Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (április 30.-május 6.)


-A A+

Bánffy Miklósról és az életpálya részeként Bonchidáról is írt a héten a HVG. Mi a cikkismertetést megtoldottuk egy, eddig publikálatlan Bánffy és Kós Károly levéllel „illusztrált” kuriózummal is

Megszólalt a héten a HVG hetilapban Babus Endre és Kolozsvárról keltezett írásában, a Bonchidától a Helikonig-ban Bánffy Miklós-emlékév kapcsán a modern gróf „visszatéréséről” ír az Erdélyi Történeti Múzeumban látható, Szebeni Zsuzsa színháztörténész által rendezett, reprezentatív tárlat apropóján. Bonchida utolsó urának életpályáját bemutatva, a cikkszerző feleleveníti a „kollektív emlékezetből évtizedeken át kitörölt gróf” alakját és politikusi-közéleti szerepvállalásának számos mozzanatát, külön kitérve arra, hogy az emlékév szeretné „helyére tenni a dolgokat” Bánffy Miklóst illetően, akinek személyével és életművével eddig mostohán bánt a magyarországi emlékezet. Egyúttal szól arról is, hogy a külügyminiszterként, íróként, irodalomszervezőként és művészként is elévülhetetlen érdemeket szerzett bonchidai grófra való emlékezéssel a kolozsvári kiállítás szervezői „a románság számára is respektálható magyar politikus és művész” életművére is megpróbálták a figyelmet ráirányítani, de ez nem megy könnyen.

„Bánffy kiválósága arra vezethető vissza, hogy sohasem keverte össze a politikai konzervativizmust az ízlésbelivel, az utóbbit a Bartók-bemutatók is jól érzékeltetik. Erdély iránti elkötelezettsége pedig sohasem csapott át irredentizmusba. Az összes hagymázas, radikális ideológiát sikerrel tartotta magától” – fogalmazta meg a HVG rovatvezetője, Babus Endre számára Pröhle Gergely, a magyar külügyminisztérium helyettes államtitkára az „extravagáns grófként” is emlegetett hajdani Bem–rakparti tárcavezetőről, a kiváló íróról és művészről, az ízig-vérig szűkebb pátriájának, Erdélynek elkötelezett közéleti emberről alkotott sommás véleményét.

Hogy mennyire igaz és tényszerű e tömör jellemzés, ennek kapcsán érdemes emlékeztetni arra az epizódra, amit múlt év februárjában a szimbolikus politizálás veszélyeiről, sőt olykor nevetségessé válásáról is értekezve a maszol egyik jegyzetírója is felidézett.

Hogy ezúttal teljes terjedelmében közreadjuk azt a portrét, amit az egykor Bánffy Miklós körüli tüsténkedésben, később pedig – hisz változtak az idők –, a Bánffy ledillettánsozásában élenjáró, tájba simulásban mindig jeleskedni képes, a Kádár-korszak egyik kultúrpápája, a kiadóigazgató Illés Endre vetett papírra az Írók, színészek, dilettánsok című emlékező kötetében, azt már csak azért is üdvös megtennünk, mert a Pröhle Gergely emlegette „hagymázas ideológiák” térnyerése, az „édes Erdély, itt vagyunkozás”, a Gerő András által nemes egyszerűséggel „nemzeti nekrofiliának” nevezett perverzió, manapság, mint a parlagfű, egyre inkább terjedőben van. És nemcsak a Duna-Tisza közében szaporodnak ezek a „nemzeti nekrofilek”, az irredentizmussal kacérkodó vagy azt éppen valló árpádsávos imposztorok.

Illés Endre kártékonyságáról még csak annyit, hogy 1965-ben a Kortársban közreadott A dilettáns. Arcképvázlat Bánffy Miklósról című eszmefuttatásával, kimondva a megfellebbezhetetlen ítéletet Bánffy fölött – Bánffy nem volt rossz író, õ nagyméretű dilettáns volt… A dilettáns sohasem illeszthető be a tehetséges - tehetségtelen ellentétpárba. jobban megközelíthető Demokritosz fogalompárjával: tele-üres. Õ a tele. Állandóan tele van a világgal..." – hosszú időre megakadályozta annak a páratlanul gazdag életműnek az újrafelfedezését, amelynek elfeledtetéséért Illésnél is gyalázatosabb módon,  nálunk mindent megtett egykor Emil Isac, Nagy István, Izsák László, Robotos Imre, Huszár Sándor és a kirekesztők sorát hosszasan lehetne folytatni.

