Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (május 20-27.)


-A A+

„Hetvenöt év alatt legalább százötven évet élt” – Várady Tibor születésnapi interjú az Élet és Irodalomban

Megszólalt a héten az Élet és irodalomban a május 25-én hetvenötödik születésnapját ünneplő Várady Tibor és a J. Győri Lászlóval folytatott beszélgetésében vall a jog, a közélet és az irodalom iránti elkötelezettségéről, arról, hogy hiába volt egykor Belgrádban kormánytag, ma már „nem is biztos abban, hogy igazán miniszter volt-e”. Szól arról is, hogy „az ideológiai hátterek változóak, de a hangulatkörnyezetek ismétlődnek, csakúgy, mint a gondolkodási, érvelési és magatartásképletek” meg legutóbbi könyvéről, melyből kiderül, hogy a sokat próbált Vajdaságban voltak olyan szakaszok a történelemben, „amikor semmilyen emberi tér nem marad hősök és árulók között.”

Az 1939. május 25-én, Nagybecskereken született, Belgrádban és a Harvardon tanult Várady Tibort leginkább jogászként ismerik és nem túlzás azt állítani, hogy világszerte. Mindenekelőtt azért, mert a most 75. évét betöltő Váradynak, aki 1963 és 1992 között az Újvidéki Egyetem Jogi Karának tanára volt (ő vezette be itt párhuzamos oktatási nyelvként a magyar nyelvet), majd Budapesten, a Közép-európai Egyetemen (CEU), ahol ’94 és ’97 között rektorhelyettes is volt, illetve a párizsi Sorbonne-on és különböző amerikai egyetemeken (Florida, Emory, Cornell, Berkeley), továbbá Kínában is tanított, mind az öt kontinensen vannak a tanítványai.

A nemzetközi magánjoggal, választott bíráskodással és a kisebbségi jogokkal foglalkozó szakmai publikációi – Várady 20 tudományos könyvet és több mint 250 tudományos cikket és tanulmányt jelentetett meg – a nemzetközi joggal és a diplomáciával foglakozók számára megkerülhetetlen forrásmunkák. Tankönyveit az Egyesült Államokban és több európai valamit dél-amerikai országban használják. Az a több mint 200 előadása és speciális kurzusa, amit az elmúlt évtizedekben tartott az Egyesült Államok, Franciaország, az Egyesült Királyság, Németország, Ausztria, Magyarország, Hollandia, Belgium, Olaszország, Spanyolország, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Kína, Szingapúr és természetesen Szerbia jogászképző centrumaiban, mind-mind a nemzetközi jogtudósként számon tartott Várady képet erősítik, akárcsak a rangos grémiumokban betöltött tagságok. Íme, csak néhány ezek közül: Várady Tibor tagja a Hágai Állandó Választott Bíróságnak, a World Law Institute állandó tanári karának, 34 esztendeje a Societé de la législation comparé-nak, a Tom Lantos Intézet Tanácsadó Testületének és nem utolsósorban a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémiának is. A Magyar Tudományos Akadémiának ezidáig még nem. Ez a tudományos munkásság (az Emory University emeritus professzorának tudományos életműve az atlantai egyetem honlapján ide kattintva olvasható) a jelek szerint ahhoz még nem volt elegendő ahhoz, hogy bekerülhessen oda, ahol jelen állás szerint 192 határon túli magyar vagy magyar származású tudós már helyet kaphatott. Várady Tibor a Magyar Tudományos Akadémiának csupán ún. tanácskozási jogú tagja, a rangot jelentő tényleges tagság még várat magára. Sőt, mi több, se a tudományos teljesítménye, sem mindaz, amit e gazdag életút során létrehozott (ezekről az elkövetkezendőkben lesz még szó), még nem volt elegendő ahhoz, hogy a magyar állam mindmáig, a nála kevésbé érdemeseknek is oly könnyedén odaítélt tiszti-, közép- vagy lovagkeresztjeinek valamelyikével azt elismerje.

A maszol nevében is köszöntve őt e jeles alkalomból, és remélve azt is, hogy akik eddig mulasztottak, majd pótolják ezt, inkább szóljunk most arról, hogy az imponáló, több kontinensen ismert és nagyra értékelt jogászi teljesítmény a most háromnegyed évszázadossá lett életpályának csak az egyik vetülete.

