Markó Béla: „A politika egy esély volt az élettől, és éltem vele”


-A A+

Megszólalt a héten Markó Béla a 24.hu-ban és interjút adva Nagy Józsefnek, a népszerű portál szerkesztőjének, annak apropóján is, hogy nemrég jelent meg verseskötete Egy mondat a szabadságról címmel, vallott „a Ceaușescu-világról meg erről a mostaniról, és arról, ami a kettő között létezett.” Így többek közt kifejtette, hogy „egy politikusnál egyformán kapitális hiba, ha mindig tetszeni akar, és az is, ha csökönyösen mondja a magáét, és nem érdekli a közvélemény.”

Őszintén, keresetlen szavakkal nyilatkozott a bukaresti politizálásáról: „Sose akartam olyanná válni, mint a román politikusok, sose akartam teljesen integrálódni, inkább magát az RMDSZ-t akartam integrálni, de azt is a másságunk megtartásával. És ezt respektálták a románok.” Hasonlóképpen nem kertelt, ha a Budapesthez való mindenkori RMDSZ viszony kapcsán kérdezték, mivel meggyőződése: „meg kell őrizni az önállóságunkat, egyetlen magyarországi párthoz sem szabad hozzákötni a szekerünket, miközben igenis számítani kell a mindenkori magyar kormány és Magyarország támogatására, függetlenül attól, hogy melyik párté a hatalom.”

„A legnagyobb hiba, amit a Kárpát-medencei magyar politikusok az utóbbi időben elkövettek, hogy a határon túli magyarság ügyét pártpolitikai szempontoknak rendelték alá.

Ez nem erkölcsi kérdés. Aki így közelíti meg, az már eleve lehetetlenné teszi a konszenzus kialakítását, hiszen jókra és rosszakra osztja a politikai életet.

Nem erről van szó.

A határon túli magyarság helyzete nem lehet pártprogramok függvénye, ez egy olyan kérdés, amely nem rendezhető kizárólag liberális, szociáldemokrata vagy kereszténydemokrata elvek szerint. Ugyanis nem csupán egy közösségen belüli viszonyokat kell ebben az esetben megoldani, hanem egy közösségek közti - etnikumközi - kapcsolatrendszert kell megváltoztatni, majd stabilizálni. Egyrészt tehát már ezért sem lehet pártpolitikai ügy a határon túli magyarság helyzete. Másrészt pedig amire eddig egész Magyarország is képtelen volt - megoldani a helyzetünket, illetve hozzájárulni annak radikális megváltoztatásához -, hogyan lehetne képes egy fél-Magyarország?

Létre kell tehát hozni egy magyar-magyar egyetértést, és ehhez nyilvánvalóan szükség lenne valamiféle magyar-magyar paktumra is, egy moratóriumra, amelyben mindenki vállalja, hogy nem használ fel minket, erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátaljai, horvátországi, muravidéki magyarokat saját pártpolitikai céljaira. Ez így kimondva, maga a merő gyermeki naivság, afféle határon túli Mikulás-várás. És mégis meg kell próbálni!”

Fentebb Markó Bélát idéztük. Bármennyire is meglepőnek tűnhet sokak számára: ezeket a vágyvezérelt mondatokat Markó Béla nem most, 2020-ban, hanem tizenhat évvel ezelőtt, még az RMDSZ elnökeként vetette papírra.

Annak a 2004-es évnek az első napján írta e sorokat marosvásárhelyi otthonában, mely esztendő a históriánkban és az emlékezetünkben leginkább egy dicsőséges és egy szégyenteljes napja révén rögzült. Előbbi 2004. május elseje volt, amikor teljesült egy régi álom és Magyarország végre az Európai Unió tagja lett. Utóbbi az a 2004. december 5.-i „fekete vasárnap” volt, amikor az eredménytelenné vált népszavazáson elbukott a magyar állampolgárság felvételének az esélye a határon túl élő magyarok számára.

A Kiáltó Szóból jól ismert Kós Károly-i felhívás, a „Számba kell vennünk erőinket, szerveznünk kell a munkát, tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni.”-jegyében fogant,  és a „Ma még ünnepelni kellene, nem politikai dolgozatot írni, de nem tudom, van-e igazán okunk az ünneplésre – felütéssel kezdődő, ide kattintva teljes terjedelmében megismerhető egykori újévi nyílt levelében, Markó Béla közös nemzetstratégia kidolgozását és a határon túli magyar szervezetek egységes támogatását kérte a magyarországi értelmiségiektől. A Heti Válaszban, illetve az Élet és Irodalomban egyidejűleg megjelent memorandumát külön is elküldte a magyar államfőnek, a kormányfőnek, az Országgyűlés elnökének, a parlamenti pártok elnökeinek, a tudományos akadémia elnökének és számos vezető írástudónak is.

