Kulin Ferenc: „Egyfajta újhungarista nemzeti radikalizmus szirénhangjai” jelentek meg a Magyar Nemzetben


-A A+

Megszólalt a héten az Országút legfrissebb számában Kulin Ferenc, Széchenyi- és József Attila-díjas kritikus, irodalomtörténész, szerkesztő, publicista, egyetemi tanár, az MDF egykori alelnöke és a Trianon-csapda címmel közreadott esszéjében keserűségének ad hangot azért, hogy az úgynevezett szabadkőműves vita kapcsán a Magyar Nemzet, a konzervatív értelmiségiek „egykor kedvenc napilapja most az önérzetükbe gázolt.” 

A szerző riadtan szemléli, hogy „Trianon traumája nyomán némely jobboldali véleményvezér az utóbbi hónapokban éles támadást intézett számos magyar történész ellen.” Úgy látja: „Érvelésükkel nemcsak azt tanúsítják, mennyire nincsenek tisztában az ok-okozati összefüggésekkel, környezetünk politikai gondolkodásával és realitásaival, hanem azt is, hogy semmibe veszik a magyar rendszerváltozást elindító szellemi folyamatokat.”

„Helyzetbe került egy csoport a magyar közéletben, amely a tudományos ismeretek hiányát agresszivitással pótolja, ténykedésének eredménye pedig közvetve tekintélyes kutatóműhelyek szétverése lehet” – nyilatkozta a múlt héten a Válasz Online-nak adott interjújában Hermann Róbert történész, számos, az 1848-1849-es magyar forradalommal és szabadságharccal foglalkozó könyv szerzője, aki 1987-től a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársa, ezidőtájt pedig az intézmény parancsnokának tudományos helyettese. A Magyar Történelmi Társulat elnöke, a Veritas Intézet kutatócsoport-vezetője ebben a Borbás Barnával folytatott beszélgetésben elmondta: „a nyilas és a Rákosi-féle rendszer sajtójára emlékezteti a tempó, amellyel a minap megtámadták a Magyar Nemzetben, mégpedig az úgynevezett szabadkőműves-vitában kifejtett véleményéért.” (A vita résztvevőinek az írásai ide klikkelve érhetők el.)

Hermann Róbert és Borbás Barna dialógusára, mely „Ez gondolatrendőrség” – Hermann Róbert történész, Orbán egykori padtársa propagandáról, hunokról és Trianonról címmel látott napvilágot, azt követően került sor, hogy a Magyar Nemzet online kiadásának főszerkesztője, Nagy Árpád Közszolga, tudós és vezető bújt elő a félhomályból címmel lejárató írást tett közzé, melynek célpontja a történész volt. A fenyegető hangvételű publicisztika kifogásolta, hogy Hermann személyes Facebook-oldalán egy Raffay Ernő történészt és Szakács Árpád kultúrharcos-megmondóembert támogató megnyilatkozással szemben foglalt állást. Továbbá a historikus veszélyes tévúton járásának „meggyőző” bizonyítékaként szörnyülködött azon, hogy a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának helyettese a privát közösségi oldalán nem a kormánybarát sajtótermékeket népszerűsíti. Konkrét bűnéül rótta fel a Magyar Történelmi Társulat elnökének, hogy az elmúlt hónapban, kommentár nélkül ugyan, de megosztotta a Facebookon a Mérce, az Index, a 444, a Népszava, a 24.hu és a hvg.hu egyes cikkeit is.

„Ha már az is kikezdhetővé válik, hogy ki és milyen tartalmakat oszt meg a személyes Facebook-hírfolyamában, ha már valaki nekiáll ezt listázni és ebből ír publicisztikát – persze anélkül, hogy akár beleolvasna a megosztott cikkekbe –, akkor ott nagy baj van” – fogalmazott e kvázi-feljelentés kapcsán Hermann Róbert, majd félre nem érthetően fogalmazta meg az egykor szebb időket megélt rangos napilap, a Magyar Nemzet háza táján újabban uralkodóvá vált szemléletváltást: „Pethő Sándor alapító főszerkesztő elkeseredetten nézné ezt a gondolatrendőrséggé züllött működést. (Kiemelés az eredeti cikkben – n. n.)

