Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (szeptember 10-16.)


-A A+

„A közösségben senkivel sincs konfliktusban” és „olyan ember, aki mindenkivel szót tud érteni” – Hajnal Jenő lesz a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács új elnöke

Megszólalt a héten Hajnal Jenő a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet igazgatója, aki a jövő hónapban sorra kerülő szerbiai nemzeti tanácsi választásokon a Magyar Összefogás listavezetője és az újvidéki Magyar Szónak adott hétvégi interjújában elmondja: egy ízig-vérig hamísíthatatlan „háttérember” miért adta be a derekát és miért vállalta el a felkérést. Megtudjuk tőle azt is, hogy szerinte egy nemzeti közösség megújulásában „az egyedüli járható utat a közös feladatok megtalálásában, a közmegegyezés kialakításában lelhetjük meg.”

A Vajdasági Magyar Szövetség az október 26-án esedékes szerbiai nemzeti tanácsi választásokon a négy évvel ezelőttihez hasonló listát támogat, a listavezető pedig Hajnal Jenő, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet igazgatója – jelentette be a szeptember 12-én egy szabadkai sajtótájékoztatón Pásztor István, a VMSZ elnöke.

Bemutatva a jelölteket és a Magyar Összefogás elnevezést viselő programot, a vajdasági magyarság egyetlen fajsúlyos pártjának az elnöke (az itteni magyar közösség rokonszenvét több magyar pártocska próbálja évek óta elnyerni, de támogatottságuk alig mérhető vagy egyenesen mérhetetlen) elmondta: a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) listájának véglegesítése a jól bevált jelöltállítási szabályok szerint történt.

A négy évvel ezelőtt kialakított feltételrendszer hatékonyságát igazolta az idő. Változtatásra már csak azért sem volt szükség, hiszen az MNT, a vajdasági magyar nemzeti közösség országos kisebbségi önkormányzati szerve, amely a 2009. augusztus 31-én elfogadott Nemzeti Tanácsokról szóló törvényben szabályozott keretek között a nyelvhasználat, az oktatás, a tájékoztatás és a kultúra kérdéseiben képviseli a magyar nemzeti közösséget, részt vesz a döntéshozatali eljárásokban, saját intézményeket alapíthat és egyes, őket érintő kérdésekben döntéshozatali jogkörrel is rendelkezik – már bebizonyította, hogy képes volt az elvárásoknak megfelelni. Egy esztendeje, ebben a rovatban magunk is írtunk az MNT most leköszönő elnökére, Korhecz Tamásra hivatkozva, hogy „a hétköznapi gondok és a vajdasági magyar ellendrukkerek szirénhangjai ellenére is, valójában igazi sikertörténet a nemzeti tanácsok története.” (A szirénhangokról csak annyit: a Vajdasági Magyar Demokrata Párt /VMDP/ mint négy éve, ezúttal is bojkottálja a választásokat  „porhintésnek” nevezve azt, és Karinthy hőséhez hasonlóan  jó előre magyarázzák a bizonyítványt. Csak egyetérthetünk Miskolczi Józsefnek, a szabadkai közélet ismert szereplőjének véleményével, aki az újabb VMDP távolmaradást indokoló 6 pontos eszmefuttatás olvastán így sóhajtott fel: „Így a legkényelmesebb, csak nehogy még elhigyjék önmagukról, hogy ők egy párt.”)

A 35 fős Magyar Összefogás listán 17 olyan jelölt szerepel, akiknek párttag és 18 olyan köztiszteletben álló ismert személyiség, aki pedig függetlenként méreti meg magát a voksoláson. Utóbbiak indokolják elsősorban a jól bevált névválasztást is (az előző választásokon a szintén Magyar Összefogás nevet viselő lista a szavazatok 77,21 százalékát szerezte meg és ezzel 28 mandátumot kapott) és teszik azt egyben hitelessé is a választásokra feliratkozottak számára, hiszen az összefogás jeleként az egyházak, a civil szféra, az értelmiség ismert és köztiszteletben álló képviselői kerültek fel arra.