Az Egy magyar-magyar egyetértés esélyeiről címet viselő kvázi-petíció sajnos pusztába kiáltott szó maradt, mert ahogyan korábban, úgy ekkortájt se volt fogékonyság visszatérni ahhoz a nemzeti konszenzushoz, mely az 1990-es rendszerváltástól úgy öt-hat évig létező valóság volt. Hiába volt a megrovó szó és vele együtt a keserű, számonkérő hang is („Nekünk ma, bárki bármit is mondjon, nincsen nemzetstratégiánk. Ennek következtében nincsen közös nemzeti értékrendünk.”), a magyarhoni politikai szereplők ingerküszöbét nem érte el ez a nyílt levél, annak jogos felvetéseire, cáfolhatatlan érveire ügyet se vetettek. Az se gondolkoztatta el őket, hogy Markó vészjóslóan figyelmeztetett: „Sodródunk álmok, vágyak, illúziók, szimbólumok között, míg a szomszédos országok építik a maguk nemzetstratégiáját. Nekik ugyanis van ilyen. Jobboldal és baloldal, civil és politikus, szélsőséges és mérsékelt nacionalista, mindannyian tudják, hogy miben kell minden módon egyetérteniük.” És nem érdekelte őket az akkori RMDSZ elnök „politikai dolgozatának” intő diagnózis-megállapítása sem: „Egy megosztott politikai életben a közvélemény-kutatások irányítják a nemzetstratégia alakulását. Vagyis senki sem irányít igazán semmit.”

Mindezek annak okán ötlöttek fel bennünk, hogy több mint másfél évtized elteltével és immár közel tíz évvel azután, hogy Markó Béla visszavonult és „ír, ahogy tette azt a rendszerváltás előtt is”, a költő-politikus minap, a 24.hu számára adott, Markó Béla: Nem voltam hajlandó alárendelni az RMDSZ-t még Orbán Viktornak sem címmel megjelent nagyinterjújából kiderült: az alaphelyzet valójában most is ugyanaz, mint 2004-ben. Ma is – éppúgy, mint 2004 első napjaiban – hiányzik a közös nemzeti értékrend és nemzetstratégiai kérdésben is a lakossági felméréseknek van primátusa. Mi több, Markó szerint a közvélemény-kutatások „minden visznek” sajnos már globális szinten is, immár a bárhonnani politika számára sincs ezen kívül más iránytű és fogódzó.

Igen, azzal párhuzamosan, hogy a beszélgetésben felelevenítődik Markó ’89 előtti életének megannyi mozzanata a sajátos kis magyar világot jelentő Kézdivásárhelyen eltöltött gyerekkortól, a Securitate „kitüntető figyelmével” kísért egyetemi évekig, amikor a kolozsvári Gaál Gábor irodalmi kör vezetőjeként nem kevés része volt hatósági zaklatásokban, sőt szekus beszervezési kísérletekben is, majd bőven szó esik a rövid tanárkodást követő Igaz Szó-beli rovatvezetői- szerkesztői munkájáról  eljutunk addig a  pillanatig, amikor 1989 decemberében „a költőagynak politikusaggyá kell átkattania”. Íme, hogy köszön vissza 2020-ban a 2004-es látlelet:

„Bármennyire őszinte is a költő, a közlésének éppúgy van címzettje, mint egy politikus mondanivalójának, beszédmódjukat mindketten az elképzelt közönségükhöz igazítják.

A baj az, hogy a politika mára világszerte közvélemény-kutatássá silányodott. Persze kell ismerni a közvéleményt, fontos reagálni rá, de az gazemberség, amikor valakit kizárólag a közvéleménynek való tetszés vezet, így szerez és tart meg hatalmat. (a cikk szerzőjének kiemelése – n. n.)

Egy politikusnál egyformán kapitális hiba, ha mindig tetszeni akar, és az is, ha csökönyösen mondja a magáét, és nem érdekli a közvélemény.”

Természetesen szerettük volna, ha annak a Markó Bélának, akinek politikusként való megbecsülését Magyarország az egyik legrangosabb kitüntetésével, a Magyar Érdemrend nagykeresztjével ismerte el, de a költő-irodalmárnak még adósa a magyar kultúra művelésének és ápolásának elismeréséért járó legmagasabb magyar állami kitüntetéssel, a Kossuth-díjjal, az eheti fajsúlyos megszólalását teljes terjedelmében ismertethetjük. Viszont be kellett látnunk, ez terjedelmi okok miatt lehetetlen. Ezért vállalva a csak szemelvényes bemutatás óhatatlan kockázatait, az elkövetkezendőkben Markónak a Nagy Józseffel folytatott dialógusából csak néhány tételre vagyunk kénytelenek fókuszálni. Reméljük így is egyértelműen érthető lesz, miért tekintjük ezt az interjút a mögöttünk hagyott hét cikkének.

Még mielőtt arról a már szóbahozott „agyátkattanásról” faggatta volna a Skype-on keresztül folytatott beszélgetésben a 24.hu újságírója az interjúalanyát, kettőjük dialógusában a költői és a politikusi lét közti hasonlóságok és különbségek mibenléte került terítékre. Ennek keretében a csörte jelegű kérdezz-felelekben, egy provokatív felütést követően kiderült, miszerint Markó nemcsak, hogy nem sértődékeny fajta, hanem az is: a nem mindennapi közéleti szerepvállalása ellenére utólag sem tartja magát profi politikusnak:

Hallani, azóta van ismét humora, hogy 2010-ben elhagyta a politikát, kihegyezte a ceruzáit, s két és fél évtized szünet után ismét versírásba fogott.

Azt mondják, hogy politikusként nem volt humorom?

Azt.

Miért, mit mondanak, milyen voltam?

Biztosan akarja tudni?

Hát, ha már így belefutottam.

„Merev, besavanyodott szoboravató.”

Ó.

Egyetért?

