Bölöni László: „Valami csak kellett, hogy legyen bennem, hogy ne tűnjek el a süllyesztőben”


-A A+

Bölöni László: „Valami csak kellett, hogy legyen bennem, vagy valaki kellett, hogy segítsen fentről, hogy ne tűnjek el a süllyesztőben az elmúlt évtizedekben” – nemzetpolitikai lapszemle.

Megszólalt a héten a Mandinerben Szöllősi György, a Nemzeti Sport főszerkesztője és A civilizált Nyugatnak halvány gőze sincs, hogy kik vagyunk címmel megjelentetett írásában bemutatja a hetilap olvasóinak azt a tájainkról indult, világhírnevet szerzett, hármas – román, francia és magyar – állampolgár Bölöni Lászlót, aki „Puskás Ferenc óta az egyetlen magyar BEK-győztes futballista” és „aki edzőként portugál és belga bajnokságot nyerve olyan sikereket ért el, amilyenekhez hasonlót sem produkált más magyar szakember.”  

A nem mellesleg Cristiano Ronaldo felfedezőjeként is nagyra becsült Bölöniről készült portré abból az alkalomból készült, hogy a 108-szoros román válogatott és Európa Bajnokság-­résztvevő, majd az első kelet-európai BEK-győztes csapat, az egykori bukaresti Steaua hajdani alapembere, a portugál Sporting Lisszabon, illetve a belga Standard de Liège csapataival bajnokságokat nyerő labdarúgó edző, jelenleg az antwerpeni Royal Antwerp FC irányítója, a nemzeti régiós európai polgári kezdeményezés egyik vezéralakjaként Budapesten tartózkodott és az aláírásgyűjtés egyik kampányarcaként elbeszélgetett Magyarország egyetlen sportnapilapjának vezető újságírójával.

Az Írd alá! kampányról

„Az utóbbi harmincöt évben gyakorlatilag csak külföldön éltem. Gyakran beszélünk futballról, családról, és amikor kérdezik, honnan is jöttem, s mondom, hogy Erdélyből, a civilizált Nyugatnak halvány gőze nincs, kik is a székelyek. Erdély, Kárpátalja, Felvidék – ezekről nem is hallottak. Vagy a székelyekről. És hogy jöttek a tatárok, mg a törökök, és Kelet-Európa védte Nyugat-Európát. Fogalmuk sincs erről, és nem is érdekli őket. Ez a kezdeményezés most üzenet lesz Nyugatnak, hogy vannak még emberek, akik meg akarják tartani kultúrájukat. A pillanat itt van, írd alá.– mondta Pesty László kampányfőnök mikrofonjába Bölöni románul, görögül, flamandul, franciául és portugálul is.”

A Mandiner hetilap legutóbbi számának vezető anyagaként jelent meg annak Közélet rovatában Szöllősi Györgynek, a Nemzeti Sport főszerkesztőjének Bölöni fotókkal gazdagon illusztrált mintegy hatoldalas, eddig kevésbé ismert vagy éppen eleddig ismeretlen életrajzi vonatkozásokban is bővelkedő cikke sokunk kedvencéről, akiben szűkebb pátriánk legnagyobb európai ismertséget szerző magyar sportemberét tisztelhetjük.

Az egész életét a labdarúgásnak szentelő, ma, 67 évesen is aktív és kiemelkedő sikereket elért neves sportemberről készült publikációjában a szerző nemcsak mindegyre meg-megszólaltatja a marosvásárhelyi születésű egykori sztárfocistát, aki edzőként is hírességgé tudott válni, hanem több, konkrétan hét úgynevezett „keretes írásban” beszélgetőpartnerének korábbi más megszólalásaiból is idéz.

Ezekben, mintegy szervesen kiegészítve a mostani találkozásuk alkalmával elmondottakat, megismerhetjük Bölöni László felfogását arról, hogy mit jelent számára magyarnak lenni és miért fontos számára annak a világnak a jelene és jövője, ahonnan vétetett, miként vélekedik az erdélyi magyarok pártszimpátiájáról, Klaus Iohannisról, Gyurcsány Ferencről és Szabó Tímeáról, illetve hogy miért szkeptikus a multikulturális társadalom megvalósíthatóságának az esélyeit illetően.

