Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (szeptember 24.-október 1.)


-A A+

„Ha ő nem lenne, talán már régen szétesett volna végképp a mind irányvesztettebbé váló magyar szellemi élet.” – Vári György a 80 éves Ilia Mihályról

Megszólalt a héten a Népszabadságban Vári György és a „láthatatlan óriást”, a most 80 éves Ilia Mihályt köszönti, aki „abban a pár évben, amíg intenzív besúgótevékenységtől övezett munkáját hagyták végezni, olyan kulturális modellt teremtett, amilyet azóta se sokan: a régiókból, kulturális tájegységekből összeálló, egyetlen, de sokféle magyar irodalomét.” Elmondja róla: őt a hetvenes évek Magyarországán, de másutt is „nacionalistának bélyegezték, de bárcsak adna az isten nekünk ezer és ezer ilyen nyitott, türelmes, fogékony nacionalistát. Tudta, hogy az idegen hatás érték, hogy a kisebbségi magyarság szellemi élete esély szomszédaink, Közép-Európa megismerésére. Ezt az esélyt azóta se ragadtuk meg, hogy 1975-ben Iliát eltávolíttatta a kultúrpolitika a Tiszatáj éléről.

„A hetvenes évek elején március 15-én a szegedi Kossuth-szobor környékén a buzgó megfigyelők elvettek egy verset egy egyetemistától, aki el akarta ott mondani. A vers címe ez volt: Fehéregyháza, 1849. Csak most, utóbb látom a rólam szóló jelentésekben, hogy keresni kezdték a szerzőt, illetve a megjelenés helyét, még az egyetemen is kérdezősködtek a szerv emberei. Pedig közel volt hozzájuk a lelőhely, amit soha nem hagytak figyelmen kívül, hiszen számos darabjáról szakszerű politikai följegyzéseket készítettek. A Tiszatáj című folyóirat közölte, a szerző pedig Farkas Árpád, verse meg Petőfit idézte. A vers megjelent FÁ erdélyi kötetében is. Úgy látszik, a magyar belügyesek buzgóbbak akartak lenni a román szaktársaiknál.”

A vers az, amit mondani kell címmel közreadott írásában emlékezett erre a Kányádi Sándor szerint iskolás gyermekektől származó velős meghatározásra Ilia Mihály, aki tegnap töltötte be 80. születésnapját, és akihez mérhető, nála szerethetőbb és tisztelhetőbb pártolóját és szolgálóját a határon túli magyar irodalomnak, kultúrának a XX-XXI. században az anyaország csak még egyet adott: a vele egyidős Pomogáts Bélát, az összmagyar kultúra örökmozgóját, a fáradtságot hírből sem ismerő napszámost. Őt a mai hatalmasok méltatlanul egyre inkább háttérbe szorítják, de ezrek és tízezrek számára ő mindig mindenki másnál hitelesebb magyarság-nagykövet lesz és marad. Vélhetően október 22 táján, amikor 80 esztendős lesz, a magyarhoni országos napilapok közül őt is csak a Népszabadság fogja majd köszönteni, ahogy ez Ilia Mihállyal is most megesett. De így helyénvaló, hisz egyikükből sem lett a minap Fekete Györgyék jóvoltából a „Nemzet Művésze" havi 665 ezer 500 forint életjáradékkal, mint 69 bel- és külhoni jelességből. S persze értékelhető teljesítményük is messze elmarad például attól a Mága Zoltánétól, akiről Ilia Mihály 80. születésnapján a lapok kultúra rovatában megírták, hogy nemsokára a barátaival a Szent István Bazilikában a 2015-ös Los Angelesi Nyári Világjátékokon részvevő sportolók javára koncertet ad.

„Ha nem is igaz a történet, amit Kányádi elmond, körít e nagyon találó szólás mellé, jól van kitalálva – folytatja ebben az esszéjében az ismerősök és tisztelők által csak a „Tanár úr”-ként hívott és emlegetett szegedi irodalomtörténész professzor – gondolhatják mindazok, akik olvassák a költő által többször is megidézett történetet. Ámbár én ott voltam – teszi hozzá – a hetvenes évek elején Régenben azon az irodalmi esten, ahol Kányádi Sándor, Farkas Árpád, az Igaz Szó némely szerkesztője és írója lépett föl, és ez a mondat elhangzott.”

