Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (szeptember 18-24.)


-A A+

Kárpátaljai vezércikk a kisebbségvédelmi európai polgári kezdeményezés elutasításáról: „az EU a saját polgáraiba rúgott bele, s mivelhogy kisebbségekről van szó, éppen a legfájdalmasabb ponton.”

Megszólalt a héten a Kárpáti Igaz Szóban Tóth Viktor a napilap rovatvezetője és Brühühüsszel... címmel keserű hangvételű vezércikket írt annak kapcsán, hogy „a kontinens kormánya”, a brüsszeli Európai Bizottság arra hivatkozva, hogy a kisebbségi jog nem uniós hatáskör, elutasította azt az európai polgári kezdeményezést, melyet több partner részvételével az RMDSZ 2013 július 15-én benyújtott.

Az elmúlt héten az Ulmban megjelenő Südwest Presse Gefahr einer Diktatur in der EU? (Visszatérhet-e a diktatúra az Európai Unióba?) címmel, egy könyvet ismertetett. A könyv szerzője nem kevesebbet állított: a magyar és a román fejlemények alapján lehetségesnek tartja a diktatúrát az európai közösségen belül.

A Németországban nemrég megjelent, németek számára 7,99 euróért, osztrákok számára 8,33 euróért, svájciak számára pedig 11,90 svájci frankért beszerezhető kiadvány,  a Wo Europa endet - Ungarn, Brüssel und das Schicksal der liberalen Demokratie (Ahol Európa véget ér – Magyarország, Brüsszel és a liberális demokrácia sorsa) írója, egy neves politológus,  Jan-Werner Müller könyvében azt a meggyőződését fejtette ki, hogy minden európainak köze van a „szomszédhoz”. Szerinte már csak azért sem kizárt egy ilyen, nemkívánatos forgatókönyv megvalósulása az unión belül, mert sokan úgy gondolják: az EU jelenleg nem rendelkezik eszközökkel egy olyan ország ellen, amely súlyosan megsérti a polgári jogokat, ahogyan azt például az Orbán-kormány teszi.

A szkeptikusok érveit megcáfolva, Müller arra a következtetésre jut, hogy az uniónak igenis meg lenne a szükséges felhatalmazása ahhoz, hogy beavatkozzon a tagállamokban a nemzeti demokráciák védelmében. Nem ért egyet azzal, hogy a „klubtagok”, az unió államai nem szólhatnak bele a szomszédaik „belügyeibe”, ha ott veszélybe kerülnek alapvető értékek és elvek, mert szerinte „minden európai polgárnak köze van hozzá, ha egy tagállamban veszélybe kerül a liberális demokrácia”. Végtére is – így Müller – az adott ország európai szinten részt vehet a minden európait érintő döntésekben. Megoldásként egy bizottság felállítását javasolja, amely figyelemmel kísérné az eseményeket, és azonnal riadót fújna, ha valahol baj mutatkozik a demokrácia körül. Ha ez nem lenne elég, akkor a további lépés a támogatások és egyéb pénzek  befagyasztása lehetne.

Jan-Werner Müller német politikatudós, aki 2005 óta az egyesült államokbeli Princetoni Egyetemen tanít politika- és eszmetörténetet, korábban pedig a Collegium Budapest, illetve a párizsi École des Hautes Études en Sciences Sociales vendégprofesszora volt és tanított a Harvardon is, végül azzal érvel, hogy ha az unió a jelenlegi euróválságban határozottan fellépett az államháztartások kérdésében, akkor miként maradhatna tétlen, amikor a demokrácia és a jogállam védelméről van szó? „Vajon nem égbekiáltó aszimmetria-e, ha Európa ugyan kíméletlenül meghozza a szigorú intézkedéseit az államháztartások kérdésében, de nem tesz semmit a demokrácia és a jogállam védelme érdekében?” – teszi fel a kérdést a szerző. Válasza egyben értékítélet is: az európaiság több mint egyszerű gazdasági kolosszus „normatív ólomlábakon”.

Jan-Werner Müller frappáns hasonlatával, a találó megfogalmazásával, mely szerint az európaiság többet kellene, hogy jelentsen, mint aminek ma sokan gondolják, és legyen végre valóban több mint egyszerű gazdasági kolosszus „normatív ólomlábakon”, csak egyetérteni lehet. Ugyanakkor a számonkérésnek és javaslattevésnek itt nem kellene megállnia,  a demokrácia és a jogállam melletti kiállást pedig szűken értelmezni, hiszen az a kisebbségek jogainak védelme, az ő sajátos érdekeinek a megvalósulása nélkül a demokrácia csak látszatdemokrácia, a jogállam pedig csak látszat jogállam.

Ideje lenne annak végre, hogy a politika- és eszmetörténetben jártas kiművelt professzorok és politikai elemzők, ahogyan Müller tette – és tegyük hozzá, hogy teljes joggal – érvelnek a rövidlátó politikusok meg eurobürokraták tétlensége ellen, ha a demokrácia és jogállam ügyéről van szó, egyebet is észrevegyenek.