Többé-kevésbé ismerem a dualizmuskori sajtót, pontosan tudom, hogy ez a hozzáállás már akkoriban is létezett, de semmiképp sem volt része a fősodornak. Csupán a sajtó alja volt. A gondolatrendőrség-tempónak, sajnos, sötétebb korokból van előképe: a nyilas vagy az 1948 és 1956 közötti kommunista sajtó időszakában. Már 1956 után is több jó ízlést tapasztalhattunk ennél. Most persze egy demokrácia sajtójáról beszélünk, de a párhuzam sajnos akkor is megáll.”

Hermann Róbertnek arról is volt határozott véleménye, hogy vajon elfogadható-e az az újabban meghonosodott magyarországi gyakorlat miszerint a kormányzat egy, az Magyar Tudományos Akadémiával párhuzamos intézményrendszert és hozzá lojális tudóselit építésére törekszik: „Egyáltalán nem tartom eretnek gondolatnak, hogy egy-egy területen legyen verseny, hogy a tudományos műhelyek vitatkozva menjenek előre. Az viszont már életveszélyes, amit Szakácsék csinálnak. Ott nem arról van szó, hogy szakmai álláspontok vitatkoznak, hanem arról, hogy léteznek-e még egyáltalán szakmai álláspontok. (Kiemelés az eredeti cikkben – n. n.)

Hermann Róbertet és Ablonczy Balázst követően – utóbbi már korábban kifejtette egy interjújában, a magyar szabadkőműveseket Trianonért hazaárulókká minősítő Szakács Árpáddal, Raffay Ernővel és elvbarátaikkal szemben, hogy „azokban az időkben alapvetően a szabadkőművesség is nemzeti álláspontra helyezkedett” – az elmúlt napokban egy újabb markáns konzervatív írástudó foglalt állást a Magyar Nemzetben megjelent, a valóságtól elrugaszkodott, egyben kirekesztő és gyűlölködő véleményekkel szemben. Ő Kulin Ferenc Széchenyi- és József Attila-díjas kritikus, irodalomtörténész, szerkesztő, publicista, egyetemi tanár, az MDF egykori alelnöke és a rendszerváltó párt egykori parlamenti frakciójának vezetője.

A rendszerváltás időszakában a Mozgó Világ című folyóiratot főszerkesztőként legendássá tevő, utóbb az MDF programját is szerkesztő egykori politikus-író, aki ma az Országút című irodalmi-művészeti és közéleti, kéthetente megjelenő szemle szerkesztőbizottságának is tagja, a lap legfrissebb számában közreadott publicisztikájában emelte fel szavát a kormányközeli napilapban megjelent agresszív kultúrharcosok megállapításait bírálva. Ez alkalommal Kulin Ferenc A Trianon-csapda címet viselő esszéjének a bemutatása mellett döntöttünk, mivel a cikkszerző nézeteit, szempontjait és érveit felsorakoztató írás, egyszóval mindaz, amit elénk tár, úgy hisszük, feltétlenül megismerésre, sőt el- és továbbgondolásra méltó. 

Kulin ezúttal is felelősségtudattal kért szót és akart figyelmeztetni, mint tette ezt két évvel ezelőtt is, melyről annakidején magunk is szóltunk e rovatban. 2018 nyarán, szintén a Szakács Árpád nevéhez fűződő elhíresült Kinek a kulturális diktatúrája? című szánalmas jeremiáda-sorozat megjelenése okán Kulin a Bizonytalan kulturális klímaváltozás címen megjelent akkori cikkében egyértelműen állást foglalt: „A politika soha nem lehet olyan helyzetben, hogy az esztétikai igazságról zajló vitákban döntőbíró legyen.”

Mielőtt rátérnénk Kulin Ferenc újabb szókérésére, előbb hadd essen néhány szó magáról a hatalmas sajtóvihart okozó úgynevezett szabadkőműves vitáról. Az egykor a Kurultáj „magyar törzsi gyűlés” sajtósaként is tevékenykedő publicista, Szakács Árpád júniusban Romsics Ignác történészt támadta meg indulatosan, mert a historikus egy Trianon-esszéjében nem adott hitelt annak a magyar szélsőjobb szerint történelmi ténynek tekintett mítosznak, mely szerint „hazánk szétzüllesztése két évtizedes államellenes összeesküvés eredménye volt, amelynek szálai a szabadkőműves páholyokba vezetnek”.

