Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (március 5-11.)


-A A+

Barcsay Tamás a Mandinerben: „Sokat szidjak egyes magyarok a románokat, román ide, román oda, de egyet azért hadd jegyezzek meg: a románok legalább visszaadtak valamit, Magyarország nem.”

Megszólalt a héten Barcsay Tamás, Barcsay Ákos erdélyi fejedelem leszármazottja, a gyalui kastély régi/új tulajdonosa és a Mandineren közreadott terjedelmes interjújában vall a család viszontagságairól, az arisztokrata öntudatról, a kommunizmusról és nem utolsósorban az erdélyi románok regionális identitásáról. Barcsay Ákos fejedelem leszármazottja elmondja: „Csak a sztálinista propaganda terjesztette, hogy a nemesek elnyomták a parasztokat”, de arról is beszél: „A román földreform nem volt annyira szörnyű, mint azt gondoljuk, és a román visszaszolgáltatási törvény is nagyvonalúbb, mint a magyar kárpótlási törvény volt, mivel az nem adott vissza semmit.”

A maszol olvasói számára nem ismeretlen Barcsay Tamás neve, hiszen 2012 szeptemberében beszámoltunk arról, hogy Kolozs megyei hatóságok visszaszolgáltatták a gyalui kastélyt Barcsay Tamásnak, az épület Kanadában élő örökösének, aki közösségi célokra használná az 1439-ben már álló kastélyt. Akkor elmondtuk a fejedelmi sarj, Barcsay Tamás, a torontói Ryerson Tudományegyetem örökös tanára hét évig várt arra, hogy birtokba vehesse örökségét és keresi a megoldásokat a kastély helyreállításához szükséges pénzösszeg előteremtésére.

A hétvégén Barcsay Tamás: A románok legalább visszaadtak valamit, Magyarország nem címmel adta közre a Mandiner Szilvay Gergelynek a propagandatörténész professzorral készített mélyinterjút. Ebben a nemrég Ugron Zsolnát és Lévai Anikót erdélyi körútjára is elkísérő Szilvaynak köszönhetően többet kapunk, mint személyes hangú emlékezést, az erdélyi és magyarországi históriában meghatározó szerepet betöltő felmenőkről szóló, adatgazdag beszámolót.

A beszélgetésből elénk tárul egy olyan modern gondolkodású honfitársunk felfogása, aki számára az arisztokrata öntudat nem több annál, hogy „körül voltam véve a családi történelem emlékeivel, ami természetesen nyomot hagy az emberben. Ettől viszont még nem kell önteltnek és arrogánsnak lenni. Az, hogy hova születünk, önmagában véve csak egy szerencsejáték.”

A felmenőkről csak annyit, hogy Barcsay Tamás a fejedelem édestestvérének a leszármazottja, „de volt neki két féltestvére is, ők írták alá a Szatmári békét”, nagyanyjának, Bánffy Katinkának a testvére Bánffy Miklós, a bonchidai gróf az író, politikus, külügyminiszter, a neves grafikus és színpadi rendező volt. A történelem már kétszáz évvel sem volt túl kegyes a családhoz, egy közkeletű szólás szerint a Barcsayak nem túl szerencsés a csillagzat alatt születtek, amit a gyalui kastély régi/új urának magának is nagyon fiatalon meg kellett tapasztalnia:

„Amikor megszülettem, egy Bethlen grófné, Mocsonyi Lívia, aki a román származású Mocsonyi-család leszármazottja volt, születésem után  rám nézve kissé sajnálkozva azt mondta: „a Barcsayaknak semmi sem sikerül”. Anyám, aki nem volt sem nemes, sem erdélyi, nem tudta, miről van szó. Szerintem arra célzott, hogy a 19. században két Barcsay, ükapám és testvére elvett két Bruckenthal bárónőt, ahonnan nagy örökséget reméltek, de az utolsó báró mindent másra hagyott; másrészt két héttel a születésem előtt Bánffy Miklós elvette Bánffy Arankát, a Nemzeti Színház örökös tagját, és ezzel apám teljesen elesett a Bánffy-örökségtől, addig ugyanis ő volt többek közt Gyalu és Bonchida örököse.”