Például, vegyenek tudomást arról, hogy Európa 47 államában 100 millió, a 340 őshonos nemzeti kisebbség valamelyikéhez tartozó polgár él és minden hetedik európai polgár egy őshonos nemzeti kisebbséghez vagy etnikai csoporthoz tartozik. Arra is reflektáljanak a „nagypolitika-csinálók” háttérműhelyeiben is (jut eszünkbe, hogy Müller professzor a firenzei Európai Egyetemnek, az ottani Robert Schuman nevét viselő Centre for Advanced Studies-on is volt az oktató), hogy az Európai Uniónak immár 23 hivatalos nyelve van és további, mintegy 60 kisebbségi és regionális nyelvet beszél összesen 40 millió, kisebbségben élő uniós polgár. Nagy részüknek nincsen politikai képviselete, és ezen változtatni próbált egy kezdeményezés, amelyet most csírájában elfojtani igyekeztek. Pedig a törekvés legitim volt: uniós polgárok milliói számára javasolt intézkedéseket nyelvi, oktatási, kulturális kérdésekben, a regionális politikában, a kisebbségek európai parlamenti jelenlétének kérdésében, a diszkriminációellenesség, a médiaszabályozás és a támogatáspolitika területén.

Mikor találkozunk végre Princetonban vagy másutt, mondjuk netán az EU atyjának nevét viselő firenzei tudásközpontban, az előbb citált kérdésre „hajazó” némiképp átfogalmazott másik számonkéréssel is: „Vajon nem égbekiáltó aszimmetria-e, ha Európa ugyan kíméletlenül meghozza a szigorú intézkedéseit az államháztartások kérdésében, de nem tesz semmit az európai kisebbségek és etnikai csoportok, valamint regionális és kisebbségi nyelvek védelme érdekében?

A Minority SafePack Initiative című kezdeményezés elutasítása nyomán, a már címével is, a Brühühüsszel…-el egyszerre ironizáló, de közben mélységesen megkeseredett ungvári keltezésű vezércikket olvasva és az abban foglaltaknak – sajnos – igazat adva, aligha történik meg ez egyhamar.

„No már most ezek után mondhat a testület, amit akar, indokolhat akár naphosszat is, a tény attól nem változik: az EU a saját polgáraiba rúgott bele, s mivelhogy kisebbségekről van szó, éppen a legfájdalmasabb ponton. A pofon atekintetben is kijózanító, hogy lám, ebben a nagy demokráciában nemet mondtak egy olyan polgári kezdeményezésre, amely valóban népakaratot tükrözhetett volna, a javaslathoz ugyanis egymillió (!) uniós polgár aláírását kellett volna összegyűjteni.

Míg korábban egyfajta délibábos elmélet lengte körül az Uniót, sajnálatos módon ismételten bebizonyosodott, hogy az európai kisebbségek nem sok mindenre számíthatnak a részéről. A Kárpát-medencében megjelenő államok egy része – a csatlakozás után is! – csak addig tartja magára nézve valamennyire kötelezőnek az európai értékeket, sőt, a saját törvényeit, amíg az nem vonatkozik a magyarokra. Így történhetett meg, hogy bár Szlovákiában az alkotmány tiltja az állampolgárság elvételét, egy kisebb jogszabályra hivatkozva mégis sokakat fosztottak meg tőle, s így maradhattak érvényben, sőt, nyerhettek parlamenti megerősítést a Beneš-dekrétumok. Az EU vezetői az ilyen ügyekben néma cinkossággal elfordítják a fejüket.”

A Beneš-dekrétumokat említi fentebb a Kárpáti Igaz Szó vezércikkírója és vélhetően maga sem gondolt arra, hogy mennyire aktuális is lesz már írása megjelenésének napján a mondanivalója. Pénteken, tehát aznap amikor a kárpátaljai napilap online kiadásában napvilágot látott a Brühühüsszel… derült ki, hogy egy felvidéki peres ügyben nemrég, tehát 2013-ban és egy uniós országban (!) a Beneš-dekrétumok döntöttek el az ingatlanvitát.

A Révkomáromhoz közeli Pat község polgármestere, Szabó Olga sajtóértekezleten számolt be arról, hogy a nyitrai kerületi bíróság júniusi ítélete községi földterületeket ruházott át olyan személyek jogutódjainak tulajdonába, akiknek az ingatlant a dekrétumok alapján történt vagyonelkobzást követő földosztáskor utalta ki a csehszlovák állam. Az említett bírósági döntés Pat község és a vitatott földterületekre igényt formáló felperesek között immár közel kilenc éve zajló tulajdonjogi per legutóbbi fejleménye volt és azt bizonyította: továbbra is születnek bírósági határozatok Szlovákiában a beneši dekrétumok jogfolytonossága alapján!

Az ügy közvetlen előzménye: a szlovák Legfelsőbb Bíróság, többek között a Szlovák Nemzeti Tanács (SNR) 104/1945-ös számú rendeletére („a magyarok, németek, árulók és a szlovák nemzet ellenségei mezőgazdasági vagyonának elkobzásáról és annak szétosztásáról” - szóló rendelet) hivatkozva, adott helyt a felperesek keresetének. Így került döntési helyzetbe nemrég a nyitrai kerületi bíróság – mutatott rá a XXI. századi uniós Európában megtörténhető justizmordra a pati polgármesterasszony.