Nem nekem kell egyetértenem. De lehet benne valami. Tényleg elég sok szobrot avattam, és a szoboravatás nem valami vidám dolog Erdélyben. Ha például eszembe jut az aradi Szabadság-szobor körüli évtizedes hercehurca, ma sincs nevethetnékem. Pedig az jól végződött.

Ha onnan nézzük, hogy rálelt a régi humorára, nem is olyan rossz a kép.

Akkor nézzük így! A humor egyébként jó dolog, nagyon jó: föloldja a rossz helyzeteket. Ha jobban belegondolok, több elkelne belőle a politikában is. Az erdélyi embert mindig is jellemezte a fanyar humor, én is úgy nőttem fel Székelyföld délkeleti csücskében, Kézdivásárhelyen, hogy a barátaimmal állandóan ugrattuk egymást.Jobb szeret költőként létezni, mint politikusként?

Mindkét szerepet belaktam, szerettem, szeretem, egyik mivoltomat sem tagadom meg.

Tud igaz lenni mindkettő?

Miért ne? E két szerep megfér egyazon emberben.

Politikusi időszakában jelent meg verse?

Nem nagyon.

Írt verset az alatt?

Csak az elején és a végén. Volt bő tíz év, amikor egyetlen verssort sem írtam le.

Nem sikerült kiszorítani rá heti egy-két órát?

Idő csak-csak akadt volna, de a költészethez másképp kell nézni a világot, mint a politikához.

Hiszen a költő az igazat mondja meg a valódit, a politikus pedig azt, amiről azt gondolja, hogy hozzásegíti a célja eléréséhez, vagyis jobbára lódít. Nem?

Nem éppen. De az igaz, hogy a politikus sok mindent elhallgat. Hadd pontosítom, amit az imént mondtam: a két szerep megfér egyazon emberben, csak nem egyszerre. Nem lehet csak úgy átállni, aztán vissza, s megint át, s újra vissza. Megjegyzem, karrierpolitikus sose lett belőlem. Ha úgy tetszik: botcsinálta politikus voltam.

Milyen bot csinálta?

A felelősségérzet. Értelmiségiként, egy irodalmi lap szerkesztőségéből kerültem a politikába, költőként ismertek Erdély-szerte és valamelyest Magyarországon is. Magától értetődő volt, hogy amint megbukott a Ceaușescu-diktatúra, ott voltam az új magyar érdekvédelmi szervezet, az RMDSZ alapítói között.”

Átlépve a személyes életútnak a már említés szintjén szóba hozott, 1989 előtti majd két évtizedét, melyben a Ceuşescu-diktatúra embertelensége ellenére, az, aki akart, mert volt értékrendje és morális tartása, tudott ember maradni és még egy magyar lapredakcióban sem kellett mindenkinek feltétlenül "Moldovanná" vagy "Rusz Péterré" silányulnia, – érdemes egy pillanatra megállni. Ugyanis azzal szembesül a már–már értetlenkedőnek tűnő budapesti kérdező, hogy abban a sötét korszakban is megadatott olykor egy irodalmi lap szerkesztőségében a művészeti, a világirodalmi rovat szerkesztőjének, majd a vers- és a diákrovat felelősének még a sikerélmény öröme is, mert „ugyan gúzsba kötve kellett táncolni, de igyekeztünk tágítani a határainkat” – mondatik ki.

Lássuk, hogyan idézi fel beszélgetőpartnerének ezeket a gerincpróbáló kísértésekkel és egyéb megpróbáltatásokkal járó esztendőket Markó Béla:

 „A Securitatével való találkozást viszont nem úszta meg. Olyannyira, hogy 2005-ben a Cotidianul című román napilap azzal vádolta meg, hogy annak idején együttműködött a titkosszolgálattal.

Abban a rendszerben senki, aki a sajtóban dolgozott, nem úszhatta meg, hogy a szekusok időnként ne szálljanak rá, de ettől még nem lett ügynök az ember.

Az 1990-es rendszerváltás után, amint hozzáfértünk a Securitate dossziéihoz, első dolgom volt nyilvánosságra hozni a rám vonatkozó többéves, vaskos megfigyelési anyagot. Amiből kiderül, hogy a szerkesztőségi beszélgetéseket rendszeresen rögzítették, sőt, 1986-tól három éven át éjjel-nappal lehallgattak engem a lakásomon is „nacionalista, irredenta megnyilvánulások miatt”. (a cikk szerzőjének kiemelése – n. n.)

Egyébként már egyetemi hallgató koromban bevittek a Securitatéra, miután tagja és két éven át elnöke voltam egy kolozsvári irodalmi körnek, ahol péntek esténként olykor százan is összegyűltünk.

Hogyan zajlott az első találkozás az elhárítással? Korbács vagy kalács?

Is. Az egyetemi hallgatókért felelős tiszt megfenyegetett, hogy büntetőjogi következménye lehet annak, amiket összehordunk az estjeinken. Aztán ígérgetett, hogy amennyiben együttműködöm, könnyebb lesz a pályám, gyorsabb az előrejutásom, mehetek külföldre, elnyerhetek ösztöndíjakat.

Mire ön?

Gyűlöltem őket. Mint sokan mások.

És?

Természetesen nemet mondtam.

Mire ők?

Elengedtek, s aztán még egyszer-kétszer próbálkoztak, míg szerkesztő nem lettem a lapnál.