Szóba hozva a törvényi feltételeket és említést téve a választási regisztrációról is el kell mondanunk, hogy a négy évvel ezelőtti, 2010. június 6-án megtartott kisebbségi nemzeti tanácsi választásokon 19 népcsoport számára nyílt meg a lehetőség, hogy a maga soraiból országos önkormányzati testületet választhasson. Közülük 16 kisebbségi közösség – köztük a magyar – előzetes feliratkozást követően, közvetlen módon választhatta meg képviselőit, három pedig az ún. elektori, vagyis közvetett szavazással alakíthatta meg a nemzeti tanácsát. Az akkori eredményes választáshoz 117 320 érvényes aláíráshoz volt szükség (a Szerbiában élő magyarok száma 293 299 fő volt), melyek döntő többségét 2010-ben a VMSZ-nek sikerült összegyűjteni. Most csak azok a szerbiai magyarok vehetnek részt az októberi nemzeti tanácsi választáson, akik korábban feliratkoztak az erről szóló külön választói névjegyzékre, illetve akik a választásokat megelőző 15-ik napig regisztráltatják magukat. Augusztus közepéig a vajdasági magyarok mintegy hatvan százaléka már megtette ezt.

Elvi okokra hivatkozva akkor a törpepártok közül a Vajdasági Magyar Demokratikus Közösség (VMDK) és a Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) nem vett részt a nemzetitanács-választásokon. Az elvi fenntartások mögött nagyon is gyakorlati szempontok is szóltak a bojkott mellett: bíráló közleményeket, hírleveleket, harcias nyilatkozatokat és állásfoglalásokat sokkal könnyebb íróasztal mellett megszövegezni, mint vállalni az aprómunkát és nemzettársakat a magunk igazáról meggyőzni meg járni a falvakat meg aláírásokat gyűjteni. Amúgy meg elveszett volna a létet igazoló ismérv és esély: a partvonalon kívülről történő permanens bekiáltozás itt-ott még fogadókészségre számítható lehetősége. (Idén tavaszi honi tapasztalatok okán jut eszünkbe: a jelenség ugye, nem Vajdaság specifikus?!)

A 35 tagú lista összeállítását széleskörű konzultációk előzték meg. Hosszadalmas egyeztetések és háttérbeszélgetések történtek a jelöltállítás kritériumairól és elveiről közvetlenül azután, hogy a belgrádi kormány augusztus elején azt követően, hogy konzultált a tizenkilenc szerbiai kisebbségi önkormányzat képviselőivel és kitűzte október utolsó vasárnapjára a nemzeti tanácsi választásokat.

Hogy melyek voltak ezek az elvek arról így vallott nemrég Pásztor pártelnök: „A lista állításakor az volt az irányadó elv, hogy egy széles konzultáció eredményeképpen javaslatokat vártunk, és a javaslatoknak az összességével, a különböző kritériumoknak, a területi, szakmai szférabeli folyamatosság elvét biztosító mércék és a nő-férfi arány tekintetében hoztuk meg azt a döntést, amely ezt a listát eredményezte. Az egyháziak úgyszintén rajta vannak a listán, azzal, hogy most a két katolikus püspökség egy-egy képviselővel, a protestáns egyház egy képviselővel képviseltetik magukat. Azt gondolom, hogy ez valóban egy összefogás jellegű lista, reprezentatív, ahol olyan emberek szerepelnek, akik nemzetileg elkötelezettek, a közösség irányába úgyszintén, és ahogy az előző nemzeti tanácsban egy hasonló lista tekintetében a stratégiai és konkrét döntések meghozatalában együtt tudtak működni a pártszínezetűek és a függetlenek, ugyanúgy meggyőződésem, hogy ez ezentúl is így lesz.”