A jogtudománynak elkötelezett és azt magas szinten művelő Várady Tibor életműnek éppúgy része a közügyek szolgálata, melyben egyaránt helyet kapott az országos érdekek képviselete, ha kellett a nemzetközi fórumokon is, mint ezeknél hangsúlyosabban a szűkebb pátria, a Vajdaság és az itt élő magyarság megmaradásáért és megtartatásáért folytatott elkötelezett és következetes tenniakarás, a mindennapos aprómunka.

A jogászi-közéleti szerepvállalással és annak élményanyagával is szorosan összekapcsolódva ott találjuk a háromosztatú Várady-életmű majd’ negyven éves múltra visszatekintő, harmadik vonatkozását, a kortárs magyar irodalomban, annak délvidéki fejezetében megbecsült helyet kivívó szépírói-szerkesztői munkát. Annak köszönhetően, amit és ahogyan tett és tesz ma is, Várady Tiborban a kortárs magyar irodalmi élet kiemelkedő alkotóját tisztelhetjük, persze arról sem megfeledkezve, hogy egy, a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben az egész magyar nyelvterületen fogalommá vált szellemi-irodalmi műhely létrehozásában játszott szerepével örökre beírta magát a legújabbkori magyar irodalomtörténetbe. Érdemes itt hangsúlyosan megemlíteni, hogy Várady Tibor a Symposionnak 1965-ös indulásától szerkesztője, majd 1969 és 1971 között felelős szerkesztője volt és ugyancsak felelős szerkesztőként jegyezte 1990 és 1999 között a Létünk folyóiratot.

A jogtudós Várady ízig-vérig közéleti ember volt mindig és az ma is. Erről szólva nyilván szóba kell hoznunk, hogy néhány hónapig (1992 júliusa és decembere között) az Egyesült Államokból „importált” Milan Panić jugoszláv miniszterelnök szakértői kormányában igazságügy miniszter is volt. Különösebben ezt részletezni aligha érdemes, hisz utóbb maga az érintett többször bevallotta: utóbb csalódnia kellett, mert e megbízatás nem jelentett igazi szakmai kihívást, még kevésbé fajsúlyos közéleti szerepvállalást sem. Maga egy átmeneti kor külső körülmények okozta nyomásának és fenyegetésének tekinti az egykori, kérészéletű, az amerikai álomkarriert befutó, a kaliforniai milliárdos Panić akkori kudarcos próbálkozását, akit Milošević csak megvezetni akart és meg is vezetett. A Panić-kabinetben féléven át Várady csak a helyét kereste. Mostani interjújában e kormánytisztségéről így vélekedik: „Visszatekintve, nem is vagyok biztos abban, hogy igazán miniszter voltam-e.”

A közéleti szerepvállalóról szólva, inkább arra az „aprómunkára” gondolunk, amivel a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) alapítók egyikeként Várady már a tervezgetések szakaszában is segítette a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács (MNT) létrejöttét. Mint a kisebbségi nemzeti tanácsok megválasztásáról szóló szerbiai törvényt megszövegező bizottságnak tagja, majd az MNT megalakulását követően a testület egyik vezetője, illetve az MNT Nyelvhasználati Bizottsága elnöke, mindig tette és teszi azóta is a dolgát, nem látványosan, nem a megmondóember szerepkörére törekedve, hanem inkább háttérbe húzódva, annak a közösségnek a javára melyből vétetett.

A közéleti emberről szólva idekívánkozik még az a példamutató magatartása is, melyhez hasonlót ritkán tapasztalni a Kárpát-medencei magyar közösségek életében. A maszol olvasói e rovatban már találkozhattak egy nagylelkű felajánlás révén Várady Tibor nevével. Ő volt az a mecénás, aki tavaly magánjövedelméből 100 ezer amerikai dollárt ajánlott fel a legtehetségesebb, tudományos-oktatói pályára készülő vajdasági magyar fiatalok támogatására és létrehozta a nevét viselő Várady kiválósági ösztöndíjat. (Ezt a nagylelkű adományt utóbb a MNT saját költségvetési forrásaiból azonos nagyságrendű összeggel egészítette ki és az itt olvasható szabályok szerint éves szinten megközelítőleg 30 mesterképzésre vagy doktori tanulmányokra jelentkező magyar fiatalt tud oly módon támogatni, hogy az ösztöndíjazás hosszútávon is fenntartható legyen.)