Természetesen nem maradhat ki e konfessziók közül vallomása a leghíresebb góljáról sem. Aztán, e „betétek” egyikében vall anyai nagyapja, a vadasdi kántortanító Sántha Józsefnek a Szekuritáté által történt 1949-es meggyilkolásáról és értelemszerűen arról is, miért vállalta a Székely Nemzeti Tanács által kezdeményezett európai petíció aláírásgyűjtésének a népszerűsítését. Utóbbit idéztük bevezetőnkben.

Szöllősi Györgynek A civilizált Nyugatnak halvány gőze sincs, hogy kik vagyunk címmel a Mandinerben publikált cikkéből, mely teljes terjedelmében csak a hetilap nyomtatott változatában olvasható (a lap online variánsa csak egy részletet közölt belőle) és mely egészének a bemutatását kíséreljük meg az elkövetkezendőkben, vállalva annak a kockázatát, hogy jelen írás igen terjedelmes lesz – reményeink szerint nem lesz érdektelen a Maszol olvasói számára.

Nem lehet az, mert abból egy olyan rokonszenves közülünk való honfitárs életútjával ismerkedhetünk meg, akit a később hivatásává vált ifjúkori hobbija a szülővárosától, Marosvásárhelytől és gyerek- illetve ifjúkorának színhelyétől, Dicsőszentmártonból messze sodort, de úgy, hogy soha sem szűnt meg szűkebb pátriája hűséges és elkötelezett fia lenni. Hogy ilyenné tudott válni, abban meghatározó volt a cseppet sem szokványos sorsot magának mondható családi háttér, melynek egy kevesek által ismert tragikus vonatkozásáról így szól a vonatkozó keretes adalékban.

Nagyapja, a vadasdi kántor-tanító meggyilkolásáról

Az erőltetett kollektivizálás idején, 1949-ben anyai nagyapámat, Sántha Józsefet kuláknak nyilvánították, és falujában, Vadasdon kivégezték – mondta tavaly a készülő könyvében részletesen tárgyalt tragikus emlékekről Bölöni Csillag Péternek, a Nemzeti Sport riporterének. –   Hátulról lőtték le. A Securitate utólag úgy állította be, mintha menekülés közben érte volna a találat, így próbálták álcázni a gyilkosságot. Futószalagon gyártották akkoriban a jelentéseket. Testét egy gödörbe rakták, a család nem is volt jelen a temetésen. Méltóképpen csak a rendszerváltás után tudtuk eltemetni, miután szemtanúk elbeszélése alapján köztudott volt, hova ásták el annak idején a maradványait. Nagymamám, Sántha Ágnes még megérte az újratemetést, később, 93 évesen hunyt el. Őt 1949-ben férje likvidálásának másnapján elvitték kényszermunkatáborba, a Duna-csatorna építésére.”

Megjegyezve, hogy a fentebb hivatkozottakat részletesen ismertető, sok-sok dokumentumértékű családi fotóval illusztrált, Csak a csend marad – a Bölöni család tragédiákkal terhelt története címet viselő könyvrészlet ide kattintva olvasható, lássuk Szöllősi György Bölöni László portréjának indítását:

„Amikor Bölöni László a minap megjelent a szabadegyetem alapítói által indított Tusványos-hajón, szupersztárként fényképezkedtek vele többnyire azok, akik már a nyolcvanas évek legendás román játékosaként is ismerték őt. Az anyaországi konzervatív értelmiség viszont csak azóta kapja fel a fejét a Nyugat-Európában sikeres, erdélyi illetőségű futballedző nevére, mióta nyílt levélben olvasott be a járvány elleni védőfelszereléseket a határon túli magyaroktól féltő Szabó Tímea országgyűlési képviselőnek. A román, francia és magyar útlevéllel is rendelkező Bölöni először a 2004-es, kettős állampolgárságról szóló népszavazás után fogalmazott meg markáns véleményt arról, mit gondol az érvénytelen referendumról: elkeseredésében évekig csak románul (nekem speciel franciául) adott interjút a magyar sportújságíróknak. Később – amint lehetett – ő is kérte a honosítást, és legutóbb már élt is szavazati jogával: a belga Royal Antwerp edzőjeként akkori állomáshelyén a brüsszeli követség előtt állta végig a hosszú sort. 