A kulturkampfos Szakács legfőbb érve Romsics ellen és az összeesküvés-elmélete mellett az volt, hogy egy bizonyos Viorel Dănacu nevű főfoglalkozású bukaresti lódoktor és civilben fő-fő román szabadkőműves, a „jeles” kultúrareformer által „tekintélyes újságnak” (sic!) nevezett Libertateában, 2018 januárjában egy nyilatkozatában utalt erre az állítólagos szabadkőműves konspirációra. Szakács egyúttal felhívta a figyelmet Raffay Ernő vonatkozó munkásságára is, persze közben „véletlenül” elfelejtve megemlíteni, hogy a „szabadkőműves specialista” historikus e témában készült könyveit a Szakács Árpád és Horváth-Lugossy Gábor (jelenleg a Magyarságkutató Intézet főigazgatója) alapította és a Nagy Magyarország című történelmi folyóiratot is kiadó Kárpátia Stúdió Kft. jelenteti meg.

Arról se akart tudni, hisz nem illett a képbe, hogy a történész szakma már rég tisztázta: történeti források igazolják, hogy a magyar szabadkőművesek között többen hangsúlyosan hitet tettek Trianon előtt Magyarország területi integritásának megőrzése mellett. Amúgy a szabadkőműves-témát, illetve jelenséget alaposan kiveséző Válasz Online egy cikkében kimutatta: „A szabadkőműves ármánykodás okozta országvesztés nehezen magyarázható olyan tények birtokában is, mint hogy a Monarchia első miniszterelnöke, Andrássy Gyula is szabadkőműves volt, ahogy a Monarchia utolsó miniszterelnöke, Wekerle Sándor is. Károlyi Mihály viszont pont nem volt az.”

Aki a történelmi tények helyett inkább a konspirációs elméletekben hisz, azt természetesen nem ingathatta meg mindez. Az se gondolkoztatta el a harcias Szakács Árpádot, hogy a megkérdőjelezhetetlen tekintélyű Romsics Ignác védelmében olyan rangos történészek szólaltak meg, mint Ablonczy Balázs, L. Balogh Béni, ifj. Bertényi Iván, Bödők Gergely, Fodor János, Főcze János, Gali Máté, Gyurgyák János, Paksa Rudolf, Papp István, Turbucz Dávid, Ungváry Krisztián és Zeidler Miklós.

Mi több, jött is nemsokára az „ellencsapás”. Szakács, illetve Raffay mellett felsorakoztak egyes tudósok is, akik egy közös nyilatkozatban álltak ki két kedvencük mellett. Ezt követően történt meg az a szelet vető és vihart arató ominózus Hermann Róbert Facebook-bejegyzés, melyről már szóltunk bővebben a bevezetőnkben. Kiegészítendő a korábban elmondottakat, tegyük még hozzá: a Magyar Nemzet online változata főszerkesztőjénél azzal is „kiverte a biztosítékot” Hermann, hogy szóvá merte tenni: a közös állásfoglalás aláírói közül szinte senki sem történész, az egyik professzor pedig önmagát ruházta fel ezzel a kitüntető ranggal, ami azért hitelességi problémákat vet fel. („…az úgynevezett szabadkőműves-vitában egyetlenegy, a témában kompetens történész sem állt ki Szakács Árpád mellett. Persze Raffay Ernőt kivéve, de ők párban járnak, mint Castor és Pollux.”)