Ha ez nem lenne elég, még egyéb is történt ezen a napon, ami még inkább indokolttá teszi a lesajnáló brühühüsszelezést, nemcsak Kárpátalján, hanem bárhol ahol magyarok élnek. Arra se gondolhatott az ungvári kolléga, Tóth Viktor, amikor gondolatait a Minority SafePack Initiative kezdeményezés elutasítása apropóján megfogalmazta, aligha gondolta, hogy cikkének megjelenése napján az uniós főváros egy másik területen is hadat üzen a kisebbségpolitikának, konkrétan a kisebbségben élő szlovákiai magyar nemzeti közösségnek és vele együtt a magyar nemzetpolitikának is.

Ha hinni lehet a TASR szlovák közszolgálati hírügynökséget Brüsszelben tájékoztató Jaroslav Paška szlovák EP-képviselőnek, akkor az Európai Parlament nem vizsgálja többé Szlovákiát a kettős állampolgárság miatt. A Magyar Távirati Iroda megpróbált utána járni a meghökkentő nyilatkozat hátterének, de félő, hogy a gyanúsan hangzó brüsszeli, „se nem hal, se nem hús-jellegű” illetékesi szavak – „az MTI kérdésére nem erősítették meg, de nem is cáfolták Paška állítását" – akár igaznak is bizonyulhatnak. Az pedig egyenesen megdöbbentő lenne, ha az is valós információn alapulna – mert Paška erről is beszélt –, hogy a háttérben a néppárti és a szocialista frakció teljes egyetértése húzódna meg! Íme a szlovák hivatalos hírügynökségi közlés feketén-fehéren: „A TASR közölte: Jaroslav Paška indítványát az EP két legnagyobb képviselő-csoportja, a néppárti és a szocialista frakció egyaránt támogatta, és mivel a többi frakció sem emelt kifogást, az indítványt konszenzussal fogadták el.

Fentiek tükrében a brühühüsszelezés, az Ung menti, csalódottságot és keserűséget tükröző és üzenő ejnye-bejnyézés vagy inkább szarkasztikus „szipogás” még inkább helyénvalónak tűnik. De annak is a kimondása, hogy hiába lengte körül az uniót a délibábos elmélet, újólag bizonyságot nyert, „hogy az európai kisebbségek nem sok mindenre számíthatnak a részéről”.

Remélni szeretnénk, hogy talán igaza van annak a kételkedőnek, aki csak zavarkeltést sejt a TASR hírügynökségi közlés, illetve a Paška állítás mögött. Attól mégis tartunk attól, hogy a Minority SafePack Initiative esete rossz előjel volt és igaza lehet a Kárpáti Igaz Szóban megszólaló Tóth Viktornak abban is: „Olybá tűnik, ha egy ország már belépett az Unióba, a kisebbségi kérdés aktája süllyesztőbe kerül. Jelentősen csökken egy közösség esélye arra, hogy demokratikus eszközökkel eredményt érjen el, s biztosítsa jogait.

Az ungvári kolléga fenntartásait, melyekhez csatlakozunk mi is a kételyeinknek hangot adva, csak alátámasztja egy másik, eheti brüsszeli bejelentés.  Bármennyire is meglepő és akár ellentmondásosnak is tűnhet, Brüsszel, ha akarja, képes a most elbuktatott RMDSZ­ kezdeményezéshez hasonló ihletésű, de egy más tárgyú összeurópai összefogás sikerének örülni is. Szintén az uniós fővárosból származó híradások számoltak be a napokban, arról, hogy a Bizottság, csaknem egyidőben azzal, hogy elutasította a Minority SafePack Initiative befogadását, méltatta egy olyan európai polgári kezdeményezés sikerét, ahol viszont már össze is gyűlt a kívánt hétszámjegyű aláírás.

Miről is van szó? „Európa kormánya” üdvözölte, hogy a részvételi demokrácia egyik új eszköze, az európai polgári kezdeményezés, amelyet az unió 2009-ben hatályba lépett alapszerződése, a Lisszaboni Szerződés vezetett be, és amelyre hivatkozva a kontinens kisebbségei is, élükön az RMDSZ-szel és a FUEN-nel lépni kívántak, hatékonynak bizonyult és jól működő gyakorlat. Megállapították: az Egy közülünk kezdeményezés (az EU ne finanszírozzon többé emberi embriók feltételezhető elpusztításával járó tevékenységet) aláírásgyűjtése során az egymilliónál több aláírás jött össze, úgy hogy tizenegy tagállamban sikerült teljesíteni az érvényességi küszöbértéket.

Nem tagadjuk annak jelentőségét, hogy az Európai Uniónak ki kell állnia az emberi élet és az emberi jogok védelme mellett, sőt… De azt se hallgathatjuk el, hogy már-már cinikusnak hangzik az előbbiek ismeretében a következő: Maroš Šefčovič, az Európai Bizottság illetékes alelnöke gratulált a szervezőknek és ekképp hangsúlyozta mondandóját: „az aláírásgyűjtés sikere azt jelzi, hogy a Lisszaboni Szerződés által megteremtett eszköz révén lehetséges valódi összeurópai vitát kezdeményezni az európai polgárok számára fontos kérdésekben.

Vajon a Bizottságnak csak az embriók meg a víz ügye fontos, kisebbségek gondjai nem? (Ez volt a második olyan európai polgári kezdeményezés, amelynek kapcsán sikerült összegyűjteni a szükséges egymillió aláírást. Az első a vízhez való jogra vonatkozott, annak szellemében, hogy a víz nem nyersanyag, hanem közkincs.)