Arra, hogy e szemlénkben a kanadai történészprofesszorrá lett Barcsay Tamás fordulatokban gazdag életútjának mozzanatait akár vázlatosan bár bemutathassunk, terjedelmi okokból aligha vállalkozhatnánk. Az egykori Gyalu, Kolozsvár és Budapest közötti háromlaki lét mozzanatait, például ennek irodalomtörténeti érdekességeit, így többek között azt, hogy Barcsay Tamás fiatal korában Pesten a Reviczky utcai Bánffy-palotában lakott, ahol az egyik szomszédot Karinthy Frigyesnek hívták, édesapja pedig sofőrként Márai Sándort is fuvarozta, majd a kényszerű kanadai újrakezdést, ahol az interjúalany a híres Magyarország-szakértő, C. A. Macartney tanítványaként kötelezte el magát egy életre a história mellett, az olvasó ide kattintva megismerheti..

Kedvcsinálónak talán megteszi, hogy e hosszú interjúból három kérdést és a válaszokat közreadjuk, de előtte nem megfeledkezve arról, hogy akit közelebbről is érdekel Barcsay Tamás élettörténete meg a Barcsayak nem mulassza el felkeresni a https://www.gilaucastle.com/ honlapot.

Gondolta volna valaha, hogy egyszer visszakap valamit a családi örökségből?

Én mindig azt gondoltam, hogy a kommunista rendszer egyszer össze fog omlani. Földrajzilag, gazdaságilag, történelmileg abszurdum volt az egész. És reméltem, hogy ha összeomlik, lesz valamiféle visszarendeződés, legalábbis kompenzáció. De Magyarországon nem így történt! A kárpótlási jegy vicc volt, Antall talán nem volt elég erős, hogy rendesen megcsinálja a visszaszolgáltatást. A törvény egyébként Csehországban sem ad vissza 1948 előtti javakat, mert akkor hárommillió német visszakapta volna a vagyonát...

Ön viszont többször járt Gyalun. Hogy engedték be oda a kommunista időkben?

Úgy, hogy nem tudták, ki vagyok. Először 1968-ban voltam ott, oxfordi egyetemi társaimmal mentünk látogatóba a Szovjetunióba, és visszafelé elvittem őket Gyalura. Akkor még viszonylag liberális volt a rendszer. Gyalun sok minden megvolt, és nem volt rossz állapotban sem a kert, sem a kastély. Az igazgató fogadott és kedvesen körbevitt minket. Egy kucsmás parasztot rendeltek mellém, én azt kérdeztem tőle: tényleg borzalmasak voltak ezek az elnyomó, feudális urak? És akkor ő apámról abszolút pozitívan nyilatkozott. Majdnem elsírtam magamat. A sztálinista propaganda arzenálja terjesztette, hogy a nemesek elnyomták a parasztokat, de ezt már komoly marxista történészek sem írták így le a rendszer vége felé. A magyar baloldali politikusoknál azt látom sokszor, hogy nem progresszívek, hanem néha visszakanyarodnak a régi jó sztálinista szlogenekhez, feudalizmust emlegetve. Néha úgy tűnik, hogy egyes politikusok szellemi fejlődése megállt 1952-nél.

Nehezen tudta visszaszerezni a családi javakat a román restitúciós törvény elfogadása után?

Sokat szidjak egyes magyarok a románokat, román ide, román oda, de egyet azért hadd jegyezzek meg: a románok legalább visszaadtak valamit, Magyarország nem. Ez az igazság! Anyai nagyanyámnak volt egy háza Gödöllőn, valaha Blaha Lujza lakott benne, majd Paulay Ede, a Nemzeti Színház igazgatója. Abból mi soha semmit nem kaptunk vissza! Nagyanyám kertjét felosztották, és igazán kedvesen elnevezték róla az utcát Ligeti Juliska utcának. Szóval felesleges azt hangoztatni állandóan, hogy milyen nehézkes a román adminisztráció. Magyarországon sem Esterházy herceg, sem például a Károlyiak vagy a Hatvany, Kornfeld és Weisz családok sem kaptak vissza semmit. Senki sem akarja visszaállítani a nagybirtok-rendszert, de hogy mindent elvegyenek, lakást, bútort, alsógatyáig, mégiscsak túlzás! Ha ráadásul egyszer elkezdték a gyűlölködést, nem volt vége: kezdték az arisztokratákkal, folytatták a „kulákokkal”, a húsz és ötvenholdas, szorgalmas kisbirtokosokkal.(…)

Mit lehet most csinálni egy ilyen kastéllyal?