Mindezek után lássuk annak a Kulin Ferencnek az Országút legfrissebb számában megjelent három oldal terjedelmű írását, akiről hadd jegyezzük meg közbevetőleg, hogy régi jó ismerőse lapunk idősebb olvasóinak, hiszen egyike volt azoknak a magyarországi politikusoknak, aki nem sokkal az 1989-es decemberi fordulat után már hivatalos látogatást tett Bukarestben és interjút is adott akkor a lapelődünknek, a Romániai Magyar Szónak. (1990 januárjában a Kulin Ferenc MDF alelnök vezette delegáció a román fővárosba látogatva megbeszéléseket folytatott Silviu Brucannal és Gelu Voican Voiculescuval, a Nemzeti Megmentési Front tanácsának vezető személyiségeivel, valamint több párt, illetve csoportosulás, köztük a Kereszténydemokrata Nemzeti parasztpárt, a Nemzeti Liberális Párt, a Demokrata Párt, a Társadalmi Dialógus Csoport vezetőivel s találkozott Domokos Gézával és Horváth Andorral. A reménykeltő tárgyalásairól a Romániai Magyar Szó 1990. január 20-án megjelent, Székely Lászlónak adott, Mit akar a Magyar Demokrata Fórum? című exkluzív interjújában számolt be Kulin Ferenc.)

Kulin most megjelent kisesszéjében erősen indít. Cikkének felvezetője is már arról tanúskodik, hogy történelemújraértékelő, valójában történelemhamisító öntelt titánokból kezd nagyon elege lenni. Azt a jelenséget, hogy a magyarhoni közvélemény-alakításban egyre nagyobb teret nyertek és nyernek azok az ügyeletes jobboldali megmondóemberek, akik felületes ismereteiket vagy éppen a tudáshiányukat agresszivitással igyekeznek elkendőzni, riadtan, őszinte aggódással, szemléli. Mert ijesztően kártékonynak tartja ezt a fejleményt.

Trianon traumája nyomán némely jobboldali véleményvezér az utóbbi hónapokban éles támadást intézett számos magyar történész ellen. Érvelésükkel nemcsak azt bizonyítják, mennyire nincsenek tisztában az ok-okozati összefüggésekkel, környezetük politikai gondolkodásával és realitásaival, hanem azt is, hogy semmibe veszik a magyar rendszerváltozást elindító szellemi folyamatokat.”

E magas felütés után megtudjuk, név szerint is, hogy kik okoztak számára leginkább mélységes csalódást ebben az áldatlan szabadkőműves-vitában. Eközben világossá teszi: számára személyes trauma és soha fel nem dolgozható sokk Trianon, hiszen családja Arany János szülővárosából származik. Ugyanakkor azt is rögzíti: a mai magyar kül- és nemzetpolitikát nagyra értékeli, mivel azok e nemzeti tragédiánk meghaladását tűzték ki célul és ez ügyben történt is előrelépés. A biztató kezdeteket látva természetesen derűlátó. Viszont azt is jól tudja, ezeket a folyamatokat bármikor megakaszthatja a politikai széljárás, sőt akár visszájára is fordíthatja, ha azok hátterét nem biztosítja a konzervatív értékrendre épülő sajtó- és kultúrpolitika:

„Mielőtt indulatos megjegyzéseket fűznék azokhoz a Trianon-kommentárokhoz, amelyek a Magyar Nemzet Vélemény rovatában az utóbbi hetekben napvilágot láttak (Szakács Árpád, 2020. június 20., 11.; Domonkos László, 2020. június 23., 11.; Ágoston Balázs, 2020. június 25., 12.; Fricz Tamás, 2020. június 27., 11.), nem hallgathatom el, hogy személyes élményem az a mai napig feldolgozhatatlan trauma, amit ez a gyalázatos diktátum a Nagyszalontáról elszármazott családunknak okozott. Hogy mégis optimista vagyok, annak az az oka, hogy a mai magyar kül- és nemzetpolitika már érzékelhető hatásai – mintegy két évszázada tartó viszálykodás után – először villantották fel a Kárpát-medence népei és államai szabad együttműködésének lehetőségét.

Ez azonban könnyen elszalasztható konzervatív alapelveket következetesen képviselő sajtó és kultúrpolitika nélkül. Szakmailag védhetetlennek, politikailag pedig károsnak tartok ezért minden olyan törekvést, amely a sérült nemzettudatunkból táplálkozó – jogos – indulatokat meg sem kísérli hozzáigazítani környezetünk politikai gondolkodásához és realitásaihoz. Szándékosan használom a többes számot, mert egy szavazótábor értékirányultsága éppolyan súlyú realitás, mint a nagyhatalmi erőviszonyok alakulásától függő geopolitikai mozgásterünk és a nemzetközi közösség értékrendje.”  