„Búcsú jelenet

Utolsó éveiben, távol kerülve egymástól, már nem találkozhattam Bánffy Miklóssal. Bonchidára emlékezve, megrendített, hogy az erdélyi Versailles a háború végén porig égett. Később hallottam, hogy gazdája szakállt növesztett, és egy ősz szakállba fojtotta terveit, méltóságát, iróniáját. Majd hírül hozták, hogy mégis elérte, amire vágyott: író lett, csak író, semmi más, és szerkesztők előszobáiban órák hosszat várakozott kiadatlan kézirataival.

Én azonban másként őrzöm magamban.

„Egy nagy könyvkiadó elnöki szobájában látom őt, így fényképeztem le magamnak abban a régi, tengermélyi világban. Éppen végrehajtó bizottsági ülést tartunk (ugyanannál a kiadónál dolgoztam akkor magam is). A tárgysorozat legfontosabb pontja következik: az erdélyi írók új sorozatának megkedveltetése, más szóval: a reklám és a közönség megejtésének új fogása. Már volt halinaborítás, volt falemezbe kötött könyv, volt Helikon-oklevél - mi legyen most?

A kereskedelmi igazgató - ügyes, lelkes, gátlástalan terjesztési ember - fontos bejelentésre készül.

- Azt ajánlom - mondja -, adjunk minden sorozatvevőnek díszes ládikában erdélyi földet.

- Hogyan gondolja ezt? - kérdi az elnöklő Bánffy. És a szeme sem rebben.

- A legegyszerűbben. Hozatunk két-három vagon földet a határon túlról, közjegyzővel hitelesítjük, hogy valódi erdélyi föld, csináltatunk néhány ezer ládikát, úgy számítom, min­degyik­be negyed kiló föld kerül, a ládikát megtöltjük, lepecsételjük, és ez lesz a nagy sláger, az új sorozat mozdonya.

- Jobbat tudok. Erdélyi föld helyett adjunk erdélyi könnyet. Amit az erdélyi anyák sírnak odaát.

- Nagyszerű! - kapja el a lelkesedés a szakembert. - Könny! Könny! Még jobb! - De azután mégis gyanakodni kezd. - De a könnyet hogyan adjusztáljuk?

- A legegyszerűbben - magyarázza Bánffy. - Közjegyzőket állítunk a síró erdélyi anyák mellé, akik igazolni fogják, hogy az ampullákba forrasztott könny valóban az ő könnyük, és nem itthoni hamisítvány. Nos? Hogy tetszik?

Így őrzöm őt emlékeim között. Ilyen lehetett koronázáson is. És ilyen a génuai konferencián, legjobb pillanataiban, amikor iróniával sikerült elkapnia egy torz világ eltorzult arcát.”

„A mostanában kibontakozott Bánffy-kultusz nemcsak az egykori művész újrafelfedezését jelenti, hanem a politikusét is” – olvashatjuk a hetilap Bánffy cikkében. A szerző részletekre menően felidézi Bánffynak a kis híján botrányba fulladt utolsó magyar király 1916 december 30-i Mátyás templomban tartott koronázásán megrendezett „performanszát”. A gróf IV. Károly koronázási ünnepségének főrendezője volt és kihasználta az alkalmat arra, hogy humanizmusát és cseppet sem titkolt háborúellenességét is nyomatékosan kifejezze: a koronázási díszmenetben mindenki megrökönyödésére felvonultatta az első világháború sebesültjeit és hadirokkantjait. „Rendezése révén e koronázás legemlékezetesebb mozzanatává az vált, hogy a Mátyás-templom ragyogó közegében a világháború hősei, vagyis az aranysarkantyús lovaggá avatásra érdemesített rokkantak is megjelentek - csukaszürkében, mankókkal, egy életre megnyomorítottan.” – állapította meg erről a döbbentet kiváltó egykori apokaliptikus látványról találóan egy kortárs Bánffy értékelő.

Az erdélyi Bonchida urától, Bánffy Miklóstól sem a művészetben, sem a privát életben nem volt idegen némi extravagancia” – írja a HVG szerzője, korántsem csak az utolsó magyar király koronázását megzavaró templomi jelenet okán. Babus ismerteti a következő év „botránykövének” számító Sugár úti palotában megesett Bánffy „performansz” hiteles történetét is, ami az Operaház művészeinek háborgását váltotta ki, viszont a „különc gróf” makacsságának köszönhetően a magyar művelődéstörténetben – ha csak mindössze ennyit alkotott volna – már akkor is örökre beírta a nevét.

