Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (augusztus 27.-szeptember 2.)


-A A+

Markó Béla a különbségtételről Jupiter és az ökör között: „nekünk, jupiteri magyaroknak nem fog sikerülni egészen más mintákat követni, mint amilyeneket magunk körül látni szeretnénk.”

Megszólalt a héten Markó Béla és a Népszabadságban közreadott, A nemzetállam: rémálom című esszéjében elmondja: „Magyar tragédia elsősorban, ám a szomszéd népek sem lettek boldogabbak attól, hogy külön-külön mindegyik többször is nekifutott saját nemzetállama megteremtésének.” Ezért is tartja a Kárpát-medencében kisebbségi sorsba kényszerült magyarságra nézve riasztónak, ha a „bort iszunk, és vizet prédikálunk”-gondolkodás jegyében Orbán Viktor azt jelenti ki: „újjá akarjuk szervezni a liberális állam helyett a nemzeti államunkat.”

„Jellemző, hogy Markó Bélára kellett várni, hogy végre egy rendes elemzés megjelenjen. Amikor mérlegelni kell, bizony jól fog az erdélyi magyar, aki tisztában van azzal, milyen politika szolgálhatja fejlődését, és milyen politika lehetetlenítheti el azt. Jelenleg Orbán Viktornak van egyedül víziója Magyarország jövőjéről - ezt Medgyessy Péter mondta, nem én. Ameddig olyan mikimauszok állnak a baloldal élére, mint..., addig marad Orbán, mert nincs más. Ameddig egy baloldali lap, mint a Népszabadság az RTL-klub pénzéért aggódik látványosan (messze túllihegve), addig nincs valós baloldali fórum. Ha nincs fórum, nincs közösségépítés, közös jövőformálás. Ergo: marad a remény, hogy Markó lesz Orbán utóda.”

A nemzetpolitikai tárgyú, igényes írásokat jobbára nélkülöző augusztus végi héten az üdítő kivételnek számító Markó Béla publicisztika, A nemzetállam: rémálom egyik kommentelőjének véleményét tartalmazza a fenti idézet. Hogy mennyiben van vagy nincs igaza a Népszabadság augusztus 29-i számában, a Kentuaurbeszéd rovatban cikket e szavakkal értékelő hozzászóló olvasónak, arról könnyen meggyőződhet a maszol olvasója, ha az elkövetkezendőkben megismerkedik az idei nyár szerintünk a „megkerülhetetlen” jelzőre joggal igényt tartó politikai esszével.

Talán nem járunk messze az igazságtól, ha a bejegyzés utolsó, most sokakban felhördülést okozó mondatát annak tudjuk be, hogy a kommentelő minden bizonnyal belekeseredett a Magyarhonban tizennégy év óta tartó állandó kampányolásba, a magyar társadalmat óvódásnak néző levelezéses „nemzeti konzultációkba”, a politikai ellenfelek kriminalizálásába, az öt éve tartó és soha nem lankadó „elmúlt nyócévezésbe”, a magyar foci állapotán mit se javító presztízs stadionépítésekbe, a trafik-, föld- és egyéb mutyikba, a be nem fejezett nagy beruházások kampányavatósdijaiba, az éj leple alatt történő, rendőrkordonos emlékműcsempészésbe, meg abba, hogy a Márk evangéliumából kölcsönzött kádári mondás, az „Aki nincs ellenünk, velünk van” (Mk 9,40) újra a régi, „Aki nincs velünk, az ellenük van” értelemben jött divatba.

Megkeseredett és elege lett abból a világból, ahol csak a „csókosok” lehetnek pályázati nyertesek, ahol egy jegybankelnök kénye-kedve szerint szórhat szét 300 milliárd forintot érthetetlen ingatlanvásárlásokra és mindössze 5, azaz öt alapítvány támogatására, amelyből nagyjából két évig lehetne finanszírozni a magyar felsőoktatást. Elege lett abból a világból is talán, ahol egy aktmodell, „a meztelenkedésből és tehetős hímek lehúzásából karriert befutó ex-szépség-császárnő” (copyright: hacsaknem bloggere) fideszes képviselő-jelöltté emelésének indokait firtató kérdésre az lehet a magát nemzeti-konzervatív pártként definiáló, a bulvárlapok kultúráját hivatalosan is „egészségre károsnak” tekintő Fidesz választókerületi elnök „frappáns” és „bölcs” válasza: „inkább két fedetlen cici, mint egy tolvaj politikus.” (Nevezett politikust Harrach Tamásnak hívják, ő Harrach Péter kereszténydemokrata frakcióvezető fia.)