Két esztendeje, március idusán Ilia Mihály annak kapcsán idézte fel az erdélyi kisiskolások frappáns versdefinícióját, hogy a Nemzeti dal mondásának milyen történeti akadályai voltak, hogyan borzongott hatalom, cenzúra, irodalompolitika e Petőfi vers hallatán a szűkebb pátriájában, Szegeden, a városban, amellyel a Tanár úr sorsa hat évtizede összeköttetett. „A vers az, amit mondani kell” – de néha nem lehet mondani.” – az alapige, a textus, az, ami az Ilia Mihály életművét összegző majdani nagymonográfiának is biztosan találó fejezetcíme lehetne. Hogy miért véljük így, annak akár vázlatos kifejtésére e helyen a cikkterjedelem gátat emel. Ugyanígy nincs mód e rovatban arra sem kitérni: miért lehetne egy reménybeli Ilia-életpálya feldolgozásban a Tanár úr szerkesztői munkásságát „A szöveg, amit közölni kell – de néha nem lehet közölni” fejezetcím alatt elemezni és értékelni.

Hisszük, hogy cseppet sem túlzó a megállapításunk, miszerint , ha az elmúlt bő félévszázadban, és különösen a ’89 előtti reménytelennek tűnő lét korszakának súlyos éveiben nem lett volna a Romániában, a volt Jugoszláviában és a volt Csehszlovákiában, az egykori Szovjetunióban, de másutt is, a kisebbségi sorsban élő magyar tehetségeknek és értékeknek egy olyan, mindenkire következetesen figyelő szellemi mecénása, mint Ilia Mihály, a talentumok közül sokaknak jövője sokkal mostohábban alakult volna, az írásaikról pedig mit se tudott volna az anyaország.

Hogy így alakulhatott a tápéi juhász fiának az érdeklődése és elkötelezettsége, a nemzettudata, azt így látja a Tiszatáj monográfus és Ilia-páyakép méltató, Gyuris György: „Valószínű, hogy 1958. évi romániai útja érzelmileg nagyon megrázta, tudatilag átformálta. Az ott fölfedezett magyarság arra indította, hogy olvasni kezdje az onnan származó irodalmat. ... Ilia Mihályra a reveláció erejével hathatott az erdélyi magyarság valóságos létezésének megtapasztalása, és megérezte az erdélyi magyar irodalom különös, a hazaitól eltérő ízeit. A főszerkesztő fölismerte a magyar irodalom egységét, és a magyar kisebbségi lét veszélyhelyzetét. Ilia Mihály nemzettudata nemcsak az irodalom felől, hanem a történelem, a folklór, a szociográfia felől megközelített magyarságtudattá vált.” A szerkesztésben is megmutatkozott a cél: meg kell szüntetni a magyar kultúra szakadásait. Ehhez nemcsak biztos esztétikai ítélőképesség kellett, hanem szilárd felelősségtudat is.”

És persze a magyarságtudat, a felelősségtudat, a magyar kultúra szakadásainak felszámolása bőven adott teendőt neki nemcsak határon túl, hanem a kádári Magyarország vonatkozásában is, ahol Ilia Tanár úr ritka jó érzékű „kincsvadász” volt, olyan felfedező, ki rögvest mentorává is lett a felfedezettnek.

A magyar irodalmi folyóiratok közül az egyik legjelentősebb és legszínvonalasabb, a Szegeden megjelenő Tiszatáj története elválaszthatatlan az ő munkásságától. Viszonylag rövid főszerkesztőségének korszaka nemcsak a folyóirat életében volt fontos, hanem az egyetemes magyar irodalomtörténetből is kitörölhetetlen. Nem véletlenül áll  életrajzában a sommás megállapítás: „A közeli múlt és az az élő magyar irodalom ismerete ad nagy tekintélyt az ő egyetemi oktatói, irodalomkritikai és szerkesztői munkájának. Az élő egyetemes magyar irodalmat követte, s követi, óriási levelezése, kiterjedt személyi kapcsolatai vannak.”