Várady Tibor életpályájából csupán a legfontosabbnak vélt mozzanatokra próbáltunk az előbbiekben kitérni. Miközben csak töredékét tudtuk felvillantani e páratlanul gazdag biográfiának, magunk is azzal szembesültünk azzal, ami a születésnapi interjút készítő J. Győri Lászlónak is természetes reakciója volt: az általa most faggatóra vont Várady Tibor életrajza, inkább azt támasztja alá, hogy a jeles kortársunk „ez alatt a hetvenöt év alatt legalább százötven évet élt.”

Ennek a másfélszáz évvel is felérő hetvenöt esztendőnek sorsalakító pillanata volt a délszláv háborút közvetlenül megelőző időszakban vállalt – mint mondja – a „tényleges hatalom nélküli miniszterség.” Ez volt a kiváltó oka annak, hogy ’92-’93 fordulóján, Milosević győzelme után néhány nappal, a fenyegetettségek, majd a személyét ért atrocitások hatására, a katonai behívótól fiait féltő apa úgy döntött: családjával együtt hazáját elhagyja és egy rövid amerikai kitérő után ’93 tavaszán Budapestre költözik.

Az interjú ennek az időszaknak a felidézésével indít, majd természetesen felmerül a kérdés: miért vállalta az igazságügyi tárcát egy baljós időszakban?

Ma már kevesen emlékeznek arra a történelmi pillanatra, amikor a délszláv háborúk rendezési terveként a nyugati hatalmakkal kötött megállapodás nyomán Milosevićnek távoznia kellett a hatalomból és helyét egy átmenti kormánynak kellett átvennie, amelynek feladata lett volna a Szerbiát és Montenegrót magába foglaló szövetségi állam demokratikus átalakítása. Erre „szegődött el” Panić, az anyanyelvét csak törve beszélő emigráns szerb dúsgazdag üzletember és ezért vállalt szerepet a kormányában Várady is.

„Panićban esélyt láttam – mondja és hozzáteszi: Közös esélyt látott benne az akkor szétforgácsolódott szerb ellenzék és értelmiség is. Esélyt láthattak nyugati hatalmak is, akik nélkül nem jött volna létre a Panić-kormány. hadd tegyem még hozzá, hogy ha a koszovói albánok elmennek szavazni, Panić nyerhetett volna – ha ezután Milosević elismeri a választási eredményeket. Sok a „ha”.

Milosević szószegőnek bizonyult, az ígért visszavonulás helyett indult a ’92-es, decemberi, előrehozott választásokon és győzött. Másnap az átvert „amerikás” miniszterelnök már vissza is ment milliárdosnak Kaliforniába és a többnyire belgrádi értelmiségiekből álló kabinetjének tagjai, köztük Várady is retteghettek a jövőtől.

Az interjúalany akkori személyes sorsának alakulásáról már szóltunk. Most következzen Várady olvasata arról, ami majd negyedszázada a meg nem fejthető rejtély: az egykori viszonylagos szabadság, árubőség és kulturális sokszínűség miatt a szocialista tömb országainak lakói által irigyelt Jugoszláviában hogyan és főleg miért törhetett felszínre oly elementáris erővel a gyűlölet és miként lett a tolerancia földjének vélt országban „ember embernek farkasa”?

Várady erről így vélekedik: „Ezzel kapcsolatban különböző ellentétes koncepciók léteznek. Mondják, hogy a gyűlölet mindvégig létezett, de Tito idején a szőnyeg alá söpörték, aztán fölszedték a szőnyeget. Mások szerint a gyűlöletet újragenerálták, és zömmel frissen szított ellenszenv volt körülöttük. Nekem az utóbbi álláspont tűnik meggyőzőbbnek. Milosević látta, hogy a kommunista eszmékre már nem támaszkodhat. Valamilyen hitre volt szüksége, hogy történelmet igyekezzen formálni. A legkézenfekvőbb hit a nacionalizmus volt. Tito – ellentétben például Ceaușescuval – nem tartozott a többségi nemzethez. Ő horvát volt, tehát Jugoszláviában eleve nem építhetett a nacionalizmusra. Ez egyébként kedvező volt a kisebbségeknek.”

