Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (június 11-17.)


-A A+

Szőcs Géza: „Nem biztos, hogy nem lehetnék ma is államtitkár, ha annyira akartam volna. Sőt, ma talán nagyobb az informális puvoárom, mint akkor volt a valóságos.”

Megszólalt a héten a Figyelő legfrissebb, idei 24. számában Szőcs Géza és Az élet tele van illúziókkal című nagyinterjújában elmondja, hogyan lett Pozsgay Imre segítségével ’89 szeptemberében Budapesten irodavezetője a tiltottból tűrtté vált Szabad Európa Rádiónak, mennyiben múlt rajta, hogy megvalósulhatott a magyar rendszerváltás történetében fordulatot hozó páneurópai piknik. Szólt arról, milyen szerepe volt abban, hogy az eredetileg liberális és 2000-ig Liberális Internacionálé tag Fidesz jobbra tolódott és elmondja: nem azért vállalt államtitkárságot a korábbi Orbán kormányban, hogy kármentő vagy csődgondnok legyen. Úgy gondolja, hogy konszolidálódott viszonyok között a lázadó, a forradalmár „gyakran kisszerűen, kispályásan viselkedik és fokozatosan veszít mind a politikai, mind az erkölcsi tőkéjéből”, míg legjobban a mártírok jártak, „mert az ő morális aurájuk intakt maradt.”

Szőcs Géza és Izsák Norbert beszélgetése Az élet tele van illúziókkal a Figyelő Interjú rendszerváltókkal sorozatában látott napvilágot. Izsák Norbert, a HVG korábbi Portré-interjúinak készítője és a nagy visszhangot kiváltó, tizenhárom, többségében protestáns kisegyházi prédikátor és vezető portréját tartalmazó kötet, a Vallomások - kortárs prédikátorportrék könyv szerzője 2014 januárja óta adja közre a hetilapban a negyedszázaddal ezelőtti magyar fordulat és újrakezdés fontos szereplőivel folytatott dialógusait. Eddig a kérdezőnek Roszik Gáborral, Kónya Imrével, Kupa Mihállyal, Petrasovits Annával, Bíró Zoltánnal, Dornbach Alajossal, Kukorelli Istvánnal, Hegedűs Istvánnal, Berecz Jánossal, Pozsgay Imrével és Bihari Mihállyal folytatott interjúi láttak napvilágot. Ebben a sorban következett most a „nagy idők tanúi” és cselekvő résztvevői közül az ezidőtájt a milánói világkiállításért felelős kormánybiztos szerepkörét betöltő Szőcs Géza faggatása és vallomása, aki a ’80-as évek második felében ideiglenesen svájci lakossá kényszerült erdélyiként lett részese a magyarországi rendszerváltásnak.

Múlt év márciusának elején e rovatban, egy Heti Válaszban megjelent Szőcs Géza interjút ismertetve – többek közt – kitértünk arra is, hogy Stumpf András cikkében terítékre került a kulturális államtitkárságról való távozás kérdése. Akkor Szőcs cáfolta a kényszerű lemondásról szóló információkat és kijelentette: „saját elhatározásomból távoztam”. Majd hozzátette: „Úgy láttam, még egy zseniális vezető se tudná rendezett kertészetté alakítani a jelenlegi magyar kultúrprérit.”

A „rendezett kertészet-alakítás”, mint jelenség és feladat, most újra, sőt nagyon fajsúlyosan felbukkant Szőcs Géza életében. A kérdés csupán az, hogy tavaly szkeptikusnak tűnő miniszterelnöki főtanácsadóból világkiállítási fő-fő kormányzati megbízottá avanzsált Szőcs hogyan birkózik meg az aktuális „kert- és tájépítészettel”, azzal a helyzettel, amire őszerinte egy „zseniális vezető” se lenne képes.