Pofon csattant valaha?

Még diákkoromban egyetlenegyszer fenyegettek vele, de akkor sem ütöttek meg. Később aztán, már Marosvásárhelyen a minket figyelő securitatés tisztek nyíltan bejártak a főszerkesztőhöz és a helyetteséhez, s velünk is igyekeztek barátkozni, mint utóbb kiderült, néhány kollégámnál nem is sikertelenül.

A Securitate egy ma már elképzelhetetlenül rettegett intézmény volt, átszőtte a társadalmat. Volt, aki beleroppant a vele való küzdelembe, és feladta a szabadságát, más küzdött, s igyekezett egyéni stratégia mentén fenntartani magának a szabadság illúzióját. (a cikk szerzőjének kiemelése – n. n.)

De az ordas hazugság, hogy lehetetlen volt visszautasítani a beszervezési ajánlatot.

Ön mivel tartotta fenn a privát szabadság illúzióját?

Például azzal, hogy megjelentek verseim Magyarországon, noha Romániában nem kaptam rá engedélyt.

Hogyan kerültek magyarországi szerkesztőségekhez a versei?

Úgy, hogy a magyarországi barátaim befele könyveket hoztak, kifelé a kéziratainkat csempészték.

A nyolcvanas években keringett Magyarországon egy erdélyi magyar újságban megjelent, Ceaușescut éltető, a személyi kultusz jegyében fogant vers stencilezett másolata, amit ideát az én akkori középiskolás generációm borzongva fogadott. Pláne, amikor észrevettük, hogy a sorok első betűi összeolvasva azt a szót adják ki, hogy „DIKTÁTOR”.

Két ilyesmire is emlékszem, ráadásul az egyiknek olyasvalaki volt a szerzője, aki addig, megvetendő módon, éveken át szakmányban gyártotta az udvari verseket. Aztán egyszer csak kitalált egy ilyesmit, ami tán pont a szerző kiemelkedő megbízhatósága okán csúszott át a cenzúrán. Olykor elképesztő sorsokat rajzolt a diktatúra.”

A folytatásban még egy, minden bizonnyal sokaknak a meglepetés erejével ható epizód felelevenítésére is sor kerül az interjúban. Talán egy valamikori emlékiratban bővebben is olvashatunk annak a spontán szervezkedésnek a részleteiről is, amiről most Markó Béla némiképp túl szűkszavúan tesz említést Nagy Józsefnek, azt követően, hogy előtte egyfajta „hangulatjelentést” vázolt fel a kommunista diktatúra utolsó évtizedének mindennapjairól, illetve annak összeomlásáról. Viszont az interjú e részében nem csak erről az eleddig ismeretlen megmozdulásról esik szó, hanem egy ennél is meglepőbb közlésről: önmagáról szólva Markó beszélgetőpartnere úgy látja, hogy a több mint két évtizedes, élvonalbeli politikai szerepvállalása hátterében nem az elszántságát és vasakaratát érdemes keresni, hanem egy gyarló emberi tulajdonságát, a gyöngeségét:

Ott engedtünk el egy korábbi szálat, hogy amint bukott Ceaușescu, ön magától értetődő módon bekerült az RMDSZ Maros megyei alapítói közé. Miért volt ez magától értetődő?

Íróként, szerkesztőként a közélet részesei voltunk, afféle ellenzékiek, és hát ki más alapította volna meg az első demokratikus magyar szervezetet Romániában, ha nem mi.

Mikor kezdtek szervezkedni?

Néhány évvel Gorbacsov szovjetunióbeli hatalomra jutását követően már érződött, hogy valami történni fog. Ma már szinte gyermeteg kalandnak tűnik, hogy 1989 kora őszén az egyik barátunk lakásán összegyűlve „földalatti” magyar szervezet megalakításáról döntöttünk, és hogy meg kell kezdeni a felkészülést egy új rendszerre. De ez a szervezet persze formailag nem létezett, nem is létezhetett, a későbbi RMDSZ-hez sem volt közvetlen köze.

Konkrétan mit csináltak a gyűléseiken?

A remélt jövőről beszélgettünk.

Féltek?

Persze. Kockázatos vállalkozás volt. Az ilyesmiért börtön járt.

Kikkel osztozott az illegalitásban?

Volt köztünk író, költő, mérnök, tanár, összesen úgy tíz ember.

Mi lett velük?

Béres András barátom alapítója a Maros megyei RMDSZ-nek, utóbb oktatási államtitkár lett, András Imre pedig képviselő volt az első parlamenti ciklusban. A többiek így vagy úgy szintén politizáltak rövid ideig, de aztán maradtak a civil életben.

Ön azonnal az országos politika élvonalába került. Az RMDSZ-ben az első perctől országos elnökségi tag, 1993 és 2011 között a szövetség elnöke úgy, hogy 1999 után még ellenjelöltje sem volt. 1990-től egészen 2016-ig szenátor, közben 2004 és 2007 között a román kormány művelődési, oktatási és európai integrációs tevékenységeket felügyelő miniszterelnök-helyettese, majd 2009 és 2012 között ismét miniszterelnök-helyettes. Milyen képességek kellettek ehhez a karrierhez? Elszántság és vasakarat?

Sokkal inkább gyöngeség.

Hogy?