Ugyanő ebben az interjújában azt se akarta eltitkolni, hogy az újabb mandátumot nem megpályázó jelenlegi elnök, Korhecz Tamás megfelelő utódát kiválasztani nem volt könnyű feladat, akárcsak az sem, hogy rávegye az MNT kulturális bizottságában eddig munkálkodó Hajnal Jenőt, vállalja el a listavezető pozíciót: „Jelentős erőfeszítést tettem, hogy Hajnal Jenőt meggyőzzem, hogy ő legyen a listavezető. Mindenki azt mondta, hogy biztos nem fogja vállalni, nem így lett. Úgy gondolom, hogy egy olyan fázisba került a nemzeti tanácsi törvény alkalmazása, amikor már nem elsősorban jogász emberben kell gondolkodni elnökként, hanem egy olyan személyben, aki talán jártasabb a tartalmak tekintetében. Akkor, amikor Korhecz elnök úrral megállapodtunk, hogy ő nem fogja folytatni a következő ciklusban a tevékenységét, nem volt egy egyszerű feladat a választás. Nem voltak kötődöttségek, s úgy döntöttem, hogy olyan embert keresek, aki meggyőződésem szerint leginkább megfelel azoknak a feladatoknak, amelyek előttünk állnak.”

De ki is valójában ez a halkszavú, szerény, eddig mindig a háttérbe húzódó és onnan mindenki tiszteletét kiváltó életművet magáénak tudható közösségteremtő zentai „intézményember”, akiről az őt nem könnyen meggyőzni tudó politikus joggal mondhatta el: „egyike a legjobbaknak, aki mögött nagy teljesítmény van. Hiszen évtizedek alatt bizonyította jártasságát, elhivatottságát, közösségi elkötelezettségét. Tudomásom szerint a közösségben senkivel sincs konfliktusban. Olyan ember, aki mindenkivel szót tud érteni. Ez az építkezés szempontjából ilyen terhes időkben, amilyenben, valljuk be, élünk, nagyon-nagyon fontos.”

Hadd tegyük ehhez hozzá a szemleíró saját tapasztalatát, akinek megadatott, hogy bő két évtizede már közelebbről ismerje e teljesítmény megannyi szeletét: Pásztor nem túlzott, Hajnal Jenő nélkül a vajdasági magyar megmaradás és megtartatás összehasonlíthatatlanul kedvezőtlenebb képet mutatna. (Annyiban pontosítanánk Pásztor Istvánt: egyvalaki, kinek nevét nem írjuk le, csak annyit róla, hogy Gaudi-Nagy Tamásék által futtatott délvidéki jogvédőről van szó – hisz kivétel mindig van – nagyon orrol Hajnal Jenőre egy könyvének, amúgy indokolt késedelmes megjelentetése okán, aminek alpári stílusban tavaly hangot is adott. Viszont az ő és elvbarátainak, a Kossuth-téri köpködők világának a haragja valóságos dicsérettel ér fel a kirekesztőkkel mindig is szemben álló, jövőbeli MNT elnök számára.) 

Az idén karácsonykor 60. életévét betöltő Hajnal Jenő Bácsgyulafalva szülötte, de mindig is zentainak vallotta magát ahova az Újvidéki Egyetem frissen szerzett magyartanári diplomájával 1977-ben érkezett. Előbb középiskolai magyartanárként, majd az Újvidéki Rádió zentai tudósítójaként dolgozott, majd a város és környéke szakszervezeti tanácsa munkatársának szegődve művelődésszervezőként bizonyított. Innen került 1988-ban a zentai Thurzó Lajos Közművelődési Központ igazgatói székébe és az itt eltöltött nyolc esztendő alatt lett országosan és Vajdaság határain túl is ismertté, és ami keveseknek sikerült úgy, mint neki: mindenfelé népszerűvé válni. Akadémiai berkekben éppúgy, mint a sokat próbált Vajdaság legeldugottabb szórványtelepülésein is. Közben könyvtárosi szakvizsgát tett, majd a nyelvtudományok magisztere lett, utóbb pedig a budapesti ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán kulturális mediátori oklevelet is szerzett.