Ilia Mihály 1993-tól Szeged díszpolgára, de az általa szeretett város, az akkori hatalom a határon inneniek és túliak jó ügyeire életét feltevő egyszemélyes intézményemberét ’89 előtt korántsem értékelte nagyra, sőt…

A fiatal tehetségek vagy csak egyszerűen a közösségükért tenni akarók a támogató-óvó szegedi mecénást feljelentették, maga Aczél György a kor kultúrpápája igyekezett jobb belátásra bírni őt, s Tabajdi Gábornak a III/III-as krónikájából tudjuk: hogyan is „dolgoztak rá” a Tiszatájra és Ilia Mihályra a kulturális elhárítás munkatársai, a megrendelő révén „Aczél-műveknek" nevezett titkosszolgálati részleg pondrói.

Tabajdi a Poloska a szerkesztőségben című írásában elmondja: a Kádár-korszak politikai rendőrségének, a BM III/III. Csoportfőnökség egyik legismertebb lehallgatási akciósorozata a szegedi Tiszatáj folyóirathoz és személyesen Ilia Mihályhoz kötődött, hiszen a „Szerkesztő” fedőnéven, számon tartott egyetemi tanár megfigyeléséről öt dossziényi dokumentum maradt fenn. A széles kapcsolatrendszert kiépítő irodalomtörténészt, közösségi embert a szerkesztőségen túl a lakásán és az egyetemi munkahelyén is lehallgatták. Ennek iratait többen elemezték, illetve közre is adták, sőt maga Ilia Mihály is reagált az iratokra.

A Népszabadságban most Ilia Mihályt méltató Vári György 2009-ben, a 75 éves születésnapon így írt ezekről az évekről:

Nacionalistaként tartották számon, megfigyelték, mert komolyan vette, amit Kossuth, Ady (magyar, oláh, szláv bánat mindigre egy bánat marad), Jászi, József Attila, Németh László mondott, a régió népeinek összetartozását, „tejtestvériségét”, és figyelt a kisebbségi magyar irodalomra, arra többek között, mit tanult a környezetétől, mi az, amiben épp ezért mást tud, mint az etnikailag nagyjából homogénné vált anyaország irodalma. Ha mást nem tudnánk a rendszerről, csak ezt, Miska bácsi anyagát, elegendő kéne legyen, hogy undorral legyintve térjünk napirendre felette, felfoghatatlan és rosszindulatú, gyanakvó és fojtogató korlátoltsága felett. Adná pedig az Isten az ilyen nacionalizmus virágzását, tombolását, egekbe szökését. És hogy a tanítványai is jelentettek róla, erről mindig rájövök, hogy hiába minden, semmit nem értek erről a korról, erről az elviselhetetlen, fullasztó lábszagról, ami minden ízében átjárta a béketábor gigantikus börtönét.”

Egykor Illyés Gyula írta arról a Márton Áronról, aki korának történelmi viharaiban, minden esetben vállalta erkölcsi meggyőződéséből eredő szerepét és a nemzethűséget, hogy a Szent István által alapított erdélyi egyházmegye 74. püspöke „emberkatedrális” volt. Az 1934. szeptember 29-én, Tápén született irodalomtörténészt, irodalomkritikust és szerkesztőt azért, amit az elmúlt hat évtizedben a magyar kultúráért, elsősorban a határokon túli magyarság érdekében tett, csak egy ehhez hasonló fogalommal lehetne találóan jellemezni. A Czine Mihály féle jellemzés, „a folyóirat nélküli főszerkesztő” nagyon igaz, meg a Pomogáts Béla-féle, a „hídverő”- elkeresztelés is, de Ilia Mihály talán ennél is találóbb, sokatmondóbb jelzőre érdemesült. Mintha a Vári Györgynek köszönhető friss minősítés, a „Láthatatlan Óriás” lehetne a legkifejezőbb. Mindenekelőtt azért, hisz Ilia Mihály azt a küldetést vállalta/vállalja és művelte/műveli mesterfokon, melyhez hasonlót csak Kazinczy volt képes megtenni a magyar kultúráért, a magyar nemzetért.

A Népszabadságban közreadott 80 éves a Láthatatlan Óriás a kecskeméti Forrás Ilia Mihályt köszöntő családi ünnepségéről beszámolva indít.  Az „élete nagy részében folyóirat nélküli, mégis legendás szerkesztőt, a szegedi egyetem egyik utóbbi évtizedeinek egyik legfontosabb tanárát” a pályatársak a folyóirat szerkesztőségében a jeles évfordulón nemcsak megünnepelték, a rangos irodalmi folyóirat szeptemberi száma is tisztelgés volt előtte, hisz maga a lapszám Ilia Mihály súlypontú.