Az általános jellegű elmarasztaló értékítélet után következnek Kulin glédába állított logikus érvei a Szakács Árpád zsigeri előítéletről tanúskodó, felületes és szemellenzős kinyilatkoztatásai és az őt hozsannázók cáfolataként. Olvassuk csak Kulin Ferenc okfejtését és ezt követően bárki eldöntheti, vajon igaza van-e vagy sem a magyar rendszerváltást oly hevesen bírálóknak, akik olykor mintha egyenesen büszkék lennének arra, amit pedig szégyellni kellene. Mert a kioktató hangjuk, a megfellebbezhetetlennek látszó kvázi-verdiktjeik mögött könnyen felfedezhető a tájékozatlanság.

„A hazai konzervatív politikai sajtó gyermekbetegsége tüneteként értelmezem a cikksorozat szakmai igénytelenségét, és célját tévesztő udvariassági gesztusnak tekintem Fricz Tamás – sok tekintetben inspiráló – gondolatmenetének  felütését: „Szakács Árpád igazsága megkérdőjelezhetetlen.”

Lássuk hát, mennyiben meggyőző és miért megkérdőjelezhető a rendszerváltozás radikális kritikusainak igazsága. Ezt írja Szakács Árpád: „Alapkérdés, hogy azok, akik ebben [a történelem oktatásában és kutatásában] szerepet kapnak, milyen képet közvetítenek a jelenkornak. Mennyire tudatosítják a nemzeti identitást mint értékrendet, mennyire hatékony módszerekkel és hogyan alapozzák meg nemzeti érzésünk lényegét.” Igaza van. Mint ahogy igaza van abban is, hogy: „Ha folyamatosan egy vesztes, bűnös nemzet karakterét próbálják ránk erőltetni, történelmi hőseink pedig csetlő-botló, öntudat nélküli figurák, akkor ezt a vesztes tudatot, életérzést át fogjuk örökíteni a következő generációkra.”  

Amikor azonban a szerző ezeket az elvi igazságokat az utóbbi bő fél évszázad oktatás- és tudománytörténeti valóságával szembesíti, fejtegetései zavarba ejtő tájékozatlanságról tanúskodnak. Ugyanabba – a Magyar Nemzetben már évek óta reklámozott – tézissorozatba illeszkednek, amelynek summázatát Ágoston Balázs (Szakács Árpád „sebészi pontosságú”, „hiánypótló cikksorozatának” alaptételét megismételve) ezúttal ekként fogalmazta meg: „Gyakorlatilag töretlen az SZDSZ-es kultúrterror, sziklaszilárd a hamis kánon, zárt és belterjes a »szakma«, legyen szó a színház világáról, a történeleminterpretációról vagy általában a társadalomtudományokról.”

Az úgymond elhibázott rendszerváltást elmarasztalók tudatlansága mellett még egy ennél is dermesztőbb jellemzőjükre is felhívja folytatásban a figyelmet az egykori MDF alelnök, aki nemcsak ott volt a legendás Lezsák Sándor biztosította lakitelki sátorban, hanem egyik kulcsszereplőjeként élte meg a magyarországi rendszerváltást és az azt követő éveket. Elképedve kell szembesülnie azzal, hogy az új rendszerváltást sürgetők táborában helyet kapott a végleg feledni hitt magyar nemzetiszocialista eszmerendszer és mozgalom, a hungarizmus szóhasználata is.

„S ha ezt a „látleletet” kiegészítjük Borvendég Zsuzsanna „igazoló jelentésével”, amely szerint a rendszerváltó elit csak asszisztált „a hatvanas évek végétől megerősödő (nyugati kötődésű) hálózatok”-nak, amelyek  „a nyolcvanas évekre  már egyértelműen átvették  a kezdeményező szerepet, de érintetlenek maradtak az átmenet idején”, ha tehát egy publicistákból szerveződött magántársaság  téziseit kiegészítjük a történész hipotézisével, máris előttünk áll az új rendszerváltozás ideológiai alapvetése, mi több: politikai forgatókönyve is. Ez – Ágoston Balázs megfogalmazásában – így szól: „ismerjük meg és térképezzük fel e rendszert, vessük ki állásaikból ágenseit, és önvédelemből építsük végre fel a tudatformálás bajtársias, magyar szívű, magyar optikájú hálózatát” (ne tévesszük szem elől Ágoston ismételt hungarista szóhasználatát se).”

