónak.

A fenti statisztikai számok alapján a Megtalálta-e mára a helyét „a Selye”? címmel közölt beszélgetés címadó alapkérdésére a határozott igen logikus lehetne, csakhogy a működés tíz esztendeje korántsem alakult éppen zökkenőmentesen.

Maga a riporteri megfogalmazás is sejtetni engedi, hogy a jubileumi dialógusban nem megkerülhető: az első tíz esztendő nem mindig a talán túlzottnak is tekinthető reményeket igazolta. Nem feltétlenül a fokozott elvárások teljesülésének időszaka volt a kezdeti dekád. Ennek köszönhetően a felvidéki magyar sajtóban a Selye egyetem kapott hideget-meleget egyaránt, előbbiből mintha többet is a kelleténél.

Évek óta a leminősítés fenyegeti az egyetemet, a főiskolai rang pedig végzetes visszalépést jelentene, maga lenne a kudarc. A lefokozás rémképe ma is fenyegető, hiszen Szlovákiában megkezdődött a felsőoktatási intézmények átfogó akkreditációs folyamata és most dől el, hogy az ország egyetlen magyar egyeteme, a teljesíti-e az Akkreditációs Bizottság feltételeit vagy sem.

Nem meglepő, ha ilyen előzmények közepette a riporter első kérdésében azt pedzegeti: milyen érzésekkel lépett be a rektori irodába a jubileumi tanévnyitó napján a beszélgetőpartnere?

Tóth János, a tapasztalt tanár számára, aki 27 éve tanít, ebből 24 évet egyetemeken, a válasz nem volt egyszerű. Felsejlett benne tíz esztendő megannyi, előre kódolható nehézsége meg a váratlanul jött megannyi, távolról sem borítékolható és a kisebbségi létben gyakran előforduló, nem a „megszokott” politikai indíttatású akadályok tömkelelege is. Mindez felvillanhatott előtte, de következtetése már egyértelműen a bizakodó rektoré:

„Kettős érzelmekkel. Egyrészt büszke voltam, hogy a szlovákiai magyarság egyetlen önálló felsőoktatási intézménye már a tízéves fennállását ünnepli, ami egyben a létjogosultságát is igazolja. Másrészt viszont az is eszembe jutott, mennyi mindent kellett elviselnie az egyetem első és 2009 óta már a mai vezetőségének, hogy ez az intézmény zökkenőmentesen működhessen. Hogy például ha újságírók jönnek hozzám, ne azt kérdezgessék tőlem: a „komáromi Selye” miért nem teljesít, miért nem eléggé tudományos, miért ilyen meg olyan, holott az elmúlt évtized komplex eredményei azt mutatják, életképes egyetem a miénk!”

A riporter és a rektor dialógusa az elkövetkezendőkben mintha egy vérbeli teniszmeccset idézne fel: erős, jól helyezett ütésekkel felérő kérdések következnek, majd Miklós Péter szerváit Tóth János jól hárítja. A válaszokból kiderül, nem lehet hibára kényszeríteni az ellenfelet.

„Azért szabadjon megjegyeznem, az újságírónak épp az a dolga, hogy érvelési kényszernek tegye ki a riportalanyát!

Ez rendjén van, bármikor el is fogadom a kritikát, ha őszinte és segítő szándékú. De ha a kérdés éle csak azt célozza, hogy mit akar itt a Selye Egyetem, rosszabb-e a nívója más hazai egyetemeknél, van-e tekintélye a közép-európai egyetemek sorában – akkor joggal mondom, hogy az illető, korrekten, inkább azt tudakolhatná, vajon a „Selye” mára megtalálta-e a helyét, kialakította-e tudományos profilját, eredményes-e az objektív mutatók tükrében?!

Az új akadémiai évet megnyitó ünnepélyen jelen volt Peter Pellegrini szlovák oktatási miniszter, aki kijelentette, hogy örülni fog, ha a komáromi universitas a jövő tavasszal esedékes teljes körű értékelésen megőrzi egyetemi státusát. Ennek megvan a garanciája, vagy kételyek borzolják a kedélyeket?

Nyilván a miniszter úr is észrevette, hogy a Selye János Egyetem az utóbbi öt esztendőben sokat fejlődött, a tudományosság terén pedig különösen. 2008–2009-ben nyolcvan oktatónk volt, jelenleg száz van, így lényegében ugyanazokkal az emberekkel az akkori eredmények hatszorosát-hétszeresét tudtuk elérni. Ezt az itthoni forrásokból kapott növekvő állami támogatások is igazolják. Ha esetleg apróbb gondok adódnának a komplex értékelésben, a törvény értelmében akkor is egy további évet kapunk a kritériumokból eredő hiányosságok kiküszöbölésére. Mi pedig mindent meg is teszünk érte.”