Ezek után már azon sincs miért meglepődnünk, hogy kárpátaljai szerzőnk az ironikus brühühüsszelezés közepette némi biztató jelet saját közössége meg a délvidéki magyarság számára nem az áhított integrációban, csupán az integrációs törekvések „oldalvizén” vél felfedezni: „Esetleg az odavezető úton van némi remény – és ez valószínűleg a kárpátaljai és a délvidéki magyarság esetében is igaz. És Flandria és Vallónia táján némely öltönyösök még csodálkoznak, hogy egyre több polgárt rázza ki a hideg a Brüsszel név hallatán...

A „némely csodálkozó öltönyösök” számára most kibúvó volt „az illetékesség” meg a „hatáskör” démonizálása. Erre csak egy válasz lehet: nem beletörődni sok tízmillió, kisebbségben élő uniós polgár igényeinek, jogos elvárásainak a pillanatnyi semmibevételébe, asztalról való lesöprésébe. Mert a Tóth Viktor megnevezte „némely csodálkozó öltönyösöket” csak az  a nyomásgyakorlás bírhatja a mostani rossz döntés felülvizsgálatára vagy késztetheti őket az újragondolásra, amire a magyar és más európai kisebbségek jövőbeni brüsszeli és strasbourgi jelenléte adhat esélyt. Ama bizonyos Lisszaboni Szerződés 11. cikke („Legalább egymillió uniós polgár, akik egyben a tagállamok jelentős számának állampolgárai, kezdeményezheti, hogy az Európai Bizottság – hatáskörén belül – terjesszen elő megfelelő javaslatot azokban az ügyekben, amelyekben a polgárok megítélése szerint a Szerződések végrehajtásához uniós jogi aktus elfogadására van szükség.”) mellett érvelni, tartalmát értelmezni, hisz úgy tűnik, ezt sokat és sokszor kell, vagy éppen újraértelmezni, a ma még szűklátókörűen megközelített, már-már fetisizált „hatáskörön belül”-t újragondolni,  csak úgy lehet, ha az EB mostani döntése után csak megerősödik az az üzenet: ott kell legyünk az Európa Parlamentben, mármint a romániai magyarság képviselői, mert onnan többet tudunk tenni”. Magunkért meg azokért is, akiknek az Ung meg a Felső-Tisza vidékén, Tóth Viktoréknak és a Kárpáti Igaz Szó olvasóinak szűkebb pátriájában egyelőre még az uniós jelenlét lehetősége se adatott meg.

A felvidéki Ravasz Ábel interjúja a nemzetpolitikai tanulmányáról, az „Egy centrista határon túli stratégia alappillérei”-ről

Megszólalt a héten a felvidéki Ravasz Ábel, a jelenleg a Columbia University-n tanuló szociológus, a Publicus Slovensko vezető elemzője, a pozsonyi Új Szóban és a dunaszerdahelyi Paraméterben gyakran közlő politikai elemző és Pikó Andrásnak adott interjújában – többek között – arról vall, hogy miért nem érhet el a baloldal áttörést a határon túl és miért vált a szlovákiai magyarság a magyar-magyar kapcsolatok páriájává?

A Mandineren, Nem érhet el a baloldal áttörést a határon túl címmel rövidítve közölt és eredetileg a Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány blogoldalán, Kell egy vízió címmel megjelent interjúra abból az apropóból került sor, hogy Ravasz Ábel augusztus végén és szeptember elején elkészítette az Egy centrista határon túli stratégia alappillérei című, négyrészes tanulmányát, melyet teljes terjedelmében az olvasó itt, itt, itt és  itt érhet el.

A terjedelmes tanulmány arra kereste a választ, hogy „vajon van-e hosszútávon esélye a jelenlegi, a Fidesz által diktált, a szimbolikus politika által meghatározott nemzetpolitikával szemben egy centrista, a magyarországi közép- és baloldali politikai erők által támogatható határon túli stratégiának”?  Ravasz dolgozata bemutatta magyar-magyar kapcsolattartás intézményi hátterét, a határon túli magyar politikai képviselet állapotát, szólt a támogatáspolitika kérdéseiről és külön fejezetben a kettős állampolgárságról is, mind magyarországi, mind pedig határon túli perspektívából, úgy hogy a tárgyalt témaköröket illetően konkrét szakpolitikai javaslatokat is megfogalmazott.

Az állapotfelmérés alapján és az általa javasoltak gyakorlatba ültetése mellett a szerző válasza a feltett kérdésre egyértelműen az igen volt. Természetesen azt is megfogalmazta, hogy, milyen feltételrendszer közepette képzelhető el a remélt pozitív forgatókönyv: a kívánatos intézkedések „mindig egy kettős nyomás eredőjeként alakultak. Egyrészt tiszteletben tartják az igényt a kontinuitásra, a már létező intézmények megtartására. Másrészt azonban azt is be kell látni, hogy a jelenlegi struktúrák részben működési deficitekkel küzdenek, részben pedig egy adott politikai irányzat túlélését szolgálják bármely alternatívával szemben. Egy centrista politika azzal számol, hogy határon túli partnerei között megtalálható lesz minden, a határon túli magyarság által nagyobb számban választott szervezet, illetve a civilek képviselői is. Ezért a jelenlegi struktúrák olyan irányú megváltoztatására van szükség, hogy ezek a csoportok egyaránt lehetőséget kapjanak saját nézeteik kifejtésére.