„A magyar állampolgári esküt feleségemmel együtt Katarban tettük le, nem sokan lehettek rajtunk kívül ilyenek, akkor épp ott dolgoztam” – mondja Bölöni, akivel az új Puskás Arénában találkozunk. Azért ott, mert ott köszöni meg személyesen Fürjes Balázs kormánybiztosnak, a stadionépítés főnökének, hogy a díszpáholyok mögötti falon futó, a magyar futball történetének nagyjait felvonultató képek egyikén szerepel. Az a magyar, aki a történelmi adottságok miatt Románia színeiben volt 108-szoros válogatott és Eb-­résztvevő, majd az első kelet-európai BEK-győztes csapat, a Steaua București alapembere. Bölöni, a marosvásárhelyi futball akkor már emblematikus alakja 31 évesen fogorvosi diplomáját és saját rendelőjét megszerezve már-már a visszavonuláson gondolkodott, amikor egyszer csak ajánlatot kapott a félelmetes katonacsapattól, a Steauától. Hogy nemet mondhasson, teljesíthetetlennek tűnő feltételeket szabott – például hogy önálló fogorvosi rendelőt alakítsanak ki neki az edzőbázison –, de ezekre is rábólintottak.”

A folytatásból kiderül, hogy a kommunista diktatúra által üldözött és meghurcolt, édesapját alig 15 évesen elvesztő Bölöni „kételyekkel és gyanakvással érkezett a román fővárosba, ahol a csapat befolyásos szimpatizánsa és mindenhova bejáratos szurkolója a diktátor, Nicolae Ceaușescu fia, Valentin volt. Ki hinné, hogy máig kölcsönös tisztelet jellemzi kettejük kapcsolatát?– teszi fel a kérdést ennek a nem mindennapos fejleménynek a tükrében az újságíró, majd jön a habozás nélküli válasz, ami meg nem kérdőjelezhető morális tartásról tanúskodik. Mert Bölöni László soha nem tartozott és ma sem tartozik a napjainkban oly annyira megszaporodott szelektív memóriájúak közé. Ő akárcsak annakidején most is barátként tekint a hajdan egyfajta „fekete bárányaként” számon tartott, politikai ambícióktól mentes idősebb Ceaușescu fiúra és nem véletlenül nevezte őt egy korábbi interjújában „hiper­intelligens, túlkapások nélküli drukkernek”:

„Más volt a történetünk, a neveltetésünk, rögtön tisztáztam is vele, honnan, milyen háttérből érkezem. Biztosan párttag volt, de meggyőződéses kommunista aligha. Oxfordban tanult, intelligens, matematikával, geometriával foglalkozó, segítőkész ember, kitűnő menedzser. Kiálltam mellette akkor is, amikor a forradalom után letartóztatták, ahogyan korábban ő is kiállt mellettem” – mondja a Mandinernek Bölöni. Valentin Ceaușescu minden hivatalos poszt nélküli jelenléte védőburkot jelentett a Steaua csapatának: azt, hogy normálisan dolgozhassanak egy egyébként abnormális környezetben. A környezet ellen egyébként még a diktátor fia sem tehetett semmit, de a csapatnak fontos ügyekben segített. „Hogy például a Securitate ne vihesse a játékosokat kihallgatásra mérkőzés előtt, vagy, hogy mondvacsinált politikai okokból ne tiltsanak el valakit a játéktól, történetesen engem…” – taglalja Bölöni. Valentint egyébként az 1990-ben indult vizsgálatok lezárultával néhány hónap után szabadon engedték; ma is Bukarestben él. „A Steauában együtt játszott akkor a szász Helmuth Duckadam, az oltyán Victor Pițurcă, a szerb Miodrag Belodedici és a cigány Marius Lăcătuş, vagyis Románia összes nemzetisége” – sorolja az erdélyi magyarok egyik legnagyobb sporthőse, aki sokat küzdött azért, hogy László és ne Ladislau legyen.”