Ha onnan nézem a dolgot, hogy szerettem az eredeti hivatásomat, az írást, a lapszerkesztést, akkor az bizony gyöngeség, hogy hagytam magam belesodorni a nagypolitikába. Végül is az motivált, hogy ily módon többet tehetek a saját közösségemért, és mivel íróként sokan ismertek, tiszteltek, nyilvánvaló volt, hogy hasznára lehetek az RMDSZ-nek. És nem szándékoztam hosszú távon a politikában maradni.

Kellett érteni valamennyire a politikusi szakmához?

Senki nem értett hozzá. Noha én sem készültem politikusnak, az olvasmányaim már jóval korábban ebbe az irányba mutattak, hiszen a kommunizmus évtizedei alatt átrágtam magam a huszadik századi magyar politikatörténeten, különösen a két világháború közötti erdélyi politika dokumentumain. Már amihez hozzáfértem.”

Két, a friss Markó-interjúból kiderülő meglepő információ után, hadd áruljunk el egy harmadikat is. Ez csupán első látásra hat az újdonság erejével és független mind az interjú készítőjétől, mind pedig a neki nyilatkozótól. Nevezetesen az a fejlemény, hogy a Markó Béla interjú attól az újságírói kérdéstől kezdve, hogy mit gondolt egykor és mit gondol ma a költő-politikus szűkebb pátriája, Erdély jövőjéről, a cikk két nappal ezelőtti megjelenésének másnapján már román nyelven is olvashatóvá vált. A magyarországi írott és elektronikus sajtóra következetesen figyelő bukaresti G4 média és hírszolgáltató  orgánum fontosnak ítélte, hogy olvasótábora mihamarabb megismerkedhessen Markó Béla Erdély-olvasatával és több más,  a 24.hu kérdéseire adott válaszával, Ezért az eredeti címet kiegészítve egy másik, ugyancsak a költő-politikustól  származó gondolattal (Transilvania nu poate să revină Ungariei, deoarece românii sunt în majoritate de mult, dar ar trebui creat un statut administrativ specific”) saját weboldalán közreadott az interjúból több, általa román közérdeklődésre számító terjedelmes szemelvényt is.

Talán megbocsátható lesz nekünk, hogy a 24.hu olvasóközönsége számára kevésbé ismert, de mifelénk közszájon forgó történésekről, mint a Neptun-, a Tőkés- és Szász Jenő-ügy interjúbeli ismertetésétől eltekintünk. Annál is inkább, hiszen a Markó-nagyinterjúban bőven vannak még olyan megközelítések, melyeket fontosabbnak gondoljuk bemutatni, mint ezeket az időről-időre, a partvonalról kívülről bekiabálni szeretők által mindegyre mantrázott, már-már gumicsont-jellegű, egykori históriákat.  De előbb lássuk, milyennek látta egykor és miként látja ma Markó Béla Erdélyt?

Mit gondolt Erdély jövőjéről?

Erdély helyzetét megoldatlannak gondoltam, úgy ítéltem, előbb-utóbb rendezni kell ezt a kérdést. Mindig is hittem abban, hogy ez nem maradhat így, az etnikai elnyomás megszüntethető, és ki lehet alakítani egy méltányos román–magyar együttélési modellt.

Gyerekként mi a Székelyföldön, ahol románokkal alig-alig találkoztunk, és hát a történelmet sem nagyon ismertük, abban is reménykedtünk, hogy Erdély egyszer ismét Magyarországhoz kerül. (a cikk szerzőjének kiemelése – n. n.)

Felnőttként már nem reménykedett ebben?

Erdély nem kerülhet Magyarországhoz, ugyanis régóta többségben vannak a románok, ma pedig huszonvalahány százalék magyar és hetvenvalahány százalék román lakik itt. A helyzetet bonyolítja, hogy még ez a huszonvalahány százalék sem homogén eloszlású, ugyanis Erdély keleti részén, vagyis a magyar határtól távolabb eső felén, Székelyföld két megyéjében koncentrálódik a magyar népesség, ott hetven-nyolcvan százalékos többségben vagyunk, másutt viszont kisebbségben vagy szórványban.

Mindez önmagában értelmetlenné teszi a folytonos kesergést Erdély hovatartozása miatt. (a cikk szerzőjének kiemelése – n. n.)

Az más kérdés, hogy ami most van, az rossz, és Erdély számára ki kellene alakítani valamilyen sajátos közigazgatási státust. Ezért kellene küzdeni.

Elkente a választ arra a kérdésre, hogy milyen képességek kellettek az extra gyors politikai karrierhez?

Mert az öndicséret gyalázat.

Sebaj.

Tele vagyunk dicsekvő politikusokkal, Romániában éppúgy, mint Magyarországon.

Szóval? Sok-sok furmányra volt szüksége?

Olykor tán arra is. Az RMDSZ különös képződmény, ahol nem hagyományos pártpolitikusi erényekre van szükség. Sose ideológiai alapon politizáltam, ugyanis az volt a dolgom, hogy együtt tartsam a különböző véleménycsoportokat, ideológiákat, jobboldaliakat és baloldaliakat, a Székelyföld radikálisait a vegyes vidéken, kisebbségben élők mérsékeltjeivel. Az RMDSZ érdekvédelmi szervezet, annak is alapítottuk, tiltakoztam, ha be akartak sorolni bennünket akár jobbra, akár balra. Van személyes meggyőződésem, de az én feladatom a teljes magyar közösség képviselete volt. A legfontosabb tulajdonságom az integrálási képesség, az empátia, mindez úgy, hogy a megértés soha nem jelentette a vélemények kritikátlan elfogadását.