Arról a köztünk élő intézményemberről, kit kismonográfiájában a Tanár úr hűséges tanítványa, Bíró Balog Tamás ekképp jellemez: „számos, Ilia Mihálynál kisebb formátumú és kvalitású »szakember« valós könyvei sokkal kisebb hatást gyakoroltak a magyar irodalomra, mint az ő nemlétező kötetei”, Vári Györgynek is szívet-lelket megérintő, meleg szavai vannak a Népszabadságban:

„A nagy emberek talán legfontosabb típusa láthatatlan, mert a hatása mások teljesítményében mutatkozik meg és még ezek a mások sem mindig veszik észre, ki az, aki munkálkodik általuk. Minden nagy tanár és nagy szerkesztő hivatása ilyen – láthatatlan. Ezért vagyunk rémes zavarban mindig, amikor hirtelen észleljük, hogy nem öröktől fogva állnak szerényen a helyükön, nem tartoznak hozzá, szinte alkatrészeként, a Teremtéshez, csendben telik velük is az idő.

Így lett most a láthatatlan óriások egyikével, Ilia Mihállyal is, aki a napokban betölti a nyolcvanadik évét, ebből az alkalomból köszöntött szerda este a kecskeméti Forrás folyóirat szerkesztősége frissen bemutatott új számának nyitótanulmányával, Buda Ferenc szép verseivel és egy a főszerkesztő, Füzi László által készített élő életútinterjúval. Iliának különösen nehéz szerepelnie: ő csak, épp úgy, ahogy paraszti elődei tették, gondozza, amit rábíztak, egészen addig, amíg gondozhatja, aztán félreáll és átadja a munkát az utána érkezőknek. Ez természetes, mit kell, mit lehet erről beszélgetni?”

A fentebb említett hűséges tanítvány, a Bíró Balog Tamás által idézett vallomásban Ilia Mihály sommásan fogalmazta meg credóját. A hét mondata

lakonikusan összegez ugyanennyi megélt évtizedet, sőt ennél többet is elmond. Szól a közösségről ahonnan Ilia Mihály vétetett, szól azokról, akiktől a Tanár úr kapott, majd akiknek adni tudott, szól az élet családi tragédiákkal beárnyékolt keserves voltáról és szól a lét ajándékairól, melyeknek köszönhetően, nem obulusokban mérhető Ilia Mihály gazdagsága, hanem az annál sokkal többet és értékesebbet jelent: a sokezer tanítvány, barát és ismerős tiszteletét, nagyrabecsülését és szeretetét.

Hol az én hátországom? A falu, ahol születtem, ahol a rokonok és az ősök pihennek. Abban a néhány ezer tanít­vá­ny­ban, akik iskolákban, szerkesztő­sé­gek­ben, a tudomány asztalainál munkálkodnak, és néha tán föltűnök emléke­ze­tükben. A családban, amelyet oly korán megdézsmált a halál. A jó könyvekben, az író és nem író barátokban itthon és a világban. Abban a nyelvben, amelyen az első jajt kimondtam és az utolsó sóhajt is ki kell mondanom. Ez mind a hátországom, gazdag vagyok.

Akinek megadatott, hogy valaha hallhatta őt vagy felkereshette a szegedi egyetemi tanári szobájában és beszélgethetett vele, ami e sorok írója számára szerencsére élmény lehetett, pillanatok alatt rádöbbenhetett arra, hogy Ilia Mihály enciklopédikus tudása, elkötelezettsége és empátiája mellett van még egy olyan tulajdonsága, ami egyre kevesebbünk erénye, a minden beszélgetőpartnernek kijáró megelőlegezett bizalom. Vári György születésnapi köszöntőjében a nemegyszer csalódást is hozó, az ünnepelt emberekbe vetett hitét, emberségét demonstráló jellemző is szóba kerül:

„A beszélgetés a láthatatlan ember által ösztönzött nagy teljesítmények és a tanári-szerkesztői munkához nélkülözhetetlen, a bő öt évtized alatt ezerszer is megcsalt bizalom körül forgott és ismét kiderült, hogy Ilia bizalma szinte végtelen. Bántják, persze, a csalódások, a tanítványi besúgások és más árulások, de a munkáját nem befolyásolják. Ha nem hinne újra és újra mindenkinek, nem tudna dolgozni, munka nélkül pedig nem tudna élni.”