Közbevetőleg hadd jegyezzük meg: míg az erdélyi magyarként Bölöni azért küzdött, hogy ne Boloni, hanem Bölöniként nevesítsék a róla áradozó román sportlapok és ne Ladislau legyen, hanem László, egy másik erdélyi kisebbségi személyiséget cseppet sem zavarja, hogy az ősei hagyományos szász Johannis nevét Iohannisra változtatta egy ügybuzgó nagyszebeni román anyakönyvi hivatalnok születésekor, 1959 júniusában, az apa, bizonyos Gustav Heinz Johannis, ma Würzburgban élő nyugdíjas német állampolgár akkori kérése ellenére. Az élet utóbb igazolta, hogy nagyon megérte neki soha sem kérni azóta sem a névkorrekciót.

E „jeles férfiúról” amúgy Bölöni Lászlónak határozott véleménye van, amit a Klaus Iohannis magyarellenes kijelentéseiről címet viselő keretes bejegyzés tartalmaz:

„Ez a színvonal egyszerűen nem méltó egy államelnökhöz. Ha szabadságra megy, mondjuk a Fekete-tengerhez, javaslom, hogy olvassa el az úgynevezett Andreanumot, s amit tudni kell róla. A kiváltságlevelet, amelyet II. András magyar király adományozott a Nagyszeben környékén élő szászoknak, akik utána évszázadokig maguk választhatták meg papjaikat és bíráikat. Senki nem vehette el a területüket annyi kötelezettségért cserébe, hogy ötszáz katonát kellett kiállítaniuk háború esetén. Az eredeti kiváltságlevél elveszett, de amikor hazajár, a szebeni könyvtárban megtalálhatja a Károly Róbert-féle dokumentumot, amely megerősíti a szászok jogait, amit idővel a magyar királyok újra és újra megtettek.”

Jelen sorok írója megrögzött fociszurkolóként jól emlékezik arra, hogy 2001, június 2-án kis híján sporttörténeti mérkőzéssé válhatott volna az évezred első magyar-román futballmérkőzése a bukaresti Ghencea-stadionban. Arra már eddig is volt számos példa, hogy magyar nemzetiségű játékosok játszottak a román nemzeti tizenegyben, vagy magyar tréner irányította a román válogatottat – történetesen akkor éppen Bölöni László –, de először esett volna meg, hogy Vasile Miriuţă személyében román nemzetiségű labdarúgó lépjen pályára magyar válogatottként Románia ellen. Annak ellenére, hogy Miriuţă hónapok óta erre a különleges bemutatkozásra készült, végül nem tarthatott Bicskei Bertalan, amúgy gyalázatosan játszó és 2-0-as vereséget szenvedő csapatával, mert a mérkőzést megelőzően megsérült. Így a sporttörténetinek remélt mérkőzés csak azért kerülhetett be az évkönyvekbe, mert hozva „szokott formájukat”, a magyar szurkolók minden keserűsége és dühe azonnal az „áruló magyar”, a román csapat szövetségi kapitánya, Bölöni László ellen fordult. Ezt követően történt egy olyan fordulat, amire senki sem számított. Viszont az kitörölhetetlenül „beleégett” az ott jelenlevő magyar szurkolók emlékezetébe.

Erre a nem feledhető epizódról, meg az örökös „magyarkodók” kútmérgező kártékonyságáról is szól Szöllösi írásának következő fejezete: 

„Azok, akik könnyen fogalmaznak meg sommás erkölcsi ítéletet a más országnak dicsőséget szerző külhoni magyar sportolókról, jó, ha tudják, a családjával üldözött Bölöninek is éppen a sport, a futball jelentette azt a viszonylag politikamentes szűk területet, ahol elért teljesítményével kivívhatta méltán vágyott elismerését. Így emelkedhetett felül az előítéleteken, megaláztatásokon.