A visszavonulása előtt két évvel, 2009-ben nyilatkozta, hogy sokat tanult a román külpolitikusoktól, akik a magyarok németes, racionalitáson, pedantérián alapuló ügyvezetése helyett a rugalmas, hajlékony, bizánci mozdulatokat kedvelik.

Súlyos hiba, s mi, magyarok a történelmünk során gyakran el is követtük, mindannyiszor nagy árat fizetve érte, hogy lenézően balkáninak minősítettük a tőlünk délre, keletre fekvő nemzeteket, és rendetlen, zavaros működésű káoszként tekintettünk a világukra. Attól tartok, általában a gyengeségünket leplezve vallottuk különbnek magunkat.

Ma is hallani olyat, hogy „tessék megnézni és összehasonlítani az erdélyi magyar falvakat a román falvakkal, és üvölt a különbség”. Rendben, hasonlítsuk össze, tényleg van különbség, de aztán a romániai szász falvakkal vessük össze a mieinket, és rádöbbenünk, hogy minden viszonylagos. (a cikk szerzőjének kiemelése – n. n.) Szóval szerintem fogadjuk el: a bizánci kultúra éppen olyan rafinált, mint a nyugati, csak más a logikája.

Ön is elbizánciasodott a politikában töltött évei alatt?

Magyarként ostobaság lenne bizáncivá válni, de Bukarestben politizálni kizárólag akkor érdemes, ha ismerjük a partner vagy ellenfél mentalitását, gondolkodásmódját.

Mi a különbség a nyugati és a bizáncias politizálás között?

Nyugaton, ha abban maradtunk, hogy tízkor tárgyalás, akkor tízre mindenki megkávézva ül a helyén, és rögtön belevágunk.

A bizánci világban tíz előtt senki meg nem érkezik, negyed tizenegykor kér egy feketét, a jegyzetei után kotor, beszélget, tapogatózik, elmeséli, mi van a gyerekkel, a családdal, és fél körül, mikorra mindenki kellően ellazul, jöhet a lényeg. (a cikk szerzőjének kiemelése – n. n.)

Németes attitűddel az utóbbi rettentő idegesítő, elviselhetetlen, az ember tűkön ül, titkon a noteszébe les, hogy mi mindent kell még ma letárgyalni, megoldani, és ezek biztos azért húzzák az időt, hogy a napirendi pontok zömére ne kerüljön sor.

Ön hogy vitte át ezt az akadályt?

Idő kellett beleszokni. De kellett ahhoz, hogy eredményt tudjak felmutatni. Arra is rá kellett jönnöm, hogy ennek a lazaságnak is megvan a haszna. Az ilyen bemelegítés után nehezebb összeveszni.”

Markó elnöki mandátumához kötődő megannyi, az erdélyi magyarság számára sorsalakító megoldott kérdés és persze a meg nem oldottak is mind-mind arra ösztökélik az interjúra alaposan felkészült riportert, hogy egy korábbi erdélyi interjúja hősének egyik "góbés" kijelentésére utalva rákérdezzen a mostani beszélgetőtársára Ön sose csipkebogyózott románokkal?”

„Aki szereti, csinálja, nekem nem a műfajom. – hangzik a válasz, majd így folytatja nagy József interjúalanya: Nem járok vadászni, és a politikában az állandó barátkozásnak, együtt reggelizgetésnek, ebédelgetésnek, vacsorázgatásnak sem vagyok híve. Sose akartam olyanná válni, mint a román politikusok, sose akartam teljesen integrálódni, inkább magát az RMDSZ-t akartam integrálni, de azt is a másságunk megtartásával. És ezt respektálták a románok. Ismétlem, nem hasonulni kell, hanem megismerni és megérteni azt, akivel tárgyalsz.”

Nagy József újabb lényegre törő kérdése nyomán az RMDSZ élvonalában eltöltött több mint húsz esztendőre visszatekintve Markó Béla kendőzetlenül szól a maga és küzdőtársai dilemmáiról is. Mindenekelőtt azokról, melyek már az érdekvédelmi szervezet megalakulásának pillanataiban felmerültek, illetve melyek a későbbiekben állították nemegyszer válaszút elé a szövetséget.

Íme, mint mond mindezekről:

Az első perctől két fontos dilemma áll az RMDSZ előtt. Az egyik a magyarországi pártokhoz való viszony: kiválasztani az egyik oldalt, és tőle remélni pénzt, támogatást, vagy egyenlő távolságot, közelséget tartani az összes szereplőtől, szereplővel. A másik dilemma belpolitikai: szigorúan etnikai alapon politizálva önállóan próbálni meg bejutni a román parlamentbe, vagy csapódni valamelyik nagy román párthoz, és választásokon a mérleg nyelve szerepre törekedve, koalíciós társként érni el a kisebbségben élő magyarságot segítő eredményeket.

