Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (március 19-25.)


-A A+

A szlovákiai magyar államfőjelölt lányának küldetését a magáénál is fontosabbnak tartja, mert Bárdos Judit színésznő, aki a „a kultúráért dolgozik”

Megszólalt a héten a HVG hetilapban Bárdos Gyula és a népszerű Portré rovatot jegyző Dobszay János-Kelemen Zoltán párosnak a szlovákiai magyar elnökjelölt elmondta: számára a politikai nézetkülönbségek soha nem befolyásolták a személyes kapcsolatokat és ezért tud ma is jó viszonyban lenni a Híd-alapító Bugár Bélával. Ugyanígy viszonyult a mindenkori magyar miniszterelnökökhöz is és valamennyiükkel jó személyes kapcsolatot épített ki, legyen szó akár Orbán Viktorról vagy Gyurcsány Ferencről. Színésznő, illetve képzőművész-költő lányaira a legbüszkébb és vallja: a kultúrát szolgálni fontosabb, mint a politikai szerepvállalás. Egyebek mellett ki meri mondani azt is, amire magyar politikus a Kárpátoktól le az Aldunáig, de főleg a Duna-Tisza közben nem igazán képes: „a fiatalokban több lehetőség van, mint bennünk: ledönthetik azokat a falakat, felszámolhatják azokat a beidegződéseket, amelyek a mi generációnkban megvannak.

Öt egész egy – olvashatjuk az egyik gyorsértékelés magáért beszélő címében a szlovákiai magyar köztársasági elnökjelölt honlapján. A cikk így folytatódik: „Éppen ennyi volt Bárdos Gyula részesedése a voksokból a szlovákiai elnökválasztások első fordulójában. Ez pontosan 97 035 szavazatot jelent. Hogy ez szép eredménynek számít-e, avagy egy szolid, méltóságteljes orra bukásnak, arról tegnap éjjeltől kezdve sorra születnek a különböző vélemények. A „szép volt Gyulától” kezdve a „naugyemegmondtam hogy fölösleges”-ig igen széles a kínálat, lehet csemegézni.”

A két véglet, a „szép volt Gyulától” és a „naugyemegmondtam hogy fölösleges” közötti széles skálán a március 15-i szlovákiai elnökválasztás első fordulója óta megannyi, egymásnak ellentmondó, nemegyszer a megfontolásra érdemes érveket indulatos kirohanásokkal hiteltelenítő értékelés is napvilágot látott a Dunától északra és délre a magyar sajtóban. Láttatták már politikusok és elemzők Bárdosnak a választásokon elért ötödik helyét és az említett 5,1 százalékos eredményt imponáló győzelemnek, mások meg azon háborogtak, hogy miként lehet triumfálni akkor, ha 2014-ben, Szlovákiában a „magyar jelölt” hívószóval már csak összesen 97 ezer ember mozgósítható. Ez ma a barcelonai Nou Camp-stadion legnagyobb befogadóképessége.” Továbbá számon kérték: miért nem lehet a tényeket tényként kezelni és szembesíteni a közvéleményt azzal, hogy „a méretes kudarcot méretes kudarcnak hívják”. Indoklás is volt bőven, ehhez az elégedetlenkedéshez, hiszen a MKP államfőjelöltje a megmérettetés során sokkal kevesebb szavazatot kapott, mint a legutóbbi országgyűlési választásokon az őt jelölő Magyar Közösség Pártja. (Csak emlékeztetőül: az egységes MKP-ra 1998-ban 306 623-an, 2002-ben 321 069-en, 2006-ban 269 111-en, majd a Híd kiválása utáni, az immár a parlamentből is kimaradó MKP-ra a 2010-es választásokon 109 638-an szavaztak, majd 2012-ben 109 483-an, most pedig Bárdos államfőjelöltre, mint láttuk, 97 035-an.)