Elkötelezettségének, a mindenkori, bármely mostoha körülményekre fittyet hányó tenni akarásának (ne feledjük: a Milosević-éra időszakát kellet sokáig megélnie akkoriban a maga borzalmaival), a folyamatos és mindig eredményeket felmutatni képes kezdeményezőkészségének köszönhetően, amit kivételes munkabírással és bárhol-bármikor mindenkivel szakmai-emberi kapcsolatot azonnal kialakítani képes varázsával „patkolt meg”, Hajnal Jenőt most a VMSZ kiválasztotta egy tisztségre. De őróla sokan és sokfele tudják: e jövendőbeli tisztségétől függetlenül is, ő már régen kiválasztatott: a Sors választotta ki arra, hogy emberként-magyarként a közösségét szolgálja.

2006 óta a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet élén teszi a dolgát és ő alakította ki ennek az országos jelentőségű kisebbségi önkormányzati intézménynek a mai arculatát. Túlzás nélkül állítható, hogy Hajnal Jenő párját ritkító értékőrző és értékteremtő kulturális-tudományos műhelyt teremtett meg a Tisza parti városban. Persze az is kétségtelen, hogy a kulturális autonómiát lehetővé tevő szerbiai jogi-pénzügyi háttér hiányában és a különböző színezetű, de mindig támogatni akaró és tudó, magyar kormányok segítsége nélkül ez nem valósulhatott volna meg.

Az első Orbán és a Medgyessy kabinet támogatásával, az egykor volt Határon Túli Magyarok Hivatalának (HTMH) közreműködésével épült a fenti fotónkon látható háromszintes, 425 négyzetméter összterületű, többfunkciós székházát 2003 májusában adták át Zentán, míg a működés feltételeit a Magyar Nemzeti Tanács törvényadta jogkörénél fogva tudta/tudja biztosítani. Az anyagi háttér előbb alapítványi támogatásokból „jött össze”, olykor nem is könnyen, majd megnyugtatóan 2008-ban rendeződött, amikor az MNT mellett Vajdaság Autonóm tartomány is társalapítója lett a magyar művelődési centrumnak. (Ennek az állami szerepvállalásnak a hozadéka lett az is – amint erről maga Hajnal Jenő számolt be a Művelődés hasábjain, „hogy az intézmény a Vajdasági Magyar Művelődési Intézeten kívül még négy, hasonló feladatok ellátására alapított intézménnyel, a szlovákkal, a horváttal, a románnal és a ruszinnal közösen alakíthatja munkáját és együttműködését.”

A felelősség minden eddigi munkámnál nagyobb címet viselő, Fodor István által készített interjúban (Az újvidéki Magyar Szó Hétvége mellékletében megjelentetett beszélgetés alcíme A felelősség minden eddigi munkámnál nagyobb – Nemzeti közösségünk megújhodásában az egyedüli járható utat a közmegegyezés kialakításában lelhetjük meg – vallja Hajnal Jenő, a Magyar Összefogás elnökjelöltje) Hajnal Jenő mindenekelőtt a várható szerepvállalás okán felmerülő „miértre” próbál válaszolni. Teszi ezt nemcsak azért, hisz – mint már láttuk – nem kevés meggyőző munka kellett ahhoz, hogy beadja a derekát, de más okból is: akik ismerik Hajnal Jenőt, jól tudják, soha sem tülekedett ott, ahol tisztségeket osztogattak. Érvek és ellenérvek számára egyaránt felmerültek:

„Ki vagyok? Honnan jöttem? Van-e helyem, szerepem, feladatom a világban? Ezeket az egymással összefüggő kérdéseket ilyen helyzetekben bizonyára minden ember felteszi magának. Keresi a választ, és csak részben találja meg. A Magyar Nemzeti Tanács tagjaként például sosem fordult meg a fejemben, hogy egyszer ennek a rangos testületnek esetleg az elnöke lehetek. Mindig annak örültem, ha olyan munkát végezhettem, amely hatásában túllépte ugyan a szűkebb környezetem határait, amelyre mások is odafigyeltek, de megvalósításában mindig a háttérben maradhatott az ember, ahol érezte, hogy közvetlen munkatársai is fontosnak tartják azt, amin fáradozik. Zenta ebből a szempontból mindig kiváló helyszín és közösség volt. Különösen a múlt század kilencvenes éveiben értékelődött fel a közművelődési központ tevékenysége azáltal, hogy a mindenkori magyar önkormányzat fontosnak tartotta, hogy ne csak magának a városnak és a környező falvaknak a művelődési életével törődjön, hanem figyelme kiterjedjen más vajdasági régiókra is. Ebből a gyarapodó és gazdagodó kapcsolati rendszerből nőhetett ki később immár magyarországi ösztönzésekre és támogatások segítségével számos nagy rendezvényünk: a Kálmány Lajos Népmesemondó Verseny, az Énekelt Versek Zentai Fesztiválja, a Tiszalakodalom, a néprajzi tanácskozások sorozata, az aranyvasárnapi szórványprogram, a Kapocs Könyvtári Csoport és végül a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet is.

A döntés meghozatala valójában a belenyugvásé volt abba, hogy ezúttal is – mint már annyiszor – valami másba kell kezdenem, és a felelősség minden eddigi munkámnál nagyobb és kiterjedtebb lesz. A felkérést azonban – minden ódzkodásom ellenére – tudtam, hogy nem leszek képes elutasítani, hiszen épp az az ember kért fel erre a fontos tisztségre, aki a munkámat már az Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács Intézőbizottságában figyelemmel kísérte, támogatta, segítette. Ami még megkönnyítette a döntés meghozatalát, az az volt, hogy a felelősség valójában kölcsönösségen alapuló emberi kapcsolat, amelynek másik oldalán épp azok állnak, akikre érdemes odafigyelni, akiket érdemes segíteni, akik magyarságukban hozzánk tartoznak, akik példájukkal, emberi magatartásukkal, munkájukkal és hitükkel mindig a segítségemre voltak és lehetnek.”

A Magyar Nemzeti Tanács eddigi két elnöke Józsa László, majd Korhecz Tamás jogász volt. Mellettük szólt, hogy az alapozás szakaszában nagyon kellett a jogászi jártasság. A továbblépéshez viszont a VMSZ elnöke szerint inkább „az a kapcsolatépítési készség, az a szakmában szerzett felhalmozott kapcsolati tőke és jártasság” szükséges, ami inkább másoknak az erőssége és erénye. Olyanoknak, akik már egy város majd egy régió művelődési életét virágzóvá tették és ezt képesek nagyobb léptékben, más területekre is kiterjedően megtenni.

Hogy miként látja ezt a nagyobb közösség számára is „aprópénzre váltható” kapcsolatrendszert, arra az interjúalany így válaszol: 

„Németh László írta egy alkalommal, hogy „kicsiny, önző korokban… mindenki külön csörtet, és külön akar nagy ember lenni; nagy, közösségi korokban azonban mindenki ugyanazokkal a feladatokkal küzd, csak más oldalukkal”. Nemzeti közösségünk megújulásában tehát az egyedüli járható utat a közös feladatok megtalálásában, a közmegegyezés kialakításában lelhetjük meg. Hiszen az elmúlt években megtapasztalhattuk épp a Magyar Nemzeti Tanács hatékony munkája révén, hogy milyen nagy kincs, amikor létünket, jellegünket legalább az oktatásban, a kultúrában, a tájékoztatásban, a nyelvhasználatban és még számos más területen védeni tudjuk. Mert ha kisebbségi létünk természetének szabad érvényesülését száz dolog is akadályozza, az, ami szívós és elpusztíthatatlan benne, épp megmaradásunk és itt maradásunk legcélszerűbb taktikája és stratégiája lehet. Ezt a lehetőséget elszalasztani, bojkottálni nagyon veszélyes dolognak tartom.