A matematikus rektor, mielőtt 2009 februárjában egyedüli jelöltként meg választották Révkomáromban az egyetem irányítójává, Nyitrán és a csehországi Ostraván már oktatott, 2004-től pedig a Selye tanszékvezetője lett, immár professzori funkcióban. Ezért is van joglapja arra, hogy a mérlegmegvonásnál a tapasztalataira hivatkozva adjon hangot az elégedettségének. A „meccslabda” most az övé:

„A Selye Egyetem az első naptól fogva megtorpanások nélkül, folyamatosan fejlődött. Sőt, azon felsőoktatási intézmények között, amelyeken pályafutásom során oktattam, szerintem a legdinamikusabban haladt előre. Ennek egyik támasza volt, hogy az első öt évben gyorsan és eredményesen sikerült kialakítani az infrastruktúráját. Az igazi hajtóerő pedig talán az volt, hogy 2004 óta a szívügyünkként kezeltük/kezeljük ezt az egyetemet.”

Az, hogy a Kárpát-medencében egyedül a szlovákiai magyar kisebbségi érdekvédelemnek sikerült kikényszeríteni az önálló magyar állami egyetemet, abban az elévülhetetlen érdem az akkori MKP pártelnökéé, Bugár Béláé és a Dzurinda-kabinetben miniszterelnök-helyettesi tisztséget betöltő Csáky Pálé. (Utóbbi meg is szólalt a jubileum kapcsán. Anekdotikus elemekkel színezett visszaemlékezésében megemlít több, az egyetemalapító kulcsszereplőt, de Bugárról – hisz ő ma már Hídas, itt szó nem esik.)

A szlovákiai magyar politizálás legnagyobb sikerének előzményeit most az évfordulón szóba hozva Miklósi Péter számára sem nem megkerülhető a kérdés: valójában kié az alapítás érdeme? Figyelem: a teniszmeccs két adogatóudvarában előbb pörgetett szerva következik, majd jön egy pörgetett-nyesett adogatás. A hárítás elsőre igen, másodjára már kevésbé sikeres. Talán, mert a második kérdés, a legnehezebb szervatípus fajtájából való.

Következzen az Miklósi-Tóth „ütős labdajáték” két kérdése és az azokra adott válasz:

„Megalakulását a szlovákiai magyar politizálás nagy sikerének tartja? Pontosabban: politikai vagy szakmai sikernek véli?

Mindenképpen politikai diadal is, hiszen létrejöttével egy több mint húszéves álom vált valóra. 2004 óta viszont már a szakmának kell megmutatnia, hogy mire képes, eléggé rátermett-e, hogy megtartsa és gyarapítsa az intézményt.

Kérdeztem ezt azért is, mert a jubileumi tanévnyitón a Selye Egyetem díszérmének ezüst fokozatát kapták az MKP egykori, a komáromi magyar universitas alapításáról szóló jogszabályt megszavazó parlamenti képviselői. Ugyanakkor nem titok, hogy ez a szándék az akkori KDH határozott és az SDKÚ beleegyező, összesen 78 igenlő szavazatot eredményező támogatása nélkül meghiúsult volna. Ez utóbbi pártok, méltányossági alapon, nem kaptak kitüntetést...

Nézze, még körülbelül ötven személynek fogunk postán köszönőlevelet és díszérmét küldeni. A tanévnyitón, a rektori kollégium javaslatára, azok kaptak kiemelt elismerést, akiket megszólítottunk, illetve el is tudták fogadni a meghívásunkat.”

Az újságíró és a rektor második szettjében már kiegyenlítettebbé válik a „teniszparti”. A téma immár „békésebb”, hisz az intézmény küldetése és szerepe került terítékre. Mindenekelőtt az, hogy miben egyedi és egyedülálló a Selye János Egyetem?

Tóth rektor arról szól, az egyetlen külhoni, önálló jogalanyisággal bíró állami magyar egyetem küldetése az, hogy „aki az érettségi vizsga után nálunk kíván tanulni, az az önazonosság-tudatát erősítve az anyanyelvén tehesse; később pedig a választott szakmáját is így élhesse meg. Legyen szó pedagógusokról, a református teológia hallgatóiról vagy azokról a közgazdászokról, akik itt, az országhatár mentén a szlovák és a magyar nyelvvel akarnak érvényesülni. Amire az alapszintű képzés hat szemeszterében külön is fokozott hangsúlyt helyezünk, az az alkalmazott informatika, az angol és a német nyelv oktatása. Más egyetemeken az idegen nyelvekre csak harmadannyi idő meg figyelem jut.”

A jövőben a Selye János egyetem nyitni szeretne olyan újabb és attraktív tanulmányi szakok felé, mint a turizmus, a vendéglátás, az agrárium ismereteinek egyetemi szintű oktatása, de akár a farmer-, a gazda- vagy a borászképzés. Mindennek sine qua nonja viszont az akkreditáció, amely aligha valósulhat meg rövid időn belül.

Az elismertetés rögös útját érdemben befolyásolhatja az a közkeletű vélekedés, mely szerint a Selye János egyetemnek nem a legnagyobb erénye a hallgatók iránti szigorú elvárás. Az intézmény vezetője ezt így látja:

Arról valóban ritkábban esik szó, hogy egyetemünk első évfolyamába aránylag könnyű fölvételt nyerni, viszont a tanáraink szigorát mutatja, hogy a hallgatók lemorzsolódása Szlovákiában nálunk a legnagyobb, mintegy harminc százalék évente. De ennek van pozitív oldala is, hiszen a tanárok így többet és gondosabban tudnak foglalkozni a létszámukban ugyan csekélyebb, ám a tanulmányaikban törekvőbb diákokkal. Ez azután a nálunk zajló tudományosság elmélyítésében is megmutatkozik, ami egyetemünk szakmai tekintélyét és akkreditációs esélyeit növeli.”