A romániai emberek pedig hálával adóztak az Európát végigverő csapatnak, amiért a keserves hétköznapokba egy kis örömöt csempészett. Később edzőként és Románia szövetségi kapitányaként a magyar válogatottal szembekerülve mindig hangsúlyoznia kellett: szakmailag és magyarként is azt tartja helyes erkölcsi hozzáállásnak, ha a tudása legjavát nyújtja aktuális feladatkörében.

A magyar vendégszurkolók pedig, akik rigmusaikban árulónak bélyegezték, néhány perc múltán már lelkesen éltették, amikor a meccs lefújása után egyenesen az őt gyalázók szektorához sietett, és a szemükbe mondta, bizony nem kevésbé magyar, mint bármely honfitársa. A hátborzongató jelenetnek magam is tanúja voltam 2001-ben Bukarestben.

Az akkori román kapitány most így fűzi tovább gondolatait: „Amikor később azzal kerestek meg, hogy indítsuk el a Bölöni-akadémiát, de kizárólag magyar gyerekeknek, nemet mondtam. Velem megtették annak idején, hogy a származásom miatt szorítottak háttérbe egy-egy helyzetben, hogyan tehetném én ugyanezt egy román vagy akármilyen gyermekkel?

Amikor felvetődött, hogy Marosvásárhelyen polgármesterjelölt lehetnék, akkor is ragaszkodtam hozzá, hogy ne csak az RMDSZ támogasson, hanem a helyi románság képviselői is. A futballöltözőben sohasem volt gondom azzal, ha mondjuk Rennes-ben az iszlám hitű arab játékosom és a katolikus brazil futballistám egyszerre kéredzkedett el esti imára. Tiszteletben kell tartani mások hitét, kultúráját. De mi is ugyanezt várjuk el mindenkitől. Szép dolog a demokrácia és a liberalizmus, de ha túlzásba viszik, anarchia lehet belőle.”

Mielőtt továbblépnénk és rátérnénk a friss Mandiner kiemelt írásának további ismertetésére érdemes egy pillanatra elidőznünk Szöllösi cikkének újabb két keretes „felkiáltójelénél”. Mindkettőből egyértelműen kiderül: a mások, a másság iránti intoleranciával aligha vádolható Bölöni László egy kérdésben viszont nem ismer pardont, egy ügyben nincs helye a megértésnek, a nemzeti kirekesztésre való törekvés nem tolerancia kérdése. Amit nem fogadhat el Susanne és Gustav Heinz Johannis utóbb „kenyérbe esett” gyermekétől, azt éppúgy elutasítja, ha az ötletgazda történetesen Gyurcsány Ferenc vagy Szabó Tímea. A kellő magyarázat a motivációkat illetően alább olvasható a megidézett két Bölöni-konfesszióban:

Az erdélyi magyarok pártszimpátiájáról és Gyurcsányról

„Azt vallom, hogy a választó nem naiv, égből pottyantott figura: családja van, gyermekei, tapasztalatai és elvei – mondta a 2018-a választás előtt Csinta Samunak és az Erdélyi krónikának interjúalanyunk. Érez és mérlegel, és ha a többség Fidesz-párti, annak megvan az előélete, magyarázata.

A 2004. december 5-ei elutasító népszavazást követően egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogyan állhat elő újra az az ember, aki annak idején a nemre buzdított. És aki továbbra is másoknak nyitna kaput a magyarok helyett.”

Szabó Tímeáról

„Április 20-ai felszólalása után a székelyek tárt karokkal várják Szabó Tímeát. Nagyon szép lesz. Látni Szovátát, sétálni Udvarhelyen, a Gyilkos–tónál, Sepsiszentgyörgyön, a Madarasi-Hargitán, Csíksomlyón, Csíkszeredán, közben hálaként érezni az egyszerű székelyek szeretetét (…) Asszonyom, lenne egy kérésem: hazafelé menet Marosvásárhelyen  a Rákóczi-lépcsőnél álljon meg egy pillanatra. Egyik barátom, már megbeszéltem vele, odaviszi önnek a hatvanezer maszkot, vagy annak az árát. Ahogyan ön akarja.