Az interjú első kérdése a magyar-magyar kapcsolatok depolitizálhatóságának sokat vitatott kérdéskörét érinti, melyre vonatkozóan a fiatal tudós és politikai elemző jelentőséget tulajdonít annak, hogy „a civil szervezetek is egyre aktívabban részt vállalnak a kapcsolatok alakításában, elég csak a kétnyelvűségi mozgalmakra gondolnunk Szlovákiában vagy Romániában”, de úgy véli: „ezek sem tudták döntően megváltoztatni a magyar-magyar kapcsolatok alapvető politikai meghatározottságát és szerintem ez a jövőben sem fog változni.

Szerinte a nemzetpolitikát illetően lényeges felfogásbeli különbség mutatkozik a jobb- és baloldali megközelítés között: „Maga a nemzetpolitika azért nagyon kényes terület, mert miközben a szimbolikus politika egyik legfontosabb terepe, ugyanakkor instrumentális, gazdasági, kulturális szempontból is értelmezhető és értelmezendő téma. Nyilván minden, a politikum által értelmezhető témának van szimbolikus és instrumentális aspektusa, csak az esetek többségében az egyik dominálja a másikat – a nemzetpolitikában, a határon túli politikában ez nincs így. Ez okozza ez is okozza azt a feszültséget, amelyet a kérdésében jelzett. A jobboldal politikájában valóban túlsúlyos a szimbolikus elem, néha azt érzem, mintha szégyellenék, ha egyes döntéseik, cselekvéseik instrumentális jellege erősebb, miközben persze kár lenne tagadni, hogy a jobboldali pártok és szervezetek is próbálnak gyakorlatorientált nemzetpolitikát vinni. Erre jó példa a legutóbbi Fico-Orbán találkozó, ahol szó sem esett azokról a kérdésekről, amelyek negatívan érintik a szlovákiai magyar közösség életét, viszont hatékonyan foglalkoztak a határ menti együttműködés számos fontos kérdésével. De ellenpéldaként ott a magyar-román viszony, amelyben Orbán egy hosszú, gyakorlatorientált politikai időszak után évek óta a szimbolikus konfliktus kiépítése zajlik, amihez a magyar miniszterelnök jó társra talált Băsescu elnökben.

A baloldalnak, nem csak Magyarországon és nem csak a nemzetpolitikában komoly gondja van a szimbolikus politikával, nem érti, nem is használja, az önképéhez inkább a szakértőiség és gyakorlatorientáltság tartozik. Amikor a baloldal megpróbál szimbolikus politikát folytatni, akkor jellemzően a jobboldaltól vesz át szimbólumokat, szókészletet és ezzel olyan versenybe hajszolja magát, amit nem tud megnyerni.”

Arra az újságírói felvetésre, hogy a kettős állampolgárság ügye volt az a kérdés, amelyben a legélesebben mutatkozott meg az egyet nem értés a magyarországi jobb- és baloldal között, hiszen „a baloldalhoz kötődők többsége nem értett egyet azzal, hogy így, többszörös becsapással és ilyen tartalommal kapjanak állampolgárságot a határon túliak. Általános a vélemény, hogy csak az szavazhasson, aki vállalja a döntése következményeinek felelősségét, például itt fizet adót”, a felvidéki politológus részletesen megindokolja, hogy e nézet miért nem képezheti egy  centrista határon túli stratégia részét. Mint említettük a Ravasz Ábel készítette nemzetpolitikai műhelytanulmány mintegy egynegyede éppen a kettős állampolgárság sokrétű problematikáját vette górcső alá és álláspontja ebben szilárd, amit a vonatkozó fejezet kiindulópontjaként rögzített, szakpolitikai ajánlása is tartalmazott: „A kultúrnemzet összetartozását kifejező, szavazati joggal bíró kettős állampolgárság az európai politikai-társadalmi hagyományokba illeszkedő eszköz, amelynek visszavonása nem csak politikailag járna katasztrófális következményekkel, de egyben szükségtelen és igazságtalan lépés is lenne. Éppen ezért arra kell berendezkedni, hogy a kettős állampolgárság intézménye – bevezetésének elfogadhatatlan körülményei ellenére is – visszavonhatatlanul a nemzetpolitikai látkép részévé vált.”

A kételkedőknek adott válasza ezúttal is határozott: nem vitatja, hogy az magyar állampolgárság megadása a külhonban élők számára ne vetne fel jogos vagy éppen túldimenzionált fenntartásokat, de az ellenérvelők számára megvannak megkérdőjelezhetetlennek tűnő válaszok is. Ezek közül hadd idézzünk itt csupán néhányat: „A kettős állampolgárság megadása a diaszpórának vagy a határon túli közösségeknek összeurópai tekintetben is szokványosnak mondható és támogathatónak tűnő stratégia.” – mondja el az Egy centrista határon túli stratégia alappillérei szerzője, de azt se felejti el kiemelni: meglátása szerint „nagyon szimpatikus álláspont” az, amelyik révén arra a kérdésre, „hogy ki tartozik egy adott nemzeti közösséghez, az-e, aki nemzetállam polgára vagy az, aki részese a nemzet kulturális közösségének, az állampolgárság ilyetén kiterjesztésével is-is választ tudunk adni.” Már csak azért is így vélekedik, – erősít rá mondandójára az interjúalany – , „mert a jelenlegi társadalmi viszonyok között, amikor egyre többen rendelkeznek többes identitással az államoknak elsősorban arra kellene törekedniük, hogy minél több szálon alakítsanak ki pozitív viszonyt a hozzá valamiképpen kötődő polgárokkal.”