Sok mindent. Gyalu különleges abban, hogy a legnagyobb privát kastély Erdélyben. Persze talán nem a legszebb, de a legnagyobb, s vonzó a története. Emellett szerencsére megmaradt a kertje, legalábbis 14 hektár a húszból. Más helyeken Erdélyben odaépítették a tömbházakat a kastély mellé, ami örökre tönkrevágta őket. Bonchidán is beékeltek egy iskolaépületet a kastély területére, tönkretéve a parkot. Gyalu emellett 19 kilométere fekszik Kolozsvártól, Erdély legnagyobb városától, a főút mentén. Ez azért nagy lehetőségeket rejt magában. Rengeteg adottsága van, a kihasználásához azonban pénz kell. (…)

A románok hogy vélekednek az erdélyi arisztokratákról?

Nemrég egy bonchidai román tanárnő azt a feladatot adta tanítványainak, hogy kérdezzék meg az idősebb falubelieket, hogy milyen is volt az élet, mikor meg a Bánffy-grófok voltak a földesurak. Meglepően pozitív válaszokat gyűjtöttek össze a többségében mindig is román nemzetiségű faluban. Az új nemzedék már rájött: nem biztos, hogy igaz, amit korábban mondtak nekik. Sajnos néha egyes politikusok felelőtlenül szítják az ellentéteket, a rendes emberek viszont pedig dolgozni és élni akarnak. Szélsőséges elemek azzal ijesztgetik a népet, hogy jönnek a magyarok, de a fiatalok látják, hogy nem eszünk románt. Szerintem egyébként van egy erősödő erdélyi identitás az itteni román többségben. Egyszer véletlenül azt mondtam egy román taxisofőrnek Kolozsváron, hogy itt sokkal hidegebb van, mint Bukarestben, és azt válaszolta: kit érdekel Bukarest? Majd idézhetetlen szavakkal minősítette a fővárost. Egy román hölgy pedig végigkérdezte, hogy merre jártam Erdélyben, és az nem érdekelte, hogy a Regátban voltam-e. Pedig valljuk be, ott is vannak szép és látnivaló dolgok. Úgy vélem, hogy az erdélyi románság nagy része már rádöbbent, hogy a mi történetünk az ő történetük is.

Szász Jenő nemzetstratégiai intézetében 10 ezer forint helyszíni bírságot fizetnek a dolgozók, ha kiejtik a „kisebbség” szót

Megszólalt a héten Szász Jenő a budapesti Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke és a Nemzetstratégiai Akadémia (sic) csütörtöki konferenciáján az átfogó nemzetstratégia fontosságát hangsúlyozta. Az elnök kifejtette: szintén „fontos, hogy tudományosan is megértessék a közvéleménnyel, ők nem kisebb, hanem nemzeti közösség, amely élni akar”. Felhívta továbbá a figyelmet arra, hogy az általa vezetett intézet Kárpát Haza programjának az a célja, hogy „erős, élni akaró nemzeti közösségeket teremtsenek.”

E bevezető sorokat olvasva a Megszólalt a héten… olvasója joggal róhatná fel a szemleírónak, hogy Karinthy Frigyes örökbecsű Ady stílusparódiájának, a Törpefejűeknek a „Hát maga megbolondult,/ Hát maga megbolondult,/ Hogy mindent kétszer mond”-ját koppintva ismételgeti a „nemzetstratégiát” meg az „élni akaró nemzeti közösséget”. Ő viszont siet elmondani: van mentsége, az ismétlés nem véletlenül történik. Egy 133 esztendős múltra visszatekintő, független, csak mindig a szakma elvárásait magára kötelezőnek tartó, állami hírügynökségnek a hivatalos közleménye iránti joggal elvárható tisztelet kötelezte arra, hogy így járjon el. Márpedig az MTI március 6-i közleménye tömör négy mondatban ismertette a kormányzatnak magyarságtudományi távlatos gondolkodásra hivatott intézményét irányító tudósának konferenciaköszöntő beszédét, amelyben biztos, ami biztos, kétszer is leíródtak az említettek. Mi pedig a magyar nemzeti hírügynökségnek az elnöki magvas gondolatait közkinccsé tevő anyagát hitelesen kívántuk közvetíteni.