Miközben mindebbe és másba is belekeseredett a kommentelőnk, ő lehet az a polgár is talán, aki valahol találkozott Markó Bélának egy majd’ hat éve tett emlékezetes kijelentésével, azt akkor nagyon megjegyezte, és mindannak mentén, amit Pannóniában megtapasztalt, az akkor kimondott szentencia most is eszébe jutott. Ez a kijelentés pedig így hangzott: A politikus és az államférfi között az a különbség, hogy az államférfi a következő nemzedékekre gondol, a politikus pedig a következő választásokra. Na, most nálunk államférfiakat sajnos nem nagyon látok.”

Egy másik hozzászólásban a cikkommentelő azt kérdezi immár a magyarországi írástudókat kárhoztatva: „Nem lehet, hogy az erdélyi magyarok gyakran visszafogottabban, de átütőbben fogalmaznak? Talán képzelgés, de mintha ott még érték lenne a magyar nyelv és a gondolat.” Ő a cikket „méltóságteljesnek és mélyen gondolkodónak” nevezi, és így ír annak szerzőjéről: „Nem hiszem, hogy a napi ügyek határozzák meg a hozzáállását, inkább sok évtized kisebbségi és politikusi tapasztalat.”

Ha már az indításnál szóbahoztuk a Markó cikkhez fűzött kommenteket tartozunk az olvasónak még egy magyarázattal, hiszen az egyik hozzászólásban felbukkant egy érdekes, akár meglepőnek tűnő felvetés is: „Jelenleg Orbán Viktornak van egyedül víziója Magyarország jövőjéről - ezt Medgyessy Péter mondta, nem én.”

Megbuktatásának tízedik évfordulóján, megszólalt a héten a most 72 éves volt miniszterelnök, Medgyessy Péter és végre elárulta név szerint is, hogy 2004 augusztusában kik puccsolták meg az MSZP és az SZDSZ akkori kulcsfigurái közül (e gyászos névsorban Kovács László, Lendvai Ildikó, Kiss Péter, Szili Katalin, Kuncze Gábor és az őket rányitó Gyurcsány Ferenc szerepel) és nem alaptalanul beszélt akkoriban az SZDSZ – utóbb beigazolódó – korrupciós ügyeiről. A Gyurcsány áruló. Mi a csudának tartanám? címmel közreadott és nagy visszhangot kiváltó interjúban Medgyessy a belé orvul tőrt döfő Gyurcsány Ferencet trójai falónak és árulónak nevezi, a mai baloldalt pedig esélytelennek gondolja. Orbán Viktort viszont nagyon tehetséges politikusnak tartja és e meglátása kapcsán úgy véli: „Ma a magyar politikai palettán nincs más, akinek víziója lenne.”

Markó Béla írását a negyedszázaddal ezelőtti történelmi karácsony napjainak visszaidézésével, az akkor mindenkiben meglévő remények és elvárások lajstromba vételével indítja. A megannyi keserűséget, egyéni és közösségi csalódásokat, sorsok tönkretételét, az emberi méltóság megalázását okozó akkori rosszaknak a tagadását következetesen a „mit nem akartunk” ismétlésére építő mondataiban egy egész ország és hangsúlyosan az abban élő magyar közösség vágyai kerülnek listázásra. Teszi ezt oly módon, hogy „keserűséglistája” egyszerre tökéletes lenyomata a ’89-es romániai állapotoknak, az akkori össztársadalmi és egyéni közérzetnek. Ugyanakkor ez a képes beszéd több mint egy pillanatfelvétel: az élményt adó, 25 évvel ezelőtti decembervégnek a hangulatjelentésével egy több évtizedes, ember- és kisebbségellenes rendszer ördögi mivoltát mutatja be és mond róla megsemmisítő ítéletet.