Az elsőre az a válaszom, hogy meg kell őrizni az önállóságunkat, egyetlen magyarországi párthoz sem szabad hozzákötni a szekerünket, miközben igenis számítani kell a mindenkori magyar kormány és Magyarország támogatására, függetlenül attól, hogy melyik párté a hatalom. A másik válaszom pedig úgy szól, hogy természetesen jelen kell lenni a román belpolitikában. Támogathat minket Magyarország, sőt, akár a teljes Nyugat is, ha Bukarestben érdemben nem vagyunk jelen, akkor legfeljebb elvi engedményeket érhetünk el.

Mindig kormányra törekedtek.

De nem bármi áron. Kizárólag akkor mentünk bele koalícióba, ha a közös programba bekerültek fontos követeléseink, s azok megvalósítására garanciát kaptunk.

Mit adtak cserébe?

A szavazatainkat a parlamentben.

Megesik, hogy az RMDSZ kap szavazatokat szövetséges román párttól. A leglátványosabb példája ennek a legutóbbi EP-választás, amikor az RMDSZ úgy csúszott át a választási küszöb fölött, hogy váratlanul sokan voksoltak rá majdhogynem szín román megyékben. Állítólag a román szocdemek mozgósították az aktivistáikat.

Sok minden elképzelhető, de egyezzünk meg, hogy ezek inkább csak spekulációk. Nekem erről egyébként nincs információm, hiszen ez már nem az én elnökségem idején történt. Tapasztalatom sincs arról, hogy egy román párt valaha is ily módon segített volna. Amúgy az ötszázalékos küszöb átlépése régebben nem nagyon került veszélybe.

Rendre hat–hét százalék körüli eredményt értek el. Az se sok.

Nem. Csakhogy hat és fél százaléknyi magyar van Romániában. Ezzel kell számolnunk. De a választásokon a bejutáshoz elég. (a cikk szerzőjének kiemelése – n. n.)

És a királycsináláshoz is. Vagyis az érdekérvényesítéshez.

Vagyis mindenki jól járt.

Majdnem mindenki. A partnereink tudták, ha mi egyezséget kötünk, azt betartjuk, hiszen azt akarjuk, hogy javuljon a helyzet Romániában, és ezáltal javuljon a romániai magyarok helyzete is.

Az igazán felelős román politikusok azt is megértették: pillanatnyilag ugyan kompromisszum a magyarokkal szövetkezni, de távlatilag sokkal jobb a parlamentben, a kormányban folytatni le a román–magyar vitákat, mint a politikán kívül, esetleg az utcán. (a cikk szerzőjének kiemelése – n. n.)

Kelet-Európában az etnikai problémákat a rendszerváltások utáni években nyersen rendezték le, lásd a véres, eszeveszett délszláv háborút, ami ráadásul sok mindent nem oldott meg. Románia, jelentős részben az RMDSZ-nek köszönhetően, megúszta a vérontást, sőt, kisebbségpolitikájával pozitív üzenetet fogalmazott meg a világ felé. Csupán polgári engedetlenséggel vagy utcai tüntetésekkel semmit nem érünk el, ráadásul mi arra is emlékszünk, hogyan nézett ki Marosvásárhely 1990 márciusában.”

Újólag sajnálva, hogy szándékainknak határ szabnak a talán már így is túllépett terjedelmi korlátok, és ezért nem áll módunkban a Nagy József-Markó Béla eszmecsere több, érdekes és cseppet sem tanulságmentes mozzanatára kitérni, egy nagyobb lélegzetű témakörről viszont nem feledkezhetünk meg. Ugyanis feltétlenül idekívánkozik egy némiképp provokatív kérdéssel induló fejezete az interjúnak, melyből az is kiderül: miért kapta az interjú a Markó Béla: Nem voltam hajlandó alárendelni az RMDSZ-t még Orbán Viktornak sem címet. Ebben a részben az őt faggató riporter kérdésére Markó kifejti álláspontját a Székelyföld autonómiájának a kérdésében is.

„Mellélövés azt állítani, hogy a határon túli magyarok politikájának legfőbb törésvonala jó ideje az Orbán Viktorhoz való viszony, az, hogy elfogadják-e őt minden magyar miniszterelnökének, így a határon túli magyar pártok mindenki fölött lebegő vezetőjének?

Nem mellélövés, ám csupán a felszín. A törésvonal kezdettől az, amiről már beszéltünk: integrálódjunk-e a bukaresti politikába, vagy egyszer és mindenkorra kössük a szekerünket valamelyik magyarországi párthoz. Én az előbbi megoldás, vagyis az önálló RMDSZ-politika mellett tettem le a garast.

Mert bármennyire is egy nemzethez tartozunk, ez egy másik ország, másik politikai élet, s én nem voltam hajlandó alárendelni az RMDSZ-t még Orbán Viktornak sem, csak kizárólag a saját választóink akaratának. (a cikk szerzőjének kiemelése – n. n.)

Ha ön már az első Orbán-kormány idején befekszik kicsit Orbán alá, akkor egyrészt meg sem születik az MPP, másrészt ma is ön az RMDSZ elnöke.

Dehogy! Mi közeli kapcsolatban voltunk kezdettől fogva a magyarországi pártokkal, szükségünk is volt a támogatásukra, de nem attól lettem az RMDSZ elnöke, hogy mit mondott egyik vagy másik magyarországi politikus, és nem is emiatt hagytam abba. Fogalmam sincs egyébként, mit kellett volna tennem ahhoz, hogy ne szülessen meg az MPP. Végül is csak azt sikerült bizonyítani ezzel a pártalapítással, hogy minket nem könnyű lenyomni. Az pedig teljes egészében az én döntésem volt, hogy 2011 elején nem indultam az elnöki mandátumért. Senki nem kérte, hogy álljak félre. Igazság szerint az RMDSZ-ben inkább arról próbáltak meggyőzni sokan, hogy maradjak.