A folytatásban előbb azt tekinti át Kulin, hogy mi tartozik „az identitásőrzés feladataiból a kultúrára, s mi a tudományra”, majd kifejti, szerinte „mi volna a történettudós dolga?”

Nem megkérdőjelezve, „hogy az egészséges nemzettudat ápolásának hatékony eszközei lehetnek a múlt nagy korszakait, kiemelkedő alakjait, szabadságküzdelmeinek ethoszát felidéző művészi alkotások”, de azt nem gondolja, miszerint „tanulnivalónk csak a győztes csaták hőseitől lehet, óvni magunkat pedig csak a „csetlő-botló”, „öntudat nélküli figuráktól” van okunk.” Mint írja, ezt követően a feladvány ennél sokkal egyszerűbb és vázolja is a lehetséges és minden bizonnyal valóban hatékonynak bizonyulható szcenáriót:

„Legyen az a kulturális média szakembereinek gondja, hogy mikor, milyen témával szólítják meg célzott közönségüket, de sem a tudománytól, sem a közoktatástól ne várjuk el, hogy fogyaszthatóvá tegye a történelmet. A győztes „hőst” a „csetlő-botló” emberrel szembeállító – a csak végleges ellentéteket érzékelő – jellemtipológia a szórakoztatóiparban talán használható, de tökéletesen  alkalmatlan a nemzeti identitástudat megalapozására. (Ha szabad javaslatot tennem a filmipar és a tömegmédia szakembereinek: Trianonról lévén szó, azokra az irodalmi és publicisztikai munkákra – többek között Kölcsey, Kemény Zsigmond, Wesselényi Miklós, Petőfi Sándor, Teleki László és Bánffy Miklós írásaira – hívnám fel a figyelmüket, amelyek a szabadkőművesek majdani összeesküvésének ismerete nélkül is pontos látleletet adnak az országvesztés veszélyét jelző kórtünetekről.)

Ami pedig a historikusok elvárható teendőit illeti, szintén szolgál lehetséges forgatókönyvvel. Ennek mibenlétét a következőképpen szálazza szét, oly módon, hogy közben nem feledkezik meg hangsúlyozni: a kádári Magyarországot nem véletlenül nevezték és tekinthették is a „legvidámabb barakknak”.

„Nem azt vitatom, hogy az a tényfeltáró munka, amelyet például Raffay Ernő végzett, hasznára lehet a történettudománynak (ennek egyik – csaknem fél évszázada született eredményét magam közöltem a régi Mozgó Világban), „csupán” azt állítom, hogy igazolhatatlanok azok a következtetések, amelyeket – akár maga a szerző, akár lelkes hívei – e tényeket dokumentáló szövegek mennyiségéből leszűrnek.

Az általam vitatott cikkekben megfogalmazott diagnózisok pontatlansága ugyanis nem a gazdag forrásanyag hiteltelenségéből, hanem az ok-okozati összefüggések fontossági sorrendjének alapvető tisztázatlanságából fakad.  Szerzőik éppúgy logikai hibát követnek el, amikor „rövidre zárják” és abszolutizálják a  baloldali eszmékhez húzó szabadkőművesek szervezkedése és a trianoni katasztrófa közötti összefüggést, mint amikor – immár napjaink szellemi közállapotaira figyelve – a történettudományokat érdeklő kutatásmódszertani vitákban is a tudománypolitikában zajló pozícióharcoknak tulajdonítanak döntő szerepet.