Felelevenítve az ifjabb generációk számára ma ismeretlenül hangzó, a letűnt gyűlölt korszak mindennapjainak most sokak számára felfoghatatlannak tűnő „kötelező” kísérőjelenségeit, a szerző az egykori, Ceausescu-féle hagymázos álom, „a sokoldalúan fejlett szocialista társadalomépítés” elnyomó gépezetét megtestesítő kommunista nemzetállamot kárhoztatva, kimondja: a Romániában élő magyarok számára nemcsak a bármilyen jelzővel ellátott nemzetállam egyszer és mindenkorra elvetendő államberendezkedés. Sőt, maga a jelzőktől lecsupaszított nemzetállam is, mint jelenség elfogadhatatlan a magyar közösség számára.

 „Amikor 1989 végén a Ceausescu-diktatúrát a népharag elsöpörte, természetesen sokkal jobban tudtuk, mit nem akarunk, mint azt, hogy milyen államot szeretnénk fölépíteni. Nem akartuk egy autarchikus, minden szempontból önellátó állam fantazmagóriáját valaha is megint megtapasztalni. Nem akartunk az erőltetett adósság-visszafizetés miatt éhezni és fázni. Nem akartunk egy tökéletesen ellenőrzött, orwelli világban a függöny mögül kilesni, suttogni, jelbeszéddel értekezni, jelentőségteljesen elhallgatni, autó zúgásra, ajtócsengőre összerezzenni.

Nem akartuk, hogy egy csalhatatlan vezér mondja meg nekünk a „tutit”, bár akkor ezt a szót még nem ismertük. Nem akartuk, hogy a rádió és a televízió újabb meg újabb vívmányokról számoljon be naponta, míg szemmel láthatóan nő körülöttünk a nyomor. Nem akartuk, hogy fejadagra adják a kenyeret, a húst, a vajat, a tojást, a cukrot, a benzint. Mi, magyarok még azt sem akartuk, hogy Bukarestből, a nyelvünket nem is ismerő pártfunkcionáriusok mondják meg, mi a jó nekünk, és mi a rossz. Nem akartuk, hogy a gyerekeinknek azt tanítsák történelemórán, méghozzá románul, hogy ők a dákok leszármazottai.

Nem akartunk egy kommunista nemzetállamban élni. Semmilyen nemzetállamban nem akartunk élni. Világosan tudtuk, hogy nem elég a kommunista államot felszámolni, a nemzetállamot is meg kell szüntetni. Mára az egyik talán sikerült, a másik még nem egészen. Miközben lassan-lassan az is tisztán állt előttünk, hogy sokféle, többé-kevésbé sajátos állammodellt követhetnénk egy fekete-fehérből gyorsan színesre váltó világban, az előttünk is megnyíló Európában, ahol igazán változatos megoldások vannak, hiszen a köztársaságok mellett monarchiák is fellelhetők, természetesen jelképes hatalmú monarchákkal, és mi tagadás, demokratikusan működnek ezek az államok is.”

Ceauşescu, „scorniceşti Tölgy” számára a múlt, úgy ahogyan ő látni és láttatni akarta, mindig hatásos propaganda eszköz volt, a história pedig kizárólag politikai céljait, hatalmi hóbortjainak igazolását szolgálta. A román nép géta-dák eredetének hamis teóriája, az hogy a dák nép élt tovább a román nemzetben kedvenc vesszőparipája volt és ebben a legendagyártásban „tudósok” garmadája volt a segítségére, köztük hangsúlyosan a történésznek amatőr, de üzletemberként vérprofi, Olaszországban élő és gyanús körülmények között Krőzussá lett fasiszta emigráns, Iosif Constantin Drăgan.

Mindezt, az egyes bértörténészek által mindmáig hangoztatott, de a román történettudomány emberei által is kinevetett, drăgani képtelen elméletet, a Ceauşescu-féle kommunista nemzetállam egyik meghatározó pillérét azért hoztuk szóba, hiszen hozzá kötődik a Markó esszét illusztráló fotó, ami kétségtelenül szerkesztői telitalálat.

Az a Ceauşescu-barát és nyugaton a diktátorról pozitív képet építő, vasgárdista milliárdos emigráns üzletembernek, Drăgannak az Orsova melletti csodálatos tájra odarondított ízléstelen adományát, a sziklába vésett Decebalt ábrázolja. A sokatmondó kőbe vésett felirattal, a „fecit Dragan-nal így kitörölhetetlennek tűnő emléket állított magának és elméletének az obskúrus ál-történész.