2011 elején már ismét Orbán Viktor kormányzott, méghozzá kétharmaddal, s nyilvánvalóvá tette, hogy határon túl kizárólag a mögé beálló pártokat támogatja.

Sok mindent mérlegre tettem akkor persze, és bár nem ezen múlott, a döntésemhez tagadhatatlanul az is hozzájárult, hogy már nem volt felhőtlen a viszonyom a hatalomra kerülő Fidesszel. Pontosan amiatt, amire utaltam:

Orbánék rosszallották, hogy az általam vezetett szervezet más magyarországi pártokkal is jó viszonyra törekedett. De ez nem személyes ügy, hiszen ősrégen ismerjük egymást, volt sok vita, sok egyetértés, sok egyet nem értés. Sose vesztünk össze, sose csaptunk be ajtót, a kettőnk közti konfliktus apránként alakult ki. (a cikk szerzőjének kiemelése – n. n.)

Orbán Viktor már a rendszerváltás környékén is gyakran megfordult Erdélyben. Önnel is barátkozott? Bogrács, szalonna, szotyi?

Volt ilyesmi. Régen. Egy darabig Tusnádfürdőre is elmentem nyaranta. Aztán már nem. Harminc év alatt változott az RMDSZ, változtam én, s változott a Fidesz és Orbán Viktor is. Ők talán sokkal többet, mint mi.

Az ön utódja az RMDSZ élén Kelemen Hunor lett. Ő merre viszi a szervezetet?

Őt kérdezze inkább.

Mondják, ön bevitte az RMDSZ-t a román networkbe, Kelemen Hunor pedig fokozatosan kivezeti onnan.

Remélem, nem. De azzal, hogy az RMDSZ 2014 novemberében kilépett a kormánykoalícióból, és később sem került vissza a kormányba, valóban veszített a súlyából. Az is sok szempontból elgondolkoztató, hogy a legutóbbi alkotmánymódosító népszavazáson Székelyföld produkálta a legkisebb részvételt, az országos átlag alig felét. De azt azért nem mondanám, hogy máris úton lennénk kifelé Bukarestből. Inkább aggaszt, hogy a magyar kormány és a román kormány között minimálisra szűkült a kapcsolat. És az is aggaszt, hogy míg a román kormány befolyása nő Brüsszelben, addig az unióval folyamatosan hadakozó magyar vezetésé csökken. A rendszerváltás idején hatalmasat lendített az erdélyi magyarság érdekérvényesítésén, hogy Magyarország a térség legtekintélyesebb államának számított. Maguk a románok is így tekintettek Budapestre, és nagyon nem volt mindegy nekik, hogy a hivatalos magyar politika miként nyilatkozik Romániáról.

Ehhez képest, ha ma Brüsszelben kialakulna egy román–magyar vita, elég nagy valószínűséggel a románoknak adnának igazat. (a cikk szerzőjének kiemelése – n. n.)Persze engem is irritál számos EU-s megoldás, de tisztában vagyok azzal, hogy jelenleg Erdélyben a magyar megmaradás legfőbb garanciája egy határok nélküli Európai Unió. Annak idején sokan a szemünkre vetették, hogy Magyarország és különösen az erdélyi magyarság, élén az RMDSZ-szel hozzájárult Románia uniós csatlakozásához és NATO-tagságához. Csak azt felejtik el, hogy ez nem kompromisszum volt részünkről, hanem ugyanolyan elemi érdekünk fűződött hozzá, mint a romániai románoknak. Tudtuk, hogy a csatlakozás nem oldja meg az etnikai problémákat, de nekünk is jó, hogy határok nélkül utazhatunk, tanulhatunk, vállalhatunk munkát Európában, s ami a legfontosabb: szabadon mehetünk Magyarországra. Szóval határozottan Európa-párti vagyok.

Pedig Románia EU-csatlakozása bizonyos szempontból nem jött jól a romániai magyar kisebbségnek. Hiszen a rendszerváltások utáni években az etnikai konfliktusoktól tartó nyugat a csatlakozással nagyjából letudta a kelet-európai demokratizálási projektet.

Ami komoly hiba. Életveszélyes az a számos uniós politikus által képviselt gondolat, hogy az unió jövője pusztán gazdasági kérdés. Szerintem legalább annyira a nemzeti, etnikai, nyelvi, regionális sajátosságok kezelésén múlik az együtt maradás.

Az autonómia lehet megoldás a kisebbségeknek?

Igen, persze. Az EU túl sokszínű ahhoz, hogy egységes szabályok alapján működjék. Sokkal inkább hiszek az egyes területekre szabott autonómiák rendszerében.

Hogy kéne kinézzen a székelyföldi autonómia?

Nyilván nem lehet állam az államban, viszont minél több hatáskört kell lehozni Bukarestből, többek közt komoly költségvetési lehetőségekkel, kulturális és oktatási intézmények fölötti rendelkezéssel. A románokkal egyenlő esélyeket kellene adni az erdélyi magyaroknak. Ez nem is lenne olyan nehéz, különösen a Székelyföldön.”

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X