Mi hálásan köszönjük az adományt, de ha ez önnek akkora fájdalmat okozott, kedves Szabó Tímea, mi odaadjuk önnek. Ne aggódjon értünk. Bár porlunk, mint a szikla, az ön haragjánál nagyobb és több vészt is túléltünk már és megmaradt az erdélyi. Pláne a székely.”

A Szöllősi György által megrajzolt életpályakép természetesen nem törekedhet a teljességre. A sikeres curriculum vitae-ből csak a legfontosabb mozzanatok kerülnek említésre, melyek egyaránt tartalmaztak embert próbáló pillanatokat, majd egy kellő időben hozott jó döntés nyomán soha nem gondolt karrier lehetőségeket. Mindezekről, de előtte még a keretes szövegként beemelt epizódot felelevenítő, Bölöni számára legemlékezetesebb hálóba találásáról szól az írás következő része.

Leghíresebb góljáról

 „Nagy meccs volt, a legjobb felállásban jöttek az olaszok, tömve volt a stadion, magunkért játszottunk, és persze azért, hogy a szerencsétlen, sokat szenvedett népben kicsi büszkeséget keltsünk – emlékezett vissza Bölöni Ághassi Attila 2007-ben megjelent, Elfelejtett aranyak című könyvben. A meccsen az erdélyi sztár a világhírű Dino Zoff kapujába lőtt távoli bombagóljával nyertek a hazaiak a vb-címvédő olaszok ellen, ezzel nagy lépést tettek az Európa-bajnoki részvétel felé.

– Másnap ettől még kilométeres sorok álltak a benzinkutak előtt, én is tankoltam, ahogy mentem Vásárhelyre, de legalább mindenki erről beszélt, nem a nyomorról, a nélkülözésről. Másnap a lapokban megjelent az egyik kommunista tollnok írása, hogy a dákok legyőzték a rómaiakat. Erre mondták a székelyek, hogy Attila hunjai nélkül nem jöhetett volna össze ez a győzelem. Ez az egyik kedvenc anekdotám, ha a székely humor kerül szóba." 

„A román kapitányság előtt hat évet dolgozott Franciaországban, a patinás Nancy csapatával (lánya ma is városban él), amelyet a másodosztályból az élvonalba emelt. Olyan elődei voltak a kispadon, mint az Arsenal legenda Arsène Wenger vagy a világbajnok szövetségi kapitány, Aimé Jacquet. A következő állomáshelye Lisszabon volt, ahol a Sporting szurkolói máig imába foglalják a nevét. Nemcsak azért, mert olyan játékosokat hozott fel az ifjúsági csapatból, mint Ricardo Quaeresma vagy a világ legjobbjává lett Cristiano Ronaldo – aki máig hálás Bölöninek –, hanem azért is, mert csaknem húsz év elteltével mindmáig ő a Sporting utolsó bajnokcsapatának az edzője.”

Mielőtt folytatnánk, feltétlenül idekívánkozik egy részlet Bölöninek egy évekkel ezelőtti megszólalása egy fociszaklapból: Nem, Ronaldót nem én kreáltam, csak jó pillanatban tudom, hogy jó tanácsokat adtam neki, helyes irányba vezettem őt. Ronaldo édesanyjával kétszer állt elém köszönetet mondani. Először Madeirán, amikor ott játszott a Sporting, másodszor Párizsban, az Aranylabda átadásakor. Az édesanyja mellett ültem, és nagyon büszke voltam.”

E minden bizonnyal nem felesleges kitérő után, folytassuk a Szöllősi György által elmondottakkal:

Pedig nem volt törvényszerű, hogy edző lesz; korábban azért tanult a nehéz vizsgákra – azon a marosvásárhelyi egyetemen, ahol nagy bánatára ma már veszélyben van a magyar nyelvű orvosképzés –, hogy a jelenleg Budapesten élő édesanyja és szintén fogorvos bátyja elvárásainak megfeleljen: diplomája és biztos szakmája legyen. Hiába engedték ki azonban a nyolcvanas évek végén Romániából Belgiumba és Franciaországba futballozni, csaknem minden játékosként félretett pénze elúszott a román gazdasági összeomlás és infláció miatt.