Ennek konkrét megnyilvánulása volt a kisebbségek számára biztosított autonómia, amit később Milosević számolt fel. Amiben viszont egyértelműen még Titóig vezetnek vissza a szálak, és amivel szellemileg készítették elő a ’90-es évek testvérháborúját, az a Titó-korszak időzített bombájának bizonyuló felfogás és gyakorlat, a történelem szigorú cenzúrája volt Várady professzor szerint. „Kibeszéletlenek maradtak az ellentétek Tito után pedig mindenki azt hitte, hogy a történészek az ő népének a szenvedéseit hamísították meg. A nacionalista hit megjelenésével eltűnt a normalitás egyik nagyon fontos eleme a kétely. Azután megjelent egy furcsa vallásosság, amely nem az istenhittel, hanem a nacionalizmussal állott összefüggésben.” Ott ahol az ortodox, a katolikus vagy a muzulmán vallás teljesen lefedte a nemzetiségi hovatartozást és ahol a nyelvek között szinte különbség sem volt, „az identitás más mutatóira volt szükség.”

A születésnapi interjú második, terjedelmesebb részében J. Győri László kérdései nyomán az író és egykori szerkesztő Várady Tibor portréja rajzolódik ki. Az apropót a témaváltáshoz a legutóbbi könyvének, a Zoknik a csilláron, életek hajszálon-történetek az irattárból címmel az újvidéki Forum és a budapesti Magvető közös gondozásában kiadott kötet teremti meg.

Várady a háromgenerációs családi ügyvédiroda irattárából kikerült több mint 20 000 aktából, az édesapja által félretett öt-hat ezerből választotta ki azt a kétszázat, melyek legérdekesebbjeit úgy fűzte egy kötetbe, úgy hogy a tényeken semmit se változtatott. Hogy honnan ez a kincsesbányának számító hagyaték, annak magyarázatul Várady Tibor családi háttere szolgál.

Várady édesapja és a nagyapja is ügyvéd volt és mindketten jelentős szerepet vállaltak a nagybecskereki magyarság szellemi életében. Miközben az ország megbecsült polgárai és közéleti szereplői voltak, lelkes lokálpatriótaként a város művelődési életének megszervezőiként rengeteget tettek szeretett városukért.

A 1867-es kegyezés évében született nagyapa Várady Imre, neve és munkássága, egész élete Nagybecskerekkel fonódott össze, ahol ügyvéd és s magyar, illetve német lapok szerkesztője volt. Fiatalon bekapcsolódott a politikai életbe és ennek révén, 1905 és 1910 között a budapesti parlament képviselője lett. Trianon után a kisebbségi sorba kényszerült vajdasági magyarság egyik vezéregyéniségévé vált, aki 1922-től alapító társelnöke a jugoszláviai Magyar Pártnak, később pedig, 1927-től a királyi diktatúra ’29-es bevezetéséig tagja volt a jugoszláv alsóháznak. Ezután, egy évtizeden keresztül a délvidéki magyar kulturális egyesületek létrehozásban és működtetésében vállalt szerepet, majd Belgráddal a modus vivendit keresve és azt megtalálva eléri, hogy 1939 és 1941 között egymásután kétszer is (felsőházi) szenátorrá nevezzék ki. Mindeközben, 1893-al kezdődően Nagybecskereken, ő volt a magyarok és nem magyarok köztiszteletben álló, megbecsült ügyvédje.  A második világháború után fokozatosan visszavonult társadalmi szerepeiből, viszont a helyi közösségnek 1959-ben bekövetkezett haláláig megbecsült, tekintélyes tagja maradt. Posztumusz kiadású kétkötetes naplója a helytörténeti, a portré- és az emlékezeti irodalom igen figyelemreméltó alkotása.