A magyar építészszakma ugyanis e hetekben össztüzet zúdított Szőcs Gézára a jövő évi milánói expóra tervezett kiállítási pavilon miatt, mert a kormánymegbízott felülbírált egy szakmai döntést. Szőcs átértékelte a nagy publicitást kapó, világkiállítási magyar pavilon elkészítésére kiírt országos pályázat végeredményét és úgy döntött: nem az első helyezést nyert pályamunkát, hanem „az élővilág kaleidoszkópját jelképező tetőkertes” pályázatot, egy falusi piac ihlette és a kertben élés vízióját megtestesítő második helyezett alkotást részesíti előnyben. Hiába volt a tiltakozás, a szakma általános felháborodása, tiltakozása vagy éppen a sok-sok érvelés a döntés utólagos megváltoztatására, a kormánybiztos már kimondta: „vagy megvalósul a terv, vagy nem lesz magyar pavilon Milánóban.”

Azokkal szemben pedig, akik úgy vélték, hogy visszás, megalázó és vállalhatatlan a szakmai zsűrit felülbíráló egyszemélyi döntés, sőt „ocsmány giccs, suksükölő tahóság, szittya szájenszfiksön” a kormánybiztos opciója, Szőcs nyílt levelében hosszasan érvelve kimondta a lényeget, a megfellebbezhetetlent: valóban egyszemélyi döntést hozott, hiszen a megbízatása feljogosította erre.

„Egészen pontosan: – írta meg, egyértelművé téve végleges álláspontját –kötelességemmé tette, hogy azt a látványtervet támogassam, annak az elképzelésnek a megvalósítására törekedjem, amelyet lelkiismeretem és legjobb belátásom szerint legmegfelelőbbnek és reálisabbnak látok.”

A Népszabadság által feltett kérdések alapján megfogalmazott nyílt levél a 2015. évi Milánói Világkiállítás magyar pavilonjáról szóló döntésről olyan eheti megszólalása volt Szőcs Gézának, aminek minden bizonnyal lesz utóélete az elkövetkezendőkben.

Alighanem igaz ez a Figyelő számára adott mélyinterjú esetében is, ahol már a felkonferálás – „Erdélyi költőként és a Szabad Európa Rádió budapesti irodavezetőjeként sajátos módon volt részese Szőcs Géza a magyarországi rendszerváltásnak. A keletnémetek tömeges menekülésének keretet adó páneurópai piknik kabalafigurája élete fontos döntéseit egyfajta prófétai sodrásban hozta meg.” – eleve sejteti, hogy nemcsak izgalmas, eddig kevésbé ismert vonatkozásokat is megismerhet a vallomás olvasására vállalkozó. Vélhetően az interjúalany egynémely kijelentése is reakciókra készteti a vitatott közszereplő életpályáját, azok ellentmondásait behatóbban ismerő némely közöttünk járó kortársunkat. Netán éppen a lapszerkesztő által egyetlen, keretes idézet – „A mártírok jártak a legjobban, mert az ő morális aurájuk intakt maradt” – ösztönözhet egyeseket reflexiókra. De ne szaladjuk előre, inkább lássuk magár az interjút.

Izsák Norbert magas labdával kezd, a válasz nem is lehet más, mint a csalódott fiú keserű válasza. Azé, akinek meg kellett érnie a senkinek sem könnyű megalázó tapasztalatot, azt hogy többé soha nem nézhet fel kellő tisztelettel az édesapjára:

„Két évvel ezelőtt szembesült azzal, hogy édesapja önről is jelentett a Secunak. Megfordult a fejében, hogy Esterházy Péterhez hasonlóan kiírja magából mindezt?”

Úgy gondoltam, hogy míg édesapám aktív, addig ezt neki kellene megírnia, esetleg kettőnknek, de ettől elzárkózik. Mit lehet ezzel kezdeni? Nekem nem okozott kárt. Mások állítják, hogy nekik igen. Azért is rázott meg, mert az ő alkata kolerikus, rabiátus, örök protestáló, aki sohasem kereste a hatalom kegyét, nem volt haszonélvezője a rendszernek, ha jelentett: nem kapott cserébe semmit. Már arra is gondoltam: talán bosszúból jelentett, ha valakinek ártani akart. Olyannak, akiről úgy gondolta, hogy az meg őróla jelentett. Annak a rendszernek az ördögi mivolta épp erről szólt, az emberi viszonyok agyonmérgezéséről.”