„Ott álltam, ahol a part szakad. Fogorvosként már nem dolgoztam egy ideje, nem is éreztem magamban erőt, hogy abszolváljam a diplomám franciaországi elismeréséhez szükséges vizsgákat. A kérdés immár úgy merült fel: hazamegyek taxisofőrnek, vagy a futballban maradok. Úgy döntöttem, inkább maradok, és leteszem a másodfokú edzői vizsgát” – mondta egy interjúban

Így kezdődött Bölöni edzői karrierje három évtizeddel ezelőtt, ma pedig joggal büszke arra, hogy egy fantasztikus francia edzői és játékosgenerációval együtt indult a pályán, és jószerével egyedül van a nyugat-európai elitben e nemzedék tagjai közül. „Luis Fernández, Alain Giresse, Safet Sušić, Jean Tigana, hogy csak néhány igazán nagy nevet említsek azok közül, akikkel együtt kezdtük. Ebben a szakmában rengetegen bukkannak fel és tűnnek el – mondja. Valami csak kellett, hogy legyen bennem, vagy valaki kellett, hogy segítsen fentről, hogy ne tűnjek el a süllyesztőben az elmúlt évtizedekben”. Márpedig nemhogy nem tűnt el, de napjaink multikulturális, profi futballvilágában is működnek a módszerei.

Belgiumban például bajnok lett a Standard de Liège csapatával, az előző években pedig kétszer is a nemzetközi mezőnybe vezette a másodosztályból feljutó Antwerp együttesét. Úgy ítéli meg, rengeteget fejlődött edzőként Belgiumban és előtte Katarban is. Utóbbi országot a futballban sokan csupán pénzkereseti lehetőségnek tekintik (Bölöni éves fizetése is elérte az egymillió eurót legjobb tudomásunk szerint), ám állítja: az elemző módszerek rendszere, a technikai felszereltség az arab országban kiemelkedő, ahol már csak a rendre ott készülő Bayern München vagy a Paris Saint Germain edzéseiért is érdemes futballszakembernek lenni. „Olyan képességekkel áldott meg a sors, hogy egy csapatból ki tudom hozni a maximumot. És bár nem vagyok már fiatal edző, még ott van bennem a virtus, amely szakadatlanul arra ösztönöz, hogy megmutassam, amit tudok.”

A Nemzeti Sport főszerkesztője írásának végéhez közeledve kitér az óhatatlanul adódó, nyilván ezrekben, tízezrekben vagy ennél is többekben felmerülő talányos kérdésre: ha létezik egy ennyire megkérdőjelezhetetlen szakmai tudású és hitelességű labdarúgó magyar trénerünk, akinek nemzeti elkötelezettségéhez sem fér kétség, akkor miért nem áll csatasorba a bennünket nem túl sok sikerélménybe részesítő mai piros-fehér-zöld válogatott élére?

Íme, miként tárja elénk az újságíró a jogosnak tűnő, de objektív okok miatt sajnos korántsem aktuális felvetést:  

„Az öt nyelven beszélő, és műveltségével, intellektusával a futballvilágban nem mindennapi jelenségnek számító Bölönit számtalanszor hírbe hozták a magyar válogatottal. A szurkolók nagy örömére szolgálna, ha az utóbbi évtizedekben Dárdai Pállal és Bernd Storckkal rövid ideig sikeres nemzeti csapat egyszer a legmagasabban jegyzett magyar edzővel dolgozhatna. Ám vagy neki volt éppen élő szerződése másutt, vagy valami egyéb hibádzott, végül mindig máshogy alakult. Pár hete a Fradi leendő edzőjeként írtak róla Bukarestben, ám az információ fals volt: mint mondja, egy szót sem beszélt a Ferencváros vezetőivel. „Nagyon kellemetlen volt a dolog, gondoltam, felhívom Kubatov Gábort, nehogy azt higgye, tőlem indult az információ, de aztán letettem róla, mivel a magyarázkodást is kerülni akartam, így nem kerestem. Ráadásul az antwerpeni klubelnökömmel szemben is rém kellemetlen volt: azt gondolta, a még élő szerződésem ellenére mással tárgyalok.”