Tettük ezt, mert egy stratéga fogalmazott meg eddig még soha nem hallott stratégiai gondolatokat és még inkább azért, hisz a stratégia szó, ami definíciójához híven a cselekvések egy hosszabb távú tervét jelenti egy bizonyos cél elérése érdekében, nemcsak az illető kutatóintézeti vezetőnek a kedvenc kifejezése. A szó ma reneszánszát éli a döntéshozók köreiben, a stratégia a kormányzati intézményalapítás egyik kulcsszavává lépett elő és várhatóan egyre inkább teret nyer. Gyakrabban fogunk vele találkozni, április elsejét követően pedig már egy újabb kormányszerv nevében és minden bizonnyal annak az áldásos tevékenységében is ránk fog köszönni nap-mint nap.

Alig egy hete döntött az Orbán-kormány arról, hogy „a magyar nyelvi örökség feltárására, a nyelv ápolására, gondozására, fejlesztésre és egyes állami feladatok ellátására Magyar Nyelvstratégiai Intézetet hoz létre”. Ennek feladatai között lesz „a középtávú magyar nyelvstratégia kidolgozásának irányítása és szakmai felügyelete, a magyar nyelv szerkezetének, sajátosságainak, működésének kutatása és azok eredményének alkalmazása” stb., stb. stb. Az április elsején felálló nyelvstratégiai intézet irányítását a Miniszterelnökséget vezető Lázár János államtitkár útján a miniszterelnök látja majd el, költségvetésileg gazdagon kistafírozva. Az új intézmény 20 fővel, élén egy igazgatóval kezdi meg működését, akinek várhatóan Szász Jenőhöz és más stratégákhoz hasonlóan 3 ezer híján egy millió forintos havi fizetése lehet.

Amivel viszont adós maradt az ominózus MTI-közlemény, mert az inkább arra koncentrált, hogy a tanácskozáson felszólaló Fidesz frakcióvezető-helyettes  miről is értekezett  (négy év alatt várhatóan közel 600 ezren élnek a kedvezményes honosítás lehetőségével, „a térségben a magyar kommunizmus volt az egyetlen, ami internacionalista volt”, a rendszerváltás után soha sem volt konszenzus a magyar nemzetpolitikában, stb.) azt, egyedüliként a magyar lapok közül, pótolni igyekezett a Nemzetstratégiai Kutatóintézet együttműködő partnerének, a Szövetség a Közös Célokért felvidéki társulásnak az orgánuma, a Felvidék.ma.

A Harc a „kisebbség" szó ellen–Nemzetstratégiai konferencia Budapesten címmel közölt pozsonyi portálon közreadott helyszíni tudósításból kiderült, hogy „a szárnyait bontogató Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI), azon belül is a Nemzetstratégiai Akadémia A kisebbségi szemlélet meghaladása felé címmel rendezett konferenciát március 6-án, a budapesti Terézvárosban.”

A „szárnyait bontogató” távlatos gondolkodásra hivatott tudományos intézetben – szólt a lírai ihletésű indítás után a beszámoló, „a téma ismert szakértőit, közéleti megjelenítőit felvonultató rendezvényen többek közt Szász Jenő, Duray Miklós, Vizi E. Szilveszter és más szaktekintélyek mellett Gulyás Gergely fideszes országgyűlési képviselő, a FIDESZ-KDNP frakciójának helyettes vezetője, a Polgári Magyarországért Alapítvány főigazgatója volt jelen.”

Hogy ki mindenki még, arról, ha az MTI-től meg a Felvidék.mától nem, úgy véltük, többet is megtudhatunk, ha felkeressük a magyarságpolitikai tudományos intézet szívet melengető elnevezésű Kárpát Haza Fejlesztési Hálózat elnevezésű honlapját. Hamar csalódnunk kellett: a nemrég létrehozott weboldalon se híre, se hamva nincs a Nemzetstratégiai Akadémiának és még kevésbé a szaktekintélyeket felvonultató konferenciának.