Első látásra akár meghökkentőnek tűnhet, hogy a tényekre és a nem elhanyagolható részletekre is fittyet hányó, csak dicsérő hangok kizárólag a magyarországi kormányzati berkekből származtak. Az érintettek, beleérve Bárdost és az MKP-t, meg a felvidéki elemzők és közvélemény-formálók többségét, képesek voltak „helyén kezelni a dolgot” és tárgyilagosan értékelni a történteket. Rámutattak arra, hogy volt ennek az erőpróbának nem kevés pozitív hozadéka is, de nem lehet nem észrevenni a vitathatatlan negatív üzeneteket sem. Közülük az elsők között megszólaló Öllös László politológus, a somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet elnöke fogalmazott megkérdőjelezhetetlen értékítéletet is kimondva, sommásan: „Bárdos Gyula eredményének jó és rossz oldala is van, az öt százalék fölötti eredmény mindenképpen siker, azonban az, hogy a magyarok lakta vidékek részvételi aránya elmaradt az országos átlagtól, az a választás legnagyobb negatívuma."   

Orbán Viktor miniszterelnök ide kattintva megtekinthető, személyes hangvételű gratuláló levelében annak jelentőségére koncentrált, hogy „a szavazatok 5 százalékát meghaladó támogatottság olyan lélektani

határ, amely egy új korszak kezdetét jelentheti a felvidéki magyarság számára". A Bárdos kampánystábjának is elismeréssel adózó köszöntő külön kiemelte: „Bárdos jelölése és a választáson elért eredménye rámutatott arra, hogy Szlovákiában jelentős a magyar közösség szerepe, melynek tagjai az állam egyenrangú polgárai, valamint nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a felvidéki magyarság számára kiemelt témák a szlovákiai politika felszínére kerüljenek.”

A tényeket felettébb „nagyvonalúan” kezelő magyar kormányzati dicséret ennél is hangsúlyosabb megfogalmazója Répás Zsuzsanna helyettes államtitkár volt, aki a Nemzetpolitikai Kutatóintézet e témában rendezett március 17-i konferenciáján kiemelte: van ok az összmagyar ünneplésre, „a jó eredmény erősíti a felvidéki magyarság identitását.” Aztán hozzátette, az MTI-hivatalos közleménye szerint e szavakkal: a jó szerepléssel „a magyar közösség letette a névjegyet a szlovák belpolitikai élet asztalára”.

És e szavak hallatán a budai Várban, Magyarság Házának Corvin termében a mennyezet épen maradt!

A hetek óta tartó erdélyi, vajdasági, kárpátaljai és drávaszögi, valóban embert próbáló választási kampányolás fáradtsága se lehet mentség arra, hogy egy ilyen orbitális szamárság elhangozhasson egy Nemzetpolitikai Államtitkárság vezetőjének szájából bárhol, legkevésbé a Nemzetpolitikai Kutatóintézetben. Amennyiben viszont nevezett kormányzati illetékes valóban komolyan gondolja, hogy a szlovákiai magyar nemzeti közösség 2014 március 15 előtti teljesítményei még nem voltak „névjegyképesek”, és ez a közösség semmi érdemlegest se produkált ’93 óta, így nem volt „névjegyképes”  se nem kevés esztendő kormányzati részvétele, nem volt „névjegyképes” se egy  állami magyar egyetem létrehozása , stb., stb., stb., akkor csak egyet javasolhatunk: jó lenne nemcsak reklámozni az első nemzetpolitikai tankönyvet, hanem időnként bele-beleolvasgatni is abba. Már csak azért is, hiszen Semjén Zsolttól régóta tudjuk, a kötet a közigazgatási alapvizsga része, elsősorban a közigazgatásban dolgozóknak.

Ezeket a valóságtól némileg elrugaszkodott, már-már hozsannázó kinyilatkoztatásokat látva és hallva, nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy a szándékolt aránytévesztés és túllihegés hátterében nem a kizárólagos felvidéki partnerpártnak kijáró „kincstári” udvariasság állt. Ezúttal másról volt szó. Most nem az elfogult mentor, a „nagytestvér” rótta le a tiszteletköröket némiképp jószándékúan elméretezve az MKP irányába, és még mintha némi kajánkodást is sejtetve a Bugár vezette Híd kudarca láttán. (A Híd alaposan melléfogott az elnökválasztáson a kereszténydemokrata Hrušovký melletti kiállással, akinek a támogatottsága néhány hónap alatt 17-ről végül 5 százalék közelébe zuhant.)