Ezügyben a végkövetkeztetése: „A kettős állampolgárság tehát egy jó irányban, de nagyon rossz módon megvalósított gesztus, de éppen azért mert az irány jó, már kár lenne „visszacsinálni”.

Egy centrista határon túli stratégiának megvalósulása esetén is csak akkor lehet esély a sikerre, ha lesz mögötte egy támogató közvélemény – veti fel Pikó András, hozzátéve azt: „ha a baloldal és a politikai közép nem sorakoztatja fel a pozitív érveit, nem próbálja meggyőzni akár racionális érvekkel akár érzelmi alapon a saját közösségét ennek helyessége mellett, akkor bármilyen gyakorlatközponti nemzetstratégiát meg lehet majd szimbolikus alapon indított támadásokkal, a hazaárulózás és a nemzetvesztés vádjaival csáklyázni.” Ennek a társadalmi diagnózisnak az ismeretében merül fel annak a kérdésnek a megbeszélése, hogy „a témára érzékeny és támogató, nem eleve elutasító baloldali közösség kialakításáért eddig alig tettek valamit ezen oldal politikusai.”  

A centrista magyarságpolitikai tanulmány elkészítője egyetért az őt kérdezővel. Az erre vonatkozó eszmefuttatásában fedezhetjük fel az interjúnak címet kölcsönző kardinális kérdést, azt, hogy valóban a magyarságpolitikában kell egy vízió!

A tanulmány megírására is az inspirált, – mondja el a Klubrádió szerkesztő-műsorvezetőjének a beszélgetőtársa – hogy a politikai közép és a baloldali közösség tagjai végre legyenek tisztában a saját közösségük értékeivel és céljaival, és nem szabad hagynia, hogy politikáját, döntéseit és cselekvését a jobboldal által diktált témák határozzák meg, hiszen ez egy eleve vesztes diszkurzív helyzet. Ha a politikai közép és a baloldal minden egyes jobboldali támadás után újraértékeli a viszonyát a kérdéshez és azzal foglalkozik, hogy tényleg nemzetáruló-e vagy sem, akkor ez a magyar politikában nagyon fontos és megkerülhetetlen kérdés és számára valóban elveszett.  Kell egy vízió, hogy mit gondol a politikai közép és a baloldal arról, hogy mit jelent a 21. században a kultúrnemzet fogalma, ez lehet csak a politikája alapja.

Az előremutató jövőkép kimunkálása sürgető és megkerülhetetlen feladat a magyarországi politikai közép és baloldal szereplői számára, „mert van egy másik közeg is, a határon túli magyaroké, akiket meg kellene győznie ennek az oldalnak.” Íme hogyan látja a Publicus Slovensko vezető elemzője egy mára megkérdőjelezhető toposz érvényességét, miközben arról is szól, hogy miért vált a szlovákiai magyarság a magyar-magyar kapcsolatok páriájává?

„Régi toposz, hogy a határon túli magyarok és általában a diaszpóra is jobbra szokott szavazni. Ez igaz, de például Szlovákia a kettős állampolgárság körül kialakult vita valamint a Híd és Magyar Közösség Pártja között kialakult konfliktus miatt politikailag sokkal megosztottabb magyar közösséggel rendelkezik, mint Románia és Szerbia. A mérések azt mutatják, hogy azok közül a szlovákiai magyarok közül, akik tudnának a magyarországi pártok közül választani, kevesebb, mint a fele választaná a Fideszt és 10 százalék a Jobbikot. A politikai jobb még mindig többségben van, de már korántsem olyan nagy mértékben, mint Romániában vagy Szerbiában. Ez azt mutatja, hogy ezek nem kőbevésett politikai preferenciák, a határon túli közösségek ugyanolyan sokszínűek és képlékenyek, mint a magyarországi választók. Ha a magyarországi politikai közép és baloldal végre képes lesz saját értékrendje alapján megfogalmazni a viszonyát hozzájuk, ha megfogalmazódik a politikai térfél ezen oldalán is egy nemzetpolitikai vízió, akkor ezen politikai erők találkozhatnak határon túli magyar közösségek szociáldemokrata vagy centrista, de akár a mérsékelt jobbközép erőivel, amelyek számára a jelenlegi magyarországi jobb- és szélsőjobb politikája nem vonzó, sőt, elfogadhatatlan.”