1917-ben Bánffy a budapesti állami színházak, azaz a Nemzeti Színház és az Opera intendánsaként elhatározta, hogy bemutatja Bartók és Balázs Béla táncjátékát a Fából faragott királyfit. A szándékot általános értetlenség övezte, „a dirigálást a társulat hét karmestere közül egy sem vállalta. a feladatot végül egy olasz maestrora (aki Egisto Tango, a Magyar Királyi Operaház akkori főzeneigazgatója volt – n.n.) kellett bízni, aki kiválóan megoldotta. A díszletet – mint akkoriban minden darabét az Andrássy úton – maga a gróf tervezte, s saját zsebből ő fizette ki a külön próbák után járó extra gázsikat is a zenekar tagjainak. A zajos sikert hozó bemutató után az Operaműsorra tűzte a kékszakállú herceg vára című, korábban többször visszautasított Bartók operát is.”

A Bánffy gazdag életművét most felfedező HVG olvasók számára a hetilap nemcsak azokról az érdemeket ismerteti, melyekről az operaházi nagy előd iránt érzett megkülönböztetett tisztelet és nagyrabecsülés jegyében már szólt lapunkban, egy múlt évi, a 140. születésnap alkalmából tartott emlékkonferencia apropóján a Bánffy-ouvre egyik legjobb ismerője, az Operaház egykori direktora, Szinetár Miklós. A Bonchidától Helikonig szerzője most Szebeni Zsuzsa színháztörténész, a kolozsvári Bánffy-tárlat létrehozójának és kivitelezőjének kiállításrendezési koncepcióját ismertetve enged bepillantást nyerni annak a polihisztornak a mindennapjaiba, akinek

tizennégy mestersége volt.

Bánffy sokoldalúsága, szerteágazó érdeklődése éppúgy, mint az említett „némi extravaganciája” sok kortársát zavarta, nem tudták őt elhelyezni a hagyományos „úri” Magyarországon. László Ferenc, a már hivatkozott, a Magyar Narancsban megjelentetett Bánffy Miklós pályaképében egy Rákosi Jenő tollából származó ’20-as évek budapesti „életképével” érzékeltette ezt, ami joggal kívánkozik ide:

„.. egy társaságban szóba került Bánffy Miklós. És mondja az egyik: a volt intendáns?

- Nem, Kisbán, a költő.

- Dehogy költő. Az festő, kérem.

- Téved, tudtommal szobrász.

- Ugyan, kérem, az a volt külügyminiszter.

- Na, hallja, ez jó. A minap láttam tőle egy kriminális darabot."

„Amikor az idei Bánffy-év Kolozsvárott pár hete megnyitott reprezentatív kiállítását Szebeni Zsuzsa színháztörténész tervezni kezdte (a kiállítás megnyitóról fotógalériával kiegészített cikkünkben, márciusban mi is tudósítottunk – n.n.), az egyik terem négy sarkába négy íróasztalt készült elhelyezni. Ahogy egykor négy munkaasztal volt a „Nagyúr” (ma is álló Reviczky utcai pesti palotájának dolgozószobájában. A gróf ezeket aszerint váltogatta, hogy éppen mivel foglalkozott: írt vagy rajzolt, netán valamilyen kézműves munkát végzett vagy csak egyszerűen olvasott. Bánffy nem csupán díszleteket és jelmezeket, hanem például ezüstkupákat is tervezett (utóbbiak közül néhány most látható a kolozsvári Történeti Múzeumban), sőt zenét komponált, miközben egy nem jelentéktelen írói életművet is hátrahagyott.”

Ha már Babus szóbahozta a Reviczky utcai Bánffy-palotát, hadd hívjuk fel itt a figyelmet arra, hogy a háznak egy másik irodalomtörténeti vonatkozása is van: egykor Karinthy Frigyes is lakott itt és agyműtétéből lábadozva az Utazás a koponyám körült itt írta. (A palotában a tulajdonos Bánffy 1935-ben adózási okokból bérlakásokat alakított ki és a második emeleten kialakított háromszobás lakásba még ebben az évben beköltözött a Karinthy család.) Karinthy számára sokat jelentett a Reviczky utca 5, hiszen a Szellemidézésben így emlékezik: „Lépcsőházunk pihenőinél óriási ablakok nyíltak, üvegükön a grófi címerrel. Emlékek laktak a lépcsőházban, s magam is, valahányszor felszaladtam, kettesével szedve a fokokat, magam is különös módon emlékeket kovácsoltam, arra gondoltam, milyen szomorú lesz, ha majd nem lakunk már itt, s én néha felkeresem a házat, mert ki nem ért olykor vissza?”