Szőcs visszaemlékezéseiben mindig fontos szerepet tulajdonított annak, hogy a ’80-as évek derekán az MSZMP-n belül új időszámítás kezdődött. Ez erényére válik, mondhatni a kivételek közé tartozik. Ma, amikor egyre szaporodnak a bejegyzett hungarikumok, közöttük van egy olyan, amit nem kell ahhoz lajstromba venni ahhoz, hogy tudjuk róla: ő ma a legjellemzőbb sajátosságok közé tartozik a Duna-Tisza közében. Ez pedig a kollektív memóriakiesés.

Arra a kérdésre, hogy a kádári Magyarország 1986 nyarától kezdve figyelmen kívül hagyva a KGST-n meg a Varsói Szerződésen belüli írott meg íratlan szabályokat, és már nem toloncolta vissza Romániába az oda visszatérni nem szándékozó román állampolgárokat, ez a megváltozott magatartás pedig nemcsak Németh Miklós, Pozsgay Imre, Horn Gyula, Horváth István belügyminiszter és Kárpáti Ferenc hadügyminiszter érdeme (vajon miért maradt ki Szűrös Mátyás neve?), hanem Aczél Györgyé is, az interjúalany így válaszol:

„Talán túlzás lenne azt mondani, hogy támogatták, de tudomásul vették a helyzetet és nem kívántak akadályokat gördíteni egy folyamat elé. Valószínűleg megérezték az idők szavát, ezért Aczél Pozsgayval már furcsa versenyre kelt: nem a nagyobb befolyásért küzdött, hanem az volt a tét, hogy ki képes rugalmasabb válaszokat adni a kihívásokra, Úgy is mondhatnánk, hogy előremenekült.”

A hatalom megváltozott viszonyulása közepette Szőcs a két szomszédnemzet újabbkori históriájának legfelemelőbb mozzanataként értékeli, hogy a ’80-as évek második felében magyarországi családok százai fogadtak be magyarul egy szót se értő román menekülteket. Soha ekkora nem volt az egymás iránti szimpátia magyarok és románok között, de ez a kegyelmi pillanat nagyon hamar szertefoszlott.

Az interjúcím, Az élet tele van illúziókkal az erre a kérdésre ad választ. Bővebben:„Akik segítettek a román menekülteknek, talán azért tettek így, mert úgy gondolták, erősödni fog a közös érdekű és őszinte magyar-román együttműködés Erdély érdekében. De az is lehet, hogy nem volt benne számítás, csak jóérzésből, emberségből segítettek. Azok a románok, akik végül nyugaton kötöttek ki, azt kell feltéteznünk, baráti érzésekkel búcsúztak innen. Nekem csalódás volt, hogy később ezekből a menekültekből senki sem került bele a romániai politikai, szellemi elitbe s így nem játszhattak semmiféle szerepet a magyar-román kapcsolatokban. Egyébként pedig ezt az epizódot szinte mindenki elfelejtette.”

A beszélgetés során Szőcs részletesen kitér a Szabad Európa Rádiónak (SZER) a rendszerváltásban játszott meghatározó szerepére is, melynek munkatársa volt, „a szabad Magyarország Münchenből sugárzott hangjának” 89–90-es budapesti irodavezetőjeként.

Több mint negyedszázad elteltével, sajnálattal állapítja meg az egykor igen népszerű, müncheni rádióról: „Nem beszélünk róla, pedig ez a rádió volt a rendszerváltó idők egyik legfontosabb eszköze. Lehet persze lekicsinyelni, de bármekkora is volt a SZER szerepe, annál biztos nagyobb volt, mint amekkora csend van körülötte.” A maga szerepét és azt, hogy már ’89-ben (a cikkben tévesen ’88-as dátum szerepel, a SZER budapesti irodája 1989 szeptemberében nyílt meg) a hivatalos szervek által zavart médium budapesti irodája a rendszerváltók egyik bázisaként működhetett, ma így látja. „Szerintem egyéb megfontolásoktól itt eltekintve, azért is választottak engem irodavezetőnek, mert soha sem voltam magyar állampolgár. Emiatt könnyebben utazhattam Budapestre, s mivel nem rendelkeztem magyar állampolgársággal, így nem is foszthattak meg tőle, meg katonának se hívhattak be, hiszen svájci volt az útlevelem. Az amerikai kongresszustól kért és kapott levéllel felkerestem Pozsgay Imrét, aki tüneményesen rövid idő – néhány nap – alatt keresztülvitte a döntést az illetékes politikai grémiumon.”