Az apa, Várady József elsősorban ügyvéd volt, aki folytatta a megörökölt praxist (a fiú, a most 75 éves Várady Tibor is itt kezdte karrierjét gyakorló jurátusként), de közben maga is közösségi életet élt. Ő kezdeményezte és alapította meg például a második világháború után a nagybecskereki Petőfi Művelődési Egyesületet, amely ebben a korszakban az első magyar művelődési egyesület volt a Vajdaságban.

A családi ügyvédi iroda archívumából, irdatlan mennyiségű akta közül porolt le néhány százat Várady Tibor, ezekből alakult ki a jogeseteken alapuló prózaszöveg–gyűjtemény, a legújabb könyv, a Zoknik a csilláron, életek hajszálon-történetek az irattárból kötet, amelyben a több mint száz esztendő periratai, Várady „esszéisztikus betéteivel” kiegészítve egy, a nyelvi és társadalmi jellegzetességeit tekintve sajátos világ felfedezésének élményét adják. „Ezekben az iratokban, ahogy lehulltak a valamikori feszültségek és a pereknek a céljai, akkor önmagában ott áll, hogy mi is történt akkor. Ez már önmagában irodalom, vagyis esélye irodalomnak”nyilatkozta egy korábbi interjújában a szerző, arról szólva, hogy a megörökölt és általa kiválogatott iratokból „a homályba merült mindennapok történelme, az összezavart erkölcsi rend és az adott társadalmi helyzethez viszonyított magatartásformák kerülnek felszínre.”

E tézisét megismételve, az Élet és irodalom számára most Várady elmondja: a kisvárosi ügyvédi iroda istállóból átalakított irattárából előkerült és feldolgozott iratokból „lekoptak a perek céljai, csakúgy, mint a kimenetelük, érdektelenné vált, hogy a férj vagy a nyer-e meg egy válópert, viszont megmaradta az ilyen vagy olyan szerepet vállaló – vagy elszenvedő – tényleges emberek és az a világ, melyben a perek alakultak. Valami különbejáratot láttam egy valóság felé, melynek ma az emlékhordozói is eltűnnek.” 

Megfejtést nyer a beszélgetés e szakaszában a különös interjúcím, a „Nem a házassággal, a történelemmel van baj” is, úgy hogy közben a periratokból megismerhető emberis sorsok mögött szembesülünk a vajdaságiakat oly sokat próbáló XX. századi történelem gyalázataival.

„A válópereknél maradva látom, hogy a II. világháború idején és közvetlenül utána sok volt az álválóper. Ezekről az ügyvédi iratok jóval többet mondanak a bíróságiaknál, hiszen a bíróság elé szűrve viszik az információkat. a fasiszta megszállás alatt magyar, szerb vagy német feleségek zsidó férjüktől válnak el, hogy valamit megmentsenek a családi vagyonból, hogy jobb helyzetbe kerüljenek a gyerekek. Egy-két iratcsomóban ott vannak a férj és feleség közös levelei, melyek mutatják, hogy nem a házassággal, hanem a történelemmel van baj.”

Hogy a családok életét romba döntő vészterhes história, miként tudott ma ép ésszel fel nem fogható élethelyzeteket teremteni, annak iszonyatos példáját is felidézi e dialógusban Várady: „Egyik perben a német nevű magyar feleség a haláltáborban levő zsidó férjtől eltartást is követel. Először döbbenten olvastam az iratot, és nem értettem, hogy a nagyapám hogyan vehetett ebben részt. Aztán láttam, hogy a zsidó férj oldalán a magyar feleség ellen perbe száll a fasiszta hatalom is”, meséli el az első látszatra abszurdnak tűnőt a szerző, aki számára hamar kiderül: miért is vállalta a hatalom a koncentrációs táborban sínylődő „érdekvédelmét”. A tét az elhurcolt vagyona volt, amit a fasiszta hatóságok elkoboztak. „A zsidó férj nem vitatja a feleség igényét.– folytatódik az elbeszélés – A fasiszta hatalom viszont vitatja, mert nem akarja visszaadni az elkobzott vagyon részét sem. Így persze már egészen más, és teljesen emberi a történet.”