Jóllehet van féligazság az idézett publicisták helyzetértékelésében, s van féligazság Borvendég Zsuzsanna alkalmazott hálózatelméletében is, de a két fél sehogy sem akar egésszé összeállni. Azért nem, mert diagnosztáink vagy nem ismerik, vagy ismerik, de figyelmen kívül hagyják a magyarországi rendszerváltozás – a földrajzi környezetünk mintáitól lényegesen eltérő – sajátosságait. Szintén nem utalnak azokra a tényekre, amelyek arról vallanak, hogy a puha diktatúra évtizedeiben – a pártállami ideológiát és hatalmi érdekeket kiszolgáló írók, művészek és tudósok mellett – levegőhöz jutottak a magyar kultúra legnemesebb tradícióit követő, a nemzeti identitástudatot újraélesztő alkotók és kutatók is. (Ide már illene Ágoston Balázs megjegyzése: „legyen szó a színház világáról, a történeleminterpretációról vagy általában a társadalomtudományokról” és – tegyük hozzá – a film- és zeneművészetről és az irodalomról is!)

Az idézett cikkek szerzői talán nem is hallottak arról, hogy a kulturális rendszerváltás kezdetei visszanyúlnak a 70-es évek végéig, de arról sem, hogy a Kádár-korszak tanintézeteinek diákjai nem csak a rendszer ideológiáját ismerhették meg. Több tucat művész – színész, rendező, muzsikus, prózaíró, költő, képző-, ipar- és építőművész, kritikus és esztéta – nevét sorolhatnám annak igazolásául, hogy végül is nem a vak szerencse, hanem az organikus magyar kultúra belső dinamikája feszítette szét a kommunista diktatúra Aczél-vázát, de a szóban forgó vita keretei között maradva  „csak” a történelmi tudat, a nemzeti identitás hivatásos gondozóinak „rendszerellenes” munkásságára hivatkozom.”

Letagadni azt, hogy a többi kommunista diktatúrát megélni kénytelen világokhoz képest az Aczél György nevével összefonódott „Három T” (Támogatott, Tűrt, Tiltott) országában valóban esélyt kaptak a magyar identitástudat alakításáért tenni akaró és tenni is tudó írók, költők, történészek, művészek és még sokan mások a múlt század ’60-as, ’70-es és ’80-as éveiben, dőreség és mélységesen igaztalan. Aki nem akar látni érdemi különbséget például a kádári puha diktatúra és Ceauşescu embertelen, elnyomó rendszere között, az közönséges múlthamisító, az egyéb gazemberségre is képes. A sanda szándékoktól vezérelt megtévesztők hazug állításait meggyőzően zúzza porrá Kulin Ferenc következő okfejtése:

„Emlékeznünk kell rá: az 1990-es MDF vezető testületeiben olyan történészek ültek – többek között Antall József, Erdődy Gábor, Für Lajos, Granasztói György, Jeszenszky Géza, Kiss Gy. Csaba, Katona Tamás, Szabad György, Takács Péter, Varga János, akik részint az MTA, részint az állami egyetemek, illetve folyóirat- és könyv-
kiadók támogatásával végezték tudományos munkájukat, s akik közül többen még 1989 előtt akadémikusok lehettek. Nem elhanyagolható tény az sem, hogy a puha diktatúra évtizedeiben – ideológiai és politikai ellenállással szemben is – megalkották történészi életművüket olyan kiválóságok, mint – ismét csak többek között: H. Balázs Éva, Benda Kálmán, Csanak Dóra, Nemeskürty István, Szűcs Jenő, Trócsányi Zsolt, Urbán Aladár, R. Várkonyi Ágnes. És ne felejtsük el, hogy ez a „diktatúrás” generáció indította útjára azt a tudós nemzedéket is, amelyben nem kevesebb nemzeti-konzervatív értékrendet képviselő történettudóst számlálhatunk, mint amennyi balliberálist. Közéjük tartozik például Borsi-Kálmán Béla, Hermann Róbert, Miskolczy Ambrus, Schlett István, Veliky János.

Nem fér e cikk keretei közé az a névsor, amely valamennyi humán tudomány nemzeti elkötelezettségű művelőit is felvonultatná, de a Magyar Nemzet szerkesztőségének tudnia kell, hogy többségben voltak és vannak azok a kutatók, tanárok, diákok és olvasók, akiknek identitástudatát sem a kommunista diktatúra, sem az „SZDSZ-es kultúrterror” nem tudta megingatni. Többségben voltak és vannak azok a konzervatív értelmiségiek, akiknek egykor kedvenc napilapja most az önérzetükbe gázolt, s akiknek támogatása nélkül a balliberális hatalomátvétel veszélyét nem lehet elhárítani.  