A zárszóból megtudjuk nemcsak azt, hogy az elmaradt idei Tusványos nagy vesztesei közé tartoznak a Bölöni-rajongók, hanem bepillantást nyerhetünk a volt sztárfocista és az elismert edző és családja mindennapjaiba. Kiderül, a páratlan sportkarrier érdekében, annak, aki évtizedek óta hű társa, hallatlanul nagy áldozatot kellett hoznia. Olyat, amilyet más talán meg se tett volna. Viszont van vigasza, ami az olvasottak alapján, minden bizonnyal számára elégtételt is jelent. Hogy ebben milyen szerepe van a magunk unokáinak is oly kedves Bartos Erika szenzációs, a szerző által készített zseniális rajzokkal illusztrált mesekönyveknek, az kiderül az alábbiakból:

„Az előző évek szakadatlan elfoglaltságai után Bölöni végre elfogadhatta volna a szervezők hívását Tusnádfürdőre, de a nyári egyetem a vírushelyzet miatt elmaradt. Több ideje van ma viszont a közélettel foglalkozni: számára hallatlanul fontos nemzeti régiók érdekében indított aláírásgyűjtés élére állt. Emellett kiállításokra és vásárokra kíséri régiségeket gyűjtő feleségét, Zakariás Klárát. A marosvásárhelyi színház egykori tehetséges és gyönyörű színésznője gyermekükkel, Eszterrel először csak a másfél évesre tervezett belgiumi útjára kísérte el férjét, hogy aztán újra és újra mellette maradjon külföldi állomáshelyein – feladva saját, ígéretesen induló színházi karrierjét. Máig kényes kérdés ez kettejük között: azóta csupán egyetlenegyszer jártak együtt színházban, „Klára nélkülem pedig egyszer sem” – árulja el Bölöni.

Ma már két unokájukra, a hatéves Emmára és a Kétéves Robra a legbüszkébbek, akiket lányuk francia férjével együtt nevel Nancyban. Kérdésemre, kijelenthető-e hogy az unokák is őrzik magyarságukat, Bölöni László így válaszol: „Kijelenteni nem merem, de hogy mi, nagyszülők – és még inkább a lányunk! – mindent megteszünk ezért, azt igen. Sokat jönnek Budapestre és járnak Erdélybe is, Nancyban két vásárhelyi asszony szokott rájuk vigyázni, akik csak magyarul szólhatnak a gyerekekhez. kedvencük a „magyar” Bogyó és Babóca; az unokám mai üzenetében azt küldte a telefonomra magyarul: ő >>bátor, erős és szép<<. Azt hiszem, van remény”.”

A kétségtelenül megnyugtatónak tűnő finálé után, már csak az utolsó, a hetedik keretes vallomás van hátra. Viszont ez már cseppet sem szívderítő, sőt mintha a fentebb említett bizakodásnak és reménynek egy egészen más dimenzióban való kilátástalanságára is utalna, hiszen itt napjaink és földrészünk egy sok kérdőjeles sorskérdésére történik közvetlen utalás. Hogy miben áll ez, kiderül A multikulturális társadalomról című Bölöni fogalmazta végső vallomástételből:

A multikulturális társadalomról

 „A magyar megoldás, a kerítésépítés – noha vitatott – azon kevés konkrét válaszok egyike, amelyet leginkább pozitív provokációnak tartok, mert arra kényszeríti Európát, hogy foglalkozzon a helyzettel. A multikulturalitással kapcsolatban pedig bárkinek javaslom, menjen el Párizsba, és beszéljen azzal az anyával, aki a férjével folytatott nagy vita után elengedte a lányát a Bataclanba – aki aztán soha többé nem térhetet haza. Annak az anyának próbálja elmagyarázni a multikulturalitást.”

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X