A Szabad Európa Rádiót, az akkori hallgatói közül sokan olyan hírforrásnak tartották/tartottuk, amelyből mi magyarok, bárhol is éltünk a Kárpát-medencében a kommunista diktatúrák idején, mindig pontos és hiteles tájékoztatást kaphattunk a világ szabadabb feléből. A hírek és kommentárok, mindaz, ami és ahogyan, a 19-es, a 21-es, a 31-es, a 41-es és 49-es rövidhullámon az éteren keresztül, sípolások és füttyögések közepette, hol erősebben, hol alig hallhatóan hozzánk eljutott, az maga volt a megtestesült sajtószabadság. Csakhogy Szőcs Géza most kiábrándít bennünket: „Időnként cenzúráztak.”

„Fontos szempont volt például, – mondja el hogy egyik nyelvi osztály a szerkesztősége nem „támadhatta” a SZER egy másik osztályát. A magyar nyelvű adás általános politikai és gazdasági kérdésekben bírálhatta Romániát és Csehszlovákiát, de nem emelhetett szót az ott élő magyar kisebbségekért. Ekkor ugyanis a román adás nacionalista szerkesztői háborúskodásba kezdtek volna. Kitartónak, leleményesnek és trükkösnek kellett lenni, hogy az erdélyi valóság megjelenhessen a hírekben. Néhányunknak ez sikerült, leginkább Kasza László ismerte ki magát ezen a terepen. Három független hírforrásnak kellett valamit közölnie, és csak ezt adhatta le a rádió. Sokszor a független hírforrásokat előbb el kellett látnunk hírrel, hogy azokra való hivatkozással közölhessünk valamit a SZER-ben.”

1989. június 20-án, Debrecenben, Habsburg Ottó egy ottani előadását követő vacsorán kiötlött „Páneurópai Piknikfő szervezője, Filep Mária szerint az egykori határmenti rendezvény kabalafigurája Szőcs Géza volt.

Az interjúban a költő-politikus előbb szerényen elhárítja azt, hogy kulcsfigurája lett volna a Pozsgay Imre és Habsburg Ottó által védnökölt történelmi eseménynek, de utána csak-csak elvállalja a „kabalfiguraságot” és elmondja, tényleg ő volt a kulcsszereplő: „Ez nem annyira személyes érdemeimnek tudható be, inkább helyzetemnek. Az számított, hogy erdélyi költő vagyok, konfrontációt vállaltam a rendszerrel, és ismerem az erdélyi valóságot. Ehhez adódott a státusom a SZER-nél. Bizonyos értelemben az én döntésemen is múlt, hogy lesz-e piknik. Ez óriási felelősség volt: ha azt mondom, hogy a rádió nem támogatja ezt a „provokációt”, akkor talán nem jön létre a piknik, vagy nem ebben a formában.”

A „kabalafigura” akkor nem hezitált, döntött és kijelentette: „én is megyek, és megteremtem ennek a publicitást”. Hogy ez valóban így történt, azt Nagy László a másik főszervező is megerősíti egy emlékezésében a piknik tízéves jubileumán: „A Szabad Európa Rádió komoly reklámot csapott az eseménynek.”

Szőcs az 1989. augusztus 19-i sopronpusztai pikniken elmondott beszédében azokkal a nézetekkel szembeszállva, melyek szerint egy-egy reformistább pártfőtitkár itt-ott helyzetbe kerülhet és a két világ lassacskán közeledhet egymáshoz, egyértelműen fogalmazott, bár mi tagadás, talán akkor még kevesen adtak hitelt a szavainak: „a világ meg fog változni és ez a gyarmatbirodalom felbomlik.”

Hogy mennyire volt ez egy költői prófétai vízió vagy pedig az akkori állapotok tényleges érzékelése, azt Szőcs Géza ma így látja: „Életemben a legfontosabb történéseket valamilyen sodrás eredményeképpen éltem meg. Amit ilyenkor mondtam vagy írtam, azok evidenciaként jelentek meg a tudatomban. Nem sokat töprengtem ezeken, mivel évtizedek tapasztalatai sűrűsödtek össze egy-egy mondatban vagy döntésben. Ez sem valamiféle politológiai következtetés volt, de nem is költő ábránd, sokkal inkább egy lendület.”