Az elmúlt négy évben ugyanis azok a keretek nyíltak meg, illetve bontakoztak ki leginkább, amelyek megnyilatkozási formája az iskola, a kultúra, a tájékoztatás, az anyanyelv, az ifjúság, a civilek és a fogyó közösség volt, és amelyeket a kulturális autonómia továbbított felénk, elhitetve velünk még mindig, hogy kisebbségi létben is megélhetjük emberi mivoltunk teljességét. Ez könnyítheti meg ugyanis leginkább az MNT és a magyar emberek közti kapcsolattartást minden olyan fontos területen, mint amilyen: a beiskolázási program, az iskolabusz, a felsőoktatási ösztöndíjazás, a kulturális, ifjúsági, civil programok segítése, a pályáztatás rendszere, az anyanyelvhasználat, közösségünk fogyása, a tudományosság, a közösségfejlesztés, a kölcsönös kapcsolattartás az elszármazottakkal és a jogvédelem.”

A vajdasági magyar közéletben kényszerű „hagyomány” a városok vetélkedése. A valós, de nemegyszer mesterségesen is éltetett Újvidék–Szabadka vagy Zenta–Szabadka ellentétek közepette pozitív üzenete is van annak, hogy az MNT új elnökjelöltje nem egy szabadkai magyar polgár. Miközben más téren a VMSZ számára fontos volt a személyi folyamatosság megőrzése (a 35-ös listán 9 olyan ember szerepel, aki az előző nemzeti tanácsban vagy tag volt, vagy rajta volt a listán), hasonló súllyal esett a latba az a felismerés is: Szabadkán túl is élnek és dolgoznak magyarok, olykor jobban, mint a „fővárosban”. Így Hajnal Jenő személyében,  hosszú idő után kerül valaki magyarként felelősségteljes tisztségbe, akit nem Kosztolányi Dezső városa nevelt. AZ MNT leendő elnöke maga is látja az üzenetértéket:

„Talán épp a Magyar Nemzeti Tanácsnak köszönhető, hogy az elmúlt négy évben a stratégiai gondolkodás szinte kizárta annak a lehetőségét, hogy a kulturális autonómia bármely területén kizárólag néhány város fejlesztésében gondolkodjunk. A kezdeményezések gyakran épp az MNT-től érkeztek, ugyanakkor a közvetlen végrehajtók a helyi önkormányzatok, közösségek, intézmények és szervezetek voltak. Sok közülük épp a szórványból.”

Ahogyan meg van a jelentősége, hogy a jövőbeni országos önkormányzati vezető milyen szűkebb közösségből vétetett, ugyanúgy, sőt ennél is inkább sokat nyom a latban, hogy a Magyar Összefogás listájának élén álló nem pártkatona, hanem ízig-vérig civil. Hajnal Jenő lételeme a civilség, ezért a rá váró, habitusához illő teendőket „édes teherként” fogja fel:

„Ezáltal az embernek még nagyobb a kötelezettsége és a teljesítési kényszere. Ahogyan négy évvel ezelőtt, ezúttal is a közvetlen nemzeti tanácsi választásokon a Magyar Összefogás listáját a történelmi egyházak, a civilek, az értelmiségiek és a Vajdasági Magyar Szövetség összefogása jellemzi.

A listajavaslatot Pásztor Istvánnal, a VMSZ elnökével közösen állítottuk össze a beérkezett nagyszámú javaslat alapján, amelyet a VMSZ elnöksége fogadott el, és már másnap ki is hirdette az illetékes köztársasági testület. Fontosnak tartom azonban elmondani a névjegyzékről, hogy az egyházainkat képviselő méltóságok személyével kapcsolatban mind Német László nagybecskereki, mind Msgr. dr. Pénzes János szabadkai megyéspüspök úrral, mind pedig a protestáns egyházak legrangosabb képviselőivel egyeztettünk. Nagytiszteletű Halász Béla református püspök úr javaslatára a következő négy évben a két vajdasági magyar protestáns egyházat az evangélikus egyház jelöltje fogja képviselni. A névjegyzékre került személyek összetételükben egyszerre szeretnék képviselni a területiség elvét, a Magyar Nemzeti Tanács négy fő tevékenységi területének a szakmaiságát, továbbá azoknak a kisközösségeknek a mindennapi gondját-baját is, amelyeknek a képviselője épp az az egy ember, aki élére állhat az események szervezésének, aki köré csoportosulni lehet, aki a falu határán kívül eső világban szó szerint is és jelképesen is el tud igazodni.”