A „nem jelentéktelen írói életmű” jelentőségét az Erdélyi történet című trilógiát méltató, Móricz Zsigmond értékelés („a magyar élő arisztokráciáról még senki ilyen kíméletlenül és irgalmatlanul nem nyilatkozott”) és egy mára közkeletűvé vált összevetés, „a magyar Forsyte Saga” adja meg a friss HVG cikkében, majd olvashatunk arról is, hogy a regény az utóbbi években németül, angolul és spanyolul is megjelent.

Mi hadd egészítsük ki ezt a gyorsleltárt azzal, hogy a regény nemzetközi hírnevét az említett nyelvre történt fordítások mellett a franciára, olaszra és  hollandra való átültetések is növelték. Nem elhanyagolható adalék az sem, amit egy, a közelmúltban tartott nemzetközi konferencián a szervező, a kolozsvári és korábban számos más helyszínen megrendezett Bánffy kiállítás megálmodója és létrehozója, Szebeni Zsuzsa mondott el angol, olasz, holland és természetesen magyar résztvevők előtt: Az angolszász kritikai recepció kiemelkedően fontos volt, mert olyan európai párhuzamokat állítanak vele, amelyek a magyar figyelmet is jobban ráirányították a trilógiára.” Ennek következményeképpen is újra kiadták az erdélyi trilógiát Angliában és Amerikában is, nem az általánosan elterjedt paperback, hanem keménykötésben és nem kevesebb, mint 500 ezer példányban.

Az író Bánffyról szólva hadd „színesítsük” még a nagyregényéről alkotott megítélést két olyan hatvan év különbséggel megfogalmazott véleménnyel, melyek egymásnak ellentmondanak, de mindkettő szerintünk üzenetértékű.

Előbb egy kortárs és nem magyar megítélés. Ez első a könyv új angol kiadása után jelent meg, négy és fél esztendeje Daily Telegraph hasábjain. Talán elegendő, ha ebből a kolumnista Charles Moore recenziójának csak a címét idézzük fel: Time to salute the Tolstoy of Transylvania

A másik „recenzió” sokkal korábbi, az ötvenes évek elejéről datálódik. Itt a „műítész” személye azért is érdekes, mert annak írója Bánffy közeli rokona volt. Ezt a véleményt, mely Illés Endréhez hasonlóan, irigységről, sőt rosszindulatról tanúskodik, nem sokkal Bánffy halála után vetette papírra az unokatestvér és politikai ellenlábas. Írója a „vörös grófként” elhíresült Károlyi Mihály volt, aki ezek szerint nemcsak politikusként, hanem műértőként is megbukott: „A grófok nem voltak írók és ha itt-ott mégis tollat ragadtak és önmagukról írtak – mint például Bánffy Miklós –, akkor teljesen hamis és szépített képet adtak világukról.”

A magyarországi közvélemény számára eddig nem kellően értékelt Bánffy Miklóst megidézve, a friss HVG-ben megjelentett cikk fontosnak tartotta hangsúlyosan szólni az író és művész mellett a politikus Bánffyról, aki az önálló magyar állam sikeres külügyminisztere volt. Nem hisszük, hogy túlzás lenne azt állítani: Bánffy az eddigi 54 külügyi tárcavezetőkből mindenképpen azon nagyon kevesek közé tartozott, akinek valóban hálás lehet a nemzet. Babus Endre elmondja: „nem utolsósorban rajta múlt, hogy a nagyhatalmak által eredetileg Ausztriának átadni kívánt Sopron és nyolc környékbeli község (Ágfalva, Balf, Fertőboz, Fertőrákos, Harka, Kópháza, Nagycenk, Sopronbánfalva) végül Magyarország része maradt.”

A kolozsvári Bánffy kiállítás megszervezésében szerepet vállaló helyi magyar külképviselet-vezető Babus Endrének nyilatkozva arról szólt, hogy nem titkolt szándék volt, hogy Bonchida egykori urát szűkebb pátriájában ne csak a magyarok fedezhessék fel újra. Magdó János főkonzul elmondta a HVG-nek: szeretnék a román közvélemény számára is respektálható politikus és művész gazdag életművére a figyelmet ráirányítani. Persze Magdónak nincsenek illúziói: „Eredetileg azzal számoltunk, hogy ehhez egy teljes esztendőre lesz szükségünk. ma már tudjuk, hogy inkább egy évtizedre”

A HVG cikke külön szól Bánffyról, mint irodalompártoló- és szervező mecénásról. Természetesen nem maradhatott ki a Bonchidától Helikonig-ból az Erdélyi Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh, de az a nagyvonalúság, sem amivel Bánffy a budapesti Operaház intendánsaként írta be magát a magyar zenetörténetbe. A felidézett példa 1917-ből származik, amikor előzetesen általános értetlenség, sőt egyes művészek bojkottja övezte a Fából faragott királyfi bemutatóját, amely utóbb aztán zajos siker lett. A Bartók táncjáték „díszleteit – mint akkoriban minden darabét az Andrássy úton – maga a gróf tervezte, s saját zsebből ő fizette ki a külön próbák után járó extra gázsikat is a zenekar tagjainak.”