Az 55 méter magas és 25 méter széles, több mint egy millió dollárba került sziklaszobor, nem kétséges, hogy hatásos, hiszen Európa legnagyobb kőszobra. Jelképe akar, és sajnos tud is még lenni a nemzetállamnak. (Hogy ezzel nincs minden épp rendben, arról a későbbiekben szólunk majd.) Vele szemben az olyan taburomboló vélemények, mint a Doru Popé, a Miért hisznek el az emberek mindenféle hülyeségeket?, vagy pedig az Aurel Constantinescué, a Mi a tráko-dákok, avagy amikor a nevetségesség már gyilkolni tud a versenyt felvenni aligha tudják, ahogyan a Historia.ro portálon, a Dákómánia vagy hogyan hamisítsunk történelmet közlő Irina-Maria Manea szakmai érvei sem fogják megingatni a pártörténészek és kortárs epigonjaik által nevelt generációk hitét az ősi trák-dák eredet mítoszban.

A Markó cikkben a „mi mindent nem akartunk ’89 decemberében” kimondása, az ideológiákhoz nem köthető bármilyen színezetű nemzetállam tagadása után következik az erdélyi magyarság számára kívánatos és valóban elfogadható államberendezkedés, a követhető és követendő út felvázolása:

„Számomra a legrokonszenvesebbnek a svájci minta tűnt, és nemcsak a kisebb vagy nagyobb nyelvközösségek egyenjogúsága okán, hanem mert fogalmam sincs, éppen ki ott az elnök, és kik vannak kormányon, de ettől még az az ország minden jel szerint elég jól megvan. De most végül is nem a nyugati megoldásokat akarom leltározni, bár időről időre az sem árt. A lényeg az, hogy minden tájékozatlanságunk ellenére, a nyelvi-nemzeti jogokért, elsősorban a teljes körű anyanyelvű oktatásért, a magyar nyelv hivatalos használatáért folytatott magától értetődő küzdelmünk hajnalán arra is rájöttünk, hogy ezek a jogok, legyen bár alkotmányos és törvényes garancia rájuk, csakis egy decentralizált, állampolgárainak és helyi közösségeinek minél nagyobb szabadságot biztosító rendszerben érvényesíthetők igazán.

Elég hamar felismertük, hogy mindent meg kell tennünk egy erős önkormányzatiságon alapuló, az állami monopóliumot csupán a nemzetbiztonsági ágazatokban fenntartó, de egyébként a magánkezdeményezésnek mindenütt, a sajtótól az oktatásig vagy az egészségügyig, minél nagyobb teret engedő, ha úgy tetszik, „puha”, „gyenge” államért. Persze ezt nem csupán a romániai nacionálkommunizmus tapasztalata mondatja velem, hiszen a nemzetállami rémálom – igenis, Európának ebben a részében a nemzetállam: rémálom –, egyáltalán nem köthető egyetlen ideológiához.

A jobboldalhoz sem, mert amit mi annak idején, negyven év alatt átéltünk, azt bizonyította, hogy az Internacionálé himnikus akkordjai mellett is kiteljesíthető a nacionalizmus. Viszont nekünk mégis legalább száz esztendőről kellene beszélnünk, de inkább jóval többről, itt a Kárpát-medencében. Magyar tragédia elsősorban, ám a szomszéd népek sem lettek boldogabbak attól, hogy külön-külön mindegyik többször is nekifutott a saját nemzetállama megteremtésének. Tették és teszik ezt olyan térségben, ahol semmiféle rostával, centrifugával, oldó- vagy derítőszerrel nem választhatók igazán szét az etnikumok.”

Az Orsova melletti Decebal szobrot sziklába vésette a diktátor szellemi tejtestvére. Tíz éven keresztül, 1994 és 2004 között tucatnyian dolgoztak rajta, hogy örök időre szimbolizálja a géta-dák eredetet és a román nemzetállamot. E jelképről kevesen tudják, hogy szikla ide-szikla oda, a szobor valójában a mulandóság jelképe is. A dák király hét méteres orrát már építése idején kikezdte az idő, a jól fizetett és gyakorlatias jelképgyártók pedig nemes egyszerűséggel azonnal megoldást találtak a problémára: a leválni készülő szikladarabot robbantással eltávolították és helyette vasbeton és cement segítségével új orrot gyártottak a dák király számára.

Így lett másképpen is üzenetközvetítő az orsovai nemzetállami jelkép: toldozni-foldozni kell, gányolni, illúzió az örökléte, ahogyan az is, amit hivatott képviselni. Az sem örökérvényű, hiába hiszik annak. Ha nem is akarják beismerni a hozzá görcsösen ragaszkodók, az is repedezik, foszlik, azt is kikezdte az idő.