Apropó honlap. Közel egy esztendős várakozás és némi, baráti sajtótól érkező nyomásgyakorlás után, nemrég elkészült a várva várt intézeti tevékenységtükör. A prezentáció felettébb „visszafogottra” sikeredett, igaz ugyan, hogy egy iskolai informatikai szakkörben viszont ezért a nebulók akár dicséretet is kaphatnának. Hiszen azt úgy is lehetne értékelni, mint lelkes kezdők reményekre feljogosító „szárnybontogatását”.

Bennünket némiképp emlékeztetett a Határon Túli Magyarok Pártja (HATMAP) szerény kivitelű honlapjára, amely a „Szavazz magadra" szlogennel nyomult nemrég és indulni kívánt az április 6-i választásokon, viszont kellő támogatottság hiányában nyilvántartásba vételét a Nemzeti Választási Bizottság elutasította. De végül is, a HATMAP nem egy milliárdokból gazdálkodó költségvetési intézménye a kormánynak, csak egy budapesti, Margit körúti bérház első emeleti lakásba bejegyzett pártocska, egy a ma létező 147-ből.

De az is lehet, hogy a kutatóintézeti honlap így hiteles és ténylegesen hű tükre képes lenni annak a tevékenységnek, amit ez „a már működő nemzetpolitikai támogatási rendszer kiegészítésére létrehozott, a határokon átívelő nemzetegyesítés harmadik pilléréről, a Kárpát-haza Fejlesztési Rendszer” működtetői (2013 december 31-én hetven munkatárs) képesek felmutatni. Hogy ez miben is áll, arról bárki meggyőződhet, ha ide kattint.

Itt, a beköszöntőjében Szász elnök arról szól, hogy intézetének küldetése új, XXI. századi megoldások kidolgozása és ezek rendszerbe foglalása a nemzeti integráció megvalósításához. Ennek jegyében állítottuk össze javaslatainkat a Kárpát-haza programunkban, melynek hangsúlyos része a Kárpát-medencei szintű fejlesztési együttműködések kezdeményezése, a Kárpát-haza Fejlesztési Rendszer létrehozása.”

A „fejlesztési dokumentumok" menüpont alatti oldalon kifejezetten az „idegen tollakkal” való ékeskedés érhető tetten. Viszont kétségtelen, hogy a Molnár György igazgató (program koordinátor), Nádasi László osztályvezető (szakmai koordinátor), Balázs Eszter gazdasági referens (adatbázis-kezelő asszisztens) és Galambos Viktória titkársági referens (szervezési asszisztens) által összehozott és gondozott honlapon a 20 db színes képeslap, köztük elsőként a székelyudvarhelyi szoborkert-ábrázolás kifejezetten jól mutat.

A konferencián jelenlévő jeles személyiségekről ilyenképpen vajmi keveset tudhattunk meg, legfeljebb annyit, hogy mára egy szaktekintély felsorolásban Szász Jenő és Duray Miklós megelőzi a Magyar Tudományos Akadémia volt elnökét, Vizi. E Szilvesztert. A hiányért viszont kárpótolja az olvasót a lírai hangvételű hangulatjelentés folytatása, mely ekképpen hangzik az érzelemdús és nagyon elhívatott, magát megnevezni nem kívánó helyszíni tudósító tolmácsolásában:

„Az előadások mindegyikét áthatotta a jó szándék, s a külhoni magyarság jogérvényesítéséért, megmaradásáért folyó harc megújításának, reményteljesebbé tételének a vágya. Minden megszólaló fontosnak tartotta a „kisebbség" szónak és fogalomnak a közbeszédből való kiiktatását – a hozzájuk kapcsolódó negatív gondolattársítások (kisebbségi érzés, kisebbrendűség) miatt.”

Értesülhettünk továbbá arról, hogy a Nemzetstratégiai Akadémia rendezvényén az MTA volt elnöke „a kultúrnemzet fogalmának előtérbe helyezése mellett érvelt, s Márait idézte, aki szerint a nyelv az igazi haza”. Ezt követően Duray Miklós „a kisebbség fogalmának változásairól, matematikai és társadalmi értelmezéséről értekezett”, majd Andrássy György, pécsi egyetemi tanár a nyelvi jogoknak, a szabad nyelvválasztás jogának emberi jogként történő elismertetése mellett érvelt és annak kikényszeríthetőségét pedig, mint lehetséges kitörési pontot nevezte meg.