Nem azért jutottak ők katedrához, s a műveik nem azért kaphattak nyilvánosságot, mert az államirányításban többségben lettek volna a nemzeti értékek pártolói, s nem is azért, mert a Kelet és a Nyugat –  Moszkva és Washington – közötti űrben hintapolitizálásra kényszerült hatalomnak érdeke volt feladni ideológiai monopolhelyzetét, hanem elsősorban azért, mert kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy egyedül az európai társadalomfejlődés értékeit a sajátjaként őrző nemzeti kultúra lehet képes belső sérülések nélkül túlélni a XX. századi diktatúrák évtizedeit.”

Dolgozatának végéhez közeledve Kulin azt igyekszik elénk tárni, hogy milyen motivációk húzódhatnak meg annak hátterében, amelyek kedvenc lapjánál elhozták a nem kívánt szemléletváltást, amivel a hagyományos konzervatív értékrend képviseletét alapelvnek tekintő Magyar Nemzet – úgy tűnik – feláldozva a Pethő Sándor-i örökségét, most az aktuálpolitika eszközévé kíván válni.

„Érteni vélem a véleményrovatok működését finanszírozó kampányfelelősök logikáját, de attól tartok, rosszul kalkulálnak.  Feltehetően abban bíznak, hogy – egyfajta újhungarista nemzeti radikalizmus szirénhangjának csábítására – a kormány szavazótáborának jobbszélére vonzhatók azok a szavazók, akik különben a szélsőjobbhoz csatlakoznának. Van ebben ráció, csak éppen az értékelvű politikai racionalitás hiányzik belőle. Továbbá az a fajta körültekintés, amelyik a remélt nyereségen túl a veszteségekkel is számol. Mégpedig azzal, hogy mindez nem csupán egy szavazótábor sokszínűségének eltűnését, hanem létszámának visszaesését is okozhatja.

Volt politikusként tisztában vagyok azzal, hogy a kormányzás lehetőségét csak egy – hagyománytudata, mentalitása és ízlésvilága tekintetében rendkívül heterogén – politikai közösség szavazattöbbsége biztosíthatja, de azt is megtanultam, hogy az ilyen alkalmi közösség könnyen felbomolhat, ha tagjai – értékviláguk megőrzéséhez, kulturális emlékezetük ébren tartásához – nem kapnak kormányzati segítséget. Az a hang, az a nyelv, az a retorika, amit a Magyar Nemzet véleményvezérei használnak, nem őket, nem a konzervatív többséget szólítja meg.”

A zárszóban Kulin a tudománypolitikára vet egy pillantást. Ezt annak jegyében teszi, hogy a politika és a tudomány viszonyát veszi górcső alá. Közben pedig nem felejt el rámutatni arra is, Szakács Árpádnak tévképzetei vannak nemcsak a száz évvel ezelőtt történtekről, azok okairól és körülményeiről, de a legújabbkori magyar históriáról is. Hiszen az, aki úgy gondolja, hogy Pannóniában az elmúlt harminc évben tovább élt a kommunista diktatúra, „és ezzel el is dőlt minden”, mintha nem ezen a földön élne, ráadásul önmagát teszi nevetségessé.

„Kívánatos lenne, hogy az ott dúló belháború egyszer véget érjen, de valószínűbb, hogy – Adyval szólva – „Nem leszünk ott, pajtás, mikor megbékülnek.”  Nem azért „nem leszünk ott”, mert – miként Szakács Árpád gondolja – az elmúlt harminc évben tovább élt a kommunista diktatúra, „és ezzel el is dőlt minden”, hanem mert a politikának és a tudomány világának az egymásra utaltsága és érdekellentéte folytonosan és mindenütt újratermelődik. Akik ismerik kultúránk történetét, tudhatják, hogy nálunk is megjelent ez az érdekellentét már a Tudományos Akadémia születésének pillanatában, és végigkísérte az Akadémia történetének minden korszakát. Egyetlen reális célunk lehet: alkossuk meg ennek az örök vitának a korszerű, nemzetérdekű szabályait.”

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X