„És mégis, 1989 után hiába próbáltuk megakadályozni, hogy az új, 1991-es román alkotmányba bekerüljön a „Románia nemzetállam” definíció. Nem sikerült. Hiába akartuk 2003-ban, akkor már viszonylag jó politikai alkupozícióban kivetetni a módosított alkotmányból ezt a meghatározást. Nem sikerült. De míg 1991-ben a nemzetállam-definíció a kemény, megfellebbezhetetlen, velünk szemben ellenséges valóságot tükrözte, vagyis azt, hogy egynyelvű – kizárólag román – államban élünk, addig 2003-ban Románia már rég nem volt igazi nemzetállam, közben ugyanis kialakítottunk egy magyar nyelvű iskolahálózatot, több állami egyetemen, számos szakon magyarul lehetett diplomát szerezni, sőt beindulhatott a Magyarország által finanszírozott Sapientia magánegyetem is.

Megjelentek Erdély-szerte a kétnyelvű helységnévtáblák, jelentős föld- és erdőtulajdont kaptak vissza a magyar nemzetiségű román állampolgárok is, és már számottevő költségvetéssel gazdálkodhattak a választott – sok erdélyi közigazgatási egységben értelemszerűen magyar vagy legalábbis magyar többségű – önkormányzatok. Elkezdődött a központi hatalom megosztása a helyi közösségekkel, ami természetesen az egész ország érdeke, de nekünk, magyaroknak: létérdekünk. Hiszen mi Bukarestben ideig-óráig lehetünk erősek, de tartósan soha. Nekünk ott van szükségünk döntési lehetőségekre, ahol élünk.

Ezért volt fontos például, hogy az iskolák, művelődési intézmények, kórházak adminisztrálása a kormánytól – a mi jóvoltunkból is – átkerült az önkormányzatokhoz. Számomra egy pillanatig sem volt kétséges, hogy ez az az állammodell, ez az az irány, amelyet követnünk kell. És ezért aggaszt, hogy az utóbbi két-három évben Romániában is lelassult, sőt néhány területen le is állt ez a folyamat, populista politikusok próbálják visszaterelni népüket egy évszázadosan kudarcos nemzetállami koncepcióhoz.”

Fentebb arról írtunk, hogy hisszük: ahogyan a drăgani sziklaszobor menthetetlenül porlik, mállik és az időtelen-időkig-látszata tartósan nem őrizhető meg (jut eszünkbe: a „sziklaszilárd”-típusú hasonlatokkal érdemes máshol is vigyázni, hisz hallottunk már alaptörvényt is gránitszilárdságúnak nevezni, oszt nem bizonyul annak), a nemzetállam rémálma is el fog tűnni a történelem süllyesztőjében. Igaz ez akkor is, ha ennek a régi profétái ezt nem hiszik. Viszont a gond még nagyobb, ha a betokosodott „nemzetállam-bajnokok” követőkre találnak. Ha pedig felfogásuk olyan csőlátással is párosul, amit Markó az esszéjében elénk tár, annak kárvallottja lesz minden Kárpát-medencében élő külhoni magyar.

„Ennél is nagyobb aggodalommal tölt el, hogy a nemzetállami koncepciót Romániában is, újabban pedig még hangsúlyosabban Magyarországon, valami féle Quod licet Iovi, non licet bovi elv szerint akarják megvalósítani egyesek. Amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek? Amit szabad Orbán Viktoréknak, nem szabad Victor Pontáéknak és Traian Băsescuéknak, netán Robert Ficóéknak, és fordítva? Neveket mondtam, ezeket be lehet helyettesíteni másokkal. Ami fontos: engem nem csak azért ejt gondolkodóba a magyar miniszterelnök tusnádfürdői – újabb keletű, ránk eddig nem jellemző nominalista megközelítésben: tusványosi, tehát egy nem létező településen elhangzott – beszéde, mert bárki bármit is mondjon, szembehelyezi egymással az egyéni és a közösségi jogokat, illetve a nyugati típusú, általa liberálisnak nevezett államot a nemzeti érdekkel.