Múlt szerdán, Kecskeméten a Kápolna galériában, ahol a nyolcvanéves Ilia Mihályt köszöntötték, az őt méltatók a szeptemberi ünnepi szám szerzői voltak: Buda Ferenc költő, Lengyel András művelődéstörténész és Pintér Lajos költő, valamint a házigazda a Forrás főszerkesztője, Füzi László.

Közülük Lengyel András, a szegedi vagy Szegedhez is kötődő írók és tudós tanárok, irodalomtörténészek életének és munkásságának szakavatott ismerője, aki hajdan Ilia Mihály biztatására egyetemi diplomát szerzett történelemből, majd szintén Ilia biztatására egyetemi doktorátust is tett, a ma még a világhálón egyelőre nem elérhető Forrás számban értékes ajándékkal lepte meg az ünnepeltet: „összefoglaló tanulmánya elővarázsolja és alaposan átvilágítja a láthatatlan embert, aki tápai paraszti sorból érkezett, ott tanult meg dolgozni és a régi Magyarország elhamvadása után, egy rémes korszakban, az '50-es években válhatott tanárrá, majd ért lassan, a '70-es évek elejére Szeged nagy folyóirata, a Tiszatáj főszerkesztőjévé.”

A kecskeméti folyóirat friss lapszámának Lengyel András értekezése – Vári értékelése szerint – az ünnephez és ünnepléshez méltó, értékes ajándéknak bizonyult. Megtudható belőle, hogy Ilia Mihály „abban a pár évben, amíg intenzív besúgótevékenységtől övezett munkáját hagyták végeznie, olyan kulturális modellt teremtett, amilyet azóta sem sokan: a régiókból, kulturális tájegységekből összeálló, egyetlen, de sokféle magyar irodalomét. Olyan összetéveszthetetlenül szegedi lapot, amely figyelt nemcsak Pestre és az ország más vidékeire, de – és ehhez azért kellett némi bátorság – Erdélyre, a Felvidékre, a közeli Vajdaság lenyűgöző szellemi életére is és még a nyugati emigráció is bekerült a látókörébe.

Persze, nacionalistának bélyegezték, de bárcsak adna az Isten nekünk ezer és ezer ilyen nyitott, türelmes, fogékony nacionalistát. Tudta, hogy az idegen hatás érték, hogy a kisebbségi magyarság szellemi élete esély szomszédaink, Közép-Európa megismerésére. Ezt az esélyt azóta sem ragadtuk meg, hogy 1975-ben Iliát eltávolíttatta a kultúrpolitika a Tiszatáj éléről.”

Jövőre lesz negyven esztendeje, hogy Balogh Edgár „A kisebbségi humánum" nézőszögéből” című esszéjét nem engedte megjelenni a kádári-aczéli-komócsini pártcenzúra és ezért távozott Ilia Mihály a Kelet- és Közép-Európa közötti híd szerepet vállaló Tiszatáj éléről, melyhez tizenhét éven át, a lap szerzőjeként, később a versrovat vezetőjeként, majd főszerkesztő-helyettesként, végül pedig főszerkesztőként igyekezett az erdélyi, a felvidéki, a kárpátaljai és a vajdasági irodalmat is bekapcsolni a magyar irodalom vérkeringésébe és egy hangsúlyozottan helyi érdekeltségű folyóiratot országos presztízsűvé formálni. Hogy ez sikerült, arra álljon itt a sokból csak három bizonyíték.

Egyrészt még a versrovat szerkesztőségi felelőseként Ilia Mihály feladatának tekintette, hogy a fiatal költőknek is helyet adjon, és csak jó irodalmat közöljön: a Tiszatájban akkoriban Ágh István, Csoóri Sándor, Csorba Győző, Farkas Árpád, Illyés Gyula, Kányádi Sándor, Kormos István, Lászlóffy Aladár, Nagy László, Pilinszky János, Simai Mihály, Tornai József, Utassy József szerepelt mások mellett. Ő fedezte föl Baka István tehetségét, s közölte először Baka verseit.