Politikai elemzőnk a határon túli civilszervezetek növekvő aktivitását látva nem hiszi, hogy ezek az önszerveződések jelenthetik a megoldást arra, hogy a magyar-magyar partnerkapcsolatokban a szakszerűség felülkerekedjen a szimbolikus politizáláson. Korábbi publicisztikáiban is nemegyszer hangsúlyozta azt, amit most is megtesz: „fontos fejlemény a határon túli civil szféra növekvő aktivitása, fontos ennek támogatása és az is, hogy egyre nagyobb szavuk legyen ezen közösségeket érintő szakpolitikai vagy támogatáspolitikai döntések előkészítésében és véleményezésében, de hogy a civilek átvegyék a kezdeményezést politikai szférától, vagy akár csak csökkentsék annak befolyását a magyar-magyar kapcsolatokban, nos, ezt én nem tartom valószínűnek.

Megállapítását indokoló gondolataival aligha lehet vitatkozni: „A határon túli civilszervezetek és a magyarországi pártok viszonyát alapvetően határozza meg az, hogy az egyik választott, míg a másik nem választott tényező, tehát más a legitimitásuk, a politikai pártokat azért tudják ellenőrizni és büntetni is a választók. Nagyon nehezen tartom elképzelhetőnek azt, hogy a hivatalos, a civilszféra reprezentánsaiként fellépő szervezetek előbb vagy utóbb ne váljanak egy teljesen ellenőrizhetetlen politikai klientúrává. Olyan országokról beszélünk, Magyarországot is beleértve, amelyek kultúrájának fontos része a klientizmus és a korrupció, ezért óvatosságra intenék a civilek lehetséges szerepéhez fűződő reményekkel kapcsolatban.

A támogatáspolitika az a terület, amely az Egy centrista határon túli stratégia alappillérei címmel közreadott alapvetés szerint is a legvitatottabb kérdések merülnek fel. A határon túli magyarság támogatását ellátó intézményi háttér számos változáson ment át a rendszerváltás óta, e téren Ravasz műhelytanulmányában egyaránt látott előremutató változásokat a Fidesz kormányzásnak köszönhetően, de olyan módosulásokat is, melyek szerinte kifejezetten károsak. Mint dolgozatában írta: „A 2011-ben kialakított egyszerűsített szervezeti struktúra jó irány, amennyiben csökkentette az intézményrendszer redundanciáját, egyértelműsítette a kompetenciákat. Éppen ezért fenntartása összességében jó lépés. Mindamellett a rendszeren azóta keletkezett „kinövések”, mint a KIM önálló tevékenysége (Kőrösi Csoma, Julianus), illetve a Nemzetstratégiai Kutatóintézet, ismét a komplexitás növelésének irányába mutatnak.”

A Fidesz-kormány javára írja – mondja el Pikó Andrásnak az interjúban –, „hogy sikeresen egyszerűsítette és ésszerűsítette támogatáspolitikai intézményrendszert úgy, hogy a Bethlen Gábor Alaphoz kerültek a fontosabb támogatáspolitikai döntések, míg az intézetek a Balassi Intézethez kapcsolódnak, de már most látszik, hogy különösen a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium hatáskörében mindenféle, kellőképpen meg nem alapozott vagy felesleges szervezeti kinövések jelentek meg.

Ravasz a minél egyszerűbb támogatáspolitikai intézményrendszer híve és úgy ítéli meg: „egy értelmes és jó szabályozással lehet csökkenteni a klientúra építést és a korrupciót a rendszerben, de teljesen megszüntetni nem lehet. A politikának, különösen felénk, egyébként is szerves része a klientúra építése, ennek a szintjét azonban mindenképpen csökkenteni kell.  Ezt szolgálná, ha a magyar-magyar kapcsolatok legfontosabb intézményei, itt elsősorban a MÁÉRT-re gondolok, a jelenleginél formálisabban és kiszámíthatóbban működnének, ha a szervezeti és működési szabályzatuk jobban alkalmazkodna a határon túli magyar valósághoz. Nem támogatható, hogy ezek a szervezetek ad hoc módón, nem tisztázott szabályok szerint, meghívásos alapon működnek. Erre volt emlékezetes példa, amikor a magyar kormány a Híd kizárását a MÁÉRT-ből a szervezet alapszabályával igazolta, majd kiderült, hogy ilyen alapszabály nem is létezik. Az intézményrendszerben tapasztalható párhuzamosságokat szintén problémának látom, például a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának sem a funkciója, sem a jogállása, sem a MÁÉRT-től való eltérése nem tisztázott, a racionalizálása a rendszernek indokolt lenne.

Az uniós támogatásoknak a magyar közösségek javára fordítása, melyek kifejezetten a határ menti regionális kapcsolatok fejlesztését szolgálják hangsúlyosan felmerül a Pikó András-Ravasz Ábel dialógus során, akárcsak a már említett klientúra építés kérdésköre is.

Előbbi kapcsán a felvidéki elemző kijózanítóan diagnosztizál, rámutatva arra, hogy jogosnak tartja a kritikákat, mely szerint a tettek elmaradtak az lehetőségektől, de azok délibábkergetésére is rámutat, akik túlértékelik a tetszetősnek tűnő, ún. „varratmentes Európa” ripsz-ropszra történő megvalósíthatóságát: „Jogosnak tartom ezt a kritikát, valóban nagyok ezen a területen a hiányosságaink, különösen annak fényében, hogy Magyarország a kontinensen abban az egyedülálló helyzetben van, hogy minden vele határos országban él a kapcsolatépítésben partnerként segíteni képes kétnyelvű magyar közösség. De az, hogy ezeket a forrásokat kevéssé tudtuk a magyar-magyar kapcsolatok építésének szolgálatába állítani nem csak rajtunk múlott, a környező országok politikai vezetői sem ambicionálták túlságosan ezt. Nyilvánvalóan szerepet játszott ebben mindkét oldalon a kompetenciahiány és az, hogy a rövidtávú politikai érdekek oltárán feláldozták, a hosszabb távú társadalmi és gazdasági hasznokat. A sikertelenség oka történeti gyökerű is, tudomásul kell vennünk, hogy Európának ezen a tájékán a határok még mindig mást jelentenek, mint Nyugat-Európában.