Az a rendszerváltó, akit meghurcoltak a rendszerkritikus Ellenpontokért és szülőföldjéről elűzött erdélyiként tett sokat a pannonhoni békés átmenetért is, így idézi fel személyes élményeit a „sodrásokról”, a soha nem feledhető döntésekről: „Amikor 1982-ben letartóztattak a maroshévizi posta épületében, és megkezdődtek a brutális kihallgatások, gondolkodás nélkül utasítottam el a felajánlott kompromisszumot és vállaltam, hogy akár hadbíróság elé állítanak. Hasonló sodrást éreztem, amikor 1989. június 16-án több órán át közvetíthettem a 301-es parcellánál a temetésről. Torokszorító élmény volt, miközben az egész annyira szürreális volt, mint egy Dürrenmatt-dráma.”

A forradalmárok sorsának alakulása „békeidőkben” több mint ellentmondásosan alakul – tudhatjuk meg az interjúból. Ennek lényegét, a meghökkentőt és igazat egyszerre, így fogalmazza meg Szőcs Géza: „A mártírok jártak a legjobban, mert az ő morális aurájuk intakt marad.”

Szőcsöt erre, a bevezetőnkben is már idézett kijelentésre az Ara-Kovács Attila emlékezésben, a Délibáb az utcasarkon-ban oly érzékletesen megidézett Cornel Roşca, a kádári Magyarországon menedéket nyert temesvári román radikális ellenálló, a Ceaușescu-rezsimmel szemben ellenállási csoportot szervező személye és sorsának későbbi alakulása késztette. Cornel Roşca, a Hősök terén rendezett falurombolási tömegtüntetésen ovációval üdvözölt România Liberă csoport egykori vezetője ma az Egyesült Államokban koporsódíszekkel kereskedik.

A Roşca és mások életsorsához kötődő okfejtés ad lehetőséget a dialógusban a váltásra, arra, hogy a kérdező rátérjen a Szőcs-életpálya ’90 utáni alakulására. A kacskaringós életút Erdély- és Magyarország-szerte jól ismert „érdekességei” és „sajátosságai” kevésbé kerülnek előtérbe, a hangsúly inkább arra tevődik, hogy miként vált Szőcs a Fidesz politikusává.

„Nem sokon múlt, hogy ön is majdnem jól járt – közel volt ahhoz, hogy mártír legyen – vezeti fel Izsák Norbert az interjú második részét, majd így folytatja – Kulturális államtitkári pozíciójában meg mintha mégiscsak a saját emlékművét kezdete volna lebontani. Számos korábbi harcostársát már azzal maga ellen fordította, hogy szerepet vállalt a második Orbán kormányban.”

A válaszból kiderül, Szőcs Gézának nem voltak politikai ambíciói, az RMDSZ-be is csak felkérésre vállalt szerepet, a Fideszhez is a korábbi személyes kapcsolatok révén közeledett: „Annak idején sem volt bennem becsvágy, nem akartam ellenálló, szabadságharcos lenni, de politikus sem. Ha lett volna, akkor ennek 1989-90-ben maximálisan eleget tudtam volna tenni Magyarországon, három-négy pártba is invitáltak, de én a jóval kalandosabb erdélyi politikusi pályát választottam, azt is felkérésre. Egy idő után már értelmetlennek éreztem és visszaléptem. Ettől kezdve egyre többet találkoztam a korábbi fideszes barátaimmal, akik igénybe vették az ismereteimet, kíváncsiak voltak a véleményemre, és azt beépítették valamilyen módon a saját világlátásukba.

Hogy a közeledésből hogyan lett több, azt hogyan váltotta fel az elkötelezettség, és milyen szerepe volt Szőcs Gézának abban, hogy a liberális, a Liberális Internacionáléban 1992 és 2000 között tag Fidesz (nyolc évig maga Orbán Viktor is a szervezet alelnöke volt) váltott és a jobboldalt választotta, arról a következő három kérdés és az arra adott válaszok adnak eligazítást. Meg arra is, hogy miért vállalta, sokak meglepetésére Szőcs Géza 2010-ben Orbán Viktor mellett az államtitkárságot:

„Ha jól értjük, arra céloz, hogy szerepe volt a Fidesz jobboldali fordulatában?