A küszöbön álló nemzeti tanács választások előtt természetesen megtörtént a mérlegmegvonás is az MNT-nél. Magunk már hivatkoztunk arra, hogy esztendeje, egy köztes leltárkészítéskor az MNT elnöke joggal számolhatott be az eredményekről, bár azt is hozzá kell tennünk, osztozva az interjúkészítő meglátásával, hogy az oktatásban látványosan is megmutatkozó sikerekből „sokat lefaragnak” az objektív feltételek: azok a társadalmi és gazdasági körülmények, amelyekre kevés hatása lehet az MNT-nek, a következmény pedig a lakosság kivándorlása.”

Ezek ismeretében merül fel a záró kérdés, a „hogyan tovább”? Milyen irányokba kell elsősorban folytatni az utat a Magyar Összefogásnak – fogalmaz a kérdező, majd hozzátesz: „Vagy esetleg hol kell visszakanyarodni?”

Hajnal Jenő válasza akár elnöki programnyilatkozatként is értelmezhető. Mert első mondatától az utolsóig valóban az:

„A Magyar Összefogás konzultációkon kialakult, összeállt listája és programja is azt a szellemiséget és törekvést kívánja tovább vinni, amely a Magyar Nemzeti Tanács munkájában az elmúlt négy évben tükröződött, mégpedig a folytonosság és a folyamatosság, de a változás igényének a jegyében is.

Így az előttünk álló időszak középpontjában a tartalmi fejlesztések állnak, hiszen az intézményépítés nagyrészt befejeződött, az intézményi és amatőr/civil szervezeti hálók kialakításra kerültek. A közvetlen kapcsolattartáson kívül összehangolt, egységesített, egyablakos internetes megjelenés lesz szükséges, amely költséghatékony, kiszűri a párhuzamosságokat, egy helyen teszi elérhetővé az információkat, segíti a közvetlen kapcsolattartást.

Az új összetételű testületre vár a Magyar Nemzeti Tanács által elfogadott területi stratégiák általános célkitűzéseinek, irányvételének, programjainak és intézkedéseinek értékelése, a tanulságok levonása a megvalósítási eredmények, illetve tapasztalatok birtokában, és a következő négy év cselekvési programjának a kidolgozása.

Akkor, amikor nemzeti közösségünk leromlásának alapvető okai a fojtogató pénztelenségben és a fiatalok tömeges elvándorlásában fedezhetők fel, nem pusztán biológiai megmaradásunkra, illetve a túlélésre van szükségünk, hanem nemzeti megmaradásunkra is. Ezért marad nagyon fontos feladatunk a fiatalokkal, az ösztöndíjasainkkal történő folyamatos értékorientált kapcsolattartás és törődés: ezzel lelhetjük meg ugyanis azokat az eszközöket, amelyek által kialakulhat a szülőföldjéhez ragaszkodó, arra és kultúrájára büszke, a környezetére tudatosan ható fiatal értelmiségi középréteg. Jól tudjuk ugyanis, mennyire fontos, hogy a fiatalok a szülőföldjükön feltalálják magukat. Ebben az otthonkeresésben és otthonosságteremtésben, mióta a nagypolitika ezt a nemzeti közösséget kisebbségi létre ítélte, egyedüli fedezék és védelmező a kultúra és a fölnevelő táj, de az érvényesülés útját csakis kölcsönös vállalással és felelősséggel lelhetjük meg.”

 

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X