A bátorító szép üzeneteket inkább az indokolta, hogy ha már cselekedettel nem, legalább szóval „vigasztalja” mindazokat, akikben csaknem három esztendeje fölösleges illúziókat keltettek a „mindent megteszünk a szlovák állampolgárságuktól megfosztott felvidéki nemzettársainkért”-jellegű, rég lejárt szavatosságú politikusi nyilatkozatok. Szükség van a szavak szépségversenyére, ha most, minden magyar tévéhíradóból, minden magyar lapból cunamiként zúdul rájuk a sok-sok győzelmi jelentés arról, hogy a hasonló helyzetben élő nemzettársak immár százezres nagyságrendben nyilváníthatják ki szabadon szándékukat, hogy élni akarnak újonnan kapott szavazati jogukkal. Nekik pedig marad a mosolydiplomácia és a józanésznek ellentmondó, javaslat: nemzettársaink, ti ott a Felvidéken, próbálkozzatok titkolt módon magyar állampolgárságot szerezni!

Nekik most külön is kellett egy action gratuite”, ami feledtetni próbálja az újévi Semjén Zsolt-i próféciát: „állítjuk, hogy 2014 a nemzet közjogi egyesítésének a kiteljesedése lesz, mert a szavazati jogból kifolyólag a 2014-es parlamentben már minden magyarnak a politikai akarata meg fog testesülni, függetlenül attól, hogy a világnak mely szegletében lakik.”

Az objektivitásra törekvők felvidéki világában született értékelések közül a „kötelező nagyjából összejött, az eredmény viszont csalódást keltő”– gondolatát részletekre bontva kifejtő, a Hozta is, meg nem is értékelést említenénk meg itt csupán. Az abban foglaltak – úgy véljük – túlmutatnak Felvidék határain és tanulsággal szolgálhatnak másutt is a Kárpát-medencében: „Annyi feltétlenül kiderült, ha itt bárki is komolyan gondolja a felvidéki magyarok politikai egységbe tömörítését, ahhoz alapos, jól átgondolt és hosszú távú munkára lesz szükség. Az árkok túl mélyek, a lelkekben és a táborok közt egyaránt… A magyarok jó része érzelmi zsarolásként éli meg, ha pusztán a magyarságára hivatkozva akarnak tőle valamit. Némi joggal, ez a primitív zsarolási ösztön nagy divatnak örvend manapság, könnyen rá lehet unni, ha valaki folyton ezzel jön, és egy idő után a legkisebb erre utaló jel is riasztó lehet, mégha Bárdos kampányában trikolór helyett a vörös szín is dominált. Ez a visszafogottság ugyanakkor ellentétes hatást válthatott ki az MKP törzsbázisában – hiszen az alacsony részvétel azt mutatja, az MKP szavazóinak jó része is ignorálta a szavazást –  úgy érezhették, Bárdos visszavett, kevésbé magyar, és az „áruló” hidasoknak udvarol. Ez a csapdahelyzet tökéletes bizonyítéka annak, hogy miért járhatatlan – az egység szempontjából – a két szélsőséges út, amelyeket az MKP és a Híd képvisel. Nehéz lesz újra középen egyesíteni az erőket és lelkeket.”

Nehéz, valóban nagyon nehéz lesz a jövőben középen erősíteni az erőket és a lelkeket. Főleg akkor, ha felvidéki magyar közélet talán legemblematikusabb alakja az egymásra találás, a legkisebb közös többszörös keresése helyett a gyűlölködést gerjeszti, nem visszariadva a kocsmai alpáriságtól sem. (Az viszont ennél is elgondolkoztatóbb, hogy amikor a szlovákiai magyarok dilemmája most az, hogy a hétvégén szavazatukkal támogassák-e vagy sem a Fico ellenfelét, akkor a „megmondó ember” így jellemzi Andrej Kiskát, a potenciális szlovák államfőt: „egy pénzügyi maffiózó, aki a szcientológusok előretolt bástyája.” )

A HVG munkatársainak nyilatkozó Bárdos egyetlen mondatban vonja meg az 56. születésnapjával egybeeső március 15-i megmérettetése mérlegét: „Abban reménykedem, hogy szereplésem javított a felvidéki magyar közösség megítélésén.” Természetesen tisztában volt azzal, hogy megválasztására semmi esély, „az indulásomat jelzésnek szántam” –mondja.

Bárdos most nagyon tömör volt, hiszen a Portré rovat jellege a részletesebb véleménykifejtésre nem ad teret. Ennél sokkal többet és fontosabbat mondott el a választások utáni első hajnali sajtótájékoztatóján. Az ottani szavaiból már csak azért is érdemes idéznünk, mert azokból is visszaköszön az a habitus, ami a HVG-s beszélgetést mindvégig jellemzi, és amiről még lesz szó a továbbiakban.