A Bánffy mecénási habitusáról, adakozó szándékról szemleírónak vannak a ma élők számára jobbára ismeretlen információi. Hisszük, hogy nem fölösleges azokat megosztani az olvasókkal. Azért is érdemesnek tartjuk ezekről szólni, mert a gróf Bonchida iránti mély elkötelezettségéről például egy birtokunkban levő, eddig nem publikált Bánffy levél beszédes bizonyíték.

Sokan tudják, hogy Bánffyt szoros kötelékek fűzték a református egyházhoz, mivel apjához hasonlóan, maga is az erdélyi református egyházkerület főgondnoka volt, ő ezt a tisztséget 1926 és 1948 között töltötte be. Cselekvő és bőkezű hozzájárulásának is volt köszönhető a kolozsvári Diakonissza Intézet és a Református Kórház létrehozása.

Az viszont kevéssé ismert, hogy Bonchidára való visszaköltözése után az ottani református egyházközség aktív tagja lett és a helyi református hívek előbb presbiternek, majd később főgondnokuknak is megválasztották, 1930-ban pedig jelentős összeggel, 30 ezer lejjel támogatta a templom restaurálását. Bánffy ragaszkodott ahhoz, hogy a románkori műemlék templom felújítását a legjobb szakemberek végezzék és a munkálatokat pedig barátja, Kós Károly irányítsa és felügyelje.

A bőkezű adomány viszont, akaratlanul, az adakozó szándékai ellenére konfliktust gerjesztett Bonchidán. Elkezdődhetett ugyan vele a templom restaurálása, de az egyházközség rövidlátó vezetése minden áron spórolni akart a költségekkel. Úgy vélték a jeles bonchidai presbiterek, hogy hét-nyolcszáz éves műemlék ide, román kori építészeti kincs oda, minek pazarolni a pénzt, „városi urakra”, a Kós Károly által ajánlott szakemberekre, amikor minden megoldható helyi erőből.

Szintén a birtokunkban van néhány eddig nem publikált Kós levél is, amelyet a helyi lelkészhez intézett a neves műépítész, művész, író. Ezek az akkori bonchidai református egyházközség és Kós között kialakult komoly nézeteltérésről tanúskodnak.

Kós a korszak egyik legismertebb kolozsvári építőmesterével, Torday Mihállyal akarta elvégeztetni a felújítást. (Torday volt a Minerva Brassai utcai nyomdájának és kiadójának a kivitelezője és az egykori Park szálló meg a Botanikus kert víztornyának és számos kolozsvári reprezentatív lakóépületnek a tervezője) A bonchidaiak viszont megmakacsolták magukat és úgy gondolták: kalákában is elvégezhető az, amire  oly sok pénzt kellene „pazarolni”. Végül Bánffy „nyomásgyakorlására” is szükség volt, és csak ennek nyomán került sor a valóban szakszerű restaurálásra.

E levelekből itt egyet alább közre is adnánk, mely helytörténeti jelentőségű ugyan, viszont hisszük, hogy tartalma ezen túlmutató: kordokumentum ez a javából és joggal tarthat számot általánosabb érdeklődésre is.

Kós nem hagyhatta, hogy a XII. századi műemlékben jóvátehetetlen károkat okozzanak a helyi kőművesek és határozottan tiltakozva, fogalmazta meg dörgedelmeit. Íme, egy részlet ebből a levélből: „Miután azt hallottam, hogy már beadott vállalkozói ajánlat nyomán helybéli kőművességhez értő lakosok olcsóbb áron elvállalni a templom restaurációjához szükséges munkákat, már most leszögezem, hogy a leghatározottabban tiltakozom minden erőmmel, még akkor is, ha ingyen vállalnák a munkát. Ezt a munkát csak szakembereknek szabad végrehajtania, mert a felelősséget is csupán szakember vállalhatja érte. A munka igen kényes.”

 

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X