Ilyesmivel nem mernék kérkedni, de az biztos, hogy a jobboldali fordulat nem politikai számításból érlelődött meg a Fidesz egyes vezetőiben, és a váltás bizonyos szellemi előkészületeiben részt vettem. Erdélyi látogatásaik, beszélgetéseink biztosan hozzájárultak ahhoz, hogy megerősödött több olyan felismerésük, amely később a nemzeti gondolkodás toposza lett.

Említette Dürrenmattot. Nem az ő tollára való történet lett volna, ha 1997-ben Kelemen Hunor helyett ön lesz Románia kulturális államtitkára, majd néhány év múlva a vele kulturálisan sok szempontból szemben álló Magyarországé?

Persze, ha mondjuk, Bukarestben én fogadom saját magamat… Visszatérve a korábbi kérdésre, két okból sem utasíthattam vissza Orbán Viktor felkérését. Egyrészt úgy éreztem, tartozom neki azzal, hogy nyílt politikai szövetségesévé válok egy olyan folyamatban, amelynek elindításában szerepem volt. Másrészt úgy gondoltam, a magyar politika jelen helyzetében a kultúra jövőjével és problémáinak megoldásával kapcsolatos koncepcióm szükségessé teszi, hogy ott legyek. Innentől fogva valóban támadások gyilkos tüze zúdult rám, amelyek nem Szőcs Gézát és annak döntéseit kritizálták, hanem egy elvont értelemben felfogott fideszes, már-már jobbikos államtitkár fantomportréját támadták.

Kultúrpolitikásként ön misszionárius, aki fél-ázsiai emberevők között hősies önfeláldozással próbálja menteni a menthetőt, vagy Orbán Viktor bizalmasaként a Fidesz kultúrpolitikáját tűzzel-vassal megvalósító harcostárs?

A magyar kultúrpolitika irányítása nem egypólusú. E pillanatban például Balog Zoltánnak, L. Simon Lászlónak, Halász Jánosnak, Tarlós Istvánnak, Eperjes Károlynak, Kerényi Imrének, Fekete Györgynek és nekem is van bizonyos befolyásunk és persze másoknak is. Így nemigen lehet úgynevezett egységes kultúrpolitikát csinálni. Kérdés: szükség van-e a szó Aczél György-i értelmében? Én nem azzal vállaltam el az államtitkárságot, hogy kármentő leszek, és csődgondnokként hol ezt a zenekart mentem meg, hol pedig valaki más érdekében lobbizok, de lassacskán ebbe a szerepbe csúszott bele a tevékenységem. Miközben úgy éreztem, egyre forróbb lesz körülöttem a levegő.”

Két esztendeje, 2012, június derekán Szőcs Géza nemcsak lemondott államtitkári tisztségéről, hanem azt egy irodalmi ihletésű „magam mentsége” kíséretében tette meg. A Szőcs Géza üzenete mindazokhoz, akik vele vannak és akik ellene című akkori vallomását a sajtóban úgy értékelték, hogy a sajátos műfajú elköszönésben túl sok a homály, a távozás valódi indokára nem ad magyarázatot.

Nem véletlen, hogy ez a mozzanat az interjúban is előkerül, a válasz pedig ma sem oszlatja a kételyeket:

„Megbukott? Megbuktatták? Vagy csak elfáradt?

Nem biztos, hogy nem lehetnék ma is államtitkár, ha annyira akartam volna. Sőt, ma talán nagyobb az informális puvoárom, mint akkor volt a valóságos.”

A beszélgetés záró pengeváltása nyomán alighanem egy Tamás Gáspár Miklós reflexiót is olvashatunk a nem is oly távoli jövőben:

„Csak félig viccesen azt szokta mondani, azért nem lett igazán meghatározó figura az irodalomban, mert politikai barátai nem értik a verseit, azok pedig, akik értik, nem a politikai barátai. Korábbi pályatársaival, a balliberális oldalra sorolt kollégáival, Ara-Kovács Attilával és Tamás Gáspár Miklóssal beszélő viszonyban vannak?

Természetesen. Egyébként nem járunk össze, bár TGM-mel szoktuk néha egymást keresni. Kicsit féltem őt magamtól – nem akarom kompromittálni.”

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X