Másrészt a prózarovat körüli bábáskodásával, a tematikus számok szorgalmazásával, a szemle Kelet-európai néző című, neki nagymértékben köszönhető rovatával, amelyben a csehszlovák, lengyel, szovjet, román, jugoszláv kultúráról jelentek meg írások Ilia Mihályhoz köthető elsősorban az, hogy a ’70-es évektől „a Tiszatáj már nem szegedi folyóirat volt, hanem Szegeden szerkesztett országos lap”

Harmadsorban pedig ékes bizonyítéka a jól végzett munkának a rendszer retorziója. Kevesek részesülhettek abban a „kitüntetésben”, hogy a sötét emlékű E. Fehér Pál gyártotta, feljelentéssel felérő irodalmi publicisztikák nyomán – mint már utaltunk rá – személyesen rendelte fel Budapestre Ilia Mihályt Aczél György és próbálta „jó útra téríteni”. Még kevesebben mondhatták el magukról, mint a Tiszatáj Ilia nevelte későbbi munkatársai, hogy „kivívhatták” Kádár János személyes haragját és bosszúját, hiszen nem kisebb fórum, mint az MSZMP Politikai Bizottsága is behatóan foglalkozott a párt főtitkárának nyomatékos kezdeményezésre a Tiszatáj szerkesztéspolitikájával. Az eredmény pedig az „elvárható” volt: a Tiszatáj „vértanú lap" lett, a ’86 júniusi számát felső parancsra zárolták, kinyomott íveit bezúzták, a szerkesztőket pedig munkahelyükről kitiltották.

Ekkor Ilia Mihály számára már rég csak az egyetemi katedra jelentette a köz szolgálatát, hisz mint őmaga egykor elmondta: „Aczél úgy gondolta, jó lesz nekem az egyetem." Majd most tíz esztendeje ettől is búcsút kellett vennie, de a kicsi tanszéki szoba a szegedi egyetemen megmaradt.

Hogy mindez tulajdonképpen mit se változtatott egy gazdag, és míg az élet engedi, folyton-folyvást tovább gazdagodni akaró „láthatatlan óriás” kortársunk életvitelén és „kincskeresési” szokásain, arról Vári György ihletett, őszinte szeretettel és nagyrabecsüléssel megírt, maradéktalanul igaz szavakkal rótt köszöntőjének, a hét legemlékezetesebb magyarságpolitikai tárgyú írásának a zárómondatai győznek meg. Hisszük, hogy nemcsak bennünket, hanem minden maszol olvasót is:

„Azóta, majd' 40 éve, mert lapja, kiadója, befolyása nem volt, önmagából csinált páratlanul hatékony intézményt. Levelezése keresztül-kasul behálózza a magyar irodalmat, összeköt olyanokat, akik mindaddig nem tudtak egymásról vagy idegennek vélték egymást, mindenhol kapcsolatokat sző, ahol a bezárulás réme fenyeget és tudjuk, hogy minket folyton fenyeget ez a veszély. Nem hagy pihenni, mindenkit, akit csak kicsit is érdemes, figyelni kényszerít. Néha egy-két sorban jelzi, hogy mindent tud rólad, mindent olvas, mindenre figyel máig is.

Tíz éve már katedrája sincs, de attól még folyton szerkeszt, húz, javasol és tanít, új és új generációkat, akik betérhetnek néha hozzá megmaradt, kicsi tanszéki szobájába. Ha ő nem lenne, talán már régen szétesett volna végképp a mind irányvesztettebbé váló magyar szellemi élet. De hát van és hat mindazok (népiek és urbánusok, progresszívek és konzervatívok, avantgardok és tradicionalisták) döntéseiben, szavaiban és gesztusaiban, akiknek dolgozott a kéziratán, akikkel levelezett, akik ültek az óráin és az irodájában, ballagtak mellette Szeged utcáin, ahol minden épület része az ő kulturális kis- és nagyvilágának. Nem túl nagy kockázat azt kívánni neki, hogy éltesse az Isten: idősödő és meglett, középkorú női és férfiszívekben éppen úgy él, mint az ifjú szívekben, tényleg mindig tovább.”

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X