Hiszen az előadásában felvetett egyik-másik problémáról akár vitát is lehetne nyitni, és nem értek egyet azokkal, akik az Európai Unió bürokratáit szentnek és sérthetetlennek tekintik. Az sem biztos, hogy nem kellett volna sokkal kreatívabban, néha sokkal kritikusabban viszonyulni ahhoz, amit a regionális és történelmi sajátosságokat figyelmen kívül hagyva, ránk akartak oktrojálni Brüsszelből. Viszont amiről nem lehet, nem szabad vitázni: a különbségtétel „Jupiter” és az „ökör” között. Nem gondolom, hogy Európa keleti felének, bibói szóhasználattal élve, az itteni „kisállamoknak” a „nyomorúságát” csupán iskolás példamutatással meg lehetne oldani.

Különben sem vagyunk egyformán vesztesei a jelenkori történelemnek, cinizmus lenne ugyanazt a történelemszemléletet elvárni mindenkitől, aki itt él. De azt sem hihetem, hogy egy mai magyarországi politikusnak, akár jobboldalinak, akár baloldalinak, nem kellene figyelembe vennie azt, hogy ez az egész – Kántor Lajos szavával – „konglomerát”, amelyben élünk, szerves egészet képez. Vagyis nem lehet olyan állammodellt követnie Magyarországnak, amit mi Románia vagy Szlovákia esetében az ott élő magyar közösségek szempontjából rendkívül veszélyesnek tartunk, és minden erőnkkel azért küzdünk, hogy ezek az országok ne induljanak el ismét ebbe az irányba.

Markó esszéjének utolsó részében az „Amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek–gondolkodás konkrétan nevesített veszélyeiről és lehetséges következményeiről részletesen is szól. Ahhoz, amit elmond, dőreség lenne bármit is hozzátennünk. Legfeljebb csak annyit: bízzunk abban, talán értő fülek is elgondolkoznak azon, hogy „nekünk, jupiteri magyaroknak nem fog sikerülni egészen más mintákat követni, mint amilyeneket magunk körül látni szeretnénk.” Mindenekelőtt annak kellene ezt megtenni, akit az utódainál sokkal nemesebb politikai ellenfél, Medgyessy Péter, mint már említettük írásunk elején, nagyon tehetséges politikusnak tart. Annak az egyetlennek a mai magyarországi politikai palettán, akinek víziója van. De ez a jövőkép másfajta kell, hogy legyen, semmiképpen sem a nemzetállam víziója.

 „Erre a magyar politikának minden pillanatban oda kellene figyelnie. Már amennyiben tényleg határoktól függetlenül szolidáris nemzetben gondolkozunk. Nem tudom elképzelni, hogy bort igyunk, és vizet prédikáljunk, vagyis a tusnádfürdői beszédet idézve „újjá akarjuk szervezni a liberális állam helyett a nemzeti államunkat”, de a szomszéd nemzetállamokat ezzel egyidejűleg le akarjuk bontani. Mint ahogy a magyarországi támogatásra igenis rászoruló erdélyi magyar civil társadalom sem örülne annak, ha Romániában elkezdenék pedzegetni, hogy külföldről valakik „befolyást kívánnak (...) gyakorolni” a civil támogatás ürügyén.

Hangoztatták ezt nálunk egyébként a román nacionalisták is a kilencvenes években, az Illyés Közalapítványt támadva például, de aztán beletörődtek. Külföldi befolyásról vagy „területenkívüliségről” beszélni ma, amikor kettős állampolgárok százezrei élnek Magyarország határain kívül, és amikor a jelenlegi magyar kormánypártok folyamatosan szorgalmazzák, hogy minél többen vegyék fel a magyar állampolgárságot, enyhén szólva következetlenség. Különféle autonómiákat is lehetővé tevő, laza, decentralizált államokat szeretnénk-e a Kárpát-medencében?

Netán az állampolgárság kérdésének és az állami közigazgatásnak a szétválasztását azáltal, hogy magyar állampolgárok milliói élnek majd máshol? Vagy pedig egy saját határai közé beszorított magyar nemzetállamot akarunk? Ezek mind egymástól különböző modellek, és lehetne még sorolni másokat is. Egy biztos: nekünk, jupiteri magyaroknak nem fog sikerülni egészen más mintákat követni, mint amilyeneket magunk körül látni szeretnénk. Ugyanis attól tartok, hogy amit szabad Jupiternek, előbb-utóbb bizony szabad lesz másnak is.”

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X