Andrássy professzor előadásáról az MTI és az ő nyomán más lapok megfeledkeztek beszámolni. Mi úgy véljük, hogy annak alapján, amit még mondott, nem véletlenül történt így. Szerencsére a Felvidék.ma irodalmi babérokra törő krónikása tárgyszerű akart lenni és nem hallgatta el: a pécsi egyetem tanszékvezető tanára „bírálta a magyar Külügyminisztériumot, amiért nem él a jog által kínált minden lehetőséggel nemzetközi testületeknek a magyar nemzetpolitika számára hátrányos döntései kapcsán. Példaként felhozta, hogy a Velencei Bizottságnak a 2009-es szlovák nyelvtörvény módosításával kapcsolatos állásfoglalását, amelyben nem emelt lényegi kifogást a jogszabály ellen, számos idevágó nemzetközi jogszabályra nem hivatkozott, csupán olyanokra, amelyek a szlovák szempontból kedvező véleményt megalapozhatták.”

A jelek szerint ez az MTI-ből kimaradt előadás nyerte el legjobban a Felvidék.ma tudósítójának a tetszését, hiszen az Andrássy-prezentáció önreflexióra és mélyebb összefüggésekben való kutakodásra is ösztökélte:

„A nagy jogi szaktudásra és a kitörési pont elszánt keresésére valló fejtegetés közben sem szabadulhatott a figyelmes hallgató attól a gondolattól, hogy steril, könyvízű vidékeken járunk. A nemzetközi jog ugyanis idevágó ajánlásokban, irányelvekben, állásfoglalásokban és a la carte alkalmazható chartákban megnyilvánuló, gyakran módosuló szabályai olyan szövevényt alkotnak, amelyben a magyarság ellen hangolt nemzetközi fórumok, tapasztalataink szerint, mindig megtalálják a szlovák államnak kedvező megfogalmazást. A felvidéki ember ilyen eszmefuttatás hallatán sem szabadulhat a gondolattól: így lenne ez akkor is, ha a nyelvválasztás jogát emberi jogként definiálnák.”

Az eszmét futtató tudósító, aki következtetésképpen arra a felismerésre jutott végül, hogy „a diskurzus jórészt megmaradt a fogalmak világában” és „a beszédek nyomán markánsan kirajzolódott: a helyzet hatékony magyar (kül)politikai érdekérvényesítés után kiált, a jog és a terminológia csak szerény szolgálóleány lehet” lírai beszámolójában megajándékozott bennünket egy olyan felfedezésével is, amiről mi tagadás, korszakos nóvum. Kiötlőjét tiszti-, de legalább lovagkeresztre méltónak tartjuk, hiszen kezdeményezése magas állami kitüntetésért kiált. Mi ezt a „nemzeti jellegű helyszíni bírság” néven javasolnánk beiktatni a magyar közigazgatási kódexbe.

Hogy miért is gondoljuk azt, hogy egy másik, az intézményvezető által,  még az előző tisztségében meghonosított szakszótári találmány, a „kampánytemetés” után most,  a beosztott, bizonyos Kiss Antal stratégiai intézeti főosztályvezető-helyettes sikerrel tudott felzárkózni a főnökéhez, és nem is akármilyen közigazgatási újítással, arról szóljon az „egyedi” stílusú, nevét eltitkolni akaró, de Szabolcska Mihály „fűzfa klapanciáit" vélhetően gyakran olvasgató felvidéki publicista, aki ezúttal sem tagadja meg a lírai habitusát:

 „A délelőtt záró eseményeként Kiss Antal, az NSKI főosztályvezető-helyettese, s az intézmény brüsszeli képviselője rántotta ki a hallgatóságot a jogászias fészekmelegből a való élet friss levegőjére derűs beszédével, amelyben többek közt rámutatott: munkatársaival büntetést fizettet, valahányszor csak kiejtik a „kisebbség" szót. A személyenként és esetenként akár 10 ezer forintos összeget szerinte Böjte atya dévai gyámoltjainak kellene adni. Derűsen, de szavait halálosan komolyan vétetve három feladatot szabott a hallgatóságnak: 1) „kisebbség" szó kiiktatása, 2) névjegykártyánkon mindig a vezetéknév legyen elől 3) a szellemi világörökség részeként helyeztessük a magyart a védendő nyelvek listájára, nem baj, ha a szlovák és a román társaságában.”

 

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X