A minőségi oktatásra való törekedés mellett a Selye Egyetem bevallottan a közép-európai nyitottság műhelye akar lenni. Arról, hogy miként van jelen intézményében a visegrádi négyek társadalmi szelleme, így szól a rektor:

„Ez a szellemiség, ez az elvárás talán éppen itt nyilvánul meg különösen erőteljesen. Mind a hallgatói, mind az oktatói mobilitás terén csehországi, lengyelországi, magyarországi, romániai és a szlovákiai egyetemekkel is élénk cserekapcsolatokat tartunk. Ez a szándék jellemzi tudományos munkánk egy részét vagy az általunk szervezett szakmai konferenciákat is. Hasonlóképpen megnyugtató végzős hallgatóink elhelyezkedési rátája: friss diplomásaink kilencven százaléka fél éven belül állásba lép. Igaz, nemcsak idehaza, hiszen országos gondként szerény az álláskínálat, kevés a munkalehetőség, ezért többen végül is külföldön találnak érvényesülést, ahol kitűnő hasznát veszik a nálunk szerzett nyelvtudásnak. Természetesen ezzel a szlovákiai magyarság értelmiségi pozíciói gyöngülnek, amit a hivatástudaton kívül csak a gerincesség és az önazonosság-tudat megtartása tud ellensúlyozni.”

Tóth János 2008 tavaszán közzétett rektori programjában leszögezte: „Az eddigieknél rugalmasabb képzési formákat is magában foglaló oktatói rendszerre kell fokozottan átállni.” Ugyanakkor azt is papírra vetette: a Selye János Egyetemen a kutatást is fejleszteni kell, hisz enélkül az akkreditáció lehetetlen lesz.

Magától értetődik, hogy az Új Szó újságírója hat és fél esztendő után számon kéri a programot és arról érdeklődik: holt tartanak ezzel a fokozatossággal, illetve mi történt a tudományos kutatás területén az elmúlt esztendőkben.

Idézzünk Tóth János e két kérdésre adott válaszaiból. Elmondja, hogy a képzési formák újratervezésének ügyét „azért vetettem papírra, mert a vonatkozó törvény leszögezte, hogy egy felsőoktatási intézménynek maximálisan 40 százalékban lehet levelező hallgatója, nálunk viszont ez az arány 56 százalékos volt. Ezt lépésenként kellett átalakítani, mai hallgatóink 75 százaléka már a nappali tagozat diákja.”

Ami pedig a kutatói tevékenység fejlesztését illeti, arról számol be, rektorrá választása pillanatától a szaktudományi munka erősítését erőltette, hozzátéve, „csúnyán, de képletesen fogalmazva: hiába lesznek jók az istállóink, ha a lovaink nem versenyképesek! Szerencsére a szakoktatói gárda támogat ebben a törekvésemben, aminek beszédes bizonyítéka, hogy míg 2009-ben a tudományosságért járó támogatásként a Selye Egyetem 80 ezer eurót kapott, mára ezt az összeget 473 ezerre tudtuk növelni!” Ma már biztos abban, hogy „azokon a tudományterületeken, amelyeken az egyetem jelen van, mindenképpen műhelye a tudományosságnak.”

Az interjúkészítő számára végül nem megkerülhető a „hogyan tovább” kérdése, mit kell elérnie az elkövetkezendő újabb tíz évben a félmilliós szlovákiai magyar közösség önálló állami egyetemének? Zárásképpen ismerjük meg a professzor válaszát, aminek első mondata Alfa és Omega egyszerre:

Hogy megmaradjon az egyetemi besorolása. Úgy gondolom, ha a jövőben Szlovákiában tíz egyetem és tíz főiskola marad, akkor bárminő felsőbb rosszindulat nélkül – az ország legfiatalabb, csupán tízéves múltra visszatekintő egyetemeként – valószínűleg mégiscsak a főiskolák között leszünk. Ha ellenben az lesz a képlet, és én ettől tartok, hogy megmarad 18 egyetem, kettőt pedig átminősítenek főiskolává, és abból az egyik épp a miénk lesz, akkor abba semmiképpen sem fogunk beleegyezni. Mert szembeszökő különbség, hogy tíz vagy csak két egyetemet fokoz le az állam, ráadásul e kettő egyike éppen a komáromi Selye Egyetem. De egy ilyen nemkívánatos helyzetben is azért kell, kellene küzdeni, hogy akkor se veszítsük el a meglévő tanulmányi programjainkat, már jól bevált szakjainkat. Természetesen a legfőbb és egyetlen cél most: megmaradni egyetemnek. Határozottan bízom abban, hogy a Selye János Egyetemnek lesz húszéves, meg harmincéves ünnepe is!

 

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X