A Zoknik a csilláron, életek hajszálon-történetek az irattárból kötet a már említett szerzői „esszéisztikus betétekkel” bővített tény- vagy dokumentum novelláinak egyike a Symposion-perről szól. 1971-ben a titói hatalom megelégelte, hogy az magyar irodalmi avantgárd talán legfontosabb lapja és műhelye túl komolyan vette a tudatosan választott „minden létező kíméletlen bírálata” jelmondatot és lesújtott a lapra. A perben a folyóirat korábbi felelős szerkesztője védte a lapot és nem rajta múlt, hogy jogi érveinek nem voltak esélyei. Beszédes az interjúban most elmondott lakonikus Várady-megállapítás: „Úgy tudom, hogy az ítéletet már jóval hamarabb meghozták – és nem a bíróságon.”

Várady Tibor új könyve három korszakban játszódó történéseiben kísértetiesen megegyezik különböző korok joggyakorlata, nem különböznek az uszító hangok sem, de megegyezik a mindenkori hétköznapi beszéd is. Nem véletlenül harangozta be az idei Könyvfesztivál az utóbb nagy sikert aratott, sajátos kultúrtörténeti megvilágításba helyezett jogesetek gyűjteményét Emberi sorsok ismétlőjelek közé szorítva címmel. A kritika által egyszerre „leletmentésnek” és „műfaji nóvumnak" is nevezett könyvet korábban, még az áprilisi budapesti Tavaszi Könyvfesztivál előtt Sólyom László volt köztársasági elnök is bemutatta.

Ahogyan egy méltatója írta róla, az egykori Délvidék nyelvileg és társadalmilag rétegzett világát bemutató könyv „a vajdaságiakról szól, akik ott élnek/éltek, ahol változnak a ,,diszpozíciók", ám a problémák maradnak. Ahol az ,,izgatás" gyakori vád, ahol a haszonélvezők mindig derék hazafiak. Ahol igen terjedelmes a kávéházi dalok jogi históriája. Ahol békeszakértők cigányprímásként argumentálnak. Ahol a papucsosok fel-felröppennek a nagy témák világába. Ahol oly gyakoriak az utcanév- és szoborcserék. Ahol nem veszélytelen az egyik, majd a másik nyelv használata...”

Sajnos terjedelmi korlátai vannak annak, hogy az Élet és irodalom születésnapi interjújából a Várady által szóbahozott izgalmas és tanulságos, kultúrtörténeti megvilágításba beágyazott, „ismétlőjelek közé szorított emberi sorsokból” többet itt az olvasóinkkal megosszunk.

Talán az alábbi interjúrészlet azok számára, akik e sajátos korszak és közeg jogi és történelmi jellegzetességei iránt érdeklődnek, és akik számára, erdélyiként, az „áthallások” talán nem mindig hatnak éppen meglepően, némi kárpótlást nyújthat az, amit Várady e megszólalás-részletben elmond:

„Vannak szakaszok a történelemben, amikor semmilyen emberi tér sem marad hősök és árulók között. És ezek a történettípusok elkezdődnek az I. világháborúban, majd megismétlődnek a másodikban, aztán a kommunizmus éveiben, majd a Milosević-korszakban. Csak a szereposztás változik. Néha az sem. A német megszállás alatt a nagyapám egy Pestre szökött zsidó asszony vagyonát próbálja megvédeni – sikertelenül. Az asszony túléli a háborút, visszajön Nagybecskerekre, de mivel német neve van, az új hatalom most német vagyonként próbálja elkobozni a házát – ezúttal az apám több sikerrel járt.

Ha különböző időszakokban követjük a pereket/történeteket, akkor világossá válnak a gondolkodás- és magatartástípusok. 1912-ben, az I. világháború küszöbén a nagyapám szerbeket véd izgatás vádja ellen. Azzal izgattak, hogy egy kocsmában szerb dalokat énekeltek, és egy – akkor még – idegen ország királyát, a szerb Péter királyt éltették. Aztán 1946-ban, csernyei magyar parasztgyerekek „izgató” magyar dalokat énekelnek egy kocsmában. Az Symposion-perekben a folyóiratunkat védtem „izgatás” ellen. Az ideológiai hátterek változóak, de a hangulatkörnyezetek ismétlődnek, csakúgy, mint a gondolkodási, érvelési és magatartásképletek.”

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X