Ha igaz az, hogy Kelet-Közép Európában a határok még mindig mást jelentenek, mint a Lajtától nyugatra, az is igaz, hogy a magyaroklakta határon túli területek egyike-másika megkülönböztetett figyelmet kap az anyaország részéről, míg más területek kevésbé kerülnek az érdeklődés homlokterébe. Ravasz Ábelnek erről az oly gyakran tapasztalható diszkriminatív megközelítésről is van határozott véleménye: „Ismét a klientúra építés problémájába ütközünk, oda, ahol a csókosok élnek, mindig több, pénz kerül, mint oda, ahol nincsenek, és ne tagadjuk, a tömbben élő nagyobb közösségeknek e tekintetben helyzeti előnyük van a szórvány magyarokkal szemben. Sokkal könnyebb olyan terepen tevékenykednie a magyar politikának, ahol nagy tömegben élnek magyarok, ahol polgármestereket vagy megyei vezetőket képes adni a közösség, ahol most már potenciális szavazókra találnak. Nyilván ide irányul a figyelem és a pénz.  Van ennek egyfajta természetes logikája, ugyanakkor pont a Partium példája mutatja, milyen károk keletkezhetnek akkor, ha a határ menti régiók nincsenek bevonva a magyar-magyar kapcsolatokba. Ezeknek a régióknak ugyanis kiemelt szerepük van abban, hogy Magyarország milyen mértékben tudja magát integrálni a nagyobb közép-európai régióba.  Az valóban komoly veszély, hogy a szlovákiai magyarság a magyar-magyar kapcsolatok páriájává válik, hiszen a politikai jobboldal nem talál ott nagyszámú szavazót ráadásul abban sem lehet biztos, hogy azok, akik elmennek majd szavazni a tőlük elvárt rubrikába tegyék az ikszet. De a politikai közép és a baloldal számára pont az teremti meg a lehetőséget a térnyerésre, hogy a Fidesz láthatóan nem az egyenlő partnerség elve alapján kívánja alakítani a kapcsolatait ezekkel a magyar közösségekkel.

Végül, az interjú zárásaként következik a magyarországi és határon túli magyar politikai diskurzus legtöbbet vitatott kérdése, ami várhatóan a következő hetekben és hónapokban is – és tegyük hozzá, bár nem szeretnénk, hogy így történjen, de biztosan így fog történni! – indulatokban nem szűkölködő nyilatkozatok és ellennyilatkozatok, sebeket feltépő vagy éppen újabb sebeket okozó megnyilvánulások tárgya lesz: hozhat-e 2014 tavasza, a jövő évi választás, amikor a határon túli magyarok a hazai belpolitikai helyzet alakítóivá válnak, minőségi változást a magyar-magyar kapcsolatokban? 

Ravasz Ábel meggyőződése, hogy a kampány biztosan nem ad erre esélyt. A magyarországi politikai közép és baloldal számára az áttörés lehetősége, adott, ez igaz még akkor is, ha némiképp még várni kell. Szerinte ezt egy következő kormányzati időszak hozhatja el, mindennapos aprómunkával, megtartva mindazt, ami bevált és hatékonynak bizonyult eddig, és elvetve mindent,  ami nem magyar-magyar közös érdeket tartott  szem előtt: „A 2014-es választásokon, a határon túli magyar szavazók döntő többsége a Fideszt fogja támogatni, nem csak azért mert eleve ilyen a természetes politikai irányultságuk, hanem azért is, mert a határon túli választójoggal kapcsolatban nagyon komoly szelekciós mechanizmusok működnek. A Fidesz és a hozzá kapcsolódó intézményrendszer komolyan dolgozik azon, hogy pontosan azok a szavazók jussanak el az urnákig, akik őket támogatják majd. Ez egy hatékonyan végigvitt mobilizálási stratégia, amely biztosítja, hogy elsősorban a Fidesz-szimpatizánsok vegyék fel a kettős állampolgárságot, majd pedig a regisztráció után le is szavazzanak. A baloldalnak ma belföldön is elég problémája van ahhoz, hogy ezzel a mobilizációs gépezettel érdemben felvegye a versenyt. Nem ez a kampány lesz tehát az, ahol a politikai közép és a baloldal áttörést érhet el, azt gondolom a következő kormányzati ciklusban nyílhat lehetőség elsősorban arra, hogy a Fideszen kívüli, nem jobboldali politikai szereplők felvegyék és elmélyítsék a kapcsolatokat a határon túli magyar közösségekkel annak érdekében, hogy közösen elképzeljék, hogyan lehet jobban, mélyebben és hatékonyabban ápolni a magyar-magyar kapcsolatokat.

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X