„Sokkal nagyobb a baj, mint gondoltuk. A mi jelenlegi szellemi kondíciónk nagyon rossz" mondta el akkor és megjegyezte, „azon, hogy a részvétel nagyon alacsony volt azokban a régiókban, ahol még viszonylag tömbben él a magyarság, szerinte nagyon el kell gondolkodni.” Azt is hozzátette, amit politikusberkekben ritkán hallani: „Az, hogy nem tudjuk kellőképpen mozgósítani a választókat, arra utal, hogy a hiba valószínűleg bennünk, a politikumban, a pártokban és azokban a jelöltekben van, akik nem tudnak kellő bizalmat szerezni az embereknél.”.

A tősgyökeres felvidéki családból származó Bárdos Gyula szakmai-politikai életrajzával a maszol olvasói még a decemberi jelölés pillanatában megismerkedhettek. Egy vele készült mélyinterjút ismertetve elmondtuk  szintén e rovatban, hogy, közkedveltségét nem utolsósorban a soha nem fogyó humorának is köszönheti, őt soha sem jellemzi az oly sok politikustársára jellemző mesterkéltség, közvetlen, valóban ízig-vérig „közülünk való ember”. Hasonló, jó kedélyű, bármely közegben magát feltaláló és mindenkivel a közös hangot könnyen megtaláló felvidéki magyar közszereplőt csak egyet ismerünk, azt a Bugár Bélát, akit e tulajdonságainak is köszönhetően a közvélemény-kutatások 2013-ban, a harmadik, 2012-ben pedig Szlovákia második legnépszerűbb, illetve legmegbízhatóbb politikusaként mértek.  

Bárdos és Bugár barátok voltak és azok ma is. A viszony kettőjük között akkor sem romlott meg, amikor politikai ellenlábasok lettek, egy több mint két évtizedes szoros emberi kapcsolat nem válhat áldozatává politikai nézetkülönbségeknek – vallja Bárdos Gyula, aki nem lát semmi kivetnivalót ebben. A magyarországi pártpolitikai szereplők világában meghonosodott, mára természetesnek tekintett abnormális viszonyulás, amikor aktuálpolitika felülír személyes kapcsolatokat, az nem a Bárdos Gyula világa. És ha már el rákérdeztek az interjúban, éppen Bugár kapcsán, arra hogy miként látja a Budapestről oly könnyen importálható (és tegyük hozzá sokakat deformáló) magyar-magyar szembeállás kérdését, nem kertel, mintha-mintha rá is csodálkozna a faggatózóra: talán kígyót-békát kellene mondanom a ’93 óta mindig azonos cél érdekében menetelő harcostársamra, mert ma másképpen látjuk a célhoz vezető utat?

„Emberileg semmi bajunk egymással. Normális beszélő viszonyban vagyunk” – mondja el kettőjük kapcsolatáról, de nem felejti el határozottan azt is kifejteni, hogy Bugárék kiválása idején számára nem volt kétséges, hogy neki mit kell tennie: „Számomra nem volt kérdés a maradás. A felvidéki magyarság szempontjából nagyon rossz politikai döntésnek tartottam az új párt létrehozását, mert az megosztotta az itteni magyarokat. a Most- Híd legitimitásához nem fér kétség, de ettől még fenntartom, hogy hibás volt Bugárék lépése.”

A személyes sors alakulásának egy HVG-portré olyan sorsalakító mozzanatait is felvillanthatja, amelyre egy száraz curriculum vitae soha sem vállalkozhat. Ezért is lehet hálás az olvasó a Dobszay János-Kelemen Zoltán párosnak, mert e beszélgetésből a Bárdos Gyulát közelről nem ismerők számára is érthetővé válik: Bárdos miért immár legalább két évtizede a köz által egyik leginkább kedvelt politikus és tulajdonképpen ennek a közkedveltségnek és népszerűségnek logikus következménye volt az államelnöki jelölése.

A Pozsonyban született, de városának mindig is Szencet valló („amit mi az őző nyelvjárás miatt Szöncnek mondunk” – így Bárdos) politikus, akinek nagyapja és apja kántor volt a katolikus templomban, édesapját tízévesen, édesanyját pedig tizenöt évesen vesztette el és ezért két testvérével együtt a keresztanya vette gondozásba, a Házsongárdban nyugvó Szenczi Molnár Albertet tekinti példaképének. Városának nagy szülöttét, az élete javát külföldön töltő nyelvtudós zsoltárköltő református lelkészt, akiről nem felejti el megjegyezni, hogy az ellenfele, Pázmány Péter is elismerően nyilatkozott róla, mindenekelőtt azért tiszteli, mert „több száz évvel ezelőtt megvalósította azt, amire ma azt mondanánk, européer gondolkodás.”

A Felvidéket és Erdélyt összekötő példakép felidézése egy olyan kérdés révén merül fel, melyet minden bizonnyal egyesek meghökkentőnek tartanak majd. Minden Kárpát-medencei kisebbségben élő magyar közösség közül a felvidéki magyarság soraiban tapasztalható a legnagyobb mértékű asszimiláció és ennek mentén merül fel Bárdosnak szegezett, kissé provokatív kérdés: „ha lányai közül valamelyik azzal állna ön elé, hogy egy szlovák fiúval szeretné összekötni az életét, lebeszélné?” Bárdos válasza egyértelműen européerre vall: „Eszem ágában sem lenne. A lányaim pontosan tudják, hogy honnan jöttek, milyenek a gyökereik, de hozzám hasonlóan ők is nyitott, befogadó emberek.”

A szlovákiai magyar párt államfőjelöltjeként is e credója mellett tett hitet: „… nem esett jól, amikor a kampányban, az itteni szlovák jelöltet támogatva azt mondogatták az itteni magyaroknak, hogy most ne a szívükkel, hanem az eszükkel szavazzanak. Én sem azt kértem tőlük, hogy azért voksoljanak rám, mert magyar vagyok, hanem mert a jelöltek közül én vállaltam a felvidéki magyarok, a nemzetiségek az emberi jogok ügyeinek képviseletét.”

Az egykor csak fordítóként az Új Szónál dolgozó magyar-szlovák nyelvtanár Bárdos („párttagság híján csak fordító lehettem”) számára a politika biztosította ismertségnek nincs különösebb jelentősége. Most, hogy az elnökválasztási kampányban óriásplakátok népszerűsítették országszerte, az maradt, aki mindig is volt: Akiből hiányzik a mesterkéltség és akinek – amint erről egy másik vallomásában is meggyőzően szólt, „rendben van az értékrendje”:

„Az ismertségem nyílván növekedett, de számomra, nem ez a fontos. Újságíróként, majd négy parlamenti ciklusban edződött politikusként korábban is szerepeltem a szlovákiai közéletben. Az utcákon egyébként nemcsak az én óriásplakátjaim voltak láthatóak, hanem olykor Judit lányoméi is, ugyanis most mutatják be a főszereplésével készült Fair play című filmet. Az ő küldetése talán még az enyémnél is fontosabb, hisz a kultúrában dolgozik. Nem lenne illő ilyet mondani, ezekben a fiatalokban több lehetőség van, mint bennünk: ledönthetik azokat a falakat, felszámolhatják azokat a beidegződéseket, amelyek a mi generációnkban megvannak.”

Az egykori Csehszlovákia szétválását egyértelműen ellenző Bárdos számára, („a válás korrekt útja a népszavazás lett volna”) a Budapesthez való viszonyulás sokkal árnyaltabban merül fel, mint az MKP több korifeusában. Ezért is illethették, mint láttuk fentebb azzal a váddal, hogy „kevésbé magyar, és az „áruló” hidasoknak udvarol.” Holott nincs itt sem másról szó, csupán arról, hogy egy kisebbségben élő magyar közösség felelős politikusánál az a bizonyos értékrend ezen a téren is rendben működik:

„Természetes, hogy az Európai Néppártban velünk együttműködő pártokkal, így a Fidesszel szorosabb a kapcsolatunk. Nagyon fájdalmas volt a 2004-es népszavazás idején az akkori szocialista kormányfő szájából olyanokat hallani, hogy a magyarok tőlünk, határon túliaktól féltik a jövőjüket. De én valamennyi magyar miniszterelnökkel, beleértve az előbb említette is, fontosnak tartottam a személyes kapcsolatot. És ez így is marad, a mindenkori budapesti politikai konstellációtól függetlenül.”

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X